Magyar Hirlap, 1894. augusztus (4. évfolyam, 212-242. szám)
1894-08-01 / 212. szám
vább menekülő Lázár Albert gróf még látta, amint lemészárolták. Barthos Zsigmond, a kozákok kezéből megmenekült honvédhadnagynak még 1849-ben esküvel erősített állítása szerint, ő a segesvári csata végén, midőn az ágyuk mindkét részről elhallgattak már, látta, hogy Petőfi Sándor sebesen siet egy még a török búzák közé nem menekült honvédcsapat felé s hallotta, midőn ezt kiáltotta: »nehogy rendet bontsanak, mert ha rendet bontanak, mindnyájan veszve vagyunk« — s látta, hogy e pillanatban a rendes szürke lovasság Petőfit lelőtte. Haller Ferencz grófnak, a Mátyás-huszárok őrnagyának előadása a következő: Petőfi az ütközet kezdete előtt, amint a felállítás megtörtént, leszállott lováról, melyet visszavezettek a fedezethez és gyalog a Haller tulajdonához tartozó Monasteria nevű kert közelébe ment s ott egy emelkedett helyen telepedett le. Itt jegyezgetett, talán éppen verselt és szemlélte a csatát. Ebben a helyzetben látta a csata kezdetén Petőfit a gróf — és azután többé nem látta, — de f Papp Louis, ki mint Bem hadsegéde a csata végéig a Monasteriakerttől nem messze fölállított ágyuütegek megett volt, délután 5 órakor a csata befejezése előtt kevéssel is ugyanezen a helyen látta Petőfit. Petőfi úgy a Haller Ferencz gróf, mint a Bem hadsegéde, Papp Louis s több jelen volt állítása szerint, az ütközet alatt a Monasteria-kert mellett a gyepen pihent. Mi történhetett vele az ütközet után ? Haller Ferencz gróf, azt véli, hogy Petőfi menekülése lehetetlen volt, mert arról a helyről, melyen ő a magyar seregtől elkülönülve pihent, az üldözés pillanatában a kert mellett meredeken emelkedő hegyre nem mehetvén föl, csak az országút felé vehette útját, amelyet pedig a muszkák már elözönöltek volt A Skariatin tábornok eleste miatt felbőszült kozákok senkinek sem kegyelmeztek, így polgári ruhája Petőfit sem menthette meg azoknak öldöklő haragjától. Egy, a Haller Ferencz gróf kivonatára eszközölt hivatalos nyomozás alkalmával, a kihallgatás folyamán egy most is élő segesvári szász azt állította, hogy nem sokkal a csata után a Monasteria-kert alatt levő vízmosás közelében látott egy hullát. Ez a hulla, igen valószínű, a nagy magyar költő hullája volt. Id. Gyalokay Lajos, a nagyváradi törvényszék elnöke, a segesvári csatáról szóló leírásában a többi közt a következőleg szól: «Tekintetemet a csatatéren és a láthatáron végig jártatva, figyelmeztettem Petőfit a komor sötét felhőre, mely a segesvári erdők felett sebes emelkedésben fölfelé tornyosodon, s melynek vészterhes méhében czikázó villámok tompa dörgését, a csatakiáltások riadása, a fegyverek ropogása és az ágyuk szakadatlan bömbölése között is hallani lehetett. — Ilyen szélcsend és perzselő hőség után, — mondám én a rohamosan emelkedő fellegekre mutatva, — bizonyára vihart kapunk, még pedig rövid idő múlva. Már a vasúton csodálatos történeteket hallottam Iczikliről, amelynek szavahihető tanuk állítása szerint rögtön a verseny után két palaczk pezsgőt is adtak és amire Késmárkra értem, már azt is tudtam, hogy Iczikli a mai versennyel együtt eddig már kerek hét millió forintot nyert a gazdájának. Mindezeket a dolgokat egy vöröshajú, pápaszemes