Magyar Hirlap, 1899. december (9. évfolyam, 332-360. szám)
1899-12-01 / 332. szám
Budapest, 1899. IX. évfolyam, 332. szám. MAGYAR HÍRLAP Szétke színűin;« me a es <naűufltvaiai:Honven-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Jf|» éne 14. tétevra / negyed ewe á irt aü ki. egy noujin t/il Egyes számára: helyben á kr., vidéken ő kr. Péntek, deczember 1. 1 -in.—„■ [UNK] [UNK] [UNK] I ...... Árny. — A Magyar Hírlap tárczája.— (Svéd rajz.) Iríar Werner von Heidenstam. Alienus Jeruzsálemben is élt egy darabig és egy szegényes kis vendégfogadóban húzta meg magát. Egy este soká ott álldogált a nyitott ablak előtt és ez nagyon jól esett neki. A levegő langy meleg volt, a város csöndes. Odalenn a hepe-hupás, hol völgyes, hol dombos szűk utczán, állatja nyakára hajolva, egy szamárhajcsár ügetett tova, a szamárnak kicsiny patái meg-megbicsakolva koppangattak oda a nagy,sima kékoczkákhoz. Az ember valami egyhangú dalt dúdolt és napkeleti módra hosszan, siralmasan elnyújtott orrhangokat bocsájtott világgá. Amint eltávolodott, hangja mindinkább a csimpolyáéhoz kezdett hasonlítani. Az ablak hídján valami nyomtatott papiros volt széjjel teregetve és a délvidéki hold olyan fényesen és olyan erővel világított bele a februáriusi éjszakába, hogy Alienus a finom betűket minden erőlködés nélkül olvashatta. A papirosra valami értekezés volt rányomtatva, szólott pedig az ósdiságról, a maradiságról és a mozgástalanságról olyan határozottsággal, mely nem tűr ellentmondást. Alienus azonban elgondolta, hogy hiszen épp A delegáczió lelkiismerete. Mindég bizonyos idegességgel nézte Magyarország, ha a delegáczió összeült. És most, hogy a tekintélyes és félelmetes közösügyes bizottság holnap megkezdi munkásságát: kénytelenek vagyunk konstatálni bizonyos megnyugvást, azt, hogy már ez is valami, lám, csakugyan összeültek! Mert idejutottunk, helyesebben: ide jutott Ausztria, hónapokon keresztül kellett aggodalmaskodnunk, vajjon lesz-e módja a monarkia másik felének, hogy alkotmányos módon kiküldhesse delegátusait, azaz: nem mond-e hirtelen csütörtököt a dualisztikus szervezet, amely — éppen a legjelentősebb fölfogás szerint — egyedül lehető. Ők mondják éppen: »extra monarchiám non est vita . . .!« De élni mégis csak kell és ha a dualizmus ladikja léket kap is, Magyarország él és nem merül el és ha a káron nem nyer is, ha fájlalja, is a szerencsétlenséget — főkép a dinasztia szempontjából — mi csak megvoltunk volna a magunk megingathatatlan alkotmányával, az alkotmánytalan és delegáczió nélkül szűkölködő monarkiában. Mégis jobb így. Sőt nekünk úgy tetszik, hogy nekünk egyenesen örvendeni kell annak, hogy a monarkiának kettős organizmusa nagy nehézségek és kínos provizóriumok között is, de még van: az osztrák alkotmányosság tört és kikezdett cserepét egy időre mégis csak össze kellett drótozni. Jó szerencse, hogy a Lajthántúl németjei belátták, hogy nekik ez életkérdés és ha ők nem engednek a drótnak, egy egész nem lesz belőlük soha és abban a pillanatban, amelyben minden önfentartási ösztönükkel nem tapadnak a dualizmushoz: összetörnek és szertehúznak egy furcsa trializmusban, vagy ami még rájuk nézve rosszabb, a foederáczió legkeservesebb izmusában. Azonban eszükre tértek — ideiglenesen. Lévén odaát még az is, ami a tiszta ész: provizórium kérdése, amely nem annyira állandó, mint amilyen változtató rendszer alapján kormányoztatik. Így az osztrák németség észre tévését nyomban követi a csehek elméjének sietős eltávozása, remélhetőleg nem huzamos időre. Szeretnénk bizakodni ebben és bízni abban, hogy sikerül a jó cseheket rábírni a józanságra — akárha valami bolondság árán és nincs kizárva, hogy eljön végre az a meglepő korszak, amelyben a birodalom németjei és csehjei ugyan egy időben lesznek okosak és alkotmányosan kormányozhatók. Addig is, amig a legjobb és legvalószínütlenebb reménységekben ringatjuk magunkat, elégedjünk meg a bizonyos ténnyel, hogy a delegáczió íme, mégis egybegyülhetett. Maga a munka, amit elvégezni hivatva van, magyar szempontból úgy sem valami lelkesítő. Mi itt idehaza , összehúzva magunkat, nélkülözünk, pangunk, űzzük és a tógáinkhoz verjük a garast, ha ugyan megtaláljuk. Ugyanez időben nagyhatalmi, bécsi háztartásunk