Magyar Hirlap, 1892. október (2. évfolyam, 271-301. szám)

1892-10-30 / 300. szám

Budapest, 1892.11. évf. 390. sz. E példány fertőtlenítve van. Vasárnap, október 30. Szerkesztőség és kiadóhivatal József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : HORVÁTH GYULA FENYŐ SÁNDOR Egész évre 14, fél évre 7, V. évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Szicziliai regény. •— A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Irta: Justh Zsigmond. 1890 deczember hónapját Palermóban töl­töttem. Épp karácsony előtt történt. Caraliese Positanonál voltam teára s egy kis muzsikára hivatalos. A szalonban kis csoportokba oszolt a társaság. A ház ura épp magas tenorján a Caval­leria egy áriáját fújja. Néhányan hallgatják. Ott egy picziny, vastag principessa (Palermoban mindenki herczeg vagy legalább esselenza) he­vesen ágálva magyarázza, hogy az idén a Ficus Barbarica nem termett. Mellette lánya, ki épp oly tömzsi mint mamája, piros arcza is oly gömbölyű mint azé, csak szemei járnak tüze­sebben, szinte tarantella-ütemre kac­érkodik azzal a két szüknadrágos, hosszúra nyúlt test­vérrel, kik az ablakfülkében politizálnak A nagy narancssárga ellenzőjű lámpa kö­zül hárman ülnek, kik az esti lapokban meg­jelent talányok megfejtésén törik fel őket. Ez a kissé fakó mulatság lévén a palermói tár­saság egyik kedvencz foglalkozása. Mind ez alak egy cseppet sem érdekel, hisz mind egyformák. Mind sokat és gyorsan beszél, mind czifra, mind limonádét iszik. Csak ott, egy asszony. Az ott a sarokban. Pedig ennek is csak olyan ébenfekete a haja, mint a többinek, s csak olyan elhízott, mint a prin­cipessa, csak olyan furcsa ízlésű (a spanyol utczai tánczosnők köntöseihez húzó) ruhában. És mégis? Mi vonz hozzá? mi érdekel rajta? Szeme fekete mint a többinek, de tekintete nem Velünk ne gondoljanak. Én úgy látom, itthon úgy, mint Bécs­­ben meg akarják a veszélyben forgó hazát okvetetlenül menteni. Legalább ez a vészharang-kon­gatás, mely az elkoszoruzási eset óta szűnni nem akar, azt sejteti velem. Hogy országunknak bajai ez alatt a kormány alatt megsokasodtak, azt nem tagadja senki, valamint azt sem, hogy e bajok orvoslásának ideje elérkezett. De hát alkotmányos országban az állam és nemzet ügyeinek kezelésére, ba­jainak orvoslására a többség van hivatva, a kisebbség feladata az ellenőrzés, csak amennyiben nehéz viszonyok és feladatok megoldása az ország pártjainak egyetértő közreműködését igényelné és ennek szük­ségességéről a pártok is meg volnának győződve — állhat be oly eset, hol az ellenzékek is az ügyek intézésében köz­vetlen részt vesznek. Ha a kormányelnök egy ügyetlensé­get, egy tapintatlanságot követ el, mely kiható erejében és következményeiben reá és kabinetjére végzetes, ez még nem je­lenti azt, hogy az ország is veszedelembe jutott. Ily esetekben a többség vagy azon kötelességét teljesíti, hogy segélyére siet az államnak és megmenti azt az ügyetlen miniszterelnöktől, vagy segélyére siet a mi­niszterelnöknek és megvédi őt saját ügyet­lenségétől az által, hogy véleményének, meggyőződésének és akaratának vele szem­ben érvényt szerez. A kormány sajtója, úgy látszik, a többség helyeslésével, sem az országnak, sem a miniszterelnöknek nem siet segít­­ségére, hanem neki ront az ellenzékek­nek. Elmondja őket turbulenseknek, erő­szakosoknak, perfideknek és így tovább. Megtagadja tőlük a képességet és jó akaratot egyaránt. Hát legyen hitük szerint, ha úgy vé­lik, hogy ezzel kormányuknak és az or­szágnak válságos helyzetén segítenek, dü­höngjék ki magukat és hogy az esküdt­szék tárgyalását vezető elnök stílusa sze­rint szóljak: «öntsék ki mérgüket» kedvük szerint. De hát talán ne vonnák ki magukat is az önbírálat jótékony hatása alól. Vallják be teljes őszintén, ki az oka annak, hogy azzal a homogén, komoly, munkabíró többséggel minden kérdéssel, melyet kezükbe vesznek, megakadnak, meghasonlanak, zátonyra futnak? Mondják meg, mi része van abban az ellenzéknek, hogy a miniszterelnököt kabinetje és a pártja is csak úgy támo­gatja, hogy minden támogatás után ele­mentáris erővel fut ki a válság? Beszéljenek egyszer igazán, Apponyi gróf-e annak az oka, hogy a kormány­elnök komoly feladatok megoldása he­lyett elkoszorúzási sikerekkel akar magá­nak a koronánál bizalmat, a nemzetnél önfeláldozó lelkesedést szerezni? Javára