Magyar Hirlap, 1893. november (3. évfolyam, 302-331. szám)

1893-11-08 / 309. szám

Budapest, 1893. III. évfolyam 369. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Főszerkesztő: Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után is. I HORVÁTH GYULA. Szerda, november 8 Felelős szerkesztő: Egész évre 14, félévre 7, 7« évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 FENYŐ SÁNDOR. Egyes szám­ára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Van-e kabinetválság ? — Van-e kabinetválság, kegyelmes Uram?! — kérdezte ma egy szabadelvüpárti képviselő a kormány egyik előkelő tagját. — Ha én azt tudnám! — felelte a mi­niszter tréfás arczczal, de komoly hangon­ így is áll a dolog: ő exczellencziája tudja, mit beszél. Lehet, hogy van kabi­netválság, de ezt csak féli, de nem tudja bizton még a kabinet sem. Lehet, hogy amikor e sorokat írjuk, a Wekerle-kor­­mány sorsa már eldőlt és még két nap: szőröstül-bőröstül benne vannak abban a gödörben, amelybe Szapáryt belebuktatták és amelyet Apponyinak még alkalmato­­sabbra kimélyitettek. Lehet az is, hogy diadaluk okmányát már írják Bécsben — hol is imák másutt? — és rövid negy­­vennyolcz óra alatt oly fényes ábrázattal jelennek meg a régi Llyod-épületben, hogy busás kárpótlást nyújtanak az utolsó na­pok keserűségéért, a megrettenésért és el­hagyatottságért. Lehet, minden lehet. Nincs kizárva, hogy a szabadelvű reformokat fensőbb kívánságra és legfelsőbb befolyásra és a a hatalmon maradásnak legeslegfelsőbb okáért egy kis ultra­ nontánsággal mitigál­­ják. Szilágyi megy és Lukács Béla lesz a juszticzminiszter, hisz egy jó újságíróból minden kitelik. Megy Csáky is — ördög vitte volna a szótartási mániáját — és jön helyette Berzeviczy Albert. Azonban az sincs kizárva, hogy marad minden a régi rendben, még akkor is, ha a törvényhozás egyik faktora nem is adja meg az előleges szankcziót azokhoz a javaslatokhoz, a­me­lyek alapján a kormány mandátumot vállalt a parlamenttől. Bennünket nem lepne meg, nem is konsternálna, el sem is keserítene, ha ez utóbbi történnék is. Megsokaltuk, hogy Magyarországon hajaszála sem görbül le azoknak a kormányoknak, amelyek leta­gadják a kész törvényt, mért esnék hát baja annak a kabinetnek, amely még csak megszületendő törvényeket kénytelen sok­oldalú presszió alatt letagadni. Ez nem volna igazság! Wekerle pedig hisz az igazságban és sokkal hazafiasabb lélek, mintsem hogy ebben a válságos időben kormány nélkül hagyja az országot elvi kérdések, a mes­­­sze jövőben hasznosodó törvényjavaslatok lehetetlensége miatt. Ő maradni akar tehát minden áron. A kérdés csak az, hogy lehet-e ? Az egész egyházpolitikai probléma ebben a pillanatban egy kicsiny, de annál nehezebb pszichológiai kérdéssé redukáló­dott. Az a kérdés tudniillik, hogy mit je­lent a királynak ez a nyilatkozata: «Én most elutazom!» Persze, a hangot kellene hallani, amint mondva volt. Akiknek szólt, a mi­niszterek, sokkal jobban konsternálva va­­lán­ak általa, mintsem hogy füleik objekti­vitásában bízhatnának a hangelemzést illetőleg. A mondás bizonyára szokatlan és váratlan. A minthogy szokatlan és bi­zonyos tekintetben értelmetlen az egész tegnap lefolyása. Délelőtt a miniszterelnököt hosszas kihallgatáson fogadja a király. Délután a szabadelvű párt a klub­­helyiségben várja a kabinetet; mindjárt, mindjárt itt lesznek azok a királyi szóva. Ugyanakkor koronatanács tartozik a királyi palotában. E tanácskozáson — egy biztos értesülésünk szerint — ez tör­ténik : «Ő felségén kívül az összes miniszterek jelen voltak. A miniszterelnök jelentette, hogy a javaslat aggályos és bizonyos irányból ne­heztelt kifogásaira a kormány megbízásából az igazságügyminiszter a javaslat aggályos részeire nézve megadja a felvilágosításokat. Ő felsége figyelmesen, némi idegességgel hall­gatja s az egész idő alatt bajuszát pödri. Amint pedig az igazságügyér munkálatának ismertetését befejezi, L Ferencz József föl­állott és így szólt: — Köszönöm. Én most elutazom. Határozatomat írásban tudatom az urak­kal. Isten önökkel. És ezzel a koronatanácsnak vége volt­. Sötét van, korán szürkül ilyenkor már. A kabinet átmegy a miniszterelnöki palotába. Wekerle megint visszamegy a királyhoz, egy órán át beszél ő felségével. Visszamegy társaihoz és megint tanácsko­zik velük éjfélig. A liberális klubban pe­dig egy szó értesítés, egy betű hír nélkül, ásítva, szitkozódva, tarokkozva és morfon­dírozva várnak egy minisztert, egy öklöm­­nyi minisztert, ha csak Bethlen Andrást is legalább. Élő babák. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Lövik Károly. Zoltán az örökké vig pajtás, akit azért irigyelünk mindannyian, mert nem tudna ko­molyan sekibe se beleszeretni, hajnal felé mon­dotta el nekem ezt a történetet. Körülöttünk nyüzsgött-forgott a tánczoló had, ez a kavargó örvény, mely él, virul és vigad. Elénk sodort egy csomó ismerős alakot: elfáradt, lemondó tekinteteket, melyek elfojtott tüzükkel őrült szerelemre gyújtanak, filigrán kezeket és arczo­­kat kipirulva és mégis boldogan, kaczéran. * Pierrot és Pierette egész nap a színpa­don forgolódnak. Pierrot a krokodilok, ördögök és házi nyulak rettenetes gyilkosa, akik meg akarják akadályozni abban, hogy Pierette, a kis kaczér Pierette, az övé legyen. Pier­rot és Pierette, az álarczos menetek bohó szerelmesei, együtt kalandoznak mindenfelé és mindenki fia, kivéve a szomszédot az ő ármányos hadával, szereti, beczézgeti őket. Pierette örökké tánczolna és mandolinázna, Pierrot meg bolondozik körülötte és üti le az ördögöket meg krokodilokat, úgy ismerkedtek meg a polichinell színpadán és szeretik egy­mást. Pierrot kötélhágcson kúszik fel a Pierette ablakába, a lány pedig neki játszik a mando­linján, míg csak a torzonborz szomszéd közbe nem lép a fütykösével. Az álarczos­ meneteken mindenki csak Pie­­rettel akar tánczolni: az aranyos katona a kis­­ pléhkarddal az oldalán, a csikós rézfokosával, a­­ hosszú angol koczk­ás kabátjában és fátyolos kalapjával ... Ha Pierette bálon volna úgy éj­féltájban, mint tépett csatazászló fityegne le róla a gazediszités és a czipőjét bizonyára több ízben kellene a garde-robban megigazítani. De ő vig, egyre vig, dalol, til három haj! és kac­érkodva osztja szét a virágait az angol, a katona és a csikós között. Néha kétségbeesik, nem tud már egy lépést sem tánczolni, de mikor a kintorna rázendíti a galoppot, elsassiroz egy arany-váll­­rojta admirálissal. Pierrot ezalatt borozgat az asztalnál és csipkedi a csaplárosné állát, vagy mulat az ördögökkel, akikkel jó barátságot tart addig, míg le nem üti őket. Pierettenek nagyon jó szive van és az admirális, katona meg az angol szerelmi vallo­másain jószivüen mosolyog. Nem vinné rá a kis szive, hogy kétségbeesésbe döntse ezeket a jó ficzkókat, akik olyan ügyesen tánczolnak és nem hagyják az ő Pierettejüket . . . Egyszer haragudott meg Pierette: az admirális meg akarta csókolni. Boszusan toppantott a lábával és bizonyára hozzá is vágta a mandolinját, de lejárt a szerepe és el kellett tűnnie a ripsz függöny mögött, hogy helyet adjon Pierrotnak, aki, isten tudja, hányadszor verte agyon az ár­­mányos szomszéd ördögét... De a boszu bent lakott kis szivében. Egy vasárnap délután, mi­alatt a suite épp az álarczos menetet adta, megjelentek a bakák. Ma vették őket a játékos boltban, a szilvaszinü kabátjukon csillogtak a parányi rézgombok, a kis panganétjuk kaczé­ran fityegett az oldalukon. Volt köztük tiszt is, fekete bajuszú csinos emberke, az aranyzsinó­­ros huszár sápadt lett az irigységtől, az ő pa­szomántjai már egész feketék voltak. Mialatt Pierette danolt, a tisztek bort ittak a korcs­mában és sarkantyúikkal kisérték a zenét. Pierette átnevezett meg kac­érkodott hozzájuk, mire a kis emberke a fekete bajus­szal oda­ment hozzá és felkérte egy tánczra. Később az admirális is felkérte és Pierette neki is oda­ígérte. A táncz fölött aztán csúnyán hajba ka­pott a hadnagy és az admirális és a tiszt, nem tekintve a rangkülönbséget, kihúzta a kis kard­ját és végigvágott a tengernagyon. A vitéz ten­gerész feljajdult, a fél orrát meg a rojtját vágta le a vérengző hadfi ... A rojtja másnap oda volt varrva durva öltésekkel a kabátjához, hanem az orra, az elveszett. Szegény admirális: a sihederek, a­kik a kerítés akáczairól nézték az előadást, vihogni és fütyölni kezdtek, ha ki­lépett a színpadra . . . Pierrot és Pierette pedig szerették tovább egymást, együtt csacsogtak és szólták meg az embereket. Ha összekoc­c­antak, elváltak és Pierrot udvarolt a piros szoknyás csaplárosné­nak, Pierette meg kac­érkodott az uj tisztek­kel. Aztán megint összeakadtak, durczásan bá­multák egymást, mig egyik el nem nevette ma­gát .. . És igy ment ez folyton, czél nélkül Pierette se unta meg, Pierrot se. Sohse voltak komolyak és nem rösteltek esténkint, mikor a nevetős közönség hazament és a matrózinges kintornás beszüntette a munkát, alaposan hajba­­kapni. Ilyenkor Pierette apja, a­ki a korcsmá­­rost meg a hóhért adta felváltva, alig tudta őket elválasztani. Pierette a mandolinját akarta Pierrot fejéhez vágni, az pedig hosszú nyelve­ket öltögetett felé a polczról, a­hol csendesen Slai számnak 16 oldal I

Next