Magyar Hirlap, 1897. október (7. évfolyam, 272-302. szám)
1897-10-01 / 272. szám
Budapest, 1897 Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal:Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Péntek, október l VII. évfolyam, 272. szám Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr. egy hónapra 120 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Horvátleczke. Az a bestiális vérengzés, amelylyel Horvátország egy minden czivilizácziótól elmaradt községe pár nap előtt a középkor sötét fanatizmusát idézte elénk, nemcsak a társadalmi fekélyek hivatott orvosainak, hanem a politika bajnokainak is okot ad a gondolkodásra. Mert ma már kétségtelen, hogy nem csupán egy vak dühre ingerelt csorda őrjöngéséről kell beszélnie annak, aki a szörnyű tett mibenlétét híven akarja ösmertetni. Ma már bizonyos, hogy ennek a párját ritkító embertelenségnek értelmi szerzői vannak, mégpedig olyanok, akiket politikai okok bírtak rá, hogy a fajgyűlölet és a vallásos elvakultság mételyét oltsák egy buta tömegbe, amely aztán eszközül használtatta fel magát a legelvadultabb brutalitásra. Szjenicsakról eddigelé vajmi keveset tudott a világ. A horvát hegyek közt van valahol, elrejtve a czivilizáczió elől. Lakosai meghalnak anélkül, hogy a határukon túl történő dolgokról valami okosat megtudnának. Erkölcseik eszerint elmaradottak, vadságra hajlók. Értelmiségük a legalsó színvonalon. Csak fizikai lényeknek van fejlettsége, aminthogy a hegyek erdőségeiben élő vadállat is erőssé és szívóssá edződik. Ehhez a korlátolt elméjű, teljesen tanulatlan néphez nem volt nehéz hozzáférkőznie a lelketlen izgatásnak, amely talán maga is elszörnyed most attól, amit munkája eredményéül láthat. Ezt az elmaradottsága által máris szerencsétlen tömeget egy perczig sem lehet másképp nézni az ő borzalmas szereplésében, mint eszközt, amelynek feladatává tétetett, hogy magyargyűlöletét dokumentálja. Horvátország úgynevezett radikális elemeitől megszoktuk, hogy amikor szerét ejthetik s jó alkalmát látják: kimutassák a foguk fehérét. A magyar nemzet iránt érzett olthatatlan gyűlölet jellemzi ezt a pártot, amelyről eléggé köztudat, hogy békíthetetlen. úgy kell lenni, hogy a horvát radikálisok a mi örvendezésünk idejét is jó alkalomnak tartották arra, hogy életjelt adjanak magukról s oly eseményeket provokáljanak, amelyek eléggé beválnak tiltakozásnak az ellen a feltevés ellen, hogy íme Szent István koronájának az árnyékában minden nemzetiségi mozgalom kihalóban, s akik eddig fennen hangoztatták sérelmeiket: oláhok, tótok és horvátok most édestestvéreivé válnak a magyarnak. A horvát radikális pártra nehezedik a szrenicsaki vérengzés értelmi szerzősége s hogy a magyar zászlóval való ijesztést használta fel a bujtogatásra, azzal csak azt bizonyítja, hogy hű maradt önmagához. De hogy ily sikeresen lehet a vak szenvedély lángját felgyújtani a magyar királyság területén, iagyar név emlegetésével, azzal mindnyájunknak számolnunk kell, akik a magyar állam tekintélyének féltékeny őrzői vagyunk. Az a három szerencsétlen ember, akiket a spanyol inkvizíczió kínjai közt küldtek másvilágra a szrenicsaki horvát hóhérok: maga is horvát volt mind a három. Békés munkát végezni mentek oda, ahol szánalmas sorsuk utolérte őket. A régi katonai határőrvidék birtokrendezési nehézségeinek az eloszlatásában lettek volna közvetítők, s ebben a politikai életből is kimaradtam. Hála nemzetem gyöngéd figyelmének, mely a Sándor-utczai dicsőségőrlő makimból felszabadított. — A főrendiház nem folytatás, — Apollo nem a nap quadrigájának a kocsija többé, hanem gyertyagyári firma. S így van ez jól mind! Az öregség, a sok esztendei szolgálat jutalma a solitudo. Higyjétek el nekem, hogy a magányosságnak a gyönyörei elszámlálhatatlanok. Maga az a hely, ahol lakom, egy olyan az istenség kegyéből engedélyezett sziget, ahonnan én élő szemmel lelátok a világra s a világ nem lát én rám vissza. Negyvennégy év előtt választottam ki magamnak