Magyar Hirlap, 1893. november (3. évfolyam, 302-331. szám)
1893-11-08 / 309. szám
Budapest, 1893. III. évfolyam 369. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Főszerkesztő: Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. I HORVÁTH GYULA. Szerda, november 8 Felelős szerkesztő: Egész évre 14, félévre 7, 7« évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 FENYŐ SÁNDOR. Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Van-e kabinetválság ? — Van-e kabinetválság, kegyelmes Uram?! — kérdezte ma egy szabadelvüpárti képviselő a kormány egyik előkelő tagját. — Ha én azt tudnám! — felelte a miniszter tréfás arczczal, de komoly hangon így is áll a dolog: ő exczellencziája tudja, mit beszél. Lehet, hogy van kabinetválság, de ezt csak féli, de nem tudja bizton még a kabinet sem. Lehet, hogy amikor e sorokat írjuk, a Wekerle-kormány sorsa már eldőlt és még két nap: szőröstül-bőröstül benne vannak abban a gödörben, amelybe Szapáryt belebuktatták és amelyet Apponyinak még alkalmatosabbra kimélyitettek. Lehet az is, hogy diadaluk okmányát már írják Bécsben — hol is imák másutt? — és rövid negyvennyolcz óra alatt oly fényes ábrázattal jelennek meg a régi Llyod-épületben, hogy busás kárpótlást nyújtanak az utolsó napok keserűségéért, a megrettenésért és elhagyatottságért. Lehet, minden lehet. Nincs kizárva, hogy a szabadelvű reformokat fensőbb kívánságra és legfelsőbb befolyásra és a a hatalmon maradásnak legeslegfelsőbb okáért egy kis ultra nontánsággal mitigálják. Szilágyi megy és Lukács Béla lesz a juszticzminiszter, hisz egy jó újságíróból minden kitelik. Megy Csáky is — ördög vitte volna a szótartási mániáját — és jön helyette Berzeviczy Albert. Azonban az sincs kizárva, hogy marad minden a régi rendben, még akkor is, ha a törvényhozás egyik faktora nem is adja meg az előleges szankcziót azokhoz a javaslatokhoz, amelyek alapján a kormány mandátumot vállalt a parlamenttől. Bennünket nem lepne meg, nem is konsternálna, el sem is keserítene, ha ez utóbbi történnék is. Megsokaltuk, hogy Magyarországon hajaszála sem görbül le azoknak a kormányoknak, amelyek letagadják a kész törvényt, mért esnék hát baja annak a kabinetnek, amely még csak megszületendő törvényeket kénytelen sokoldalú presszió alatt letagadni. Ez nem volna igazság! Wekerle pedig hisz az igazságban és sokkal hazafiasabb lélek, mintsem hogy ebben a válságos időben kormány nélkül hagyja az országot elvi kérdések, a messze jövőben hasznosodó törvényjavaslatok lehetetlensége miatt. Ő maradni akar tehát minden áron. A kérdés csak az, hogy lehet-e ? Az egész egyházpolitikai probléma ebben a pillanatban egy kicsiny, de annál nehezebb pszichológiai kérdéssé redukálódott. Az a kérdés tudniillik, hogy mit jelent a királynak ez a nyilatkozata: «Én most elutazom!» Persze, a hangot kellene hallani, amint mondva volt. Akiknek szólt, a miniszterek, sokkal jobban konsternálva valának általa, mintsem hogy füleik objektivitásában bízhatnának a hangelemzést illetőleg. A mondás bizonyára szokatlan és váratlan. A minthogy szokatlan és bizonyos tekintetben értelmetlen az egész tegnap lefolyása. Délelőtt a miniszterelnököt hosszas kihallgatáson fogadja a király. Délután a szabadelvű párt a klubhelyiségben várja a kabinetet; mindjárt, mindjárt itt lesznek azok a királyi szóva. Ugyanakkor koronatanács tartozik a királyi palotában. E tanácskozáson — egy biztos értesülésünk szerint — ez történik : «Ő felségén kívül az összes miniszterek jelen voltak. A miniszterelnök jelentette, hogy a javaslat aggályos és bizonyos irányból neheztelt kifogásaira a kormány megbízásából az igazságügyminiszter a javaslat aggályos részeire nézve megadja a felvilágosításokat. Ő felsége figyelmesen, némi idegességgel hallgatja s az egész idő alatt bajuszát pödri. Amint pedig az igazságügyér munkálatának ismertetését befejezi, L Ferencz József fölállott és így szólt: — Köszönöm. Én most elutazom. Határozatomat írásban tudatom az urakkal. Isten önökkel. És ezzel a koronatanácsnak vége volt. Sötét van, korán szürkül ilyenkor már. A kabinet átmegy a miniszterelnöki palotába. Wekerle megint visszamegy a királyhoz, egy órán át beszél ő felségével. Visszamegy társaihoz és megint tanácskozik velük éjfélig. A liberális klubban pedig egy szó értesítés, egy betű hír nélkül, ásítva, szitkozódva, tarokkozva és morfondírozva várnak egy minisztert, egy öklömnyi minisztert, ha csak Bethlen Andrást is legalább. Élő babák. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Lövik Károly. Zoltán az örökké vig pajtás, akit azért irigyelünk mindannyian, mert nem tudna komolyan sekibe se beleszeretni, hajnal felé mondotta el nekem ezt a történetet. Körülöttünk nyüzsgött-forgott a tánczoló had, ez a kavargó örvény, mely él, virul és vigad. Elénk sodort egy csomó ismerős alakot: elfáradt, lemondó tekinteteket, melyek elfojtott tüzükkel őrült szerelemre gyújtanak, filigrán kezeket és arczokat kipirulva és mégis boldogan, kaczéran. * Pierrot és Pierette egész nap a színpadon forgolódnak. Pierrot a krokodilok, ördögök és házi nyulak rettenetes gyilkosa, akik meg akarják akadályozni abban, hogy Pierette, a kis kaczér Pierette, az övé legyen. Pierrot és Pierette, az álarczos menetek bohó szerelmesei, együtt kalandoznak mindenfelé és mindenki fia, kivéve a szomszédot az ő ármányos hadával, szereti, beczézgeti őket. Pierette örökké tánczolna és mandolinázna, Pierrot meg bolondozik körülötte és üti le az ördögöket meg krokodilokat, úgy ismerkedtek meg a polichinell színpadán és szeretik egymást. Pierrot kötélhágcson kúszik fel a Pierette ablakába, a lány pedig neki játszik a mandolinján, míg csak a torzonborz szomszéd közbe nem lép a fütykösével. Az álarczos meneteken mindenki csak Pierettel akar tánczolni: az aranyos katona a kis pléhkarddal az oldalán, a csikós rézfokosával, a hosszú angol koczkás kabátjában és fátyolos kalapjával ... Ha Pierette bálon volna úgy éjféltájban, mint tépett csatazászló fityegne le róla a gazediszités és a czipőjét bizonyára több ízben kellene a garde-robban megigazítani. De ő vig, egyre vig, dalol, til három haj! és kacérkodva osztja szét a virágait az angol, a katona és a csikós között. Néha kétségbeesik, nem tud már egy lépést sem tánczolni, de mikor a kintorna rázendíti a galoppot, elsassiroz egy arany-vállrojta admirálissal. Pierrot ezalatt borozgat az asztalnál és csipkedi a csaplárosné állát, vagy mulat az ördögökkel, akikkel jó barátságot tart addig, míg le nem üti őket. Pierettenek nagyon jó szive van és az admirális, katona meg az angol szerelmi vallomásain jószivüen mosolyog. Nem vinné rá a kis szive, hogy kétségbeesésbe döntse ezeket a jó ficzkókat, akik olyan ügyesen tánczolnak és nem hagyják az ő Pierettejüket . . . Egyszer haragudott meg Pierette: az admirális meg akarta csókolni. Boszusan toppantott a lábával és bizonyára hozzá is vágta a mandolinját, de lejárt a szerepe és el kellett tűnnie a ripsz függöny mögött, hogy helyet adjon Pierrotnak, aki, isten tudja, hányadszor verte agyon az ármányos szomszéd ördögét... De a boszu bent lakott kis szivében. Egy vasárnap délután, mialatt a suite épp az álarczos menetet adta, megjelentek a bakák. Ma vették őket a játékos boltban, a szilvaszinü kabátjukon csillogtak a parányi rézgombok, a kis panganétjuk kaczéran fityegett az oldalukon. Volt köztük tiszt is, fekete bajuszú csinos emberke, az aranyzsinóros huszár sápadt lett az irigységtől, az ő paszomántjai már egész feketék voltak. Mialatt Pierette danolt, a tisztek bort ittak a korcsmában és sarkantyúikkal kisérték a zenét. Pierette átnevezett meg kacérkodott hozzájuk, mire a kis emberke a fekete bajusszal odament hozzá és felkérte egy tánczra. Később az admirális is felkérte és Pierette neki is odaígérte. A táncz fölött aztán csúnyán hajba kapott a hadnagy és az admirális és a tiszt, nem tekintve a rangkülönbséget, kihúzta a kis kardját és végigvágott a tengernagyon. A vitéz tengerész feljajdult, a fél orrát meg a rojtját vágta le a vérengző hadfi ... A rojtja másnap oda volt varrva durva öltésekkel a kabátjához, hanem az orra, az elveszett. Szegény admirális: a sihederek, akik a kerítés akáczairól nézték az előadást, vihogni és fütyölni kezdtek, ha kilépett a színpadra . . . Pierrot és Pierette pedig szerették tovább egymást, együtt csacsogtak és szólták meg az embereket. Ha összekoccantak, elváltak és Pierrot udvarolt a piros szoknyás csaplárosnénak, Pierette meg kacérkodott az uj tisztekkel. Aztán megint összeakadtak, durczásan bámulták egymást, mig egyik el nem nevette magát .. . És igy ment ez folyton, czél nélkül Pierette se unta meg, Pierrot se. Sohse voltak komolyak és nem rösteltek esténkint, mikor a nevetős közönség hazament és a matrózinges kintornás beszüntette a munkát, alaposan hajbakapni. Ilyenkor Pierette apja, aki a korcsmárost meg a hóhért adta felváltva, alig tudta őket elválasztani. Pierette a mandolinját akarta Pierrot fejéhez vágni, az pedig hosszú nyelveket öltögetett felé a polczról, ahol csendesen Slai számnak 16 oldal I