Magyar Hirlap, 1895. november (5. évfolyam, 299-328. szám)

1895-11-08 / 306. szám

Budapest, 1895. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza A kereskedelmi akadémiával szemben. V. évfolyam, 306. szám Péntek, november 6. Kőszerteixiú: HORVATH GYULA. szám arai helyben 4 kr. vidéken 5 kr. ---------- -------------------------------— Gyér, baba, gyér! Tiszteletreméltó kollégánk, Fáik Miksa, épp abban a pillanatban, amikor Sza­páry Gyula gróf ingadozó lépésekkel ma megindult a kormánypárt felé, egy ön­kéntelen mozdulatot tett a kezeivel. Gesz­tusa, arcza azt mondta: Gyér, baba, gyér! Szomorú — reméljük, hogy min­den ok nélkül szomorú — arczán lágyan ömlött el a szeretet derűje, ráncz köri­tette, de okos és eleven szemeiben a régi hű száraz dajka karaktere tükröződött: »Gyér, baba, gyér!« Egyszer-kétszer fel­­bukol, beütöd az orrodat, katona dolog, végre mégis csak ideérsz. A ház mosolygott a ha dada biz­tatásán, Szapáry is mosolygott — ő tudja min — de megindult, ment, mendegélt előre. Erről a ritka érdekességü kalandos útról akarunk mi egyetmást megírni, előre bocsátván, hogy nem tartjuk kötelessé­günknek Szapáryról, mint államférfiuról, itt széles alapon disszertálni. Ezt mi meg­lehetősen letárgyaltuk, mi is, mások is, talán mindenki napirendre tért felette, csak ő maga nem. És mert ő ezt nem tette, épp azért kell most fog­lalkoznunk vele, egyenesen ebből a szempontból. Régebben, az ország — igaz, hogy egy dicstelen korban és más kényszerűség terhe alatt — reá bízta politikai ügyeinek vezetését: ekkor volt az, hogy őt tárgyalni és letárgyalni volt szerencsénk és kötelességünk. Most min­den megbízatás nélkül akarja intézni a gróf az ország ügyeit, — ez a nagylel­kűség jogában áll neki is, mint bárki másnak a parlamentben. Sőt mi jobban szeretjük így, megbízatás nélkül, hatalom nélkül, hosszú beszéddel, semmi tettel,­­ levágott körmökkel! Vajha mindig így lett volna, kormányzásának egy óráját is, ha meg nem történtté lehetne tenni, szí­vesen hallgatnánk tőle száz ily kormány­zati kritikát, mint a mai! Térjünk egyenesen a tárgyra: Sza­páry budgetbeszéde fontos az emberek miatt, akik változatos okból, de ez idő szerint még vele vannak. Fontos, maga magáért is. Tisztázzuk vele először a dolgot. Ami őt fontos személ­lyé teszi, az először maga az ő erős hite, erős aka­rata. Másodszor egy faktum, amelyről nem tudunk magunknak egy gondolat­ban számot adni. Ő egy fiziológiai csuda. Az emberek között párja nincsen. Látunk öreg gyíkokat, amelyek testüknek egy ré­szétől megfosztatván, pillanatnyi indispozí­­czió után vígan futkároznak tovább, mintha semmi sem történt volna. Való­színű, hogy nem is érzik a hiányossá­got, nem is tudják, hogy volt. A mi gró­funk talán az egyetlen ilyen szerencsés gyík-természet, amihez egyébként őszin­tén gratulálunk neki. A fiziológiai csuda azonban ezzel még benne nem teljes: oly pompás em­lékező tehetsége van, hogy csak arra emlékezik, ami neki kellemes Egy májusi est, ifjúkorában, egy pompás ebéd, sze­rencsés megmenekülése valamely felfor­dulás alkalmából, egy jó termés. . . De semmi, csak nem semmi abból, amit mint aktív államférfiu tett. Pokolba a követ­kezetességgel! Átok arra, aki másnak úgy mér, mint magának! Szamár az, aki a maga bűneiért mást nem akar bezáratni! Ezek lennének az ő általános elvei, ezek tűnnének ki mai beszédéből is, ha mind­ezek nem lennének elégtelenek, ha nem volna csudára szükségünk, hogy a grófot mai szerepében egyáltalán megérthessük. Kiesett a fejéből mindaz, ami az ő té­­nyeire vonatkozik és ezért akármit mon­dott légyen is, ő a legjobbhiszemű poli­tikus a világon. Gondolkozunk is, hogy vájjon politikai czikk helyett nem volna-e jobb orvosi essayt írni az esetéről. Nem, pártja valóban súlyt szerez neki, bizonyítványt állít ki mellette. Józan cselekedetnek kell­e­­nünk, hogy ő most támadja azt a politikát, amelyet nem rég maga csinált. Az embernek a maga szennye is kedves, — azt meg lehet érteni, hogy csak addig találta jónak ezt a politikát, amíg ő