Magyar Hirlap, 1895. november (5. évfolyam, 299-328. szám)
1895-11-08 / 306. szám
Budapest, 1895. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza A kereskedelmi akadémiával szemben. V. évfolyam, 306. szám Péntek, november 6. Kőszerteixiú: HORVATH GYULA. szám arai helyben 4 kr. vidéken 5 kr. ---------- -------------------------------— Gyér, baba, gyér! Tiszteletreméltó kollégánk, Fáik Miksa, épp abban a pillanatban, amikor Szapáry Gyula gróf ingadozó lépésekkel ma megindult a kormánypárt felé, egy önkéntelen mozdulatot tett a kezeivel. Gesztusa, arcza azt mondta: Gyér, baba, gyér! Szomorú — reméljük, hogy minden ok nélkül szomorú — arczán lágyan ömlött el a szeretet derűje, ráncz köritette, de okos és eleven szemeiben a régi hű száraz dajka karaktere tükröződött: »Gyér, baba, gyér!« Egyszer-kétszer felbukol, beütöd az orrodat, katona dolog, végre mégis csak ideérsz. A ház mosolygott a ha dada biztatásán, Szapáry is mosolygott — ő tudja min — de megindult, ment, mendegélt előre. Erről a ritka érdekességü kalandos útról akarunk mi egyetmást megírni, előre bocsátván, hogy nem tartjuk kötelességünknek Szapáryról, mint államférfiuról, itt széles alapon disszertálni. Ezt mi meglehetősen letárgyaltuk, mi is, mások is, talán mindenki napirendre tért felette, csak ő maga nem. És mert ő ezt nem tette, épp azért kell most foglalkoznunk vele, egyenesen ebből a szempontból. Régebben, az ország — igaz, hogy egy dicstelen korban és más kényszerűség terhe alatt — reá bízta politikai ügyeinek vezetését: ekkor volt az, hogy őt tárgyalni és letárgyalni volt szerencsénk és kötelességünk. Most minden megbízatás nélkül akarja intézni a gróf az ország ügyeit, — ez a nagylelkűség jogában áll neki is, mint bárki másnak a parlamentben. Sőt mi jobban szeretjük így, megbízatás nélkül, hatalom nélkül, hosszú beszéddel, semmi tettel, levágott körmökkel! Vajha mindig így lett volna, kormányzásának egy óráját is, ha meg nem történtté lehetne tenni, szívesen hallgatnánk tőle száz ily kormányzati kritikát, mint a mai! Térjünk egyenesen a tárgyra: Szapáry budgetbeszéde fontos az emberek miatt, akik változatos okból, de ez idő szerint még vele vannak. Fontos, maga magáért is. Tisztázzuk vele először a dolgot. Ami őt fontos személlyé teszi, az először maga az ő erős hite, erős akarata. Másodszor egy faktum, amelyről nem tudunk magunknak egy gondolatban számot adni. Ő egy fiziológiai csuda. Az emberek között párja nincsen. Látunk öreg gyíkokat, amelyek testüknek egy részétől megfosztatván, pillanatnyi indispozíczió után vígan futkároznak tovább, mintha semmi sem történt volna. Valószínű, hogy nem is érzik a hiányosságot, nem is tudják, hogy volt. A mi grófunk talán az egyetlen ilyen szerencsés gyík-természet, amihez egyébként őszintén gratulálunk neki. A fiziológiai csuda azonban ezzel még benne nem teljes: oly pompás emlékező tehetsége van, hogy csak arra emlékezik, ami neki kellemes Egy májusi est, ifjúkorában, egy pompás ebéd, szerencsés megmenekülése valamely felfordulás alkalmából, egy jó termés. . . De semmi, csak nem semmi abból, amit mint aktív államférfiu tett. Pokolba a következetességgel! Átok arra, aki másnak úgy mér, mint magának! Szamár az, aki a maga bűneiért mást nem akar bezáratni! Ezek lennének az ő általános elvei, ezek tűnnének ki mai beszédéből is, ha mindezek nem lennének elégtelenek, ha nem volna csudára szükségünk, hogy a grófot mai szerepében egyáltalán megérthessük. Kiesett a fejéből mindaz, ami az ő tényeire vonatkozik és ezért akármit mondott légyen is, ő a legjobbhiszemű politikus a világon. Gondolkozunk is, hogy vájjon politikai czikk helyett nem volna-e jobb orvosi essayt írni az esetéről. Nem, pártja valóban súlyt szerez neki, bizonyítványt állít ki mellette. Józan cselekedetnek kellenünk, hogy ő most támadja azt a politikát, amelyet nem rég maga csinált. Az embernek a maga szennye is kedves, — azt meg lehet érteni, hogy csak addig találta jónak ezt a politikát, amíg ő