Magyar Hirlap, 1896. augusztus (6. évfolyam, 211-240. szám)
1896-08-01 / 211. szám
Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvid-utczai A kereskedelmi akadémiával szemben. VI. évfolyam, 2il. szám. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR Szombat, augusztus I. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Örvények. Most már bizonyos: nem oszlatják fel a parlamentet, az ősszel tehát nem lesz új választás. Az agóniában levő régi képviselőház feladata marad: megoldani a magyar állam legéletbevágóbb kérdéseit. A vérszegény és minden tagjában törődött aggastyánt Sisifusz munkájára kényszeríti a minden áron nyugalmat és háboritlanságot kereső opportunizmus, amely csak a nyomasztó gondoktól akar szabadulni s nem törődik azzal, hogy a lerázott terhek nem nehezednek-e majd az ország szívére, megakasztván ezzel a nemzet testében a rendes vérkeringést. Lássuk, milyen garde-ra kell kiáltania ennek a rokkant képviselőháznak. Vonjuk le az adott helyzetből a következtetést arra nézve, hogy ugyan meddig tolhatja felfelé a sziklatömböket az az inaszakadt, akinek a napjai már meg vannak számlálva. Az első nagy akadály mindjárt abban rejlik, hogy a kvóta-kérdésben megállapodás nincs. S a megteendő nagy utnak ezt a folytonossági hiányát még csak át sem lehet hidalni októbernél előbb, mert hisz’ a magyar kvóta-bizottság — mint tudjuk — csak szeptemberben állapítja meg az osztrák renuncziumra adandó válaszát. Vájjon ki elég naiv hinni, hogy egy billet-douxt vivő postagalamb gyorsaságával jönnek-mennek majd az üzenetek, s hogy a bizottsági tárgyalások életkérdéses mozzanataiban egyik napról a másikra lehet meg a döntés? Aztán majd csinos kis labirint fejlődik a junktim ügyéből is, amely iránt a mi kormányunk szemmelláthatólag gyanús jóakarattal van. Hisz’ pártjával együtt maga is érezni kénytelen, hogyha a kvóta függőben hagyásával kötné meg a kiegyezést s aztán a kvóta-kérdésben végre a korona döntene: oly kényszerhelyzetbe sodorná önmagát, amelynek a konzekvencziáit akarva, nem akarva le kellene, hogy vonja. Mert ámbár formailag nem vállalt felelősséget a kvótabizottság javaslatáért, de kétségkívül érzi, hogy a kvóta-felemelés ódiumától semmiféle kilátuskodással meg nem szabadulna. Az elnyűtt magyar parlamentnek tehát jól meggyűlik a baja a kormányával is, amelyről immár bizonyossággal elmondhatjuk, hogy amiben lehet, szívesen tesz szolgálatot Bécsnek. Márpedig Bécsben szintén a junktimért rajonganak a kiegyezés vezérférfiai, ugyanazért a junktimért, amit nálunk eddig csak az ellenzék egy része követel. S az osztrák politika junktim-imádásában senki se látja meg nálunk a cselszövényt? Mit is akarnak az osztrák urak? hogy mi az ősszel, illetőleg amily gyorsan csak lehet, okvetetlenül elfogadjuk a kiegyezést, amire aztán a junktimos Ausztria majd szépen kijelenti, hogy ő egyszerre tárgyalja a kiegyezési kérdés egész komplexumát. Ekkor következik aztán a jól ismert »szelíd nyomás« egyrészt miránk és kormányunkra, másrészt fölfelé, a magas udvarra, abból a czélból, hogy a kvóta végre is „méltányosabban“ állapíttassák meg, így preparálva Magyarországot, vagyis az elé az alternatíva elé állítva nemzetünket, hogy vagy egyáltalában nincsen kiegyezés, vagy van, de csak magasabb kvóta mellett, remélik az osztrákok, hogy a nagy alkuban minden nyereséget ők tehetnek zsebre. S a mi kormányunk, amely azzal is gyöngíti minden akcióját, hogy egy haldokló parlamentet tart maga mellett a nagy munkában való segédkezésre, most is, valamint a kiegyezési tárgyalások egész történetén át, tűri a ravaszkodás ez alig leplezett politikáját, sőt Bécsben mosolygó arczot mutogatván, a furfang taktikáját haza importálja onnan, hogy megtévesztésünkre felhasználja. Mit várhatunk tehát ezek után a búcsúzó parlamenttől s a bécsi kedvtelésekhez simuló kormánytól ? Meglepő-e, ha az a mi feltevésünk, hogy a Bánffykormány oly hátsó gondolattal megy bele a kiegyezés ősszel való tárgyalásába, hogy amint a parlament nem paríroz, abban a