Magyar Hirlap, 1892. november (2. évfolyam, 302-331. szám)
1892-11-08 / 309. szám
BvdftpMt, 1892.IL éfi 809. sz. E PÉLDÁNY FERTŐTLENÍTVE VAN. KeM, november 8. Szerkesztőség és ktttféMiatti József-kürírt 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. FSaxerfeesztS: HORVÁTH GYULA. Egész évre 14, fél évre 7, V* évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Szapáry vagy az ország sorsa? A legközelebbi napok fognak választ adni arra a kérdésre, hogy mi fekszik inkább szivén a döntő tényezőknek elhatározásuknál: a Szapáry sorsa-e vagy az ország jövője és nyugalma? Afelől tisztában van mindenki, aki figyelemmel kísérte a legutolsó harmadfél év történetét s akinek ép szeme van a látásra, hogy a válság, mely véletlenül ütötte fel fejét, nagyon komoly természetű s hogy a kérdések, amelyek előtérbe helyeztettek, korántsem merítik ki annak egész tartalmát. A közigazgatási reform siralmas kudarcza, a vérszemet kapott nemzetiségek aggasztó tolakodása a paktumos politika igéretföldje felé s a felekezeti súrlódások egyenkint is sokkal szánalmasabban kompromittálták a Szapáry-kormány tekintélyét, semmint az «elkoszoruzási» botrány lett volna feltétlenül szükséges dokumentálni a kormány képtelenségét, vagy akármilyen liberális ígéret képes volna elfedni elvi teljes meztelenségét. Nem tételezzük fel, s nem is tételezhetjük fel, komolyan a kormánypárt azon tekintélyes férfiairól, akik a kötelező polgári házasság posztulátumát vetették most oda harczi kiáltásul, hogy elfeledkeztek volna e szerencsétlen kormány szomorú múltjáról, elfeledték volna a tett ígéretek egész özönével szemben a teljes tehetetlenséget, s a politikai hibák egész özönét, de velük szemben is kötelességünknek érezzük ismételten hangsúlyozni, hogy ha ők elfeledték is, mi nem feledtük el ezeket, s hogy e szerencsétlen regime felett nem alkalmas másra a kötelező polgári házasság eszméjének felvetése, mint egyszerűen szemfedőnek, a látszólag tisztességes eltakarítás egyik tényezőjének. Mert — s ezt akarjuk különösen hangsúlyozni, — a helyzet oly komoly, s az ország sorsa oly vásatra tereltetett, amelyben már csak komoly megoldás segíthet, s amelyben még a legügyesebb rafinnement-tal kieszelt dupe sem foghat ki, sőt még mérgesebbé, még akutabbá teszi csak. Ha egyszer felvettetett belpolitikánk egész mezejének abszolút sivársága mellé még a kötelező polgári házasság kérdése is, annak nem szabad egyszerű kisiklott szónak maradni. Nem tűrhetnők el, s bizonyára nem tűrné el a közvélemény, hogy játékszer gyanánt dobassák a viaskodások terére egy ily jelszó, abban a hiszemben, hogy az úgy is hajótörést szenved a koronánál, vagy még előbb a főrendiháznál; s bizonyára úgy ezen tényezők, mint az országi helyesen felfogott érdekében a legnagyobb felháborodással utasítana vissza az egész nemzet minden oly kísérletet, mely ily kerülő utakon akarná még egyszer galvanizálni a haldokló Szapáry-kabinet exisztencziáját. Hogyan is volna gondolható Szapáry Gyula gróf úr a radikalizmus diszkógájában ? Semmi kétségünk, hogy becses élete megmentése végett felvenné azt is magára, hiszen az ő színtelen, szürke politikai mivoltához mindenféle mondat egyaránt jól áll. Ma klerikális és aulikus, holnap liberális és radikális egyaránt nincsenek ellentétben azzal a semmivel, amelyet az ő politikai múltja ragyogó módon képvisel. Hanem hát hinne-e valaki neki? Hinne-e komolyságában annak az ígéretnek, melynek mindig csak megszegését tapasztalta? Hinne-e liberális irányzatában annak a miniszterelnöknek, aki Kálnoky gróf ultramontán külpolitikájának főtámasza volt, aki engedett a közügyek vezetőjének annyi befolyást a magyar ügyekre amennyit Andrássy gróf sem vett igénybe soha, aki alatt a római kúria még személyi dolgokban is irányadó lett a magyar király apostoli jogainak gyakorlásánál; ugyan hinne-e valaki abban, ha most Szapáry a kötelező polgári házasság ígéretét, mint diadalt hozná le magával? És ugyan hinne valaki egy átalában Szapáry Gyula grófnak? Fényes, ragyogó példákat tudunk idézni harmadféléves múltjából arra, hogy miért nem lehet hinni ígéreteinek, egyetlen egy sem bátorít fel arra, hogy akár legünnepélyesebb formában adott ígéreteinek is hitelt adjunk. Words, words, and nothing, but words... Értjük az ellenzék, s különösen a közjogi ellenzék helyzetét, mely örvendve fogadná Szapáry redivivus voltát, jól tudva azt, hogy fényes ígéreteit úgy sem váltja be, nyomorult kormányzata pedig diskreditálni fogja Deák Ferencz nagy művét, de az ország sorsát mégis előbbre valónak tartjuk, semmint e kétszínű, tehetet- Tervek a tartalékban. