Magyar Hirlap, 1894. augusztus (4. évfolyam, 212-242. szám)

1894-08-01 / 212. szám

vább menekülő Lázár Albert gróf még látta, amint lemészárolták. Barthos Zsigmond, a kozákok kezéből meg­menekült honvédhadnagynak még 1849-ben esküvel erősített állítása szerint, ő a segesvári csata végén, midőn az ágyuk mindkét részről elhallgattak már, látta, hogy Petőfi Sándor sebesen siet egy még a török búzák közé nem menekült honvédcsapat felé s hallotta, midőn ezt kiáltotta: »nehogy rendet bontsanak, mert ha rendet bontanak, mindnyájan veszve vagyunk« — s látta, hogy e pillanatban a rendes szürke lovasság Petőfit lelőtte. Haller Ferencz grófnak, a Mátyás-huszárok őrnagyának előadása a következő: Petőfi az ütközet kezdete előtt, amint a felál­lítás megtörtént, leszállott lováról, melyet visszave­zettek a fedezethez és gyalog a Haller tulajdonához tartozó Monasteria nevű kert közelébe ment s ott egy emelkedett helyen telepedett le. Itt jegyezgetett, talán éppen verselt és szemlélte a csatát. Ebben a helyzetben látta a csata kezdetén Petőfit a gróf — és azután­ többé nem látta, — de f Papp Louis, ki mint Bem hadsegéde a csata végéig a Monasteria­­kerttől nem messze fölállított ágyuütegek megett volt, délután 5 órakor a csata befejezése előtt kevés­sel is ugyanezen a helyen látta Petőfit. Petőfi úgy a Haller Ferencz gróf, mint a Bem hadsegéde, Papp Louis s több jelen volt állítása sze­rint, az ütközet alatt a Monasteria-kert mellett a gyepen pihent. Mi történhetett vele az ütközet után ? Haller Ferencz gróf, azt véli, hogy Petőfi menekülése lehe­tetlen volt, mert arról a helyről, melyen ő a magyar seregtől elkülönülve pihent, az üldözés pillanatában a kert mellett meredeken emelkedő hegyre nem me­hetvén föl, csak az országút felé vehette útját, ame­lyet pedig a muszkák már elözönöltek volt A Ska­­riatin tábornok eleste miatt felbőszült kozákok sen­kinek sem kegyelmeztek, így polgári ruhája Petőfit sem menthette meg azoknak öldöklő haragjától. Egy, a Haller Ferencz gróf kivonatára eszközölt hivatalos nyomozás alkalmával, a kihallgatás folyamán egy most is élő segesvári szász azt állította, hogy nem sokkal a csata után a Monasteria-kert alatt levő vízmosás közelében látott egy hullát. Ez a hulla, igen valószínű, a nagy magyar költő hullája volt. Id. Gyalokay Lajos, a nagyváradi törvény­szék elnöke, a segesvári csatáról szóló leírásában a többi közt a következőleg szól: «Tekintetemet a csatatéren és a láthatáron vé­gig jártatva, figyelmeztettem Petőfit a komor sötét felhőre, mely a segesvári erdők felett sebes emel­kedésben fölfelé tornyosodon, s melynek vészterhes méhében czikázó villámok tompa dörgését, a csata­kiáltások riadása, a fegyverek ropogása és az ágyuk szakadatlan bömbölése között is hallani le­hetett. — Ilyen szélcsend és perzselő hőség után, — mondám én a rohamosan emelkedő fellegekre mu­tatva, — bizonyára vihart kapunk, még pedig rövid idő múlva. Már a vasúton csodálatos történeteket hal­lottam Iczikliről, amelynek szava­hihető tanuk állítása szerint rögtön a verseny után két palaczk pezsgőt is adtak és amire Késmárkra értem, már azt is tudtam, hogy Iczikli a mai versen­nyel együtt eddig már kerek hét millió forintot nyert a gaz­dájának. Mindezeket a dolgokat egy vöröshajú, pápaszemes úr