Magyar Hirlap, 1926. november (36. évfolyam, 249-272. szám)

1926-11-03 / 249. szám

Szerda H1BIAP 3926 november 3. 3 Az osztrák alkancellár nem ismeri a tőzsdei szokásokat, és a tudtán kívül játszott a tőzsdén (A Magyar Hírlap bécsi tudósítójától.) Az osztrák parlament tudvalevőleg a Zentral­bank szanálására folyósított 650 milliárd kapcsán kiküldött egy vizsgálóbizottságot, amely a Zentralbank ügyein kívül foglalko­zik még néhány más olyan bankkal, ahol szanálásra került a sor, noha ezek a bankok szintén hivatalos, vagy félhivatalos támo­gatásban részesültek. A parlamentáris vizsgálóbizottság tárgya­lásai megmagyarázzák, miért hangsúlyozta olyan nagy nyomatékkal Seipel prelátus az osztrák közélet megtisztításának szükséges­ségét, viszont kissé érthetetlenné teszik, miért vette maga mellé kancellárhelyettes gyanánt Dinghofer volt linzi polgármestert, a nagynémetek vezérét. Vagy inkább a ma­gyarázat az, hogy Seipel csak a nagynémetek támogatásával tudott többséget biztosítani kormányának és így nem volt módja válo­gatni. A parlamentáris vizsgálóbizottság nagyon kíméletesen hallgatta ki Dinghofer alkan­­cellárt, de azért kiderült az, hogy bizonyos tőzsdei veszteségek után kamatmegtérítés gyanánt 135 milliót javára írtak az alkancellárnak, de Dinghofer hangsú­lyozta azt, hogy a 135 millió leírása tudtán kívül történt, távolléte alatt és nem politi­kai befolyása folytán, hanem azért, mivel üzleti barátja volt a banknak. Egyébként vele csak azt tudatták, hogy az eredetileg felszámított kamat helyett a nagybankok kondíciója szerint fogják elszámolni tarto­zásai után a kamatokat, és neki, mint gaz­dasági ügyekben tájékozatlan embernek, sejtelme nem volt arról, mit jelent ez a ki­fejezés és nem is érdeklődött a kifejezés jelentése iránt. Dinghofer alkancellár hangsúlyozta azt, hogy az elmúlt évek alatt szenvedett jelen­tékeny veszteségek után még mindig van 4,5 milliárd vagyona és így ezt a vagyont kénytelen valamilyen módon kezelni. De Dinghofer sajátságos módon egész szabad kezet adott a vagyon­kezelésre nézve azoknak a barátainak, akik félhivatalosan alátámasztott bankokat vezet­tek, és mindig csak utólag értesült a számlá­ján keresztülvezetett tranzakciókról, akkor, amikor nem volt módja többé tiltakozni. Az kis szépséghiba volna, hogy az egyik ilyen bank 2000 darab Steweag-részvényt­­vásárolt Dinghofer részére és néhány hét m­úlva közel háromszoros árfolyamon adta el a részvényeket, mivel ez csakugyan nem jelentett végösszegben nagy nyereséget. A súlyos a dologban mindössze az, hogy a Steweag-részvények árfolyamát a néhány hét alatt mesterségesen felhajtották, azután pedig a stájer tartományi kormány vásárolta meg a felhajtott árfolyamon a részvényeket Dinghofer nagynémet vezértől, néhány ke­resztényszocialista képviselőtől, és a stájer tartomány néhány főhivatalno­kától, még­pedig egy amerikai kölcsön felhaszná­lásával. Ez a furcsa részvényvásárlás volt az oka annak, hogy a stájer szocialisták obstrukció árán is meghiúsították Rintelen volt közoktatásügyi miniszter újabb meg­választását stájer tartományfőnökké, mert néhány más szokatlan tőzsdei műveleten kívül a Steweng-részvények összevásárlása is mintelen műve volt. Akármilyen fontos érdeket jelentett a stájer vízierők kiépítése ennek az osztrák tartománynak, a részvé­nyek árfolyamának felhajtása és a baráti kezekbe került részvények megvétele a stájer tartomány számlájára semmivel nem mozdította elő a vízierők kiépítését. Dinghofer egyébként önérzetesen hivat­kozott arra, hogy