Magyar Hirlap, 1892. október (2. évfolyam, 271-301. szám)
1892-10-30 / 300. szám
Budapest, 1892.11. évf. 390. sz. E példány fertőtlenítve van. Vasárnap, október 30. Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : HORVÁTH GYULA FENYŐ SÁNDOR Egész évre 14, fél évre 7, V. évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Szicziliai regény. •— A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Irta: Justh Zsigmond. 1890 deczember hónapját Palermóban töltöttem. Épp karácsony előtt történt. Caraliese Positanonál voltam teára s egy kis muzsikára hivatalos. A szalonban kis csoportokba oszolt a társaság. A ház ura épp magas tenorján a Cavalleria egy áriáját fújja. Néhányan hallgatják. Ott egy picziny, vastag principessa (Palermoban mindenki herczeg vagy legalább esselenza) hevesen ágálva magyarázza, hogy az idén a Ficus Barbarica nem termett. Mellette lánya, ki épp oly tömzsi mint mamája, piros arcza is oly gömbölyű mint azé, csak szemei járnak tüzesebben, szinte tarantella-ütemre kacérkodik azzal a két szüknadrágos, hosszúra nyúlt testvérrel, kik az ablakfülkében politizálnak A nagy narancssárga ellenzőjű lámpa közül hárman ülnek, kik az esti lapokban megjelent talányok megfejtésén törik fel őket. Ez a kissé fakó mulatság lévén a palermói társaság egyik kedvencz foglalkozása. Mind ez alak egy cseppet sem érdekel, hisz mind egyformák. Mind sokat és gyorsan beszél, mind czifra, mind limonádét iszik. Csak ott, egy asszony. Az ott a sarokban. Pedig ennek is csak olyan ébenfekete a haja, mint a többinek, s csak olyan elhízott, mint a principessa, csak olyan furcsa ízlésű (a spanyol utczai tánczosnők köntöseihez húzó) ruhában. És mégis? Mi vonz hozzá? mi érdekel rajta? Szeme fekete mint a többinek, de tekintete nem Velünk ne gondoljanak. Én úgy látom, itthon úgy, mint Bécsben meg akarják a veszélyben forgó hazát okvetetlenül menteni. Legalább ez a vészharang-kongatás, mely az elkoszoruzási eset óta szűnni nem akar, azt sejteti velem. Hogy országunknak bajai ez alatt a kormány alatt megsokasodtak, azt nem tagadja senki, valamint azt sem, hogy e bajok orvoslásának ideje elérkezett. De hát alkotmányos országban az állam és nemzet ügyeinek kezelésére, bajainak orvoslására a többség van hivatva, a kisebbség feladata az ellenőrzés, csak amennyiben nehéz viszonyok és feladatok megoldása az ország pártjainak egyetértő közreműködését igényelné és ennek szükségességéről a pártok is meg volnának győződve — állhat be oly eset, hol az ellenzékek is az ügyek intézésében közvetlen részt vesznek. Ha a kormányelnök egy ügyetlenséget, egy tapintatlanságot követ el, mely kiható erejében és következményeiben reá és kabinetjére végzetes, ez még nem jelenti azt, hogy az ország is veszedelembe jutott. Ily esetekben a többség vagy azon kötelességét teljesíti, hogy segélyére siet az államnak és megmenti azt az ügyetlen miniszterelnöktől, vagy segélyére siet a miniszterelnöknek és megvédi őt saját ügyetlenségétől az által, hogy véleményének, meggyőződésének és akaratának vele szemben érvényt szerez. A kormány sajtója, úgy látszik, a többség helyeslésével, sem az országnak, sem a miniszterelnöknek nem siet segítségére, hanem neki ront az ellenzékeknek. Elmondja őket turbulenseknek, erőszakosoknak, perfideknek és így tovább. Megtagadja tőlük a képességet és jó akaratot egyaránt. Hát legyen hitük szerint, ha úgy vélik, hogy ezzel kormányuknak és az országnak válságos helyzetén segítenek, dühöngjék ki magukat és hogy az esküdtszék tárgyalását vezető elnök stílusa szerint szóljak: «öntsék ki mérgüket» kedvük szerint. De hát talán ne vonnák ki magukat is az önbírálat jótékony hatása alól. Vallják be teljes őszintén, ki az oka annak, hogy azzal a homogén, komoly, munkabíró többséggel minden kérdéssel, melyet kezükbe vesznek, megakadnak, meghasonlanak, zátonyra futnak? Mondják meg, mi része van abban az ellenzéknek, hogy a miniszterelnököt kabinetje és a pártja is csak úgy támogatja, hogy minden támogatás után elementáris erővel fut ki a válság? Beszéljenek egyszer igazán, Apponyi gróf-e annak az oka, hogy a kormányelnök komoly feladatok megoldása helyett elkoszorúzási sikerekkel akar magának a koronánál bizalmat, a nemzetnél önfeláldozó lelkesedést szerezni? Javára válik-e az