beszélte, akit a többiek «Herr Pro­­fesszor»-nak­­ czímeztek, valószínűleg ugyanannyi joggal, mint amennyivel a fővárosi pinczérek „Doktor úr»-nak szólítanak mindenkit, aki három krajczár borravalót ad és czilindert visel. A «Herr Professzor» lövéről hegyire megvi­tatta minden egyesítem részleteit az elsőtől az utolsóig, amelyben a Harkányi Alhir­e nekivágódott a korlátnak és derekát törte. Lovasa, a szegény Wallace ott maradt a földön, ketté­tört kulcs­csonttal, vérző fejjel, eszméletlenül, úgy hozták be hordágyon. A «Herr Professzor» azt mondta, hogy csak a lovat sajnálja, mert annak muszáj volt futni, de a zsokénak senki sem parancsolta, hogy rája üljön. Elvégre ez is fölfogás! Majdnem olyan emberséges, mint azé az előkelő mágnásunk­é — ismét sajnálom, hogy nem írhatom ki a nevét — aki azt mondta: — Szerencse, hogy az utolsó futamban tör­tént. Mégis csak boszantó lett volna, ha ez a bolond dolog megzavarja a versenyek sikerét. . . — Az baj lenne most­ nekünk, mikor előny­ben vagyunk. A szemközt rohanó förgetegben nem zsákmányolhatnánk ki győzelmünket, — válaszolta Petőfi. Látható érdeklődéssel gyönyörködött e nagy­szerű természeti tünemény háborgó képében s a­nél­kül, hogy tekintetét arról elfordítaná, nyomatékos hangsúlyozással azt kérdezte tőlem: ;— Mit gondolsz, kit ver meg ma az isten? ;— Remélem a muszkát, — feleltem én. — Én nem remélem, de követelem, kr mondta ő. Párbeszédünk befejezése után igyekezett rá­beszélni, hogy vele Fehéregyháza felé menjek, hol mint mondta, jobb szárnyunk viselt dolgairól sze­retne tudomást szerezni. — Én más felé akarok menni, ő ott hagyott engemet. A csata roszra fordult. A mi kis csapatunk nem bírt ellenállani a túl­erőnek. Fejvesztett debandage — s a félelem lázától kergetett futás mindenütt! S mintha az isten is ítéletet akart volna tar­tani s mintha az összerepesztett égboltozat romjai akartak volna fejünkre szakadni, oly borzasztó erő­vel tört ki a természet szabadon bocsátott szilaj elemeinek rettentő csatája. Az a komor felhő, mely­nek fenyegető emelkedését Petőfivel együtt vizsgál­tuk, most mint óriási rém, égig nyúló fejével, gyomrában szikrázó villámokkal kiterjesztő sötét szárnyait a láthatáron s a minden oldalról ropogó menydörgés sürü csattanásai között szédítő sebes­séggel röpült felénk. Néhány száz lépésre sürü lovas csapat vág­tatott felénk. Kardomat a hüvelyébe dugtam és fu­tottam a többik után. Igen rövid távolságra halad­hattam akaratlan versenyfutásommal, midőn alig néhány lépésre előttem láttam Petőfit hajadonfővel, kezében tartott sipkával az utón keresztül szaladni. Rá­kiáltottam s ő elborult sötét tekintettel rám nézve, szótlanul megállóit. — Jöjj velem, — mondám kezét megragadva, — kocsimat innen nem messze állítottam föl, azon menekülhetünk. Gyalog vagy levágnak vagy elfognak. — Azt hiszed, — felelte ő, — ho­gy van olyan bolond, ki ebben a pokolban megállani merné helyét, kocsisod is elfutott mint a többi. Nézd. — Ezzel a felénk közelítő lovascsapatra mutatott. — Itt nem lehet menekülni, ne gondolj most ko­csidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadul­hatunk! Látván habozásomat, e szavakkal «nincs idő gondolkozni, én megyek, isten veled,« kirántotta ke­zét az enyémből és leugorva a töltésről elrohant. A legérdekesebb, a