Magyar Hirlap, 1896. augusztus (6. évfolyam, 211-240. szám)
1896-08-31 / 240. szám
Budapest, 1896. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utczai A kereskedelmi Akadémiával szemben. VI. évfolyam, 240. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ Hétfő, augusztus 31f évre 14, félévre 7, V. évre 3 frt 50 kr. egy hóra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 6 kr. A zoborhegyi obeliszk. Fent a Nyitravölgyben, ahol ma leplezték le az ezredéves emlékoszlopot, áldatlan politikai harcz dúl ez időszerint. A kedves Nyitrában, mely barátságos, vendégszerető, mint az igaz magyar ember, ma és hónapok óta a szabadelvüség és a néppárt küzd egymással, és a völgyben, melyen végig egykor egyetértő őseink haladtak győzedelmesen, ma már a társadalmi életbe is üszköt hintett a politika. Annak az emlékoszlopnak, mely fennen hirdeti a magyarság győzelmét, legszebb feladata a magyar zászló alatt egyesíteni minden pártot, elejét venni a további, eddig is zilált politikai harczoknak, békét hinteni szét a nép között, mely oly fanatikus, am úgy fel van tüzelve, mint talán Szvatopluk idejében se. Nyitramegye ma nagy ünnepet ült, mikor a Zobor hegyén az emlékoszlop zárkövét rakták le. Lélekemelő, szép ünnep volt ez, az ezeréves Magyarország megnyilatkozása, impozáns, erős és emlékezetes, tanulsága a múltnak, példa a jövő számára. De például kellene szolgálnia a jelennek. Mert a zoborhegyi emlékoszlophoz fűződik az a szomorú tény, hogy pártpolitikát kevertek olyan ünnep hangulatába, amelyben vallás-, nemzetiségi és pártpolitikai különbség nélkül kellene kezet fognia minden magyar embernek. Hibázott itt a néppárt, amelynek harczosai, a papok, távolmaradtak az ünneptől, de hibázott a miniszter is, aki tegnap a választásoknak egy igazán szomorú árnyékát vetette előre: a hivatalbeli korteskedést. A hét emlékoszlop felavatásánál hét napot tarthatnának a politika emberei, hét olyan napot, amelyen nem arra gondolnak, hogy szabadelvűek vagy néppártiak, hanem arra, hogy: magyarok. * Kiküldött tudósítónk részletes tudósítása a következő: Az ut. Budapestről Nyitráig éljének sorfala között haladt a zöld különvonat. Megkezdték Visegrádon, folytatták Érsekujvárott, Tót-Megyeren, Komjáthon stb. és az a hatalmas éljen, mely Nyitrán üdvözölte a vagyonsort, az egész Felvidéknek szócsöve volt, üdvözölték általa az államot, mely e Felső-Magyarországon is megpecsételte Magyarország ezeréves életének első bizonyitó levelét. Két óra tiz percztől este hatig ment a vonat. Csaknem minden állomáson lobogódisz, éljenzés, taraczklövések fogadták az ekszpedícziót. Hajdan bizony nem nyertek annyi elismerést őseink, akik karddal, lóháton tettékeg ezt az utat, mint az utódok, akik puha különvonaton, czigarettázva és diskurálva vágtak neki a Kárpátoknak. Nagy-Surányban pláne színészek is tisztelegtek. Bényei pátriárka módra áldotta meg a lokomotivot, az egykor ünnepelt Krecsányi Sarolta pedig csokrot adott a miniszternek. A csokor szerény volt, de a színművészet bogáncsos utain, őszkor, nem telik különb, Komjáthon sváb banda fújta a Himnuszt. Az utolsó kürtös alakja még nem tűnt el a pályaház mögött, mikor az esti eső ködéből kibontakozott a