költi a milliókat és az ottani közös gazda 73 millió 64 ezer 709 koronát kér — és kap •— tőlünk a jövő esztendőre az új kvóta kulcsa szerint. Igaz, hogy az összes előirányzat ez a város az, melyből a testvériség eszméje kiszármazott a világra és amikor ezt elgondolva, beletekintett a nyomtatott papirosába, akkor így szólt magában: Nem, nem! Hiszen mi fiatalok fiatalságunk egész melegével természetes ellenségei vagyunk minden mozdulatlanságnak, ebből a városból származtak az igazságok, melyeknek befogadására mi most és minden időkben egy-egy darab földet munkáltunk alkalmassá. Ezt így elgondolva, Alienus egy öntudatlan mozdulatot tett kezével. Ugyanakkor pedig a saját maga árnyképére esett a tekintete, melyet a hold mindjárt az ágy mellé rajzolt a szoba falára. Alienus önkénytelenül elnevette magát. Mert az árny egy színész alakját mutatta, aki hátraszegett fejjel és színpadias hévvel valami hangzatos mondatot szaval bele a levegőbe. Alienus elszégyelte magát és most legelőször kezdte érezni, hogy ebből a városból sok-sok gondolat ömlött napnyugat felé és e gondolatok között egy kicsiny, ritkán, nagyon ritkán észrevett és megbecsült gyöngyöcske is találtatik, melynek neve — alázatosság. Alienus orczájára tapasztva kezét egy pillantásra lezárta a szempilláit és ugy érezte, mintha ezer kis csillagot látna megvillanni. Bizonyára nem más, mint a maga lüktető vére okozta a látványt, mindazonáltal lassanként olyan volt, mintha ezek a fénypontocskák 337,347,561 korona és a monarkia másik felének még nehezebb a még több summát kiizzadnia. Ez azonban bennünket nem vigasztal és az ö rosszabb helyzetek a mi gazdasági és pénzügyi viszonyainkat meg nem javítja. Fizetnünk kell, mert el nem futhatunk és mert —• meg kell maradnunk. Sőt tudunk is, őszintén és magyarán szólva ezt az összeget még elbírjuk — ha muszáj. A monarkia állása — helyesebben Európa mai «békés» állapotja — ezt az áldozatot még megkövetelheti tőlünk. A nagyobb kvóta nagyobb aránya mellett, annál a számadásnál fogva, amely a kiegyezés egész komplexumában javunkra mutatkozik: a teher, ha nehéz is, nem elviselhetetlen. Tűrhetetlenné csak akkor válik, ha a nagyobb kvóta mellett a közösügyi, nevezetesen a hadügyi kiadások rendkívüli módon szaporodnának és növekednének. A mai állapot már szinte a legmagasabb és legszélsőbb pont, ahová Magyarország — lélekzetében kifáradva — fel tudott mászni, azért, hogy felül legyen, a trón és a nemzet is felül — és elől — állhasson a monarkiában. Több áldozatot sem a hűség sem a biztonság, sőt még a pozíczió sem tud ez erős, de tartalék erejében kihasznált, anyagi készségében kifáradt magyar államból kicsikarni. És itt kezdődik a delegáczió nagy szerepe, ha csak nem akar statiszta lenni az államok életének nagy szinjátékában. A magyar delegácziónak — a mi hitünk szerint — kötelessége fixirozni a mai pontot. Eddig: az ország boldogulása, ha meg is van nehemegállanának és a csillagokhoz hasonlítanának, melyeket épp az imént látott az égen. Csak jó sok idő múlva riadt föl álmodozásából, amikor hangok zendültek meg az utczán és Alienus kinézett az ablakon. A túlsó oldalon egy fal vonult végig a házak között és tűz égett a mezőségen. A tűz mellett ott ült Jézus, csekély számú őszinte követőitől és barátaitól körülvéve. Néhány lépésnyire mögötte volt az óriási fal, melyre megnagyobbodott árnyéka reávetődött. Ekkor az történt, hogy János, a kedvencz tanítványa, gondolataiba mélyedten egy darab fekete szenet vett kezébe és körül kezdte húzogatni az árnyképet, míg végre a mesternek egész alakja reá volt rajzolva a falra. Erre aztán eldobta a darab szenet és beszélgetni kezdett a többiekkel. Másnap reggel megint a nyitott ablak előtt állott Alienus és nézte az embereket, amint tova vonulnak az utczán; a járókelők közül sokan megállották a rajzkép előtt. — No ez valami foltozó varga, mert olyan görbe a háta, — vélte a fokozó varga. — Dehogy is az, — monda a gyümölcsárus. — Hát nem látod, mennyire előre hajlik ez mutatja legjobban, hogy nem lehet más, mint gyümölcsös kofa, csak a kosarát felejtették el a hátára rajzolni. Félig nyitva a szája, mintha csak mondaná. Gránátalmát vegyetek! Almát vegyetek!Almát vegyetek! (fiai számunk 18 óldat