Magyar Hirlap, 1893. szeptember (3. évfolyam, 241-270. szám)
1893-09-01 / 241. szám
Budapest, 1893. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. III. évfolyam 241. szám. Péntek, szeptember 1. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, félévre 7, V. évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. A pór vége. Egyszerre kiélesedve áll előttünk az őlült nemzetiségi kérdés, így tartotta azt jónak hirtelen ország és világ elé állítani a kormányzat. Nem sokat teketóriázott, nem igen köntörfalazott és mint akit türelme elhagyott, egyszerre nagyot vágott az öklével a zöld asztalra. Temperamentuma válogatja, hogyan ítélünk meg egy ilyen cselekedetet valamely egyes személynél, de ezzel szemben általános hit, hogy egy kormányzatot nem szabad elragadnia vérmérsékének, ha akármilyen nemes is az. Hisz bölcsesége épp abban rejlik, hogy megválassza-e azt az alkalmas pillanatot, amikor az állam, a közjó érdekében valamit tenni akar. És hogy e pillanatot előkészítse, sikerét minden oldalról biztosítsa és támogassa, megvédelmezze minden konzekvencziáival egyetemben. De a mi kormányunkra ez idő szerint nem léteznek mindeme tekintetek és mintha csak elhatározta volna, hogy a kormányzás alapvető szabályait egyenesen visszafelé fordítva érvényesíti, most egyszerre nagyot ütött a román kérdés közé. Most, amikor a nagy, nehéz és összekuszált probléma kibogozására nem tett még semmit. Most, amidőn még meg sem kísérlete, hogy a nemzetiségi kérdésben tisztán lásson, világos álláspontot foglaljon el, akárcsak előrajzot is csináljon egy sttratégiai tervhez, valamely háborúsághoz, egy nem egészen elképzelhetlen békéhez. Rövidesen a bíróság elé rállította a «Replika» szerzőit. És a bíróság rövidesen elitélte őket. És egy rövid távirat számot ad nekünk a vádlottak meglehetősen súlyos elitéltetéséről. Két éve folyik immár a Replika ismeretes ügye. Természetes, hogy most kellett dűlőre jutnia. Két esztendő előtt folyt le a vádbeli cselekmény, melynek büntetését most szabták ki az illetőkre. Két év előtt és két év alatt hallgatással, közönnyel, apathiával és lenézéssel, mindenesetre mélységes hallgatással nézte a magyar állam, hogy falain belül mint készül valamely bűn, amelyet egykor majd szigorú büntetéssel kell ellátnia. A legnagyobb nyilvánossággal folytak a készülődések, a peliczió ismertetése, terjesztése, érvényesítése, a pesti ut, a bécsi ut, a distingválások a király, a császár, a kisebb és nagyobb hazaárulás között. Mindez pedig történt a magyar közvélemény legnagyobb és legméltóbb izgatottsága közben és közepette a kormány legkeletibb kényelmének. Félig lecsukott szempillái alól, ölében összetett kézzel nézte: hát csak csináljátok, hát csak érjetek meg a börtönre, csak növekedjék és halmozódjék bűnötök, mennél nagyobb lesz és mennél halmozottabb, annál jobb, majd jövök akkor én, az igazságszolgáltatás. íme el is jött. És amikor véletlenül legjobban forr, fő, buzog a román kérdés: jónak látta egy hatalmas kápaolajat önteni a tűzre. Hát legyen láng, ha tűz van! Nem szeretnők az igazságot — pedig szeretjük — ha azt állítanók, hogy a Replika-pöröket el kellett volna ejteni. Dehogy is. Ha nem lehetette_volna talán letárgyalni valamivel előbb, valamivel később. Mindenkor, csak nem most, amikor kül- és belföldi ellenségeink — hogy más okot itt ne is érintsünk — könnyen azt hihetik, hogy íme, a magyar állam ily gyenge; a nemzetiségi kérdést politikai üldözéssel akarja elintézni és egy száz millióból álló fajta jogos és jogtalan— inkább jogtalan — aspiráczióira: néhány ember bebörtönözésével felel. Akár ismerik viszonyainkat, akár nem: ez az eljárás tisztelet gerjeszteni irántunk nincsen hivatva. Sőt ellenkezőleg arra van predesztinálva, hogy az oláh izgatók vádjaihoz úgy kint, mint bent, színpadi dekoráczióképpen szolgáljon. Mi tudjuk, mi látjuk közelről, hogy előadásuk hamis, de ki tehet arról, hogyha a kormányzat a kezükhöz szolgál, a távolról nézők, vagy a rövidlátók szemében. Amikor mindezeket megjegyezzük, a legmélyebb tisztelettel hajlunk meg a kolozsvári sajtóbíróság verdiktje előtt, ítéletüket nem kritizáljuk, bizonyos, hogy az esküdtszék tagjai legjobb lelkiismeretük és belátásuk szerint cselekedtek. Mindössze azt jegyezzük meg — azt sem az ítéletre vonatkozólag — hogy a magyar közvélemény kénytelen ez idő szerint lemondani ismert objektivitásáról a román kérdéssel szemben. A román izgatók cselekedetei és viselkedése egyrészt, a kormány tétlensége, majd hirtelen energiája másrészt: kell, hogy olyan mértékben irritálják, annyira fölhevítsék, oly méltó rossz kedvet keltsenek benne, amely a higgadtságot bizonyos mértéken alul leszállítja. Emez okoknál fogva nem tartjuk mi rossz dolognak, hogy a Replika pőrének Jankónak. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Benedek Elek. Még hét esztendős sem vagy, Jankó s már el-eltünődöm, hogy mi lesz belőled. Úgy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs te benned valami nagy hajlandóság s ha csak természeted meg nem változik, tudományos pályán aligha boldogulsz. Valószínű, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s amint én erről meggyőződtem, hidd el fiam, jobban szeretlek, semhogy erőszakolnám arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet. Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal: tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem elvégezvén tehetséged szerint a törvény kötelezte iskolát, szeliden megfogom a kezedet s mondom neked a következőket: Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedvet, sem tehetséged a tanulásra. Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem remélhetem, valami mesterségre adlak, fiam. Többször megfigyeltem, hogy kezed ráállja faragásra s zsebkéseddel nem egy csinos mmunkát végezel már. Fiam, Jankó, beadlak asztalos inasnak. Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyelje magát az a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit, kit esztendőről-esztendőre ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te fiam, légy büszke rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, ahol talpig ember válhatik belőled. A becsületes munka nem szégyen, fiam.. S ne hidd, hogy csak azokból a fiúkból lesznek boldog emberek, kik tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülők keservesen megsiratták, a mért kedvű tehetség nélkül tanuló gyermeküket végigerőszakolták az iskolákon s mikor aztán arra került a sor, hogy megéljenek a maguk emberségéből, elzüllöttek, mert csak név szerint jártak iskolába, valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét. Ismerek szülőket, fiam, kik minden vagyonukat gyermekük iskolázására költők, akik nem hittek a tanárok őszinte szavának, nem akartak hinni saját maguknak s most, mikor elfogyott a vagyon és az idő, kétségbeesetten vádolják magukat, hogy amikor még nem volt késő, mért nem adták mesterségre gyermeküket! Igazabban: mért szégyelték mesterségre adni gyermeküket! Mert jegyezd meg jól, fiam, minden szülő szereti a gyermekét (az állat is szereti a magáét) , de nem minden szülő szeret okosan. Nemrég kaptam egy levelet, melyben egy kétségbeesett apa tanácsot kér tőlem: mit tegyen a fiával. Azt írja: a fiú jó, engedelmes, de nincs tehetsége. Azt szeretné, ha legalább addig tanulhatna a gimnáziumban, míg beadhatja a katonatiszti akadémiába. Kérdi, ismerek-e oly iskolát, ahol jó pénzért keresztülviszik a fiát a hátralévő osztályokon? Mert — írja tovább — «nem becsteleníthetem meg családomat azzal, hogy fiamat iparosnak vagy kereskedőnek adjam!» Aki ezt a levelet irta, előkelő földbirtokos, fiam. Családja ősidők óta nemes s ezért gondolja megbecstelenítőnek az iparosságot, a kereskedést. Ám azt nem tartja megbecstelenítőnek, hogy vesztegetés árán tolja keresztül a fát az osztályokon. Ha ez az apa, édes fiam, okosan szeretné a fiát, azt a pénzt, mit a manapság oly rettentő drága iskoláztatásra s ezen felül még a tanárok megvesztegetésére is szánt, szépen félretenné esztendőről-esztendőre s mikor fia akár önálló iparos, akár önálló kereskedő lenne, mondaná néki: íme, fiam, ezt a pénzt a te számodra takarítottam meg, kezdj vele valamit. Tudod-e, fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonniok saját maguktól, csakhogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, — annyira féltik gyermeküket az iparos pályától? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a könyvnél, a tollnál, a czirkalomnál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket, hanem saját magukat féltik. Attól félnek — mint ama levél írója ? Mi