Magyar Hirlap, 1898. március (8. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-01 / 60. szám
Budapest, 1898. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4 A kereskedelmi akadémiával szemben. Vkt. évfolyam, 60. szám. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Kedd, márczius 1. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr. egy hónapra 120 Egyes szám ara: helyben 4 kr. vidéken 6 kr. Sajtótörvény. A mi nagy betegségünkre csakugyan nincs orvosság, főképpen olyan orvossal, mint a mi szerencsétlen képviselőházunk. Sokat már a keletkezése órájától fogva sem vártunk ettől a szomorú gyülekezettől, de ekkora szegénység láttán elakad a lélekzetünk. Egy rokkantak menedékházában több az idea, egy régiségtárban több a modernség, egy sülyedő hajón több a lélekjelenlét, mint e válságokban vergődő nemzet képviseletében. Szemmel látható, hogy az a fejetlen brutalitás, mellyel a hatóságaink a parasztmozgalmakat kezelgetik, alapjában éppen nincs ellenére a mi honatyáink ízlésének. Az szaharai szárazság, melyben a rendelet-regime ellen való támadások nyomtalan elpárolognak, az az észrevehető erőlködés, melyet egy-egy jobb érzésű képviselő vagy töredék egy kis tiltakozás erejéig föllendül; az a fagyos közömbösség, mely minden hevesebb kritikát megdermeszt s mindez azt mutatja, hogy ezektől az uraktól ugyan szét lehetne szedni az alkotmányt, nem sírnának utána. Úgy látszik, a legtöbbjük, ha a Perczelek. s^a Rudnayak helyén ülne, ugyanúgy cselekednék, mint a Perczelek s a Rudnayak. A derék Prónay báró nyilván a lelkéből beszélt sokaknak, akiknek csak a bátorsága nincs meg, hogy úgy beszéljenek, mint ő. Hogy volna különben lehetséges, hogy Emmer Kornél mai beszédét olyan mélységes hallgatással fogadják, mint a képviselő urak tették, körülbelül pártkülönbség nélkül? Nem szólva a képviselő úrnak sem egyéni értékéről, sem politikai jelentőségéről, maga az a tény, hogy pozitív javaslattal állott elő és tervet mondott, az általános fejetlenség és tanácstalanság közepett legalábbis figyelemreméltó. De hajh! pikantériát vártak, s e helyett komoly fejtegetést kaptak. Boszút vártak az igazságügyi bizottságból való kiakolbolitásért, s a helyett, magas politikát kaptak. Kit az ördögöt érdekel minálunk a magas politika ? Pedig az Emmer Kornél javaslata komolyság és helyrevalóság dolgában messze föléje magaslik az eddigi szánalmas vergődéseknek. Nem tudjuk s nem is kutatjuk, mennyiben jelenti az Emmer Kornél véleménye a szabadelvű párt közvéleményét. De szeretjük hinni, hogy az ország józan s alkotmányát féltő közvéleménye elvben nem vallhat mást, mint, Emmer Kornél. Hogy mi a magunk részéről mégis miért nem követjük őt mindvégig, arra menten rátérünk. De magát azt az alaptételt, hogy monáluuh a sajtószabadságot nem megnyirbálni kell, nem meghamisítani s nem fölfüggeszteni, hanem rendezni és megállapítani, azt magunk is vallottuk, s örülünk, hogy a törvényhozásban ily előkelő kén velője támadt. Arról a naiv brutalitásról, mely éppen a negyvennyolcz jubileumán, s éppen negyvennyolczas oldalról egyszerűen vissza akarja szívni a sajtószabadságot, arról a jó ízlés tilt szólanunk. Az uraknak kellemetlen a nyilvánosság ellenőrzése, s minden alkalmat megragadnak, amelyben remélhetik, hogy no, most megfoghatjuk a sajtót. Hogy mit érnek el vele s mit cselekszenek, akik,,a. »negyvennyolcz keretén belül meghamisítják a negyvennyolcz tartalmát, arról már szólottunk. Ennél a bátortalan ravaszságnál legalább ebbe külömb az az őszinteség, mely a negyvennyolczas szabadságoknak törvényes fölfüggesztését kívánja. Mindezek közt azonban alig több a külömbség, mint a bujkáló s a becsületes reakczió között, s mindezek a javaslatok s eljárások csak a felszínen maradnak. Ellenben Emmer Kornél lenyúl a baj gyökeréig, s ott találja meg a fő okát, hogy amit mi annyira fejtegettünk: a mi állítólagos jogállamunkban a legtöbb szabadságbeli jogok törvénytelen, alkotmánytalan s rendezetlen állapotban végelfreskodunk. Nem nézve a gyülekezés