úr beszélte, akit a többiek «Herr Professzor»-nak czímeztek, valószínűleg ugyanannyi joggal, mint amennyivel a fővárosi pinczérek „Doktor úr»-nak szólítanak mindenkit, aki három krajczár borravalót ad és czilindert visel. A «Herr Professzor» lövéről hegyire megvitatta minden egyesítem részleteit az elsőtől az utolsóig, amelyben a Harkányi Alhire nekivágódott a korlátnak és derekát törte. Lovasa, a szegény Wallace ott maradt a földön, kettétört kulcscsonttal, vérző fejjel, eszméletlenül, úgy hozták be hordágyon. A «Herr Professzor» azt mondta, hogy csak a lovat sajnálja, mert annak muszáj volt futni, de a zsokénak senki sem parancsolta, hogy rája üljön. Elvégre ez is fölfogás! Majdnem olyan emberséges, mint azé az előkelő mágnásunké — ismét sajnálom, hogy nem írhatom ki a nevét — aki azt mondta: — Szerencse, hogy az utolsó futamban történt. Mégis csak boszantó lett volna, ha ez a bolond dolog megzavarja a versenyek sikerét. . . — Az baj lenne most nekünk, mikor előnyben vagyunk. A szemközt rohanó förgetegben nem zsákmányolhatnánk ki győzelmünket, — válaszolta Petőfi. Látható érdeklődéssel gyönyörködött e nagyszerű természeti tünemény háborgó képében s anélkül, hogy tekintetét arról elfordítaná, nyomatékos hangsúlyozással azt kérdezte tőlem: ;— Mit gondolsz, kit ver meg ma az isten? ;— Remélem a muszkát, — feleltem én. — Én nem remélem, de követelem, kr mondta ő. Párbeszédünk befejezése után igyekezett rábeszélni, hogy vele Fehéregyháza felé menjek, hol mint mondta, jobb szárnyunk viselt dolgairól szeretne tudomást szerezni. — Én más felé akarok menni, ő ott hagyott engemet. A csata roszra fordult. A mi kis csapatunk nem bírt ellenállani a túlerőnek. Fejvesztett debandage — s a félelem lázától kergetett futás mindenütt! S mintha az isten is ítéletet akart volna tartani s mintha az összerepesztett égboltozat romjai akartak volna fejünkre szakadni, oly borzasztó erővel tört ki a természet szabadon bocsátott szilaj elemeinek rettentő csatája. Az a komor felhő, melynek fenyegető emelkedését Petőfivel együtt vizsgáltuk, most mint óriási rém, égig nyúló fejével, gyomrában szikrázó villámokkal kiterjesztő sötét szárnyait a láthatáron s a minden oldalról ropogó menydörgés sürü csattanásai között szédítő sebességgel röpült felénk. Néhány száz lépésre sürü lovas csapat vágtatott felénk. Kardomat a hüvelyébe dugtam és futottam a többik után. Igen rövid távolságra haladhattam akaratlan versenyfutásommal, midőn alig néhány lépésre előttem láttam Petőfit hajadonfővel, kezében tartott sipkával az utón keresztül szaladni. Rákiáltottam s ő elborult sötét tekintettel rám nézve, szótlanul megállóit. — Jöjj velem, — mondám kezét megragadva, — kocsimat innen nem messze állítottam föl, azon menekülhetünk. Gyalog vagy levágnak vagy elfognak. — Azt hiszed, — felelte ő, — hogy van olyan bolond, ki ebben a pokolban megállani merné helyét, kocsisod is elfutott mint a többi. Nézd. — Ezzel a felénk közelítő lovascsapatra mutatott. — Itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk! Látván habozásomat, e szavakkal «nincs idő gondolkozni, én megyek, isten veled,« kirántotta kezét az enyémből és leugorva a töltésről elrohant. A legérdekesebb, a legrészletesebb Vájna