Magyar Hirlap, 1893. október (3. évfolyam, 271-301. szám)
1893-10-01 / 271. szám
y A / Budapest, 1893. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. III. évfolyam 271. szám. gy # ^%^Va_érnap, október I. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Egész évre 14, félévre 7, V« évre 3 frt 50 kr, egy hóra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Magyar poulard a csász. és kir. udvar asztalán. Elbújtatva a közgazdasági rovatba, mint szerény hit húzta meg magát a fontos politikai esemény. Kétszer is elolvastuk, de kétszer is kérdeztük: vajh igaz-e? Való igaz, nincs benne kétség, teljes bizonyosság: a magyar poulard a napokban udvarképes lett és egy nagyszabású magyarországi részvénytársaságnak sikerült végre a sokáig félreismert magyar jérczéket beszerezni a csász. és kir. udvar asztalára. Hurráh uraim! lövessünk sort, a nemzeti taraczkok szólaljanak meg! Ne mondja senki többé, hogy az uralkodó nemzeti politika eredmény nélkül való: ime a mi gyönyörű poulardjaink ott sülnek az udvar tűzhelyén, pirosra, diadalmasan. Vonuljunk magunkba és a magány áhitatos csendjében mérlegeljük a diadalmas eseményt. * Oh, boldog poulard, ki a kecskeméti parasztportáról a fényes udvarba kerültél, nem volt könnyű és nem volt valami egyenes az utad. Mennyi minden bozóton kellett átugranod, mennyi magot kikaparnod, hány garádon kényszerittettél átszállni azalatt. Legelsőbb is a részvénytársaságot megtermékenyíti a szédítő gondolat. A részvénytársaság elnöke elhatározza magát. Érintkezésbe lép egy úrral. Ez ar egy még nagyobb úrral. A tervbe bevonatik a miniszterelnök. Az felteszi a kérdést konokul: — Vagy a tárczám, vagy a magyar poulard! A főkonyhamester, a főpinczemester, a szárnyas állatok marsallja, udvari íourkok, titkos tanácsosok, diplomaták gondolkoznak. «Vájjon nem nagy engedmény-e ez, vájjon nem kapnak-e a magyarok vérszemet, ha az ő poulardjuk behozatik az udvar asztalára? És vájjon mit mond ehhez a külföld ? Nem következtet-e az összbirodalom gyöngülésére, a dinasztia ellankadására, a magyarok hegemóniájára ?» Mindegy! Talán mégis jó lesz betömni ezeknek a magyaroknak a száját. Hadd maradjon hát a minisztérium! * Kőszegen került legelőször is az udvar asztalára a magyar poulard. Óh, boldogság! Tudósítónk, akit a jelentékeny közjogi győzelemre jó eleve figyelmeztettünk, informácziókat szerzett magának szárnyasaink első szerepléséről. Ő jelenti: A konyhán meglehetős szenzácziót keltett az esemény. A főszakács kezdetben nem is akart tudni az egész dologról. Mint cseh ember ragaszkodott azokhoz a levesbe való cseh csirkékhez, melyeket egy szigorú pragmatika szerint soha másunnan, mint az ő országából, nem szállítottak. És most a cseh csirkék mellőzve lennének! Talán az ostromállapot miatt? De amikor ezek nem vétkesek semmiben és rekeszeikben oly szomorú alázatossággal várják a megtiszteltetést! A főszakács gyanakodva nézett a magyar poulardok északi vége felé: «illogal!», sziszegő a fogai között. Aztán átadta a hü Tirol fiának, a pecsenyesütő szakácsnak, aki nemzetiségében megalázva adta ki a szerencsés magyar majorság megöletési parancsát. De könnyített egyet a szivén és amikor a fiatalok nagyon vidáman csipogának, rájuk kiabált: — Te betyár! te magyar! * Semmiféle nagyobb szertartás nem volt az ünnepélyes aktusnál: a baromfiak vére elfojt és nem fogta fel se történetíró, se politikus. Hire járt ugyan, hogy a miniszterelnök ez első nagy sorsra jutott poulard vérével írja meg a magyar udvartartás törvényjavaslatának első czikkét és hogy a baromfi nyakát Tisza gróf