Magyar Hirlap, 1899. május (9. évfolyam, 120-148. szám)
1899-05-02 / 120. szám
Budapest, 1899. IX. évfolyam, 120. szám. MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Mai számunk 20 oldal. Kedd, május 2. Egész erre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr. egy hónapra A. E#rgea szám ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A politikai vészjóslások baczillusait próbálják tenyészteni ők, a szenvedélyes suttogók és velük együtt egyik-másik laptársunk. Sportnak ez megjárja ezekben a lóversenyes, footballos és vivóversenyes időkben. A termékeny munkának olyan ideje köszöntött be nálunk, hogy elkél benne ez a kis mulatság. Az ország sokkal jobban megkomolyodott, hogysem komolyan árthatnának vele. Hogy maguknak használnak-e, az az ő dolguk. Vannak írók,akik az Íróasztaluknak írnak, miért ne volnának politikai muzsikusok is, akik maguknak fújják? Hát csak fújják. Közönségre aligha számíthatnak józan ésszel. Annyit még a malom alatt is tudnak, hogy két hónap alatt nem lehet eladni egy országot, szőröstől-bőröstől. Széll , Kálmán bizonyára kitűnő pénzember, de ekkora csudát ne várjanak tőle. Az az arasznyi idő, amióta kormányon van, még arra sem futotta, hogy a legsürgősebb parlamenti feladatait lebonyolítsa. Ha a hazát csakugyan el akarja árulni, még a kezdő lépéseket sem tehette meg. Akik tehát kétségbe akarnak esni a haza sorsán, még egy darabig el kell várniok. Ez pedig még elhúzódik valamelyest, főképp olyan körülményes hazaárulási programnál, mint amilyet májusi szenzácziónak röpítenek világgá. Teringettét , Rómát sem építették egy nap alatt, s a kvótától a kínai foglalásig olyan óriási mezőség terül el, hogy még a tomszki gyorsvonatnak is két hét kéne hozzá, hogy bejárja. Hát még ami közbeesik! A kanczelparagrafus. A kiegyezés. A tiszti fizetések javítása. A hadi létszám emelése. A volt nemzeti párt kormányra jutása. Uj ágyuk. Uj hadihajók. Pártbomlás és reakczió .... Millenniumi történetnek is sok volna, nemhogy kéthónapos kormánynak. Nem állítjuk, s nyilván maga Széll Kálmán sem hiszi, hogy ő afféle Neptunus, akinek egy gaos ego-jára menten elsimulnak a tajtékzó hullámok. Hiszen inkább a ránk váró ritka komoly idők tették szükségessé az ő békeszerző kormányfoglalását. Háromszoros válság, világközi, monarkiabeli és országos válság közepette épp azért kellett kormányra lépnie, hogy egy egységbe szerzett országot tudjon szembeszegezni e válságokkal. Ha Kína és a kvóta, ha az új ágyús ,a nagy hadiköltség csakugyan fenyeget bennünket: képzeljék el ezekkel szemben a mi lángban állott országunkat, a mi lengyellé fajult parlamentünket, a mi késhegyre ment pártjainkat. Azt a csodát máris megcselekedte az uj rend, hogy az országot megnyugtatta, a parlamentet makába fogta s a pártokat kibékítette. Ha mégis akadnak, akik elégedetlenkednek, s tehetetlenségükben a mennyi hatalmaktól várnak segítséget, az csak azt mutatja, hogy Széll Kálmán is csak ember, s a lehetetlent ő sem tudja megcsinálni. De megcsinálta, ami lehetetlennek tetszett — s ez is valami. Lehetetlennek tetszett, hogy mással, mint törvénytiprással, kormány megállhasson nálunk — s lehetetlennek, hogy a közvélemény bizalmát megnyerje. Az új rend pedig a törvény tiszteletén és restaurálásán kezdte, s a közvélemény elsöprő ereje áll mögötte. Ez a páratlan bizalom épp annak szól, aki be tudta bizonyítani, hogy az ország érdekei s a magyarság igazai nemcsak megférnek, hanem egyet jelentenek a monarkia erejével s a dinasztia érdekével. Aki példával mutatta meg, hogy a monarkia legmagasabb szükségei sem kivonnak áldozatot a magyarság jogaiból és érdekeiből. Mindezt egy olyan kormány hajótörésekor kellett bebizonyítania, amely büszke volt az ő nemzeti politikájára, s mégis engedni akart