Magyar Hirlap, 1899. június (9. évfolyam, 149-178. szám)
1899-06-01 / 149. szám
Budapest, 1899. IX. évfolyam, 149. szám. Szerkesztéség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Csütörtök, junius 1. HÍRLAP Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 frt 50 kr. egy hónapra 1.20 Estyes számára, helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Arról a bizonyos hekszeniuszról. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája, — Jókai Mórtól. Ha már olyan sokat czikkeznek róla, hadd czikkezzek én is a tapasztalásom után egyetmást. Nem Hexenschus ám ennek a német neve (boszorkány lövés), hanem Hechsenschus. «Hechse» = «in.» Magyar nevén «inssába.» A szótárban nincs meg, de meg van Diószegi Füvészkönyvében (gyakorlati rész). Tehát «inzsába» a neve, így ismerték a régi doktorok. Közvetlen közelből ismerkedtem meg vele. Új színművem volt kitűzve a napirendre, amiben a női vezérszerepet a feleségem volt eljátszandó. Az előadás napján volt a főpróbája: a legjobban ment minden. A jegyek is mind elkeltek. Mikor délben ebédhez akartunk ülni, a feleségem egyszerre leroskadt a pamlagra s szótlanul, ijedten nézett rám. Nem kiáltott, de az arcra, a szemei tudatták, hogy valami mondhatatlan kint érez, nem bír megmozdulni. A szobaleánnyal levetkőztettük, de nekem a karomra emelve kellett őt az ágyáig vinnem, mert egy lépést nem tudott tenni Annyit tudott rebegni, hogy irtóztató kínokat A Thun urék kötelessége. A mai napnak negatív eredménye van: a két kormány, sem a mienk, sem az osztrák, nem adta be lemondását. A király érthető, tiszteletreméltó, sőt alkotmányos szempontból is csak méltányolható okoktól vonakodik a hatalmi szóval való döntéstől, s nem tesz le abbeli fáradozásairól, hogy a kormányokat bírja megegyezésre. Ezt külsőségekből is világosan megláthatni. Széll Kálmán délután volt kihallgatáson — ez után, még a délután folyamán, ismét tanácskozott az osztrák miniszterekkel, akikkel már harmadnapja nem tanácskozott, majd este megint kihallgatáson volt, nyilván e tanácskozásokról jelentést tenni. Hogy e tanácskozások során mi végre jutottak s ehhez képest a miniszterelnök előterjesztései mik voltak, arról ma még har ki nem szivároghatott. A kibontakozás némi reményét az az ellentmondás hagyja meg, hogy a dolgok mai megszakadásig való feszültségben egyedül a békés megegyezés adhatja meg a kibontakozást. Hogy e megegyezésben a magyar álláspontból a lényeget bár távolról is érintő engedményeket tenni nem lehet, annak kezessége Széll Kálmán, de gondoskodik róla a paktum is. Ha tehát újra tárgyalnak, az a dolog természeténél fogva, nem vonatkozhatik arra, hogy mi milyen módon mondjunk le a magunk jussáról, hanem kizáróan csakis arra, mint másszon ki a Thun-kormány abból a helyzetből, amelybe nem belekerült, hanem amelyet ő maga provokált és kimesterkedett. E helyzet abban áll, hogy a Thunkormány nemcsak hogy el nem végezte azt a kiegyenlítő munkát, amelyre tulajdonképpen kormányra hivatott, hanem mindenféle makinácziókkal egy utána következhető kormány számára is lehetetlenné tette e kiegyenlítést. Thunéknak bukniok kellene, de a bukásuk nem javít a helyzeten. Bárhogy érték is el, de elérték, hogy politikus és főképp parlamenti személy ma Ausztriában a Székféle formula alapján kormányt nem vállal. A helyzet egyetlen lehetséges megoldása tehát az, ha Thunék maguk teszik jóvá, amit elkövettek. Nemcsak a nemesség kötelez, hanem a perfidias, s őnekik kötelességük jóvá terni a perfidiájukat. Meggondoltan élünk ezzel az erős szóval, s a béke kedvéért sem enyhíthetünk rajta. A mi olvasóink előtt ismeretes, mai tudósításainkban ki volt fejtve, hogy Thun uréktól szinte vakmerő képmutatás a Széli-féle formula dolgában az informálatlan ártatlanságot, a