legrészletesebb Vájna Sándor előadása. Vájna Sándor a Vilmos-huszárok tisztje volt. A segesvári csata estélyén a Kőhalmon volt, ott beszélte el neki a történteket még az­nap éjjel egy az ő szakaszából való közhuszár Szkurka János. Szkurka így szólt tisztjéhez: — Uram, nagy baj van. Segesvárt olyan csata volt ma, hogy a föld is alig bírta. Megsemmisítették mellett, alig lehetett szó. Verseny után a porfürdő­ből kiki sietett vissza a maga kis légfürdőjébe. Olyan ütközetekre pedig, mint amilyeneket az egyes állomásokon vívtak, csak a legöregebb helyi érdekű vasutak és a legviharedzettebb rákos­palotai kirándulók emlékeznek. A vonatok megfordított részletfizetésre közlekedtek: az ember egyszerre fize­tett, ők pedig részletekben szállítottak. Az egész után a »Herr Professzor* szónokolt. Utóbb megtudtam, hogy mint táncz- és illemtanárt jogosan megilleti a professzor czim, a vörös haj, a pápaszem és polgártársainak a bizalma, így leg­alább azzal könnyítettem magamon, hogy nem fe­leltem neki, mikor azt kérdezte tőlem: — Voltaképpen kihez is legyen szerencsém?­ Ő aztán kisütötte, hogy én is zsoké vagyok, negy­venezer forint évi jövedelmem van és jegyben járok egy angol miss-el, aki Koppenhágában belém sze­retett. Tiszteletteljes csodálkozással hallgattam őt, én nem tudtam volna róla ennyi dolgot kitalálni. Késmárkon mind a ketten kiszálltunk és gyalog indultam neki a csudáás szép estében a Thököly régi szép városkájának. Annak idején, amikor erre­felé még gazdag emberek lakoztanak, ez a városka valóban olyan lehetett, mint valami kis bijou és kezdem érteni dicső emlékű Zsigmond királyunkat, aki a tizenhat szepességi várossal Késmárkot is zá­logba csapta. Erről azonban, ha megengedik, máskor fogok elmélkedni. az egész tábort; elesett Dancsák, Puji, Boda. Szkur­­kának Bem mellé rendelt más három társa. Még az aj­utáns Petőfi is elesett. Megdöbbenve kérdeztem: Hát Szkurka, ösmerte­­kend Petőfit? — Hogyne ösmertem volna, uram, —felesé­g, hiszen már elmúlt egy hete, hogy Segesvárt a tá­bori főkanczelláriában ordenáncz vagyok. Ott mondták, hogy az a fehér galléros a Petőfi, az a nagy pennás, aki olyan szép nótákat irt. Komolyan kérdeztem Szkurkától: hát látta-e­, hogy Petőfi valósággal elesett? — Esküszöm uram az öreg Istenre, hogy mind a két szememmel láttam, mikor levágták. Mikor már menekvés nem volt és sok katonaság s pajtásaim is elestek, lovam pedig nagy sebet kapott és vérzett,­­féltem, hogy lovam összeesik. Menekedtem tehát, de nem arra, a merre a magyarok voltak és a merre a tábor menekedett. Arra nem is lehetett, hanem ahogy erre felé sebesen jövök az utón, utólértem Petőfit, az aj­utánst, aki egyedül, gyalog, hajdanfő­­vel sebesen haladott az utón erre felé. Még utót se értem s már megismertem, hogy Petőfi, ki me­netközben mindjárt­ mindjárt nézett visszafele. Ahogy utólértem, slis­szoltam melléje és hátulról a tarkó­jánál benyúlva megragadtam a ruháját. Petőfi pedig balkézzel ezt a kengyelszijat fogta meg. Uram ha­ladjunk, mert űznek, jönnek utánunk ! Sebes vág­tatva vagy két puskalövést haladtunk. Egy-egy öt­nél is nagyobbakat lépett, mert bírta még a ló, de négy lovas­muszka hátulról mind közelebb-közelebb jött utánunk s már annyira közel voltak, hogy raj­tuk lul a pisztolygolyó a farkast