Magyar Hirlap, 1892. november (2. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-08 / 309. szám

BvdftpMt, 1892.IL éfi 809. sz. E PÉLDÁNY FERTŐTLENÍTVE VAN. KeM, november 8. Szerkesztőség és ktttféMiatti József-kürírt 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. FSaxerfeesztS: HORVÁTH GYULA. Egész évre 14, fél évre 7, V* évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Szapáry vagy az ország sorsa? A legközelebbi napok fognak választ adni arra a kérdésre, hogy mi fekszik in­kább szivén a döntő tényezőknek elhatá­rozásuknál: a Szapáry sorsa-e vagy az ország jövője és nyugalma? Afelől tisztában van mindenki, aki figyelemmel kísérte a legutolsó harmadfél év történetét s akinek ép szeme van a látásra, hogy a válság, mely véletlenül ütötte fel fejét, nagyon komoly természetű s hogy a kérdések, amelyek előtérbe he­lyeztettek, korántsem merítik ki annak egész tartalmát. A közigazgatási reform siralmas ku­­darcza, a vérszemet kapott nemzetiségek aggasztó tolakodása a paktumos politika igéretföldje felé s a felekezeti súrlódások egyenkint is sokkal szánalmasabban kom­promittálták a Szapáry-kormány tekinté­lyét, semmint az «elkoszoruzási» botrány lett volna feltétlenül szükséges dokumen­tálni a kormány képtelenségét, vagy akár­milyen liberális ígéret képes volna elfedni elvi teljes meztelenségét. Nem tételezzük fel, s nem is tételez­hetjük fel, komolyan a kormánypárt azon tekintélyes férfiairól, akik a kötelező pol­gári házasság posztulátumát vetették most oda harczi kiáltásul, hogy elfeledkeztek volna e szerencsétlen kormány szomorú múltjáról, elfeledték volna a tett ígéretek egész özönével szemben a teljes tehetet­lenséget, s a politikai hibák egész özönét, de velük szemben is kötelességünknek érez­zük ismételten hangsúlyozni, hogy ha ők elfeledték is, mi nem feledtük el ezeket, s hogy e szerencsétlen regime felett nem alkalmas másra a kötelező polgári házas­ság eszméjének felvetése, mint egyszerűen­ szemfedőnek, a látszólag tisztességes elta­karítás egyik tényezőjének. Mert — s ezt akarjuk különösen hangsúlyozni, — a helyzet oly komoly, s az ország sorsa oly vásatra terel­tetett, amelyben már csak komoly megoldás se­gíthet, s amelyben még a legügyesebb rafinnement-tal kieszelt dupe sem foghat ki, sőt még mérgesebbé, még akutabbá teszi csak. Ha egyszer felvettetett belpolitikánk egész mezejének abszolút sivársága mellé még a kötelező polgári házasság kérdése is, annak nem szabad egyszerű kisiklott szónak maradni. Nem tűrhetnők el, s bi­zonyára nem tűrné el a közvélemény, hogy játékszer gyanánt dobassák a vias­­kodások terére egy ily jelszó, abban a h­i­szemben, hogy az úgy is hajótörést szen­ved a koronánál, vagy még előbb a fő­rendiháznál; s bizonyára úgy ezen ténye­zők, mint az országi helyesen felfogott érdekében a legnagyobb felháborodással utasítana vissza az egész nemzet minden oly kísérletet, mely ily kerülő utakon akarná még egyszer galvanizálni a hal­dokló Szapáry-kabinet exisztencziáját. Hogyan is volna gondolható Sza­­páry Gyula gróf úr a radikalizmus disz­kógájában ? Semmi kétségünk, hogy becses élete megmentése végett fel­venné azt is magára, hiszen az ő színtelen, szürke po­litikai mivoltához mindenféle mondat egy­aránt jól áll. Ma klerikális és aulikus, hol­nap liberális és radikális egyaránt nincse­­nek ellentétben azzal a semmivel, ame­lyet az ő politikai múltja ragyogó módon képvisel. Hanem hát hinne-e valaki neki? Hinne-e komolyságában annak az ígéret­nek, melynek mindig csak megszegését tapasztalta? Hinne-e liberális irányzatában annak a miniszterelnöknek, aki Kálnoky gróf ultramontán külpolitikájának főtáma­sza volt, aki engedett a közügyek vezető­jének annyi befolyást a magyar ügyekre amen­nyit­ Andrássy gróf sem vett igénybe soha, aki alatt a római kúria még sze­mélyi dolgokban is irányadó lett a ma­gyar király apostoli jogainak gyakorlásá­nál; ugyan hinne-e valaki abban, ha most Szapáry a kötelező polgári házasság ígé­retét, mint diadalt hozná le magával? És ugyan hinne valaki egy átalában Szapáry Gyula grófnak? Fényes, ragyogó példákat tudunk idézni harmadféléves múlt­jából arra, hogy miért nem lehet hinni ígéreteinek, egyetlen egy sem bátorít fel arra, hogy akár legünnepélyesebb formá­ban adott ígéreteinek is hitelt adjunk. Words, words, and nothing, but words... Értjük az ellenzék, s különösen a köz­jogi ellenzék helyzetét, mely örvendve fo­gadná Szapáry redivivus voltát, jól tudva azt, hogy fényes ígéreteit úgy sem váltja be, nyomorult kormányzata pedig diskre­­ditálni fogja Deák Ferencz nagy művét, de az ország sorsát mégis előbbre való­nak tartjuk, semmint e kétszínű, tehetet- Tervek a tartalékban. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Szomaházy István. Egy barátom, aki külsőleg oly piros-pozs­gás, mint egy molnárlegény, belsőleg oly ideges, mint egy szanatórium, a következő tüneteket meséli nekem, egy őszinte perczében: Tudom, hogy nincs semmi szervezetbeli hibám s tisztelt színemet, legalább anatómiai értelemben, minden orvosdoktor oly normálisnak találta, akár azét a kellemetlen űrét, aki az orvosi könyvek szövege között látható. És mégis, bár ez tisztára bolondság tőlem, örökös féle­lemben élek, hogy egy szívdobogás felborzolja az idegeimet, vagyis félek a félelemtől, mint ahogy Kraft-Ebing nevezi ezt a konfúzus állapotot- Ez az oka, hogy most körülbelül öt év óta állandóan magamnál hordok egy üvegcse digitalint, mert a gyűszűvirágnak ez az erős nedűje bizonyára mérsékeltebb működésre szorítaná az én hebe­hurgya szivemet, ha esetleg erősebben neki­indulna. Ez a kicsiny üveg medikament­um adja meg nekem a nyugalom biztosságát s a tudat, hogy a legelső pillanatban segíthetek magamon, már maga is normálissá teszi legelőkelőbb élet­­szervem működését. Pedig az üveget magát öt teljes év óta nem nyitottam ki. Sohasem fele­dem el azt a vasúti utazásomat, melyen a di­­gitalinos üvegcsét véletlenül odahaza felejtet­tem. Már a második állomáson erős szivdobo­gás gyötört s Püspökladány táján annyit sem adtam volna az életemért, mint egy sületlen mentőgomb. A nervozus emberek rettenetes félelme villámlott át minden egyes idegszálamon; az a leírhatatlan félelem, mely egyedül az öntuda­tos agóniához hasonlatos, holott fontosságban alig ér föl egy jóravaló náthával. Püspökladány­ban elborulva gondoltam az én szerető csalá­dom tagjaira, kik nem is sejtik, hogy a gyors­vonat egy magányos kocsijában egy szegény haldokló utoljára ejti ki nevüket és másfélóra múlva Czegléden, vidor kedvvel tánczoltam reg­gelig a keringőt, mikor haldoklásomat az a bi­zonyos tudat váltotta föl, hogy százötven lépés­nyire tőlem egy jól fölszerelt gyógyszertár min­den pillanatban elkészítheti azt a csodaerejü orvosságot. Beteggé tett és meg is gyógyított: egy puszta gondolat, melyben annyi sem volt a pozitív elem, mint egy német metafizikai érte­kezésben. És hordoztam volna bár tiszta kút­­vizet magamnál, de azzal a meggyőződéssel, hogy a gyűszűvirág nedve van meg az utitar­­solyom zsebében, jókedvűen anekdotizálok az utitársaimmal, ahelyett, hogy amatőr haldoklási jeleneteket rendezek. Az én ideges és jól táplált Bayardomnak e kifakadásában (elrejtve az ő égbenyúló túl­zásai közé) sokkal több az igazság, mint ahogy az ember a legelső pillanatban gondolná. Íme, a magam tapasztalásából egy frap­páns és meggyőző példa: Valami szép nyári hajnalon végre enge­dek annak a szeretetreméltó meghívásnak, mel­­­lyel egy boldog barátom, aki filozóf nyugalom­mal túrja a porhanyós földet, hosszú idők óta megtisztel. A gyorsvonat meg sem áll velem a viczinális vonalig, melynek mentén ez a gyö­nyörű latifundium elterül, a maga rétjeivel, er­deivel és szántóföldjeivel. Pompás dolgom van. Budapesten sem lehetne ilyen. Kényeztetnek, mint valami átutazó fejedelmet, saját külön Jerome-jaim lesik ki szemeimből a vágyai­mat. Bankereket eszünk minden délben, lovag­lunk, kocsikázunk, vadászunk. Három olyan szoba áll rendelkezésemre, akár a canterbury érsek­nek. Szóval minden megvan, ami­ a kényelem­hez szükséges. Mindennap éjfélig elbeszélgetjük az időt, egy kitűnő billiárdon a háziasszon­nyal játszunk néhány carambolt. A házigazda végre a szobámba kisér, egyedül maradok. Egy kissé kibámulok a nyitott ablakon a csillagos, enyhe nyári éjszakába, melynek édes csöndjét csak a tücskök melancholikus czirpelése zavarja meg. A kastély ablakai lassankint elhomályosodnak. Magam is nyugalomra hajtanám a fejemet, de ekkor hirtelen észreveszem, hogy valamit elfe­ledtem. Nincs olvasni való könyvem. Mindegy volna akármi: a vásárok névjegyzéke vagy Szent Genovéva története, Kané, a sarkutazó vagy a Boldogházi esték, de akkora nyomtatvány sincs a közelemben, mint a hüvelykujjam. És bár meg vagyok győződve, hogy nyugodtan elalud­nám, ha az éjjeli szekrényen volna valami olvas­mány, most kínosan üldöz az a gondolat: mivel töltöm el az időt, ha álom nem jön a sze­meimre? Be vagyok zárva egy idegen szobába, mert hiszen körülöttem minden sötét és néma és nincs egy világos kávéház-asztal, egy meg­hitt kompánia, ahol az időt, szükség esetében, elbeszélgethetném. Röviden kifejezve: nincs meg az a tartalék tervem, melyet amúgy sem hasz­nálnék föl, de amely mégis egészen nyugodttá tenné ama gondolat révén, hogy csak tőlem­­ függ a fölhasználás lehetősége. És ebben a kel- Mai szúm­ánk 16 oldal.

Next