Magyar Hirlap, 1895. június (5. évfolyam, 148-175. szám)
1895-06-01 / 148. szám
Budapest, 1895. Szerkesztőség és kiadóhiatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap: hétfőn és ünnep után isi V. évfolyam 148. szám. Főnemesata: HORVÁTH GYULA. f’eieiea szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Szombat, junius 1. Egész sue 14. félévre 7. 7* étre 3 írt 50 kr. egy Héra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. A bolgár Bismarck. A királyoknak országot szerezni, — tudunk ennél hálásabb feladatot is. Sztambulov, a bolgárok Bismarckja gondolkodhatik most ezen a témán, amig bukásának évfordulójára uralkodója ünnepet ület, hivatalos demonstrácziót tűr, sőt csináltat ellene diákokkal és szoczialistákkal. Hisz ezek trónjának csak ellenségei, de az agyonzaklatott és agyontüntetett, annak megalapítója és megerősítője. Bennünket sokféle szempontból érdekel a kis ország, nagyszabású bukott államférfiával és kicsiny, de szívós fejedelmével egyetemben. Szimpátiával néztük az elszánt Bulgária küzdelmeit és csudálattal a Sztambulov munkásságát hazájának ügyei körül. Nem dolgozott kettyűs kézzel, igaz, politikai morálját is azokhoz a viszonyokhoz, amaz emberekhez mérte, amelyek között mozgott. De úgy a vitéz Battenberg, mint az opportunus Ferdinánd alatt czéltudatos, energikus és elszánt politikusnak bizonyult. Volt ereje és erélye, hogy ellent tudott állani az orosz áramlatnak, sőt le is bírta azt és Bulgáriát a mi monarkiánk sugárkörébe tudta terelni — úgy látszott — tartós időkre. Ez a heroikus és zseniális cselekedete rejtette magában bukásának első igézeteit. A mi külügyi politikánk levette róla a kezét, ismert módszere, ismert perfidiája és ismeretes számítása szerint, hiszen úgy is a mienk,testestüllelkestől, nem kell vele törődni. A bolgárok fejedelme, aki bizonyos időkben szereti magát kiadni a mi kizárólagos emisszáriusunknak, viszont úgy gondolkozhatott, hogy elég ő osztráknak, vezető államférfidnak az orosz sassal kell viszonyt folytatni. Miben áll akkor a diplomáczia, ha az ország szemei nem kancsalitanak legalább két-három felél? Valami udvari krinolin-affér vitte dűlőre a dolgot és a derék Ferdinánd látván, hogy Sztambulov lehetőleg paczifikálta a viszonyokat, megadta neki a módot a lélekzésre, hát kapta magát és fölcsapott Vilmos császárnak. Rövid uton elcsapatta Sztambulovot, sőt amikor ez a csúf hálátlanságot nem köszönte meg, elég szépen pörbe fogatta, üldöztette, azok közé állt, akiktől csak nem régen mentette meg drága életét a mostan halálra üldözött. Ki akarta űzni a hazából, amelyet az újra megalapított, de amikor észrevette, hogy Sztambulovnak nincs erősebb vágya, mint valami idegen országba kerülni, amelynek nem ő verte le a czölöpjeit, megparancsolta, hogy ki ne eresszék. Internálta, nehogy valahol külső országból használhasson hazájának és élhessen magának, testi épsége veszedelme nélkül. Érdeklődésünk nem múlik el e ponton sem, ámbár némi undor vegyül belé. Látni, mint kerül felül a közönséges intrika, mint dobatnak el és tapostatnak meg azok, akik kihasználtattak, de akik nagyon tudnának használni még ez a jelenség, bár abszolúte nem új, csúf és megdöbbentő marad mindig. És hiába számítgatjuk, nem tudjuk kiszámítani a sokszoros ártalmait. Mikor unnak már rá ilyenek után nagytehetségű férfiak egy ideális czélért, mint országok és trónok erősödése, érvényesíteni képességeiket ? Hiszen úgy is mindegy; az elbizakodottság, a hiúság és irigység úgy is lerontja munkáik eredményét és nekik nem marad más meg, mint sokszorosan veszélyeztetett bérük és a történelem igazolása. Majd: A mi monarkiánknak nincs módjában filozoficze felfogni a dolgot és a történelem döntését bevárni ez ügyben. Törhetlen hívének, Sztambulovnak agyonsanyargatásában és királyilag rendezett nagy macskazenéltetésében kell, hogy ne csak az emberi momentumokat lássa meg. Az a tegnapi demonstráczió nem csupán a bukott államférfiúnak, de neki is szól, akit nyilvánvalóan el akarnak buktatni, beczézett hű gyermeke, Ferdinánd fejedelem immár nem is titkos segedelmével. Kálnoky idejében még lett volna módunk fentartani prestigeünket, a Sztambulov fentartásával egyszerűen, de az uj kanczellárnak, úgy látszik, sokkal nehezebb dolga lesz. Az okos politikus helyett egy okoskodó államfővel és a fanatizmusában oktalan országgal áll szemben. Egyetlen