Sándor előadása. Vájna Sándor a Vilmos-huszárok tisztje volt. A segesvári csata estélyén a Kőhalmon volt, ott beszélte el neki a történteket még aznap éjjel egy az ő szakaszából való közhuszár Szkurka János. Szkurka így szólt tisztjéhez: — Uram, nagy baj van. Segesvárt olyan csata volt ma, hogy a föld is alig bírta. Megsemmisítették mellett, alig lehetett szó. Verseny után a porfürdőből kiki sietett vissza a maga kis légfürdőjébe. Olyan ütközetekre pedig, mint amilyeneket az egyes állomásokon vívtak, csak a legöregebb helyi érdekű vasutak és a legviharedzettebb rákospalotai kirándulók emlékeznek. A vonatok megfordított részletfizetésre közlekedtek: az ember egyszerre fizetett, ők pedig részletekben szállítottak. Az egész után a »Herr Professzor* szónokolt. Utóbb megtudtam, hogy mint táncz- és illemtanárt jogosan megilleti a professzor czim, a vörös haj, a pápaszem és polgártársainak a bizalma, így legalább azzal könnyítettem magamon, hogy nem feleltem neki, mikor azt kérdezte tőlem: — Voltaképpen kihez is legyen szerencsém? Ő aztán kisütötte, hogy én is zsoké vagyok, negyvenezer forint évi jövedelmem van és jegyben járok egy angol miss-el, aki Koppenhágában belém szeretett. Tiszteletteljes csodálkozással hallgattam őt, én nem tudtam volna róla ennyi dolgot kitalálni. Késmárkon mind a ketten kiszálltunk és gyalog indultam neki a csudáás szép estében a Thököly régi szép városkájának. Annak idején, amikor errefelé még gazdag emberek lakoztanak, ez a városka valóban olyan lehetett, mint valami kis bijou és kezdem érteni dicső emlékű Zsigmond királyunkat, aki a tizenhat szepességi várossal Késmárkot is zálogba csapta. Erről azonban, ha megengedik, máskor fogok elmélkedni. az egész tábort; elesett Dancsák, Puji, Boda. Szkurkának Bem mellé rendelt más három társa. Még az ajutáns Petőfi is elesett. Megdöbbenve kérdeztem: Hát Szkurka, ösmertekend Petőfit? — Hogyne ösmertem volna, uram, —feleség, hiszen már elmúlt egy hete, hogy Segesvárt a tábori főkanczelláriában ordenáncz vagyok. Ott mondták, hogy az a fehér galléros a Petőfi, az a nagy pennás, aki olyan szép nótákat irt. Komolyan kérdeztem Szkurkától: hát látta-e, hogy Petőfi valósággal elesett? — Esküszöm uram az öreg Istenre, hogy mind a két szememmel láttam, mikor levágták. Mikor már menekvés nem volt és sok katonaság s pajtásaim is elestek, lovam pedig nagy sebet kapott és vérzett,féltem, hogy lovam összeesik. Menekedtem tehát, de nem arra, a merre a magyarok voltak és a merre a tábor menekedett. Arra nem is lehetett, hanem ahogy erre felé sebesen jövök az utón, utólértem Petőfit, az ajutánst, aki egyedül, gyalog, hajdanfővel sebesen haladott az utón erre felé. Még utót se értem s már megismertem, hogy Petőfi, ki menetközben mindjárt mindjárt nézett visszafele. Ahogy utólértem, slisszoltam melléje és hátulról a tarkójánál benyúlva megragadtam a ruháját. Petőfi pedig balkézzel ezt a kengyelszijat fogta meg. Uram haladjunk, mert űznek, jönnek utánunk ! Sebes vágtatva vagy két puskalövést haladtunk. Egy-egy ötnél is nagyobbakat lépett, mert bírta még a ló, de négy lovasmuszka hátulról mind közelebb-közelebb jött utánunk s már annyira közel voltak, hogy rajtuk lul a pisztolygolyó a farkast is elejtette