Magyar Hirlap, 1893. február (3. évfolyam, 32-59. szám)
1893-02-23 / 54. szám
Budapest, 1893. III. évfolyam 54. szám. Csütörtök, február 23. MAGYAR HÍRLAP Szerksztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, fél évre 7, V. évre 3 írt 50 kv, egy hóra 1.20 kr. Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Bátran előre! A fővárosnak törvényhatósága mai napon a kormány egyházpolitikai programmja mellett állást foglalt. A rendszeres agitáczió, melyet hónapok óta a liberális egyházpolitika megvalósulása ellen a legnagyobb vehemencziával a püspöki pásztorlevelekben, a nyílt és titkos klerikális sajtóorgánumok hasábjain és rovataiban folytatnak, a fővárosban nem talál termékeny talajra. A főváros törvényhatóságának tagjai pártkülönbség nélkül állottak fel Radocza indítványa mellett, tanúságot tenni arról, hogy az ország fővárosának intelligencziája önkénytes megalkuvást nem tűrő elhatározottsággal foglalt állást a liberális egyházpolitika mellett. Az ellenzék, alig tíz emberből álló kisebbség éppen jó volt arra, hogy azoknak, kik látni és tudni akarnak, felvilágosítást adjon arról, hogy hazánk fővárosában hogyan áll az arány a liberálisok és illiberálisok között, midőn ennek a nemzetnek jövő politikai iránya fölött dönteni kell. Nincsen sem a fővárosban, sem az ország többi törvényhatóságaiban elem, melyre a reakczió a szabadelvű irányzattal szemben támaszkodhatik. Nincsen politikai párt, mely a liberalizmus követelményeit pártszempontokért elejtené. Még az a szerencsétlen taktikája a szabadelvű kormányoknak, mely egy inczidensből az összes egyházpolitikai kérdéseket napirendre hozta, se tudta megzavarni a helyes álláspontnak megválasztásában az ország értelmiségét. Bár a követett taktikát mindenki elítélte, bár az egyházpolitikai kérdéseknek a felekezeti féltékenység és szűkkeblűség terére való átjátszását senki nem helyeselte, bár közmegbotránkozás tárgyát képezte az, hogy Szapáry grófnak elejtésére és a palota-forradalom sikereinek elérésére használtatott föl silány eszköz gyanánt a kötelező polgári házasságnak minden apropás nélküli fölvetése, mégse tévedett meg az ország értelmiségének és a pártoknak nagy zöme abban, hogy a liberális irányt elejteni nem szabad, bármi legyen is az egyesek és a kormányok sorsa, ha államunk és nemzetünk jövőjét és fejlődését biztosítani akarjuk. Helyes volt az, hogy úgy az indítvány beadója, mint annak, pártolói kifejezést adtak annak, miként ez indítvány nem bizalmi szavazat a kormánynak, hanem a liberális egyházpolitika megvalósítására való fölhívás és megbízás. Helyes volt Polónyinak azon indítványa, hogy a katholikus autonómia megvalósítása vétessék szintén föl az egyházpolitikai programaiba. Nekünk az volt mindig a hitünk és az ma is, hogy egy képviseleti alapon nyugvó autonóm magyar katholikus egyházzal az állam és a nemzet soha konfliktusba nem jut. Amely napon a katholikus autonómia valósággá vált, azon a napon Magyarországon a kulturharcznak bármely kérdésben még a lehetősége is örök időkre kizáratott. A főváros megnyilatkozása spontán volt és éppen ezért méltóságteljes, az országra való hatásában alig megmérhető sullyal és jelentőséggel bíró ... most már mi is azt hisszük, itt nincsen visszalépés, sőt ki van zárva a megalkuvás is, nemcsak a kormány, de Magyarország összes politikai pártjai, ha saját eljárásuk és nyilatkozataik jóhiszeműsége iránt kételyt ébreszteni nem akarnak, kötelesek haladéktalanul az egyházpolitikai kérdések megoldásához hozzálátni. A kormánynak kötelessége ma már javaslatainak lényege iránt tájékozni az országot. Nemcsak a polgári anyakönyv, nemcsak a zsidó recepczió, nemcsak a vallásszabadság kérdésében kell konkrét javaslatait mielőbb előterjeszteni, hanem szükséges, hogy az első kínálkozó alkalmat felhasználja arra, hogy a kötelező polgári házasságról szóló javaslatainak lényege iránt a törvényhozást, értve alatta koronát, felső- és alsóházat, tájékozza, azokat tudomásul vétesse és a behozatal időpontját most már meghatározza. Lehet a kötelező polgári házasságnak oly formája és föltétele, melyet elutasít magától minden szabadelvű fia ez országnak, lehet oly formája és föltétele, mely a kérdés lényege és tartalma iránt nem hagy fenn sem kételyt, sem gyanút senkiben. Ezt a formáját, föltételét és körülírását most már joga van megkövetelni az országnak. Tudni és látni akarjuk,kivan velünk és ki van ellenünk. Apponyi gróftól megkövetelték, — köszönet érte — hogy tegyen preczíz nyilatkozatot és világos konfessziót egyház- Aranylakodalom. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Szólnak a harangok, olyan szépen szólnak, úgy kell lenni, hogy két fehér galamb húzza azt a mély, bánatos hangú öreg harangot, s két galamb-fióka a kicsit, ezt a csilingelő, nyelveskedő harangocskát. Látom, látom, innét az ablakból nagy igyekezetüket, amint meg-meglebben fehér szárnyuk. S mintha hallanám az öreg galambok hangját, biztatván a fiókákat: szépen húzzad, galambocskám, lakodalom van ma, aranylakodalom. — Kinek van, kinek van aranylakodalma? — kérdik a fiókák. — Az öreg Bandinak — búgnak a galambok. S húzzák a harangot, olyan szépen húzzák. Bug az öreg harang, miként az orgona, mély, dallamos hangon, s cseng a kicsiny harang, mint az ezüst-csengő. ... És a kicsi szoba zsong, mint a tele méhkas. Ott állanak a szoba közepén az öregek: a meggörnyedt hátú «vén huszár», egykor, valaha régen, a legszebb legény a faluban. S egy vén asszony, egykor a legszebb leány a faluban, a vidéken, még azon is messze, meszsze túl. A fekete haj ezüst fehérré színűit, a piros pozsgás arcz csupa ráncz és ráncz. Minden esztendő szántott egy barázdát, kettőt. De olyan szép most is mind a kettő. Nekem olyan szép. S nekünk mind, akik itt sírunk, nevetünk, tudja is a jó isten mit csinálunk bolond örömünkben. A fiuk, a leányok, az unokák. Egy kis hadsereg. Nosza, vén huszár, elé a kardot, pattanj föl a paripádra s kiáltsd a te kicsi seregednek: előre! előre! Hiszen ötven esztendő előtt! Nem, nem, még régebb. Mikor ő figyelme végigtánczoltatta szürke paripáját az utczán, menvén »komandóba!« Az volt csak a világ, az aranyos világ. Az öreg asszony, az az, ez az öreg asszony (jól láttam én!) mindig ott kukucskált a kerítés hasadékán. Én meg úgy tettem, mintha nem is láttam volna, megsarkantyúztam a szürkét, rövidre fogtam a kantárszárát s het az a szürke mintha érezte volna, hogy: ne most mutasd meg, mit tudsz, — fölágaskodott a hátsó lábára, egyet-kettőt kerengett egy áutó helyében s azzal tovább repült mint a madár. — Itt a tiszteletes ur, nagyapó, —• figyelmeztetik az unokák. Igen itt van a Pali bácsi. Tiz mértföldről szánkázott ide, hogy megáldja az öregeket. Itt mindjárt a háznál. Annak a háznak a födele alatt, melyet Isten segedelméből Bándi János épített ennek előtte ötven esztendővel. Annak a háznak a födele alatt, a honnét szárnyra kelt az a rossz fiú s elment olyan messze, de olyan messze, hogy a gondolat is nehezen ér odáig... — Mert mindig arra törekedtem, hogy urat neveljek a fiamból. Ne túrja ezt a sovány földet. Jól cselekedtem-e, tiszteletes uram? — Jól cselekedett, Bándi bácsi. Lássa, milyen öröm ez! A fia, a menye, a szép unokák. Lássa, lássa, hogy csókolják kezét nagyapónak, nagyanyónak a pesti unokák. — Oh hiszen, ha mindég itt lehetnének! — Ha mindég itt lehetnénk! — sóhajt ki az ablak felé az a rossz fiú, aki elment messze, messze, ahová a gondolat is nehezen ér... De im körbe állnak mind: fiuk, leányok, unokák, vendégek. Pali bácsi hátára veszi a palástot. — Hát nem a templomban, tiszteletes uram ? Ott, hol ötven esztendővel ezelőtt? Mosolyog Pali bácsi: — Ott ma sokkal hidegebb van, mint ötven év előtt. Maradjunk itt, Bándi bácsi, édes néni. Itt a kályha előtt. . . S tiszteletes uram összekulcsolja a kezét. A galambok ott repkednek az ablak előtt. A szent lélek lesz az galambnak képében. És imára kulcsolódik minden kéz. És rebegjük tiszteletes uram után: Dicsőség az Istennek a magasságos mennyekben, békesség a földön az embereknek és jó akarat. . . Hát minek itt minden ember? Hát mi van aranyszájú Pali bácsival, hogy egyre megcsuklik a hangja s a szép beszéd beleiül a sírásba? Mind imádkozunk, de nem tudjuk, mit. Talán a Miatyánkot. Lehet, lehet. Úgy kell lenni, az Istennel társalkodunk mindannyian. Senki sem tudja, hogyan kerül a terített asztalokhoz. Nem is láttuk. Talán az asztalokat is azok a fehér galambok terítették meg, amig imádkozunk. Hej, ti azt nem tudjátok, mi van egynémely lakodalmas asztalon. Hogy milyen szép fehér búzakenyér kerül ki abbból a sovány földből. Háromszor kell megszántani, de aztán ragyog is a kenyér fehérsége. S úgy tudja meg minden ember, hogy ezt a kenyeret az arany Mal szálltunk 16 oldal.