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Szomaházy István. Egy barátom, aki külsőleg oly piros-pozsgás, mint egy molnárlegény, belsőleg oly ideges, mint egy szanatórium, a következő tüneteket meséli nekem, egy őszinte perczében: Tudom, hogy nincs semmi szervezetbeli hibám s tisztelt színemet, legalább anatómiai értelemben, minden orvosdoktor oly normálisnak találta, akár azét a kellemetlen űrét, aki az orvosi könyvek szövege között látható. És mégis, bár ez tisztára bolondság tőlem, örökös félelemben élek, hogy egy szívdobogás felborzolja az idegeimet, vagyis félek a félelemtől, mint ahogy Kraft-Ebing nevezi ezt a konfúzus állapotot- Ez az oka, hogy most körülbelül öt év óta állandóan magamnál hordok egy üvegcse digitalint, mert a gyűszűvirágnak ez az erős nedűje bizonyára mérsékeltebb működésre szorítaná az én hebehurgya szivemet, ha esetleg erősebben nekiindulna. Ez a kicsiny üveg medikamentum adja meg nekem a nyugalom biztosságát s a tudat, hogy a legelső pillanatban segíthetek magamon, már maga is normálissá teszi legelőkelőbb életszervem működését. Pedig az üveget magát öt teljes év óta nem nyitottam ki. Sohasem feledem el azt a vasúti utazásomat, melyen a digitalinos üvegcsét véletlenül odahaza felejtettem. Már a második állomáson erős szivdobogás gyötört s Püspökladány táján annyit sem adtam volna az életemért, mint egy sületlen mentőgomb. A nervozus emberek rettenetes félelme villámlott át minden egyes idegszálamon; az a leírhatatlan félelem, mely egyedül az öntudatos agóniához hasonlatos, holott fontosságban alig ér föl egy jóravaló náthával. Püspökladányban elborulva gondoltam az én szerető családom tagjaira, kik nem is sejtik, hogy a gyorsvonat egy magányos kocsijában egy szegény haldokló utoljára ejti ki nevüket és másfélóra múlva Czegléden, vidor kedvvel tánczoltam reggelig a keringőt, mikor haldoklásomat az a bizonyos tudat váltotta föl, hogy százötven lépésnyire tőlem egy jól fölszerelt gyógyszertár minden pillanatban elkészítheti azt a csodaerejü orvosságot. Beteggé tett és meg is gyógyított: egy puszta gondolat, melyben annyi sem volt a pozitív elem, mint egy német metafizikai értekezésben. És hordoztam volna bár tiszta kútvizet magamnál, de azzal a meggyőződéssel, hogy a gyűszűvirág nedve van meg az utitarsolyom zsebében, jókedvűen anekdotizálok az utitársaimmal, ahelyett, hogy amatőr haldoklási jeleneteket rendezek. Az én ideges és jól táplált Bayardomnak e kifakadásában (elrejtve az ő égbenyúló túlzásai közé) sokkal több az igazság, mint ahogy az ember a legelső pillanatban gondolná. Íme, a magam tapasztalásából egy frappáns és meggyőző példa: Valami szép nyári hajnalon végre engedek annak a szeretetreméltó meghívásnak, mellyel egy boldog barátom, aki filozóf nyugalommal túrja a porhanyós földet, hosszú idők óta megtisztel. A gyorsvonat meg sem áll velem a viczinális vonalig, melynek mentén ez a gyönyörű latifundium elterül, a maga rétjeivel, erdeivel és szántóföldjeivel. Pompás dolgom van. Budapesten sem lehetne ilyen. Kényeztetnek, mint valami átutazó fejedelmet, saját külön Jerome-jaim lesik ki szemeimből a vágyaimat. Bankereket eszünk minden délben, lovaglunk, kocsikázunk, vadászunk. Három olyan szoba áll rendelkezésemre, akár a canterbury érseknek. Szóval minden megvan, ami a kényelemhez szükséges. Mindennap éjfélig elbeszélgetjük az időt, egy kitűnő billiárdon a háziasszonnyal játszunk néhány carambolt. A házigazda végre a szobámba kisér, egyedül maradok. Egy kissé kibámulok a nyitott ablakon a csillagos, enyhe nyári éjszakába, melynek édes csöndjét csak a tücskök melancholikus czirpelése zavarja meg. A kastély ablakai lassankint elhomályosodnak. Magam is nyugalomra hajtanám a fejemet, de ekkor hirtelen észreveszem, hogy valamit elfeledtem. Nincs olvasni való könyvem. Mindegy volna akármi: a vásárok névjegyzéke vagy Szent Genovéva története, Kané, a sarkutazó vagy a Boldogházi esték, de akkora nyomtatvány sincs a közelemben, mint a hüvelykujjam. És bár meg vagyok győződve, hogy nyugodtan elaludnám, ha az éjjeli szekrényen volna valami olvasmány, most kínosan üldöz az a gondolat: mivel töltöm el az időt, ha álom nem jön a szemeimre? Be vagyok zárva egy idegen szobába, mert hiszen körülöttem minden sötét és néma és nincs egy világos kávéház-asztal, egy meghitt kompánia, ahol az időt, szükség esetében, elbeszélgethetném. Röviden kifejezve: nincs meg az a tartalék tervem, melyet amúgy sem használnék föl, de amely mégis egészen nyugodttá tenné ama gondolat révén, hogy csak tőlem függ a fölhasználás lehetősége. És ebben a kel- Mai szúmánk 16 oldal.