Magyar Hirlap, 1897. december (7. évfolyam, 333-362. szám)
1897-12-01 / 333. szám
Budapest, 1897. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal:Honvéd-utcza 4 A kereskedelmi akadémiával szemben. VII. évfolyam, 333. szám. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Szerda, deczember 1. Egész évre 14. félévre 1, negyed évre 3 frt 50 kr, egy lkó napró 120 Egyes számára : helyben 4 kr. vidéken 5 kr. »Öröm ma élni!« kiáltott föl egy bécsi újság a Badeni bukása napján. Érdemes volna fölutazni, megnézni, a jó bécsiek ma is úgy örülnek-e még az életüknek. Mert Badeni megbukott, az igaz de nem tudni, mi bukott meg vele. És Gautsch ur az uj messiás — de úgy lehet, ő maga sem tudja, milyen evangélium szerint. Az új minisztériumról azt hirdetik, hogy minden párttól egyforma távol fog állani, s minden párthoz egyforma közel. Mi csak a távolságot látjuk, amely óráról-órára növekszik. Nehéz megállapítani, ki vár Gautschtól kevesebbet: a jobboldal-e vagy a bal. Maga az uj kabinet összeállítása művészete a semmitmondásnak. Vagy ha mond valamit, legfeljebb annyi mond: bocsánatot kérünk, hogy élünk. Gautsch uron, a sima stréberen kívül legföljebb ha a Böhm-Bawerk neve ismeretes, a volt miniszteré, államtitkáré, és tanácselnöké, akinek közgazdasági és szocziálpolitikus írásai némi hátgerinczre vallanak. Persze pénzügyminiszternek, akinek majd Magyarországgal kell egyezkednie, még a mai világban is olyan ember való, akit némiképpen férfinak lehet tekinteni. Az övén kívül csak a Latour gróf kineveztetése érdekes, mert ezt az előkelő hivatalnokot a kultuszminisztériumból tették a földmivelési minisztérium élére. Tout comme chez nous. A neve is átkozottul jól hangzik: az ember menten lámpavasra gondol. Egyébként most a nemes gróf tobzódhat a klerikális földmivelési politikában. Az egész Gautsch-kabinet pedig azon töprenkedhet, mint törje föl a Badeni diófát úgy, hogy sem a belében, sem a magjában kár ne essen. Ha ennek a nyitjára rábukkan, akkor meglesz provizórium, kiegyezés, nyelvtörvény és minden egyéb. De ha nem, mi lesz akkor ? Ma már világos, mennyire igazunk volt ideát mindannyiunknak, akik a Badeni bukásának puszta tényétől nem várták mindennek a jóra fordulását. Az a kínos esetlegesség, mely a politikát olyan erősen hozzáfűzte a kalendáriumhoz, az óramutató minden kérlelhetetlen mozdulatával kínosabbá válik. Deczember hatodikáig, ameddigre a mi utolsó terminusunk szól, a reichsrathnak éppen hogy a betört asztalfedői lehetnek megcsináltatva, a Gautsch ur éppen hogy a maga részéről is megígérheti mindazt, amit Badeni úr már több ízben elmulasztott megtartani. Magyarország pedig mérföldes lépésekkel közeledik ahhoz a dátumhoz, amelyen ha akarja, ha nem, élnie kell azzal a törvényben biztosított önrendelkezési jogával, amelyért mindenki rajong, amíg csak papíron van meg, s amelytől annyival többen ijednek meg magyarok, ahány perczczel közeledik a lehetősége. Annyira, hogy már szinte megátkozzák azt a vén Deákot, aki nem átallott, a kiegyezésbe afféle impraktikus doktrinér fogalmakat is belevenni, mint az osztrák alkotmány s a magyar önállóság. Ó azok az öregek az ő gyerekes idealizmusukkal! Ezt a furcsa hangulatot két dolog magyarázza meg. Az egyik az, hogy a magyar önrendelkezés, bármilyen gyönyörű álom is, megvalósulásában nem bizonyos, járna-e számunkra annyi politikai és gazdasági haszonnal, mint az Ausztriával való politikai és gazdasági szövetség. Ha egy pusztán perszonális unióban élő Magyarország épp olyan biztositéka volna a monarkia nagyhatalmi állásának s ennek révén ismét a saját maga állami biztosságának, akkor Königgrätz után csakugyan nem lett volna értelme belemennünk a dualizmusba. S mégis, aki figyelemmel kíséri a hatvanhetes alkotmányt, észreveheti, hogy annak nemcsak a hadi és külügyi közösség, de a gazdasági szövetség is lényeges és szerves alkotórésze, melyet csak közjogi elvbentartás okából választottak attól külön. De mikor a kiegyezési törvény utal annak a szükségére, hogy a két állam gazdasági ügyeiről majd külön szerződésre lépjen, elárulja az alkotóinak azt a fölfogását, hogy a mai viszonyok közt államoknak szoros szövetsége gazdasági szövetség nélkül elképzelhetetlen. S ez így is van hiszen ma a hadseregek is gazdasági érdekeket szolgálnak, a nemzetek közt való ellentétek is gazdaságiak, — hogy lehetne hadi és külügyi szövetség olyanok