Magyar Hirlap, 1898. szeptember (8. évfolyam, 241-270. szám)
1898-09-01 / 241. szám
Budapest, 1898. Szerkesztőség, nyomda és kiadóbmntal:Honvéd-esezi A kereskedelmi akadémiával szemben.1 VIII. évfolyam, 241. szám. Csütörtök, szeptember . Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR’ Egész ívre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr, egy Mapral.20 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 6 kr. Szép Fülöp felesége. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Lövik Károly. Délben tizenegy órakor Szép Fülöp felkelt párnáiból, fűszeres illatú meleg fürdőben kenegette magát, azután sorban fogadta a masszőrt, a borbélyt, a reggelit hozó komornyikot, az öltöztető szolgát s végül fél egy órakor piros selyem burnuszban, bájosan és kifenve, mint egy courtisane, csókolt kezet feleségének, az ő Sárájának. Mondom: bájos volt és elbűvölő, mint rendesen: az arcza puhára csiszolt bőre a hamvas őszi baraczkra emlékeztetett, szép homlokát szeszélyes hullámokban övezte a kőszénfekete haj, szeme ábrándosan és mégis merészen tekintett a világba, nemes metszésű orra, gödrös álla, legendás bajusza egészítették ki a pompás harmóniájú képet. A férfiszépség mintáját nehéz lett volna másban keresni; tudta is mindenki, hogy Fülöp az ország legszebb embere, akihez imádkozni jártak a leányok, akinek lábainál haltak meg az asszonyok. Kecses és finom volt, mint egy antik kép, törékeny és ideges, mint XV. Lajos delnői. Az utczán nem igen mutogatta magát, mert a nap ártott a tennt-jének és különben sem szerette, ha nyilvánosan megbámulták. Ő meg tudta becsülni értékét és megvetette az olcsó népszerűséget. Leginkább otthon lézen Legyen világosság! úgy látszik, némelyek meglepő szenzácziónak hajlandók tekinteni azt a természetes és régen várt eseményt, hogy Dreyfus kapitány egyik legmakacsabb ellenségéről, a Zala-per egyik legellenszenvesebb tanújáról, minden kétséget kizárólag bebizonyosodott, hogy közönséges okirathamisító, akivel nem vezető helyen, hanem a törvényszéki rovatban szokás foglalkozni. Igenis, Henry alezredes, a franczia vezérkar egyik főnöke bevallotta, hogy ő, saját törzstiszti, vezérkari kezével, oly levelet fabrikált, amelyet Dreyfus vádlói arra használtak fel, hogy az Ördögsziget szerencsétlen lakójának bűnösségét, mint kétségtelent, mint végképpen bebizonyítottat állítsák a világ elé. El kell hinnünk a dolgot, annak daczára, hogy Henry alezredes maga mondja el ezt. És csupán ez a meglepő az egész dologban. Ha Zola, Travieux vagy Jaures bizonyították volna be, egy cseppet sem csodálkoznánk az egész eseten. Hiszen a Dreyfus-ügyben — nevezzük így ezt az affért, bár már régen megszűnt az egy ember ügyének lenni — már csak az volna szenzációnak tekinthető, ha bebizonyosodnék, hogy Dreyfus bűnös és hogy mindama bizonyítékok, amelyeket a vezérkari kapitány terhére »összegyűjtöttek« és publikáltak, becsületesek, igazak és kiállják a józan, tisztességes kritikát. A Dreyfus-ügy legújabb fordulata Cavaignac hadügyminiszternek ama beszédével kezdődik, melyet július 7-én tartott a franczia kamarában. Az új hadügyminiszter — du Paty de Clam unokaöccse — egy csapással akarta agyonütni a Drey* -tál ... .. fussard-okat és nagy emfázissal három levelet terjesztett elő, amelyek Dreyfus bűnössége felől minden kétséget kizárnak. A kamara elhatározta, hogy e beszédet az ország minden községében falragaszokon teszi közzé és ez meg is történt, anélkül azonban, hogy néhány higgadt embert megakadályozott volna abban, hogy Cavaignac »bizonyítékait« a legcsúnyábban gyanúsítsa. Minő elvakult azonban a franczia közvélemény és minő rosszhiszemű a kormány, meg a katonai főnökök, mutatja az a körülmény, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy az a levél, amely most hamisításnak bizonyult, a legkrudélisebb francziasággal volt megírva. Pedig ezt a levelet állítólag, illetve a hadügyminiszter és a vezérkar szerint, Schwarzkoppen ezredes, német katonai attasé írta Panizardi olasz katonai attasénak. Az egész franczia kormány, az egész vezérkar, az egész kamara elhitték, hogy II. Vilmos császár egyik meghitt, régi diplomatája, oly levelet ír, amelyről Jaurés azt mondta július 8-án közvetlenül felolvasása után, hogy az nincs sem németül, sem francziául, hanem négerül van megírva, mert a »hülye hamisító« azt hitte, hogy akkor könnyebben elhiszik, hogy egy külföldi attasé műve e gyalázatos falzifikátum. Szükségesnek tartottuk ezeket részletesen