Fátra-társaság csomója. A Kárpátok apró pénze ez a meggörnyedő hegylánczolat, mely a Nyitra völgye mellett áll őrt. A legmagasabb csúcson egy szeg nagyságu felkiáltó jel szakad ki a homályból. Az a Zobor hegyének emlékoszlopa. Mindenki a hegyet nézi, mely uralkodik a völgy felett, melynek hullámai között fehéren, tisztán világít Nyitra városa. A város nagyon kedves, rokonszenves. Vannak városok, amelyek első pillanatra rokonérzést keltenek az emberben. Ezeket soha nem felejtjük el, szívesen gondolunk rájuk vissza bármikor. Ez a legnagyobb dicséret Nyitrára, mert, minek tagadni, idegen helyre az ember mindig bizalmatlanul, rossz kedvűen lép be. Nyitra mindenkit lekötelez. Este is volt, a házak lámpafényben égtek ... De ime máris elárultam rokonérzésemet, visszaemlékezem a tegnapi Nyitrára, mikor a mairól kell szólanom. Tegnap még estély is volt a megyeházán, aztán szerenád s lampionos menet. A város egész éjjel talpon volt, pedig, úgy mondják, rendesen szolid és csöndes természetű. A Zoborhegyen. Reggel azonban katonamuzsikára ébredünk. Az ablakhoz ment, fogadok, e reggelen Nyitrán minden ember. — Milyen idő lesz? Mert az idő szeszélyes volt. Hetek óta füstölög az esőtől a Zobor csúcsa, a völgyön végig felhőtorlaszok szaladtak. — Ránk mos-e az eső? Tudnivaló, hogy Nyitrának barométerje a Zobor hegye. Ha odafent felhők pipáznak, esőbe borul a város s ez kétszerte szomorú lett volna e napon. Azonban szép idő volt. Napsugár ragyogott át az ablakon, a szellő meglebbentette az ezer számra kitűzött trikolórokat. Ünnepi zaj, mozgás az utczákon, népzenekarok visszhangoztatják az ódon falakat) a gyönyörűen fekvő püspöki vár felett kék az ég. Ez a püspöki vár. Nyitra gyöngye. Szebb talán az esztergomi bazilikánál is. Külön dombon áll, mintegy megközelithetlenül, csak azok számára nyitva, akiket a hit vezet oda. Dominál a völgyön és őrködik fölötte. Magyar érzelmű püspök a lakója: Bende Imre, aki békében akar uralkodni a Nyitra völgyében. Akaratát tett is követi. A kocsik a vármegye háza felé robogtak. Nyitramegye ekkor már rég talpon volt. A férfiak az utczán, a hölgyek az ablakokban. A hölgyeknek (nem melleslegen megjegyezve) különben erős és indokolt panaszuk volt az ünnepély rendezése ellen: kihagyták őket belőle. Sem az estélyen, sem a pályaudvaron meg nem jelentek és a zárkő tetelére is csak mérsékelt számmal jöttek el. Ezennel feljegyezzük Nyitra vármegye hölgyközönségének panaszát, akik sajnálatuknak adtak kifejezést, hogy nem hívták meg őket, de a nagyobb sajnálkozás, hisszük, mégis a mienk, a férfi közönségé. A vármegyeház teli lobogókkal. Percsel miniszter is itt lakott, az alispánnál, a felette népszerű Crauss Istvánnál, aki maga az ünnepség legagilisebb rendezője volt. Ő (ahogy mondani szokták s ez esetben igen helyesen) mindennek a lelke. Kár, hogy nem kölcsönzött belőle egy keveset a szolgabirójának, aki a kocsikat egy kissé összegabalyította. Mielőtt a szekértábor nekivágott volna a cserfaerdőnek, díszközgyűlés volt Ezen Kosták polgármester lelkes szavakkal emlékezett meg a mai nap nagy jelentőségéről. A vármegyeház kapuja alatt már összegyűlt a meghívott közönség. Jobbról a kocsik állottak négyes sorban élükön a főispán