is elejtette volna." Petőfi visszatekintve kiáltja: állj meg! s abban a perczben elereszti a kengyelszijamat. Bocsáss! — kiáltja mérgesen — engem az Isten sem ment ment! .... Ezzel kirántja magát a kezemből s balfelé az ut mellett a hegynek ment a kukuriczába. De alig tehetett 25 vagy 30 lépést felfelé a kukuri­czába, az elől érkezett két muszka lovas utánna ug­ratott s láttam, a mig a réznyelü karddal az egyik kettőt vágott a fejére. A második vágásra esett le a földre s még a földön egy vágást tett reá. Kérdeztem, hogy­ hát szegény adjutáns Petőfi akkor, abban a perczben, mikor a muszka beérte a kukoriczásban, mit csinált? Nem védelmezte ma­gát kardjával ? — Kajájával? Nem volt annál, uram, kard — felelte Szkurka. Nem volt annál semminemű fegyver, még csak egy szalmaszál sem. A muszka nem is érte be egészen, már Petőfi megállott, s fejét a muszka felé fordítva várta, — mert na­gyon el lehetett fáradva, — míg a muszka beérte. Az első ütésre nem esett le, csak a másodikra. Nekem nem tetszett valószínűnek, hogy Pe­tőfinél kard ne lett volna, pedig úgy volt, ahogy Szkurka mondotta. Később kétségbevonhatatlanul konstatálva lett, hogy Petőfi az ütközet alatt czivil, és nem katonaruhát viselt. Ez már históriai tén­­­nyé vált valóság. Petőfinek az őt megmenteni akaró huszárhoz intézett fölkiáltását, hogy »az isten sem ment meg,« valamint magatartását, hogy megállva szemben fo­gadja az orosz lovasok vágásait, lélekiranilag igen szépen világítják meg a csata előtt Teleki Sándor grófhoz intézett szavai. Teleki ezredes Bem részéről kiküldetésben, találkozott az országúton a tábor felé jövő költővel. A gróf baráti figyelmeztetésére, hogy ne menjen to­vább, mert Bem úgyis a katasztrophát föltétlennek tartja, elmélázva válaszolá Petőfi: »Nem akarom, hogy távol legyek a végcsapástól.« És tovább ment Segesvár felé. S Karjatin orosz tábornoknak van már méltó emléke a segesvári csatatéren, Petőfinek még nincs. * Kocsikorzóról persze ilyen helyen, ahol az itt olyan keskeny, hogy két kocsi sem fér meg egymás MAGYAR HÍRLAP 1894. augusztus IV Augusztus 1. Itt van az utolsó stáczió a nagy normanap előtt, a vadászat általános felszabadulása előtt, ami­nek augusztus 15-re tűzte ki a kezdetét a törvényi Mikor ez a czikkecske a közönség elé kerül: valószínűleg ezren és ezren járják már odakint a tengeri­ táblákat, a berkeket, vágásokat, a sással, gyenge náddal szegélyzett réteket, ahol úgy szeret a fogoly lenni. S a hegyszakadékok veszélyes ösvényeit is joggal keresi már holnaptól kezdve a »bátor zerge­vadász.« A pihenés és a vadászélvezetekben való hosszú koplalás után szólhat megint a puska, keresheti a foglyot a mezőkön a jó angol pointer, amely a kisebb méretű vadászatok legtökéletesebb kelléke és kiegé­szítője. A nagyúr, akinek ezer meg ezer holdas erdő­ségek állnak rendelkezésére: a felséges fővad be­­lopásával s leterítésével kielégíthette júliusban is a vadászszenvedélyét, de akinek nem adatott mód erre a magasabb fokú élvezetre, akinek csak a kis vadat nevelő rónaságon van jussa ahhoz, hogy puskával barangolja be a térségeket, az várva-várta augusztus elsejét, amikor szabad már a vásár a fogolycsapatok hazájában is. Bizony sok szó fér ehhez a szabadsághoz. Vadászati törvényünknek egyik nagy hibája, hogy

Next