elmondani, hogy minél szembeötlőbb legyen annak a bizonyossága, hogy a hivatalos köröknek e vaksága, csökönyössége nem lehet természetes dolog. Ha csupán Dreyfus kapitányról volna szó, kiderült volna már rég az igazság, kimutatták volna törvényes gett, a papagályaival és ölebeivel szórakozott, a körben forgó tükrökben nézegette magát, divatlapokat tanulmányozott és a kezeit ápolta. Este megjelent valamelyik színházban, de csak a víg darabokban, mert a drámák felizgatták gyönge idegeit, azután beleült coupéjába és úgy félórára elszaladt még a barátnőjéhez. Ez volt az élete. Megzavarta az egész város asszonynépének nyugalmát, szerencsétlen himpellérekké tette a férjeket, akik mellette valóságos szarvas ördögöknek látszottak és ábrándossá tett minden fiatal leányt. Megközelíthetetlenségéről csodákat beszéltek, szive hatalmasan körül volt sánczolva mindenféle támadás ellen s ha olykor-olykor mégis meglágyult és magához emelt egy nőt, az inkább jó szive, mint érzései mellett bizonyított. Mert igen puha szive volt, az asszonysirástól neki is könybe lábadt a szeme s akkor elveszett. Utólag mindig boszankodott aztán magára s megfogadta, hogy ezentúl könyörtelen lesz. És tényleg mindig csak egy barátnője volt, akit azonban azonnal föladott, ha látta, hogy a köteles tisztelet és hála nincs meg kellő mértékben szívében. Említettem, hogy felesége is volt: Sára, ennek azonban édeskevés köze volt a szívügyekhez. Sára egy dúsgazdag czipőgombgyáros leánya volt, félszeg, koravén és kiállhatatlan. Az arcza valóságos cselédtipus és a lelkében is volt ebből valami, mert a szakácsnői után bűnös-e, avagy ártatlan ez a sokat szenvedett ember. Mert erre már sokszor lett volna alkalmuk. Amikor Eszterházy homályos, gyanús alakja felbukkant, amikor Zola megostorozta a sötétben ólálkodókat, amikor Eszterházy Keresztély előállott leleplezéseivel, minden pártatlan bíróság a per revízióját rendelte volna el. Nem így Francziaország, a szabadság országa. Ott most nem Faure, nem a Brisson-kabinet és semmiféle minisztérium nem kormányoz. A hadsereg, illetve a vezérkar az, amely a klerikális elemekkel szövetkezve valakinek, vagy valaminek —ki tudja ki az, vagy mi az — az érdekében működik. Azok a republikánusok pedig, akik állítólag az országot kormányozzák, a hadsereg tetszetős és a tömegeket ingerlő jelszavával visszaélve, azt saját pozícziójuk erősítésére akarva felhasználni, nem veszik észre, hogy e törekvésükben letaszítják piedesztáljáról a köztársaság szobrát. Ma tényleg katonai uralom alatt nyög Francziaország és ez a legkegyetlenebb zsarnokság, mert minden ellentmondást, minden kételyt, válogatás nélkül a legerőszakosabb eszközökkel nyom el, mert belső erkölcsi ereje nem lévén, hatalma csak addig tart, amig legyőzhetlennek látszik. Pedig hiábavaló a berzenkedés. Minden igaz franczia hazafi és minden elfogulatlan bíráló előtt nyilvánvaló, hogy a franczia hadsereg becsülete a Dreyfuspör revíziója által épp oly kevéssé vallhat kárt, aminthogy nem ejtett rajta csorbát a Henry alezredes hamisítása. Ha a Dreyfus-pör revíziójától — ami a hadsereg rehabilitását jelenti — most voltak a legjobb barátnői, ezekkel kuporgott a konyhában, vetett kártyát és legendázott Szép Fülöpről. Mindig borzas volt és úgy tudott czivakodni, mint egy vásári kofa, ha a hangját, ezt a magas fisztula hangot, nekieresztette a negyedik emeleten is kiszaladtak a szobákból Leginkább a házmesternével veszekedett: hogyan és miért akadtak össze, annak az isten a megmondhatója, de úgy látszik, a sors összeszokta hozni a nagy szájúakat. Sára nem érezte magát jól a márványozott termekben és a selyem ruhákban. Egyszerű kedély volt, mely idegenkedett a fénytől és pompától. Jól esett neki, ha terítetlenül ehetett a paliszanderfából készült ebédlőasztalon, ha harisnyában járhatott és ha a szilvamagokat az utczára hajigálhatta le. A szobákban elektromos csillárok voltak, de Sára akár sose gyújtotta volna föl őket, duzzadó kerevetek, merész fantáziájú párnák kínálkoztak mindenfelé, de Sárát nyomta a pompa s legjobban a cselédszobában érezte magát. Vannakk ilyen karakterek, amelyek az átöröklődés tiszta bizonyságai: Sára nagyapja is boltiszolga volt. Apja, az öreg Steinitz már előkelőbb ízlésű volt: frakkeren járt (noha titokban neki is fájt a szíve) és havannákat szívott, a lánya azonban mindenben a nagyapára ütött. Az öreg Steinitz emiatt gyakran tett a leányának szemrehányást. — Látod, mondta, nem csodálnám, ha Mai számunk 18 oldal!