válik-e az az országnak és nemzetnek, ha a világot tele kiabálják az ellenzékek hazafiatlanságával , forradalmi intencziókat sejtetnek törekvései alatt és él. Ki lehet? Házigazdámat kértem, mutasson be neki. Az asszony meghajtotta magát előttem s alig hogy figyelt a nevemre, már beszélni kezdett. — La patria mia e bellissima, una isola bellissima, kezdte lágy, mély, de szinte anyag­nélküli hangon. Tüstént észrevettem, hogy hangja is csak olyan, mint tekintete. Se nézése, se hangja nem él. — Ha a narancsfák virágoznak, alig bírja az ember. Fáj az illatuk. Kertemet azért sze­retem, mert sok a narancsfája. (Furcsa logika, gondoltam.) — Én nem utaznám, folytatta, szinte összefüggés nélkül. De az operában sem lehet mindig ülni. Eljárok esténkint barátaimhoz (miért mentegeti magát?) — olyan jó a csen­des, árnyas helyeken. Azt a lámpát úgy szere­tem, azért járok ide. Az ellenzője úgy hat rám, mint egy nyári éjszaka, hol is ?------------nem tudom. Nem itt. Itt nagyon meleg a nyár. Maga ismer? Kezdte hirtelen, egyenesen a szemembe nézve. — Nem én, ma láttam először. Mondtam, alig tudta, mit beszélek, olyan zavarba hozott kérdésével. — Kár, pedig szép asszony voltam. Ugy­e Giulia? — kérdte az előtte kuporgó leánytól, ki kérdésére közönyös hangon felelt: La ducessa bellissima, signore, bellissima! — Tudom, — folytatta. — A szépség olyan, mint a narancsvirág, fáj az illata az em­bernek. A szépség sérti, pusztítja az asszonyt. Signore a nevét, a nevét, kedvteléssel nézik, amidőn az osztrák és nemzetiségi sajtó az ellenzéket és a ma­gyar fajt a gyűlölet sarával dobálja meg? Hát nem látják azt, hogy az angol, franczia, német, olasz — az egész európai czivilizált sajtót már semmi mesterséggel félrevezetni nem lehet, miután magának a dolog természeténél fogva a valósággal megegyező tájékozást szerzett? Mióta kormányon van Szapáry, saját kabinetje, saját többsége fondorkodott el­lene, lehet, hogy ő is ugyanazt tette velük szemben, de azt mondják, hogy nem ez, hanem az ellenzékek erőszakoskodása tette lehetetlenné az alkotásokat. Hát, kérem szeretettel, a közigazga­tási reform, váljon agyonbeszélhető lett volna-e, ha a többség egy része a kabi­net némely tagjaival együtt a közigazga­tási reform megvalósítása helyett az Ap­­ponyi és pártjának megsemmisítését tűzte volna ki czélul? Az elkeresztelési­ rendelet kérdésében az egyházpolitikai reformok megalkotásá­ban több jóakaratot a kormán­nyal szem­ben saját pártja sem tanúsított, mint az ellenzékek. Oka-e az ellenzék annak, hogy a házassági jognak szabadelvű alapokon való rendezését a kormány, a korona elő­zetes megkérdezése nélkül bevette pro­­grammjába és a kérdéssel fölfelé és egy­más közt is összeütközésbe jutott? Vagy ha ösmerte volna a korona a kor­mány szándékát, akkor mi az oka a vál­ságnak ezen kérdésben? A valuta rendezése, a kereskedelmi szerződések megkötése, vagy melyik alku-Megmondtam. — Nézze, ugy­e szebb vagyok, ha állok. Felkelt. Valóban egyszerre egy fejedelmi alakú nő állott előttem. Ülve nem tűnt fel oly nemes, tökéletes alaknak. — Soha sem lett volna szabad felállnom. Ma már nem élnék. Csak mindig fekve, ülve nézni a napot vagy aludni. A nap olyan lassan más­sza körül az ég korongját, éjjel jobb. A nap fényétől fáj a szemem, kiássa sugara a halottakat, kiszívja fénye a titkokat a földből. Olyan jó most, télen. Ezzel közönyösen kivett egy csomó kártyát a zsebéből s mintha ott sem lettem volna, kártyát kezdett a lánynak vetni. Én diszkréten ott hagytam őket. De túl a nagy lámpaellenzőn csak őt figyeltem folyton. Ki lehet? Elmebeteg, vagy annyira más mint a többi s mégis «lehetséges.» Hogy mind elmentek, még folyton vezette a kártyát. Végre a lányt is — Giuliát, elvitte a mamája. S én a Positanókkal a holnapi ope­ráról beszélgettem. Ő meg csak ott ült magas székében, nem szólt, csak nézett, nézett maga elé. Egyszerre hangosan egy dalt kezdett el énekelni, de min­den inflexió nélkül, hidegen, érdektelenül, mint valaki, ki dalol, hogy egyre daloljon. A háziak, meglepetve vettem észre, fel se vették, csak beszéltek tovább. Én már alig vár­tam, hogy megtudhassam, hogy ki, hová vala­­mi története. Egyszerre csak a kellő közepén megszakította a dalt: Battista! kiáltotta. Szavára egy vén inas czammogott be az előszobából, ki Mai számunk 24 oldal,

Next