vezette. Érthető az is, hogy föltétlenül rossznak deklarálta, miután utána mások vették a kezeikbe. Most kibékülne vele ismét, ama föltétel alatt, ha ő kapná a kezeibe. Ha ez politika és nem pszico-patologia, akkor fel kell oszlatni az összes orvosi egyetemeket!Maradjanak meg a szegény egyetemek és fogadjuk el a gróf dolgát politikának. Nem akadékoskodunk mi ilyen csekélységeken és teljes türelemmel, sőt bizonyos benső gyönyörűséggel nézzük, amint Szapáry Gyula indul visszafelé a kormánypártba. Az egyéni szeretetreméltóság mindenha erős oldala volt, most meg éppen kedvesnek mutatkozott, nagy önérzetével, amint a szabadelvű párt instruktornak vagy esetleg messiásnak ajánlkozott. Mindenki egy bűnbánó Magdolna postát várta tőle aki nem ismerte. Aki ismerte, az látta, hogy ez ő és meg volt elégedve vele. Szapáry Gyula nem bízik a többségben, elégtelennek tartja azt, akármily nagy legyen is, amíg ő benne nincs. Hiba volna tőle kivárni, hogy másképpen gondolkodjék és az nem érdemli meg, hogy a gazdag lélek rejtelmeivel foglalkozhassék, aki őt itt meg nem érti. A visszamászkálókkal, a prestigét vesztett politikusokkal ha megszaporodik a kormányzó párt, ezzel nemcsak nem erősbödik, de végzetesen meggyengülhet. Ez az észszerű számítás, de mért számítson így éppen az, aki vissza akar mászkálni? A gróf pedig vissza akar, de nem mászkálni, hanem fehér ruhában szállni, mint egy apostol, kezében a béke olajágával. Ki prédikál most békét az egyházpolitikában. Ő. Ki üzent ebben háborút, vetett vihart, foltt kéngőzt, égetett tömjén helyett tollseprőt? Ő. Ki ugrott ki a szabadelvű pártból azon az ajtónyiláson, ahol a püspökök hadüzenetét éppen bevitték, ö. Ki próbálta az egyházpolitikai harczot minél szélesebb terepre átvinni, minden talpalatnyi helyre kiterjeszteni, ő. — Ő, aki miután tehetetlen, miután látja, hogy a puskapora, a hadserege, az elemózsinája, a szövetségesei és azok, akiknek ő volt a vazallusa, elfogytak, nagylelkűen békét prédikál. Mucius Scaevola, aki karját elégette a haza kedvéért, le van főzve, a tankönyvekbe Szapáryt kell belerajzolni ezután, őt, amint a nemzet kedvéért rááll a békére. Ha már benn van a béke hirdetésében a mi szónokunk, hát mellesleg békét és barátságot prédikál a királynak és a nemzetnek. Szeressék önök egymást, kedvesim! Ön Bánffy pedig vigyázzon erre a szeretetre! Valóban megható ez a gondosság, különösen ha meggondoljuk, hogy mielőtt prédikált volna, mit tett ebben az irányban a szóban forgó férfiú. Mondják, hogy mindig ápolta a nemzet és királya között való jó viszonyt. Valaki, valamely időben mégis megrontotta ezt. Nagyszabású árulkodások folytak Wekerle alatt, a diplomáczia hathatós közbenjöttével, Berlinen keresztül, csaknem hivatalos apparátussal. Az udvar, Bécs föllázittatott ellenünk. Kitette? Aki megtudná mondani, sajna, annak minden van, bátorsága, becsülete, szava, csupán memóriája nincs! De azért Bánffy azért fogadja meg a jó tanácsot és osztozik vele a király bizalmában. Mert ki a nemzet itt, ha nem ő. Pars pro toto; egy régi szónoki figurához a szónoknak csak van még joga! A közigazgatás államosításáról is van joga beszélni — kétségtelenül. Ez a kérdés csakugyan megérett, sőt aszalóba is tétetett, éppen a gróf különös buzgóságából. Amint e dologban eljárt, némileg szabálytalan és bizonyos tekintetben szerencsétlen volt. Ha lennének szomorú emlékei, ezek lennének a legszomorúbbak. Ha a szemérmesség iránt a legkisebb taibleje is lett volna valaha, mindenről beszélne, de erről hallgatna. Beszél azonban és még milyen nagy hangon követeli, hogy a kormány adja elő, de hamarosan, az egész közigazgatási politikáját, a törvény tervezeteit, minden elaborátumát, hogy legyen idő gondolkozni rajta, hozzája szólni. Ő maga az egész törvénytervezetet, mint egy deus ex machinát pattantotta ki annak idejében, mint kedves meglepetést. Az utolsó meglepetés maradt a két paragrafusból álló törvény, amelynek súlyos hatása alól még 3 mai számunk 18 oldal.