Magyar Hirlap, 1893. február (3. évfolyam, 32-59. szám)

1893-02-23 / 54. szám

Budapest, 1893. III. évfolyam 54. szám. Csütörtök, február 23. M­AGYAR HÍRLAP Szerksztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, fél évre 7, V. évre 3 írt 50 kv, egy hóra 1.20 kr. Egyes szám­ára: helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Bátran előre! A fővárosnak törvényhatósága mai napon a kormány egyházpolitikai pro­­grammja mellett állást foglalt. A rendsze­res agitáczió, melyet hónapok óta a liberális egyházpolitika megvalósulása ellen a legnagyobb vehemencziával a püspöki pásztorlevelekben, a nyílt és titkos kleri­kális sajtóorgánumok hasábjain és rova­taiban folytatnak, a fővárosban nem talál termékeny talajra. A főváros törvényható­ságának tagjai pártkülönbség nélkül állot­tak fel Radocza indítványa mellett, tanú­ságot tenni arról, hogy az ország főváro­sának intelligencziája önkénytes megalku­vást nem tűrő elhatározottsággal foglalt állást a liberális egyházpolitika mellett. Az ellenzék, alig tíz emberből álló kisebbség éppen jó volt arra, hogy azoknak, kik látni és tudni akarnak, felvilágosítást adjon arról, hogy hazánk fővárosában hogyan áll az arány a liberálisok és illiberálisok kö­zött, midőn ennek a nemzetnek jövő poli­tikai iránya fölött dönteni kell. Nincsen sem a fővárosban, sem az ország többi törvényhatóságaiban elem, melyre a reakczió a szabadelvű irányzat­tal szemben támaszkodhatik. Nincsen politikai párt, mely a libera­­lizmus követelményeit pártszempontokért elejtené. Még az a szerencsétlen taktikája a szabadelvű kormányoknak, mely egy inczi­­densből az összes egyházpolitikai kérdéseket napirendre hozta, se tudta megzavarni a helyes álláspontnak megválasztásában az ország értelmiségét. Bár a követett taktikát mindenki elítélte, bár az egyházpolitikai kérdéseknek a felekezeti féltékenység és szűkkeblűség terére való átjátszását senki nem helyeselte, bár közmegbotránkozás tárgyát képezte az, hogy Szapáry grófnak elejtésére és a palota-forradalom sikerei­nek elérésére használtatott föl silány esz­köz gyanánt a kötelező polgári házasság­nak minden apropás nélküli fölvetése, még­se tévedett meg az ország értelmiségének és a pártoknak nagy zöme abban, hogy a liberális irányt elejteni nem szabad, bár­mi legyen is az egyesek és a kormányok sorsa, ha államunk és nemzetünk jövőjét és fejlődését biztosítani akarjuk. Helyes volt az, hogy úgy az indít­vány beadója, mint annak, pártolói kifeje­zést adtak annak, miként ez indítvány nem bizalmi szavazat a kormánynak, ha­nem a liberális egyházpolitika megvaló­sítására való fölhívás és megbízás. He­lyes volt Polónyinak azon indítványa, hogy a katholikus autonómia megvalósítása vé­tessék szintén föl az egyházpolitikai pro­gramaiba. Nekünk az volt mindig a hi­tünk és az ma is, hogy egy képviseleti alapon nyugvó autonóm magyar katholikus egyházzal az állam és a nemzet soha konfliktusba nem jut. Amely napon a ka­tholikus autonómia valósággá vált, azon a napon Magyarországon a kulturharcznak bármely kérdésben még a lehetősége is örök időkre kizáratott. A főváros megnyilatkozása spontán volt és éppen ezért méltóságteljes, az or­szágra való hatásában alig megmérhető sul­lyal és jelentőséggel bíró ... most már mi is azt his­szük, itt nincsen visszalépés, sőt ki van zárva a megalkuvás is, nem­csak a kormány, de Magyarország összes politikai pártjai, ha saját eljárásuk és nyi­latkozataik jóhiszeműsége iránt kételyt ébreszteni nem akarnak, kötelesek haladék­talanul az egyházpolitikai kérdések meg­oldásához hozzálátni. A kormánynak kötelessége ma már javaslatainak lényege iránt tájékozni az országot. Nemcsak a polgári anyakönyv, nem­csak a zsidó rec­epczió, nemcsak a val­lásszabadság kérdésében kell konkrét ja­vaslatait mielőbb előterjeszteni, hanem szükséges, hogy az első kínálkozó alkal­mat felhasználja arra, hogy a kötelező pol­gári házasságról szóló javaslatainak lényege iránt a törvényhozást, értve alatta koro­nát, felső- és alsó­házat, tájékozza, azokat tudomásul vétesse és a behozatal időpont­ját most már meghatározza. Lehet a kötelező polgári házasságnak oly formája és föltétele, melyet elutasít magától minden szabadelvű fia ez ország­nak, lehet oly formája és föltétele, mely a kérdés lényege és tartalma iránt nem hagy fenn sem kételyt, sem gyanút sen­kiben. Ezt a formáját, föltételét és körül­írását most már joga van megkövetelni az országnak. Tudni és látni akarjuk,­ki­van velünk és ki van ellenünk. Apponyi gróftól megkövetelték, — kö­szönet érte — hogy tegyen preczíz nyi­latkozatot és világos konfessziót egyház- Aranylakodalom. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Szólnak a harangok, olyan szépen szól­nak, úgy kell lenni, hogy két fehér galamb húzza azt a mély, bánatos hangú öreg haran­got, s két galamb-fióka a kicsit, ezt a csilin­gelő, nyelveskedő harangocskát. Látom, látom, innét az ablakból nagy igyekezetüket, amint meg-meglebben fehér szárnyuk. S mintha hal­lanám az öreg galambok hangját, biztatván a fiókákat: szépen húzzad, galambocskám, lakoda­lom van ma, aranylakodalom. — Kinek van, kinek van aranylakodalma? — kérdik a fiókák. — Az öreg Bandinak — búgnak a ga­lambok. S húzzák a harangot, olyan szépen húz­zák. Bug az öreg harang, miként az orgona, mély, dallamos hangon, s cseng a kicsiny ha­rang, mint az ezüst-csengő. ... És a kicsi szoba zsong, mint a tele méhkas. Ott állanak a szoba közepén az öre­gek: a meggörnyedt hátú «vén huszár», egy­kor, valaha régen, a legszebb legény a faluban. S egy vén asszony, egykor a legszebb leány a faluban, a vidéken, még azon is messze, mesz­­sze túl. A fekete haj ezüst fehérré színűit, a piros pozsgás arcz csupa ráncz és ráncz. Min­den esztendő szántott egy barázdát, kettőt. De olyan szép most is mind a kettő. Nekem olyan szép. S nekünk mind, akik itt sírunk, neve­tünk, tudja is a jó isten mit csinálunk bolond örömünkben. A fiuk, a leányok, az unokák. Egy kis hadsereg. Nosza, vén huszár, elé a kardot, pattanj föl a paripádra s kiáltsd a te kicsi seregednek: előre! előre! Hiszen ötven esztendő előtt! Nem, nem, még régebb. Mikor ő figyelme végigtánczoltatta szürke paripáját az utczán, menvén »koman­­dóba!« Az volt csak a világ, az aranyos világ. Az öreg asszony, az az, ez az öreg asszony (jól láttam én!) mindig ott kukucskált a kerítés hasadékán. Én meg úgy tettem, mintha nem is láttam volna, megsarkantyúztam a szürkét, rö­vidre fogtam a kantárszárát s het az a szürke mintha érezte volna, hogy: ne most mutasd meg, mit tudsz, — fölágaskodott a hátsó lábára, egyet-kettőt kerengett egy áu­tó helyében s azzal tovább repült mint a madár. — Itt a tiszteletes ur, nagyapó, —• figyel­meztetik az unokák. Igen itt van a Pali bácsi. Tiz mértföldről szánkázott ide, hogy megáldja az öregeket. Itt mindjárt a háznál. Annak a háznak a födele alatt, melyet Isten segedelméből Bándi János épített ennek előtte ötven esztendővel. Annak a háznak a födele alatt, a honnét szárnyra kelt az a rossz fiú s elment olyan messze, de olyan messze, hogy a gondolat is nehezen ér odáig... — Mert mindig arra törekedtem, hogy urat neveljek a fiamból. Ne túrja ezt a sovány földet. Jól cselekedtem-e, tiszteletes uram? — Jól cselekedett, Bándi bácsi. Lássa, milyen öröm ez! A fia, a menye, a szép uno­kák. Lássa, lássa, hogy csókolják kezét nagyapó­nak, nagyanyónak a pesti unokák. — Oh hiszen, ha mindég itt lehetnének! — Ha mindég itt lehetnénk! — sóhajt ki az ablak felé az a rossz fiú, aki elment mes­­­sze, messze, ahová a gondolat is nehezen ér... De im körbe állnak mind: fiuk, leányok, unokák, vendégek. Pali bácsi hátára veszi a palástot. — Hát nem a templomban, tiszteletes uram ? Ott, hol öt­ven esztendővel ezelőtt? Mosolyog Pali bácsi: — Ott ma sokkal hidegebb van, mint öt­ven év előtt. Maradjunk itt, Bándi bácsi, édes néni. Itt a kályha előtt. . . S tiszteletes uram összekulcsolja a kezét. A galambok ott repkednek az ablak előtt. A szent lélek lesz az galambnak képében. És imára kulcsolódik minden kéz. És rebegjük tiszteletes uram után: Dicsőség az Istennek a magasságos mennyekben, békesség a földön az embereknek és jó akarat. . . Hát min­ek­ itt minden ember? Hát mi van aranyszájú Pali bácsival, hogy egyre meg­­csuklik a hangja s a szép beszéd beleiül a sí­rásba? Mind imádkozunk, de nem tudjuk, mit. Talán a Miatyánkot. Lehet, lehet. Úgy kell lenni, az Istennel társalkodunk mindannyian. Senki sem tudja, hogyan kerül a terített aszta­lokhoz. Nem is láttuk. Talán az asztalokat is azok a fehér galambok terítették meg, a­mig imádkozunk. Hej, ti azt nem tudjátok, mi van egyné­mely lakodalmas asztalon. Hogy milyen szép fehér búzakenyér kerül ki abbból a sovány földből. Háromszor kell megszántani, de aztán ragyog is a kenyér fehérsége. S úgy tudja meg minden ember, hogy ezt a kenyeret az arany Mal szálltunk 16 oldal.

Next