vezette. Érthető az is, hogy föltétlenül rossznak deklarálta, mi­után utána mások vették a kezeikbe. Most kibékülne vele ismét, ama föltétel alatt, ha ő kapná a kezeibe. Ha ez poli­tika és nem pszico-patologia, akkor fel kell oszlatni az összes orvosi egyete­meket!Maradjanak meg a szegény egyete­mek és fogadjuk el a gróf dolgát politi­kának. Nem akadékoskodunk mi ilyen csekélységeken és teljes türelemmel, sőt bizonyos benső gyönyörűséggel nézzük, amint Szapáry Gyula indul visszafelé a kormánypártba. Az egyéni szeretetremél­­tóság mindenha erős oldala volt, most meg éppen kedvesnek mutatkozott, nagy önérzetével, amint a szabadelvű párt instruktornak vagy esetleg messiásnak ajánlkozott. Mindenki egy bűnbánó Mag­dolna postát várta tőle­­­­ aki nem ismerte. Aki ismerte, az látta, hogy ez ő és meg volt elégedve vele. Szapáry Gyula nem bízik a több­ségben, elégtelennek tartja azt, akármily nagy legyen is, amíg ő benne nincs. Hiba volna tőle kivárni, hogy másképpen gon­dolkodjék és az nem érdemli meg, hogy a gazdag lélek rejtelmeivel foglalkozhas­­sék, aki őt itt meg nem érti. A vissza­­mászkálókkal, a prestigét vesztett politi­kusokkal ha megszaporodik a kormányzó párt, ezzel nemcsak nem erősbödik, de végzetesen meggyengülhet. Ez az észszerű számítás, de mért számítson így éppen az, aki vissza akar mászkálni? A gróf pedig vissza akar, de nem mászkálni, hanem fehér ruhában szállni, mint egy apostol, kezében a béke olajágával. Ki prédikál most békét az egyház­­politikában. Ő. Ki üzent ebben háborút, vetett vihart, foltt kéngőzt, égetett tömjén helyett tollseprőt? Ő. Ki ugrott ki a sza­badelvű pártból azon az ajtónyiláson, ahol a püspökök hadüzenetét éppen bevitték, ö. Ki próbálta az egyházpolitikai harczot minél szélesebb terepre átvinni, minden talpalatnyi helyre kiterjeszteni, ő. — Ő, aki miután tehetetlen, miután látja, hogy a puskapora, a hadserege, az elemózsi­­nája, a szövetségesei és azok, akiknek ő volt a vazallusa, elfogytak, nagylelkűen békét prédikál. Mucius Scaevola, aki kar­ját elégette a haza kedvéért, le van főzve, a tankönyvekbe Szapáryt kell belerajzolni ezután, őt, amint a nemzet kedvéért rááll a békére. Ha már benn van a béke hirdeté­sében a mi szónokunk, hát mellesleg békét és barátságot prédikál a királynak és a nemzetnek. Szeressék önök egy­mást, kedvesim! Ön Bánffy pedig vigyáz­zon erre a szeretetre! Valóban megható ez a gondosság, különösen ha meggon­doljuk, hogy mielőtt prédikált volna, mit tett ebben az irányban a szóban forgó férfiú. Mondják, hogy mindig ápolta a nemzet és királya között való jó viszonyt. Valaki, valamely időben mégis megron­totta ezt. Nagyszabású árulkodások foly­tak Wekerle alatt, a diplomáczia hat­hatós közbenjöttével, Berlinen keresztül,­ csaknem hivatalos apparátussal. Az ud­var, Bécs föllázittatott ellenünk. Kitette? Aki megtudná mondani, sajna, annak minden van, bátorsága, becsülete, szava,­ csupán memóriája nincs! De azért Bánffy azért fogadja meg a jó tanácsot és osz­tozik vele a király bizalmában. Mert ki a nemzet itt, ha nem ő. Pars pro toto; egy régi szónoki figurához a szónoknak csak van még joga! A közigazgatás államosításáról is van joga beszélni — kétségtelenül. Ez a kér­dés csakugyan megérett, sőt aszalóba is tétetett, éppen a gróf különös buzgósá­­gából. Amint e dologban eljárt, némileg szabálytalan és bizonyos tekintetben sze­rencsétlen volt. Ha lennének szomorú emlékei, ezek lennének a legszomorúb­­bak. Ha a szemérmesség iránt a legki­sebb taibleje is lett volna valaha, min­denről beszélne, de erről hallgatna. Beszél azonban és még milyen nagy hangon­ követeli, hogy a kormány adja elő, de hamarosan, az egész közigazgatási politi­káját, a törvény tervezeteit, minden ela­­borátumát, hogy legyen idő gondol­kozni rajta, hozzája szólni. Ő maga az egész törvénytervezetet, mint egy deus ex machinát pattantotta ki annak idejében, mint kedves meglepetést. Az utolsó meg­lepetés maradt a két paragrafusból álló törvény, amelynek súlyos hatása alól még 3 mai számunk 18 oldal.

Next