megbízható embere sincs most monarkiánknak Bulgáriában, amint nincs már Szerbiában és Romániában sem. A keleti kérdést így kapja az uj külügyminiszter. Dicsértessék érette Kálnoky gróf! _________ Bwdragíesti május 39. Bánffy Bécsben. Bécsből telegrafálják: Bánffy Dezső báró miniszterelnök és Jósika Samu báró miniszter ma reggel Budapestről ide érkeztek. Bánffy báró miniszterelnök délben hosszabb ideig tanácskozott a külügyi hivatalban Golubovszky gróf külügyminiszterrel. Ezen a tanácskozáson Windischgraetz herczeg osztrák miniszterelnök is részt vett. Bánffy báró még holnapig Bécsben marad. A bezárt fiók •— A Magyar Hírlap eredeti tárcsája. — írta: Szomaházy István. A díszközgyülést, melylyel a népszerű főispán húszéves jubileumát megünnepelték, csinos majálissal zárta be a majsaházi közönség, abban az ezüstös nyirfaerdőben, mely a majsai tó kék vizére lenyúlik. Az erdőben vérvörös lampionok égtek, a tó vizén pedig velenczei éjszakát rögtönzött a helyben állomásozó színtársulat. A kis székváros közönsége világos ruhában hullámzott föl s alá a tó partján, némelyek lampionos csónakokban czirkáltak a kivilágított uszoda körül. A marsaháziak, akik hét napon át halálos félelemmel bújták a lapok meteorológiai jelentéseit, most mámoros kedvvel kószáltak az illatos erdőben, amelynek tisztásán kipirult leányok csárdásoztak a hófehér homokföldön. Avar László, a megye árvaszéki nyilvántartója, épp ezen a reggelen olvasott el egy fejezetet a Bourget valamelyik regényéből. A nagy franczia analitikus, akit Majsaháton különben nem méltányolnak érdem szerint, ezzel a figyelmeztetéssel fordult az ő ismeretlen, dunántúli olvasójához: »A férfi, aki lelkét, fentartás nélkül kitárja a szerelmes asszony előtt, balgán és oktalanul cselekszik. Az igaz szerelem mindennap megujhodik, mert a szerelmes asszony mindennap uj színben akarja látni azt a férfit, akit a szivével megajándékozott. Az okos férfi tehát, akár a népmesék királya, mindörökké zárva tart a lelkében egy titokzatos, föl nem nyitható fiókot...» Mikor Kunné most rózsás arczczal, a forróságtól szinte lihegve forgott a czigányok emelvénye alatt. Avarnak eszébe jutott a Bourget-regény s a ma reggel olvasott axióma. A városban mindenki tudta, hogy Kunna évek óta a kedvese, de Avar most mégis fojtott haraggal tépdeste a leveleket, a feje fölül. — Hogy tánczol, gondolta elkeseredve, milyen lázba hozza ez az ostoba czigányzene. Félóra óta rám se néz, akárcsak nem is volnék a világon . . . Bizony isten igaza van annak a firkásznak . . . Nem talál érdekesnek, mert minden gondolatomat ismeri . . . Ostobaság volt minden fiókot nyitva tartani a lelkemben . . . És mivel több volt benne a logika, mint amennyi az árvaszéki nyilvántartáshoz szükséges, Avar ekként folytatta a monológot: — Mentsük hát meg, amit lehet!. . . Be fogok csukni egy fiókot. . . Mosolygó arczot vágott s ügyet sem vetve többé a fehérruhás szép asszonyra, affektált jókedvvel kért föl egy borzashajú siheder lányt a következő négyesre. Mikor lánczosnőjével a kolonnéba állt, bizonyos elégtétellel gondolta: — Tudja meg ő is, hogy mi a féltés! Majd elmúlik a jókedve, ha látja, hogy egész este nem nézek rá! . . . Dudolgatva illegette magát a négyes közben, de mikor később titokban körülnézett, Iíunét sehol sem látta a tánczolók között. Nyugtalanul tekintgetett szét a gardedámok székein, de a szép asszony eltűnt a tánczsérről. Vajjon hova lehetett ilyen egyszerre? Avar lehangoltan hagyta abba a csacsogást, s mikor a czigányok megint belefogtak a csárdásba — szinte hidegen, udvariatlanul hagyta ott a tánczosnőjét az édesanyja mellett. Bejárta az erdei tisztást, — Kunnénak véglegesen nyoma veszett. A rögtönzött csárdában, az üvegburás lámpa körül szomjas mulatók kvaterkáztak, a filagóriában csattogott a kártya, — az Avar szép asszonya rejtélyesen eltűnt a hullámzó sokadalomból. A szerelmes fiatalember kétségbeesve futott le a tópartra s izgatottan nézett a lampionos csónakok felé, amelyek szeszélyes kanyarulatokban siklottak el a sötét uszoda fabástyái mellett. A csónakház előtt, amely hallgatva dőlt a sürü nádasnak, egy csillogó, fehér ruha ötlött a szemébe. Avar kisietett a kis kikötőhidra, s szivdobogva ismerte föl Kunnét, aki a férje karján várta, hogy a legény egy dereglyét kihozzon. — Jó estét, szólott, a kalapját könnyedén megemelve. Mai számunk fő oldal.