pillanatban előterjesztést tesz a koronánál a magyar képviselőház feloszlatása iránt ? Mi lesz ennek a vége, feloszlatják-e egyben az osztrák képviselőházat is; bukik-e a kormány, avagy megél: mindezt találgatni most még idő előtti Bizonyosnak csak azt látjuk a mi kiegyezési kérdésünkben, hogy az egész komplexum gyors lebonyolítása, a sokat emlegetett »expressz-kiegyezés«,csak úgy valósítható meg, ha a kvótakérdésben teljes megállapodás jön létre előzőleg. Mert ámbár végelgyöngülésben, tehát kevés eréllyel fog munkálkodni ősszel a parlament, a régi kitűnő szerkezetű szavazógép ezúttal aligha öntudatosan fel nem mondja a szolgálatot. Tessék számításba venni, hogy a kvótabizottságban annak idején nagyon előkelő politikusok exponálták magukat, akikről, éppen ebben a vitális nemzeti ügyünkben, köpönyegforgatást feltételezni még a kormánynak sincs joga, de még valószínű, hogy a szabadelvű párt egy része, ámbár a mandátumtól való megfosztatás Damokles kardja lebeg fölötte, mégsem lesz hajlandó oly kiegyezésbe belemenni, amely nemcsak az országnak lenne nagy kárára, hanem éppen ezért a szabadelvű pártnak is többet ártana, mint amennyit az összes ellenzék agitácziója eddig ártott. A kiegyezés tehát ki van téve a leszavaztatás esélyének és veszedelmének, íme, mily providencziális férfiak, Deák Ferencznek mily méltó utódai azok, akik úgy vezették a tárgyalásokat, hogy most egy ilyen örvény az egész kiegyezést magával sodorhatja! — Ha Badeni úr csakugyan azt hiszi, hogy a káosz növelésével szolgálatot tett a monarkiának, bőven lesz alkalma az ellenkezőről meggyőződni. Mi mindezek után csak egyet kívánhatunk, de ezt sürgősen kívánjuk is: vessenek véget már egyszer ezek az egyezkedő urak a furfangnak s a ravaszkodásnak, s két egymásra utalt erős állam szószólóihoz méltó módon, őszintén és becsületesen csinálják meg a kiegyezést. Ám, ha az osztrák kormány nem tud, vagy nem akar lemondani a csűréscsavarásról, amellyel reméli, hogy bennünket kijátszhat, ravasz módon megrövidíthet: mi ne kövessük a méltatlan példát. Legyen a magyar kormány végre szókimondó s adja tudtára a szomszédnak határozottan és megmásíthatatlanul, hogy elmentünk az engedékenységben a végső határig és semmiféle taktikával belőlünk újabb önfeláldozást kicsikarni már nem lékjét többé. Lehet, hogy ez az őszinteség és hajlíthatatlanság halála lesz a Bánffy-kormánynak, de a bátorság halottja iránt legalább kiengesztelődhetnék a nemzet, amely ma még joggal hiheti, hogy a mi kormányunk a kibírhatatlan és elviselhetetlen terheknek Magyarországra utalásával s erőltetésével Bécset óhajtja lekötelezni. Mai számunk 16 oldal. Budapest, julius 31. „Hofburg“ Budán. Lapunk legutóbbi számában közölt tudósításunk, melyben bécsi telegrammunk alapján jelentettük, hogy a király saját inicziativójából a budai »Schlosshauptmamxschaft-ot rendeletileg »Burghauptmanschaft«-tá emelte — ma hivatalos megerősítést nyert. A budavári palota várkapitányságát ugyanis ma értesítette Lichtenstein főudvarmester átirata erről az előléptetésről. Furcsának és helytelennek találjuk azonban, hogy az átirat, amely erre a magyar udvartartás fontos eseményére vonatkozik, német nyelven szól és hogy ezt a magyar udvarnagynajd teljes mellőzésével egyenesen a budai várkapitánysághoz intézték. Képviselőválasztás: Nagyváradról táviratoztak, hogy a biharmegyei központi választmány ma Szunyogh Péter alispán elnöklete alatt tartott ülésén a magyar-csekei képviselőválasztás napját augusztus 8-ára tűzte ki. Az egyedüli jelölt Goldis József gör. ker. püspökhelynök szabadelvű programmal. Választási elnök Zigre Miklós lesz. A bolgár kereskedelmi szerződés. A Pol. Corr. szófiai értesülése szerint utóbbi időben olyan lényegesen javultak a kilátások, hogy a Bulgária és Ausztria-Magyarország közötti kerskedelmi szerződést megkötik, hogy Szófiában már a tárgyalások közeli befejezését is várják. Még azok a lapok is, amelyek eddig a szerződés ellen küzdöttek, inkább a szerződés mellett szólnak ma. A közvélemény ma