fogatával, mely a minisztert vitte. Nyolcz órakor elindult a menet. Pázsitos réten át szaladtak a könnyű kocsik ’ a’ Zobornak. Kissé félemletesnek látszott igy ez az erdőboritotta csúcs, melynek tetején egykor bitófán végeztette ki Zobort Kadosa vezér. Az ut hamar elkátyusodott. Mihelyt az illatos erdőbe fordultak a bricskák, a hám megfeszült, az ostor sűrűen pattogott. Szerencsére száz lépésenkint a falubeli ifjúság állt sorfalat, »barátságból«, amint mondták, vállalkozva, hogy a megrekedt kerekeket kiemelik. Elül bandérium mokánykodott, magyar, német és tót legények csattogtak apró lovakon, tarka viseletben. Utánuk a díszmagyarba öltözött miniszter, a daliás Thuracey főjapán oldalán. Azután temérdek kocsi, hintó, bricska, szandlaufer, létrás szekér. Mind felértek a hegytetőre, egy hintó nemes paripái adták be mindössze a kulcsot Az útról pompás kilátás. A Nyitra-völgybe lát a szem, ebbe a zöld szinekben káprázó térképbe, melyen a csöndes őszi napsugár futott végig. A lankák közül kiszökell Nyitra fehérsége, toronyaiból harangszó beszél föl a tetőre. Az erdőből egy hirtelen kanyarodással a tetőn terem a kocsi. Hűvös szél fúj minden oldalról, megrázva az óriás zászlókat, melyeknek glédája között szürke egyszerűségben, kő-talárban áll ott a turul-szárnyakon álló emlékoszlop. Mindenki kalapot emel Az ünnep. Három völgy közepén a Zobor hegye. Ahol az emlékoszlop áll, az erdő már eltűnt, fényár van. Bajos volna megállapítani hol volt a Zoborra emlékezetes fa. Puskalövésnyire bokrok, azokból mindenki tép egy emlékre valót. Az emlékmű, mely Bérezik tanácsos terve szerint készült, egyszerű obeliszk, bronz turulszárnyakkal. Tizennyolcz méter magas, gránitból való, de tekintélyes, eziezoma nélkül való komolyság. Jobbra zöld lombsátorból kápolna, amelyben Bende püspök áll teljes ornátusban, nehéz infulával, ezüst pásztor bottal. Egy fényes, ragyogó eremita a zöld kalyibában, mely körül nagy közönség áll fevegét levéve. A szónokok számára is lombsátort készítettek. Hátrább a honvédség díszszázada, melynek sortüzelése feleletet ad a domb oldalán elpukkanó mozsaraknak. Mikor a miniszter a király nevét említette, az éljenzés szava elnyelte a lószerszámok hangját. Az emelvény előtt ott voltak, többnyire díszmagyarban: Latkóczy államtitkár, Apponyi Lajos gróf udvarnagy, Laszkáry Gyula, Zedtwitz gróf, Edelsheim Gyulai báró, Baltik püspök, Janits Imre, Nagy Gyula, Sporzon Ernő, Smialovszky Valér, Mércy Lajos, Francsics Norbert, Klobusitzky János, Stojanovics báró, Schóber Ernő, Rakovszky Géza, Zsámbokréty József, Zmertyek Iván, Tuba János, Dégen Gusztáv, Endrey Gyula, Szinay Gyula, Matuska Péter, Bobula János, Frey Ferencz, Thold Dániel, Rudnyánszky Béla, Dókus Ernő, Sipeky Sándor képviselők. Rudnay főkapitány, Antal Gábor, püspök, Thuróczy, Szmrecsányi, Kazi, Sárközy, Justh, Kürthy főispánok, Crausz, Csillaghy, Ruffy, Beniczky Boross alispánok, Bolla altábornagy, Kostyál polgármester, Markhot főjegyző, Roszival cz. püspök, Czobor Bála dr., Sándor Géza stb. stb. és végül Tarnócsy Gusztáv, aki a hires nyitrai kerületben megjelenni szintén szives volt. Az utóbbi megjelenése (kávészinti frakkban) egy kis szenzáczió volt. Mai számunk oldal