e helyet, (olyan évben, amikor jó volt elbújva lenni) nem is én: a gondviselés hozta elém; elhagyott kőbánya volt, rókának, kígyónak, tüskés borznak bozóttal benőtt tanyája. És most egy paradicsom, amit el nem cserélnék Semiramis függő kertjeiért. Minden lombos fa saját ültetésem, minden gyümölcsfa a saját óriásom, maga a termőföld, Isten segélyével, az én saját alkotásom. Az egész egy czivilizált vadon, a föld alatt vízlevezető, minőségükben hálát és nem halált érdemeltek volna honfitársaiktól. S a felbujtott, eszeveszett tömegnek elég volt az a puszta hir, hogy ezek a boldogtalan emberek magyar zászlót akarnak kitűzni a falu templomára. Vérbe borult szemmel konczolta fel őket a falu népe. Holttestüket megcsonkította. A mozdulatlan tetemek arczát fogaikkal marczangolták szét, mintha igazi vadállatok lettek volna. S mindez nekünk szólt, magyaroknak . Ha a magyar nemzetet apránkint kaphatnák a kezök közé a szrenicsakiak, mindnyájával hajlandók lennének ugyanígy végezni. Mert halálosan gyűlöl bennünket valamennyi s hogy a magyargyülölet ily tajtékzóvá tudott ott növekedni, azt főképpen a horvát radikálisoknak köszönhetjük. Hogy a szjenicsakiak ezúttal a tragédia még teljesebbé tételére félreértésből a saját véreiket verték agyon, bennünket meg nem vigasztalhat. Valamint azt sem tartjuk megnyugtatónak, hogy a legfélreesőbb, legbarbárabb horvát falvak egyikében történt a hóhérmunka. Mert Szjenicsak, valljuk meg nyíltan, nem kivétel. Ahol a horvát radikális ellenzék úrrá tud válni, ott nekünk, magyaroknak, mindenütt Szjenicsak van. Tele vagyunk büszkeséggel, hogy egy hatalmas külföldi uralkodó elismerte, sőt hirdette, hogy vagyunk valakik. Két hete már, hogy örömmámorban úszunk, szinte kihizunk minden ruhánkból a nagyszerű jó érzések miatt, és kicsinynek kezdjük érezni Magyarországot ahhoz képest, amilyen derék nemzet vagyunk. A horvát radikálisok, akiknek módjukban van szent Bertalan éji borzalmakat jelenetezni ebvízfelhozó, villanyközlő csövekkel árkolva, amit nem lát senki. Házam nem czifra, de tiszta, kényelmes és egészséges. Mindenütt ügyes karbon-natron kályhák, amiknek nem kell kémény: kánikulánk rendkivüliségeinek regulatorai. S a sonkám rózsafáin túl a fölséges kilátás, melyhez fogható alig van. Alant a tündöklő Dunától ketté szelt Budapest, a kit én 44 év óta látok megszületni, felvirulni, óriássá lenni! És még most is minden nap látom újra megszületni. Kora napfelkeltekor most is ugyanazt a képet, amin félszázad előtt elmerengtem: egy nagy fehér tengert, mely hullámokat dagaszt, amikből csak itt-ott látszik elő egy torony keresztje. S aztán amint feljön a nap, egyszerre fölemelkedik a földet nyomó ködtenger, s előtűnik a dicsőséges Budapest, a mostani pompájában, amilyennek azt csak álmodtam valaha — s túl rajta a boldogságos róna, a szép, a szabad Magyarország, a kit én innen látok egyre nagyobbá, dicsőbbé lenni! Ha ti azt láttátok volna, hogy mi feküdt e ködtengí zaddal! Solitudo. Levél a Magyar Hírlap szerkesztőségéhez Jókai Mórtól. Kedves fiatal barátaim Számon kell adnom, hogy mi uton-módon kerültem én a ti díszes társaságotokba. Hetvenkét esztendős vagyok. (a többletet letagadom.) Egytül-egyig mind unokáim lehetnétek. Én már kimaradtam a világból, ti pedig most keresitek benne az utat. Nekem már az emlékezet is hamu, ti nektek még a reménység is láng. Ha bizony, ha sokáig él az ember, egyedül marad az ember. A kortársak egymás után múlnak el mellőlem. Soha annyi kondoleáló nekrológot nem írtam, mint az idén. Hány erős oszlopa dűlt ki közéletünk palmyrai templomcsarnokának ez évben! Ez igazán »nagy emberek temetője« volt. A lakóház is egyre fiatalodik fölöttem- Minden újabb, jobb, mint volt régen. — csak a gazdája nem az. — Az asszonyom elment előre, helyette egy kis unokám maradt. — Az s uralkodott, ez is uralkodik; hozzászoktam az engedelmességhez. Hát mi panaszom ellen ? alatt ezelőttiét szá bra magányosáig ----*,Pi »! Mai számunk 16 oldal.