között, akik egymással gazdasági harczban állanak. Márpedig gazdasági téren Ausztriával, ha szerződésünk nincsen, csakis háborúnk lehet; háború, amelyben mind akét fél veszit. Különben is a pragmatika szankczió többet követel a perszonális uniónál s ebből a többől legidekövekezik az a még több s az a legtöbb, amit a 67. XII. s a többi kiegyezési törvény foglal magába. Hogy ilyen hatalmas, közel két,százados alkotmányt most három hét alatt kelljen megtámogatnunk, az igazán nem csábító gondolat. Ám ez mind csak teória, de itt van, második okul, a praxis. Harmincz esztendeje élünk a mai kiegyezéssel, s csak a vak nem látja, hogy minden fogyatko z téli szalon. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Boldog vagyok, hogy sok jót írhatok a megnyílt téli szalonról, különösen ama friss és fiatal tehetségekről, akik a dicséretnek még örülnek, jól esik nekik és nincsenek abban a véleményben, hogy az kompetál nekik. Különösen hálás vagyok néhány új ember iránt, vidám miattuk a délelőttöm, mint amikor virágzó fiatal gyümölcsfákat látok. Oh, mily j szép ez a tavasz, mily gyönyörletes ígéretekkel van tele és a termés — a végén — hányszor, óh de mennyiszer —aszú, kényszeredett, kevés vagy semmi. Ezek a szegény szép gyümölcsfák mennyire fázékonyak, mennyire alá vannak vetve a véletlennek, az időjárásnak jön egy kis hideg eső, szél, jég ... De micsoda oktalanság ez már megint a festő jövőjéért sírni, amikor a ma: csupa virág, a fa, az ága, a levele is alig látszik tőle! Elég szomorúság már magában az is, hogy a kiforrott mesterek munkái itt, a téli szalonban: a régi pompának csak a vázai már. Nem írok neveket, készakarva, őszintén szólva: félre akarom vezetni a közönséget. Hátha még nem ismeri föl a hanyatlást vagy hátha csak én látom. Maradjon meg az illúzió, ha csak egy órával is él tovább: ez a jó, szükséges, a szükséges meleg. Az úgynevezett igazság had vaczogtassa a fogát és faggyon meg tehetetlen dühében. Különben is ez a délelőtt a közönségé és az enyém, nem a kritikáé. És e sorok írja ezúttal nem vágyik arra a dicsőségre, hogy gyors műbiálónak tartsák és inkább hasznos kis kalauzzal akar szolgálni ezúttal. Méltóztassanak megnyugodni, majd eljön az idő — hamarosan — amikor megpróbáljak megokolt véleményeket mondani. Mivelhogy ez a mostani tárlat érdemes erre, ami nagy szó. Vagy félszáz kép van itt — mind magyar festőtől eredő — amelyeket legjobb tudásuk szerint, teljes komolysággal csináltak, — ha nem is mind első rangú, de kivétel nélkül érdekes művészek. Lelküket tették föl rája és ezért nem volna becsületes dolog néhány dicsérő szóval leszámolni velük. Igaz ugyan, hogy a napi újságnak sok a dolga és a nagyközönségben a képek iránt való őszinte érdeklődés csak most kezd ébredezni, de van itt néhány kép, mely megállít, nem hazafiságból, nem a képzőművészeti divat miatt, nem misszióból, hanem azért mert: izgat, gondolatokat ébreszt, kedvet ad az írásra: esemény, sajet s ezzel vége. Különben talán nincs is szükség, arra, hogy mentegetődzek, mert magyar festők munkáiról akarok írni — a közelebbi jövőben. Most, ismétlem, a műcsarnok látogatói — és az a mi kedves olvasóink — kedvéért csak kézi kis tükörrel szolgálok és ideírom a katalógusomat, amit benne ma délelőtt megjegyeztem. * Melyik a legszebb nagy, figurális kép ? Két kép mellé írtam, hogy ez. Az egyik a Koszta Józsefé, a másik a Kornstock Károlyé. Csaknem új ember mind a kettő. Melyik a legjobb arczkép? Nem a Horovitzé, nem a Bmezuré, sőt a Lotzé sem. De a többi között is nehezen tudok választani. Öt portraitistát is felírtam: Kriescht, Burger Lajost, Boruth Andort, László Fülöpöt, Szinnyei Merét. Majd mind az ötöt keresztül húztam és egy új nevet írtam fel, de ezt is kitörültem a katalógusomból. Aludni kell erre és megbizonyosodnom, hogy nem a gyönyörű model kedvéért ítéltem-e ilyen hévvel ? Maradjunk inkább az ötnél és — nemcsak a páros szám kedvéért — tegyük hozzá még Stettka Gyulát. És ki festette a legszebb tájképet? Szlányi Lajos, feltétlenül ez az egészen fiatal legény. Ebben olyan bizonyos vagyok, hogy nem is vitázom ebben magamnál. * Most pedig — nem sorban, össze-vissza — ideirom ama neveket, amelyek szép vagy érdekes képek alá vannak jegyezve: íme: Paczkay, Mednyánszky, Karlovszky, Stein, Háry, Tornyai, Mendiik, Bosznay, Mihalik, Zemplényi, Ümösi, Mannheimer, Tölgyesi, Jendrassik, Mai számunk 18 oldalt