kijátszott meglepettet adni. Megírtuk és mindenki tudja, hogy maga Bánffy báró már az év elején tudtára adta Thunéknak az ischli klauzula bukását s a Széli-féle formulának a korona által való elfogadását. Mikor, arról volt szó, hogy Széll Kálmán legyen éret a keresztcsontjában. Akárhol nyúltunk hozzá, ott mind fájt. Én sietve vágtattam a színházi orvoshoz. A derék jó Bókái , volt az, nekünk is házi orvosunk, s a gyermekkórház igazgatója.Szerencsére otthon találtam. Mondtam neki, hogy nagy baj van! A feleségem beteg lett, hekszeniuszt kapott. Mindenek előtt kérek egy orvosi bizonyítványt, hogy ma nem játszhatik: hadd szaladok vele az igazgatóhoz, rendezőhöz, hogy tűzzenek ki más darabot ma estére. Erre az én doktorom azzal az ő nyugodt mosolyával, (mely sok halálos bajomban megvigasztalt) rám nézett s azt mondát — Hát csak hekszeniusz a baja? Akkor nem kell a darabot megváltoztatni. Majd segítünk rajta. — Lehetetlen az! — Hát az elektrotherapeutica mire való?« Azzal előkereste az operácziós szekrényéből azt a kis ölbeli masinát (én igazán beafőző katlannak néztem volna), a köpönyege alá vette, s jött velem a lakásunkra. Már akkor valamennyi öregasszony ismerősünk mind ott lamentált a betegem körül. A doktornak első dolga volt, mindenkit eltávolítani a beteg mellől, akinek a sápadt a magyar miniszterelnök, Thunék hivatalból lehettek vele tisztában, hogy a Széll Kálmán megbízatása csakis az ő formulája alapján történhetett. Az alatt az egy hónap alatt, mely a Bánffy báró értesítésétől a Széll Kálmán kormányvállalásáig eltelt, Thunéknak elég idejük és alkalmuk volt előhozakodni az aggodalmaikkal. S hogy nem tették, s hogy a magyar király s a magyar törvényhozás fait accomplija elé vetették az osztrák császár kormányának tiltakozását: ebben áll az ő teljesen tudatos perfidiájuk. S ebből következnek az ő kötelességeik is. Nekik, a Luegerek szájaskodása mutatja, kezükben és hatalmukban van az a valami, amit Ausztria szégyenéül vagyunk kénytelenek osztrák közvéleménynek nevezni. Az a gyűlöletes izgatás, mely most lehetetlenné teszi Thunerék eltávolítását, s jobb híján tartja őket a kormányszéken, az ő kegyes protekcziójukkal indult meg s az ő ösztökélésükből táplálkozik. S épp ezért ezt a mesterséges kövéleményt nekik maguknak kell leszerelniük is, s ha az államférfim képességnek s a kormányzó lelkiismeretnek csak egy szikrája él bennük, be kell láttatniok Ausztriával, hogy mással, mint a lojális és tekinteteiben máris a végsőkig elment magyar álláspont tiszteletével nem lehet megteremteni azt a kiegyezést, mely, s ezt ismét őnekik kell megérteniük, Ausztriának legalább is olyan érdeke s a monarkiának még szükarczáról a veritek gyöngyözött alá a nagy kín miatt. Az orvos utasítása szerint mi ketten háttal fölfelé fektettük a szenvedőt. Ekkor Bókai odaállította az asztalra az elektrotherapeuticai gépet, amelyből két zsinór jött elő, az egyiken, ahogy emlékezem rá, egy kis rézhenger volt, amelynek a végébe horgany lemezkék voltak illesztve. Ezt húzta végig a betegnek a hátán és a keresztcsontján. Az én feleségem nem kiáltott soha, akármi fájdalma volt, de az arczmozdulatai, az elforduló szemei, a beharapott ajkai, a kezemet görcsösen szorító keze elárulák, hogy emberfölöttit szenved. És azután még egynéhányszor húzogatta végig az orvos azt a csodatevő gépet a fájó részeken, mire a beteg szemlátomást megenyhült; néhány percz múlva már mosolygott is s azt kérdezé: — No, elég véremet vette már doktor úr ? — Vérét ? szólt nevetve Bókai. Egy csepp sem folyt. — Hát nem éles késekkel hasogatott végig ? Bókái aztán megmutatta neki a jóltevő eszközt, nincs semmi éle a lemezeknek. A villany hasogatta végig az érző inakat. — No, már most fekügyék szépen hanyatt Mai számunk 20 oldal