az országnak és nemzetnek, ha a világot tele kiabálják az ellenzékek hazafiatlanságával , forradalmi intencziókat sejtetnek törekvései alatt és él. Ki lehet? Házigazdámat kértem, mutasson be neki. Az asszony meghajtotta magát előttem s alig hogy figyelt a nevemre, már beszélni kezdett. — La patria mia e bellissima, una isola bellissima, kezdte lágy, mély, de szinte anyagnélküli hangon. Tüstént észrevettem, hogy hangja is csak olyan, mint tekintete. Se nézése, se hangja nem él. — Ha a narancsfák virágoznak, alig bírja az ember. Fáj az illatuk. Kertemet azért szeretem, mert sok a narancsfája. (Furcsa logika, gondoltam.) — Én nem utaznám, folytatta, szinte összefüggés nélkül. De az operában sem lehet mindig ülni. Eljárok esténkint barátaimhoz (miért mentegeti magát?) — olyan jó a csendes, árnyas helyeken. Azt a lámpát úgy szeretem, azért járok ide. Az ellenzője úgy hat rám, mint egy nyári éjszaka, hol is ?------------nem tudom. Nem itt. Itt nagyon meleg a nyár. Maga ismer? Kezdte hirtelen, egyenesen a szemembe nézve. — Nem én, ma láttam először. Mondtam, alig tudta, mit beszélek, olyan zavarba hozott kérdésével. — Kár, pedig szép asszony voltam. Ugye Giulia? — kérdte az előtte kuporgó leánytól, ki kérdésére közönyös hangon felelt: La ducessa bellissima, signore, bellissima! — Tudom, — folytatta. — A szépség olyan, mint a narancsvirág, fáj az illata az embernek. A szépség sérti, pusztítja az asszonyt. Signore a nevét, a nevét, kedvteléssel nézik, amidőn az osztrák és nemzetiségi sajtó az ellenzéket és a magyar fajt a gyűlölet sarával dobálja meg? Hát nem látják azt, hogy az angol, franczia, német, olasz — az egész európai czivilizált sajtót már semmi mesterséggel félrevezetni nem lehet, miután magának a dolog természeténél fogva a valósággal megegyező tájékozást szerzett? Mióta kormányon van Szapáry, saját kabinetje, saját többsége fondorkodott ellene, lehet, hogy ő is ugyanazt tette velük szemben, de azt mondják, hogy nem ez, hanem az ellenzékek erőszakoskodása tette lehetetlenné az alkotásokat. Hát, kérem szeretettel, a közigazgatási reform, váljon agyonbeszélhető lett volna-e, ha a többség egy része a kabinet némely tagjaival együtt a közigazgatási reform megvalósítása helyett az Apponyi és pártjának megsemmisítését tűzte volna ki czélul? Az elkeresztelési rendelet kérdésében az egyházpolitikai reformok megalkotásában több jóakaratot a kormánnyal szemben saját pártja sem tanúsított, mint az ellenzékek. Oka-e az ellenzék annak, hogy a házassági jognak szabadelvű alapokon való rendezését a kormány, a korona előzetes megkérdezése nélkül bevette programmjába és a kérdéssel fölfelé és egymás közt is összeütközésbe jutott? Vagy ha ösmerte volna a korona a kormány szándékát, akkor mi az oka a válságnak ezen kérdésben? A valuta rendezése, a kereskedelmi szerződések megkötése, vagy melyik alku-Megmondtam. — Nézze, ugye szebb vagyok, ha állok. Felkelt. Valóban egyszerre egy fejedelmi alakú nő állott előttem. Ülve nem tűnt fel oly nemes, tökéletes alaknak. — Soha sem lett volna szabad felállnom. Ma már nem élnék. Csak mindig fekve, ülve nézni a napot vagy aludni. A nap olyan lassan mássza körül az ég korongját, éjjel jobb. A nap fényétől fáj a szemem, kiássa sugara a halottakat, kiszívja fénye a titkokat a földből. Olyan jó most, télen. Ezzel közönyösen kivett egy csomó kártyát a zsebéből s mintha ott sem lettem volna, kártyát kezdett a lánynak vetni. Én diszkréten ott hagytam őket. De túl a nagy lámpaellenzőn csak őt figyeltem folyton. Ki lehet? Elmebeteg, vagy annyira más mint a többi s mégis «lehetséges.» Hogy mind elmentek, még folyton vezette a kártyát. Végre a lányt is — Giuliát, elvitte a mamája. S én a Positanókkal a holnapi operáról beszélgettem. Ő meg csak ott ült magas székében, nem szólt, csak nézett, nézett maga elé. Egyszerre hangosan egy dalt kezdett el énekelni, de minden inflexió nélkül, hidegen, érdektelenül, mint valaki, ki dalol, hogy egyre daloljon. A háziak, meglepetve vettem észre, fel se vették, csak beszéltek tovább. Én már alig vártam, hogy megtudhassam, hogy ki, hová valami története. Egyszerre csak a kellő közepén megszakította a dalt: Battista! kiáltotta. Szavára egy vén inas czammogott be az előszobából, ki Mai számunk 24 oldal,