és az egyesülés szabadságát, magának a sajtónak szabadságát is egy általánosságokban mozgó törvényen kívül nagyrészt kormányrendeletek intézkedései határozzák csak meg. Igazuk van-e azoknak a bizonyos köröknek, melyek látható czélzattal okolják minden rosszért a sajtót, azt most nem vitatjuk. De még ha igazuk volna, s igaz volna, hogy a sajtó szabadsága minálunk szabadossággá fajult — mért nem ütnek a maguk mellére, s mért nem okolják saját magukat, hogy nem a sajtónak, hanem a nemzetnek ezt a fontos jogát harmincz esztendő alatt nem tudták törvényben megrögzíteni ! S itt az a pont, melyen túl egy Emmer Kornél javaslatát tovább nem követhetjük. Amit harmincz év békéjében meg lehetett volna csinálni, azt ő mostanra kívánja: a bár kifogástalanul szabadelvű, de elavult és fogyatékos sajtótörvény és sajtórendeletek helyébe az uj sajtótörvény megcsinálását. Öregember nem vénember. Jókai Mórtól. Második képzelt regény. Coronilla. (2.) II. Attila sírja. Minden iskolai kézikönyvben feltalálható a hagyományos monda a világrendiző hun királyról, aki száznégy éves korában halt meg, akkor is nászágyon vérömlésben ; aztán hármas érczkoporsóba tették, folyam medrébe elásták, oda temették; a sirépitő munkásokat pedig, amint műveket bevégezve a hun táborba visszatértek, a harczosok egytül-egyig leölték, hogy hírmondó se maradjon, aki Attila sírjának titkát elárulhatná. Hogy lehet, hogy azt a királysírt fel nem keresték, akik még emlékeztek erre a királyi zomotorra ? A történetírók némi útmutatást adnak. Attila három fia rögtön a királyi apa halála után osztozkodó harczot kezdett egymás ellen; a hun egymást ölte, a góth segített a pusztításban, aki el nem esett a testvérirtó harczban, világtalan világgá futott: a nagy király alhatott háborítatlanul ezernégyszáz esztendeig jól védett sírjában. Pedig hat egyébért nem, az ezüstért, aranyért, mely tetemét rejté, bizonyosan kutattak utána a később idetelepült utódok. Az én fölfedezésem teljes világosságot derített ebben a kérdésben. A király sírboltot a Hernád közepébe épiték lapos kupola idomára a Hernád medrében, faragatlan dolomit kövekből, melyek vizáthatlan ragaccsal foglaltattak össze. Ez a ragacs olyan kemény lett a vízben, mint a sürkő: szikrázott, a csákány ütéstől. Azonkívül a sírbolt nyugati oldalán két sor vastag égerfaczölöpöt vertek le gátnak. Ezek a czölöpök tizennégy század alatt egy ujjnyi vastagságban megküvesültek már. Ahogy az építők kiszámították, ez a gát felfogta a folyó áradásait, melyek hóolvadás, nagy záporok alkalmával egész tömeget hömpölygének alá a görgeteg köveknek, a hegyekről kitépett fáknak: az ennél a gátnál mind fennakadt: zátonyt képezett, a zátonyból sziget lett, tüskebokor, égerfa, fűzfa tele nőtte, forgó szelek összetörték, jégtáblák lefürészelték a fákat, a törzs újra kihajtott, s századról-századra mind jobban betakarta Attilla sírkupoláját. Mikor én ez ősemléket fölfedeztem, úgy be volt az neve a fák gyökerével, hogy mesterség volt azt kibontani az ős szövevényből. De a sírkupola szétbontása is nehéz munka volt, dinamitot, lőport nem volt szabad alkalmaznunk, nehogy a ravatalt is megsértsük, a csákány nem bírt a kemény kövekkel, elő kellett vennünk a régi rómaiak kőrepesztési tudományát, tüzet rakni a szikla mellé, s az átizzott követ eczettel fecskendezni, amitől az szétmállik. így vájták ki a rómaiak a csetatyle máre aranytermő üregét. Pedig az egész keleti oldalát a sírboltnak le kellett rombolni: a nyugatihoz nem férhettünk, mert azt a megkövesült czölöpgát zárta el. Mikor már olyan nagy nyílás lett törve a sírbolton, hogy egy ember beférhetett rajta, magam voltam az első, aki az üregbe leszálltam. Davy lámpát vittem magammal, de fölösleges volt az óvatosság, mert a sírbolt belsejében semmi büsz» (rész levegő) nem volt érezhető. A porond, a falak egészen szárazok, semmi nyirok, semmi penész nyoma. Nagyon jól el volt ez a hely zárva. De ami legjobban meglepett, az maga a lapos kőkolonczon fekvő koporsó volt. IHai számunk 16 oldal