volna." Petőfi visszatekintve kiáltja: állj meg! s abban a perczben elereszti a kengyelszijamat. Bocsáss! — kiáltja mérgesen — engem az Isten sem ment ment! .... Ezzel kirántja magát a kezemből s balfelé az ut mellett a hegynek ment a kukuriczába. De alig tehetett 25 vagy 30 lépést felfelé a kukuriczába, az elől érkezett két muszka lovas utánna ugratott s láttam, a mig a réznyelü karddal az egyik kettőt vágott a fejére. A második vágásra esett le a földre s még a földön egy vágást tett reá. Kérdeztem, hogy hát szegény adjutáns Petőfi akkor, abban a perczben, mikor a muszka beérte a kukoriczásban, mit csinált? Nem védelmezte magát kardjával ? — Kajájával? Nem volt annál, uram, kard — felelte Szkurka. Nem volt annál semminemű fegyver, még csak egy szalmaszál sem. A muszka nem is érte be egészen, már Petőfi megállott, s fejét a muszka felé fordítva várta, — mert nagyon el lehetett fáradva, — míg a muszka beérte. Az első ütésre nem esett le, csak a másodikra. Nekem nem tetszett valószínűnek, hogy Petőfinél kard ne lett volna, pedig úgy volt, ahogy Szkurka mondotta. Később kétségbevonhatatlanul konstatálva lett, hogy Petőfi az ütközet alatt czivil, és nem katonaruhát viselt. Ez már históriai ténnyé vált valóság. Petőfinek az őt megmenteni akaró huszárhoz intézett fölkiáltását, hogy »az isten sem ment meg,« valamint magatartását, hogy megállva szemben fogadja az orosz lovasok vágásait, lélekiranilag igen szépen világítják meg a csata előtt Teleki Sándor grófhoz intézett szavai. Teleki ezredes Bem részéről kiküldetésben, találkozott az országúton a tábor felé jövő költővel. A gróf baráti figyelmeztetésére, hogy ne menjen tovább, mert Bem úgyis a katasztrophát föltétlennek tartja, elmélázva válaszolá Petőfi: »Nem akarom, hogy távol legyek a végcsapástól.« És tovább ment Segesvár felé. S Karjatin orosz tábornoknak van már méltó emléke a segesvári csatatéren, Petőfinek még nincs. * Kocsikorzóról persze ilyen helyen, ahol az itt olyan keskeny, hogy két kocsi sem fér meg egymás MAGYAR HÍRLAP 1894. augusztus IV Augusztus 1. Itt van az utolsó stáczió a nagy normanap előtt, a vadászat általános felszabadulása előtt, aminek augusztus 15-re tűzte ki a kezdetét a törvényi Mikor ez a czikkecske a közönség elé kerül: valószínűleg ezren és ezren járják már odakint a tengeri táblákat, a berkeket, vágásokat, a sással, gyenge náddal szegélyzett réteket, ahol úgy szeret a fogoly lenni. S a hegyszakadékok veszélyes ösvényeit is joggal keresi már holnaptól kezdve a »bátor zergevadász.« A pihenés és a vadászélvezetekben való hosszú koplalás után szólhat megint a puska, keresheti a foglyot a mezőkön a jó angol pointer, amely a kisebb méretű vadászatok legtökéletesebb kelléke és kiegészítője. A nagyúr, akinek ezer meg ezer holdas erdőségek állnak rendelkezésére: a felséges fővad belopásával s leterítésével kielégíthette júliusban is a vadászszenvedélyét, de akinek nem adatott mód erre a magasabb fokú élvezetre, akinek csak a kis vadat nevelő rónaságon van jussa ahhoz, hogy puskával barangolja be a térségeket, az várva-várta augusztus elsejét, amikor szabad már a vásár a fogolycsapatok hazájában is. Bizony sok szó fér ehhez a szabadsághoz. Vadászati törvényünknek egyik nagy hibája, hogy