fogja tartani... De a kőszegi ünnepség nemzetközi volt, nem lehetett több tért engedni a magyarságnak a kelleténél. Már így is sok baj vala a honvédség magyar vezényszavai miatt. Minden csendben, inkognitó ment. A csász. és kir. udvar minden nagyobb averzió nélkül fogyasztotta el tarka állatjaink fehér húsát. Senki közülök nem szidta le a fölszolgáló lakást. Belementek a dologba. * Az igaz is, hogy ravaszok és ügyesek vagyunk mi. Különösen ma. Deák Ferencznek sohasem sikerült behozni az udvar asztalára akár csak egy magyar verébfiókot! * Hajónk tehát előre megy. De mily sebes ütemben megy előre! A legöregebb tengeri rák nem törtet ugy czélja felé, mint mi és a régi osztrák hadseregről nem jegyez föl a történelem ily gyorsiramú visszafelé való attakot, mint amilyent most mi teszünk ... Igaz, hogy az udvar és ami az udvar neve alatt jön a kereskedésbe, soha irántunk elbízóbb és kegyelmesebb nem volt, mint manapság. Megbocsátja nekünk — példának okáért — hogy Hentzit nem akarjuk tisztelni nagyon és hogy a mi honvédeinket kivánjuk tisztelni egy kicsinyt, de csak úgy, hogy zokon ne essék. Sőt mi több, egy árnyas fürdőhelyen, egy fenséges főherczeg magához hivat egy ott időző kormánypárti képviselőt és nyilvánosan több perczekig beszél vele. Úgy mondják, e beszélgetés volt ama nagy politika eredményének a magva. A fenség kérdezte: — Tulajdonképpen mi az önök nemzeti aspirácziója. Was Teufel wollt ihr? — Fenség — felelte a képviselő — engedtessék meg, hogy a magyar poulard helyet foglalhasson az udvar asztalán és meglássák, rendben lesz minden! * Hát nincs-e minden rendben, amikor rendben van? még csak a túri mázas tálat akczeptálnák a térczék alá és herczegi fáklyásmenetet rendezne az ország a polgár-kabinetnek, ki népünk erkölcseit, nemzetünk politikai aspiráczióit így tudja elfogadtatni a legmagasabb magassággal. Csak a mázas táj hiányzik még. Ez kellemetlen. És kellemetlen, hogy erről eszünkbe jut a mi arany-edényünk. Attila kincsei, a szent-miklósi lelet, amely ott ragyog a bécsi Hof-muzeumban. És mindama kincsek és emlékek, amelyeket hol Ferencz császár, hol más tagja a mi dicsőségesen uralkodó dinasztiánknak a kir. fiskus által lemglaltatott magának és ott őrizteti messze idegenben, hogy magyar szem ne gyönyörködhessék benne. Jó volna egy törvényczikkel eltiltani az assocziaczió idearumot. Az embernek annyi sok minden eszébe jut, sorjában, össze-vissza és mind arról a haszontalan poulardról. Az udvar, amely fényét — még azt is, amely tőlünk ered — a nekünk legsötétebb Bécsben ragyogtatja csak. Gazdagságát, gavallérságát, ragyogását mi csak fizetjük. Nem a pénzt hányjuk a szemükre, nem, nem. Csak a becsületes hiúságunkat, a jogos büszkeségünket, a paraszti gőgünket sérti az, hogy a művészet lombját fakasztják ők Bécs száraz táján, nálunk pedig dobnak egy pár forint ösztöndíjat egy szerencsétlen szobrásznak, egy boldogtalan muzsikusnak és az etikett kedvéért megvesznek néhány képet az őszi tárlaton és felakasztják a budai várpalota hermeticze elzárt termeibe; csírázzon ki ott a műremek! Hohó! Majd komolyra fordítottuk a dolgot! Hát nem elég, hát nem sok-e, hogy már szívesek megenni a poulardunkat is! * A politika kiszámíthatatlan. Mért lett miniszter Bethlen András és mért akkor, amikor meglevő? Mért lett udvarképes a magyar lard, amikor a csász. és ki. eddig még csak egy fő vörösbe eresztettek be, ha magyar az Tisztelettel figyelmeztetjük mindama olvasóinkat, kiknek előfizetése október elsején Bejár s szive a megújításról idejekorán gondoskodni- nehogy a lap küldése szüneteljen.