jogból, alkotmányból, érdekből, mindenből. S erről a kormányról sietnek föltenni, hogy kevesebb érzéke lesz a magyar érdek iránt. Magyarország nem a tenger szigete, egybefügg a többi világgal, élvezi a haladása áldásait s nem menekedhetik a terhei alól sem. Azok a szükségek, melyeknek európaszerte, sőt túl a tengeren is a nemzetek rég megfeleltek, türelmetlenül kopognak a mi kapunkon is. Hazudnánk, ha azt mondanék, hogy örülünk nekik. Sőt! De könnyelmű volna az ország s bűnös volna a kormány, amely láttatlanban, előre, megfontolás nélkül egyszerűen elutasítaná magától efféléknek még csak a gondolatát is. Osztrák követelésekül föltüntetni olyasmiket, amiket a monarkia érdekei követelnek, nagyon is olcsó fogás. Ausztriának már sokkal drágább volna — így is hetven százalékát viselné az uj költségeknek, s azt hiszik, hogy Ausztria, amely épp most lép megint bele a krónikus deficitbe, puszta szeszélyből A FÖLTÁMADÁS. Regény 25 írta Tolstei Leó gróf. A reggeli mise és az utómise között való időben Nechludoff kiment a templomból. A nép tiszteletteljesen utat csinált neki és meghajolt előtte. Némelyek megismerték, mások azt kérdezték: »Kinek a fia?» A templom előcsarnokában megállt. A koldusok körülvették és ő kiosztotta közöttük azt a rézpénzt, amely az erszényében volt, azután lement a templom lépcsőjén. Már olyan világos volt, hogy az ember látta, hogy a nap még nem kelt föl. A nép leült a temlom körül emelkedő sírkövekre. Katusa a templomban maradt- Nechludoff pedig megállt és kinn várakozott rája. A nép még egyre ömlött a templomból és a csizmaszögekkel a kövezeten kopogva elszóródott a templom udvarán és a temetőben. Egy furcsa öreg ember, az Ivanovna Mária czukrásza, megszólította Nechrudoffot, üdvözölte és megcsókolta, a felesége pedig a selyemkendőjéből egy sárga sáfrányos tojást adott neki. Ugyanekkor egy mosolygó, izmos, fiatal parasztlegény közeledett feléje, új kaftánban és zöld övvel — Krisztus föltámadt! — mondta nevet s zemmel és Nechludoffhoz érve, átkarolta őt és kóczos szakáléval csiklandozva az arczát, erős piros ajkával háromszor megcsókolta őt. Mialatt Nechludoff a parasztfiúval csókolózott és tőle egy sötét fahéjszínű tojást kapott, megjelent a Pavlovna Matrena liliomos ruhája és a Katusa pirosszalagos, kedves fekete fejecskéje. Az őt környékezők feje fölött rögtön meglátta Nechludoffot és ez is észrevette, hogy az arcza fölragyogott, mikor rája nézett. Pavlovna Matrenával kijöttek az előcsarnokba és ott megálltak, hogy a koldusoknak alamizsnát adjanak. Egy koldus, akinek nagy daganat volt az orra helyén, közeledett Katusához, a leány kivett valamit a zsebkendőjéből, átadta neki, melléje lépett és az undor legkisebb jele nélkül megcsókolta, ellenkezőleg, örömtől sugározva váltott három csókot vele. És mialatt a koldussal csókolózott, szeme a Nechludofféval találkozott. Mintha azt kérdezte volna: Jó így? Helyesen cselekszem? — Jó, jó édesem, minden jó, minden szép, zeretlek! Lejöttek az előcsarnokból és ő közeledett hozzájuk. Nem akart velük csókolózni, csak közelükben akart lenni. — Krisztus feltámadt! — mondá Pavlovna Matrena fejét oldalra hajtva és mosolyogva, olyan hanggal, amely elárulta, hogy ezen a napon mindenek egyformák és száját a hóna alul elővett zsebkendővel megtörülve, ajkával feléje közeledett. — Vojsztina voszkresze! (Valóban föltámadt!) felelte Nechluduff és megcsókolta őt. Katására nézett. A lány bíborvörös lett és közelebb lépett. — Krisztus föltámadt, Ivanovics Dmitrij! — Valóban föltámadt — mondta ő. Kétszer megcsókolták egymást, azután mintha azon gondolkoztak volna, hogy harmadszor is kell-e? Végre elhatározták magukat és harmadszor is csókolóztak és mind a ketten mosolyogtak. — Nem mennek a paphoz? — kérdezte Nechludoff. (Folyt, köv.)