akkor, amikor fedezetlen tartozásai már nagyon megnövekedtek, nem akart többé banknak tartozni és ezért gon­doskodott a tartozás kiegyenlítéséről, el­adva Linz városának egy olyan telket, amelyre nagy szüksége volt a városnak. Ha az alkancellár ezt mondja, akkor bizonyára így van, hiszen Dinghofer az évek során át volt Linz polgármestere és így tudnia kell, milyen telkekre van szük­sége Linznek. De azért voltak idők, amikor kissé különösnek tartották volna azt, ha egy város sok éven át volt polgármestere és egy politikai párt vezére, elad ennek a vá­rosnak egy telket akkor, amikor tőzsdei veszteségeit akarja kifizetni, a város pedig éppen akkor tartja sürgősnek a telekvásár­lást, amikor a volt polgármester számára sürgős a tartozások kifizetése. Dinghofer nagyon önérzetesen beszélt a parlamentáris bizottság előtt, mindig újból hangsúlyozva, milyen kevéssé érdeklődött vagyonának ke­zelése iránt és milyen szabad kezet engedett erre nézve néhány pénzembernek, de azért a 135 millió kamatkülönbözet leírása, a Dinghofer által vásárolt Steweng-részvények átvétele háromszoros árfolyamon a stájer tartomány által és a linzi telekvásárlás mégis különös dolgok, akármennyire hang­súlyozza Dinghofer alkancellár, hogy más a közéleti szereplés és más a vagyonkezelés. Úgy látszik azonban, hogy Dinghofer telje­sen meggyőzte jóhiszeműségéről a parla­mentáris vizsgálóbizottság nagy többségét. Amint kiderült, Dinghofer titkárának is volt 487 millió tartozása tőzsdei spekulációk folytán, amint a nagy frank hadművelet ide­jén Dinghofer titkárának számlájára 120.000 frankot vezettek át, de ezek Dinghofer kijelentése szerint a tit­kár magánüzletei voltak, és Dinghofer sem­mit nem tudott róluk. így azután a parla­mentáris vizsgálóbizottság csak tanú gya­nánt hallgatta ki az alkancellárt és ez a for­maság is hangsúlyozza, mennyire igazoltnak látják a vizsgálóbizottság tagjai Dinghofer üzleti tranzakcióit. De azért bizonyos, hogy Seipel prelátus­­nak igaza van, mikor hangsúlyozza,­­milyen fontos demarkációs vonalat lefektetni a po­litikai tevékenység és a közgazdasági érdek­lődés között. Dinghofer alkancellárt vallo­mása szerint nem terheli más, csak a teljes nemtörődömség a közgazdasági vonatkozásokban. Ding­hofer saját kijelentése szerint többnyire nem tudta, milyen részvényeket vesznek, és milyen részvényeket adnak el számlájára barátai, amint nem érdeklődött aziránt, mit jelent a kamatkondíciók utólagos meg­változtatása, és mit jelent 135 millió leírása számlájának terhéről. Pálmay Ilka felháborodással értesült arról hogy újságot fog árulni . . . (A Magyar Hírlap tudósítójától.) Egy esti­lap közlése szerint a könyv- és újságárusító pavillo­nok száma ismét megszaporodik. A kis ü­vegpavillonok szaporodása korántsem olyan jelentőségű, hogy erről külön híradás jelenjen meg, a cikk megírásának azonban az adott érdekességet, hogy az újságárusító pavillon tu­lajdonosa, Pálmay Ilka lesz. Az esti lap értesü­lése szerint a Károly körút és Rákóczi út sar­kán jelölték ki a művésznő pavillonját, ahol ezentúl napilapokat és könyveket fog árusí­tani. A régi Népszínház ünnepelt Szép Helénája állítólag kérvényt adott be a főváros illetékes ügyosztályához, hogy újságpavillont építhessen A kérelem ügyében döntöttek és a klasszikus operettekben egykoron tündöklő Nebántsvirág kisasszony már készülődik arra, hogy a Kos­suth Lajos utca előtt könyveket és újságokat árusítson. Ebből az alkalomból fölhívtuk gróf Kinskyné Pálmay Ilkát, hogy programot adjon legújabb szerepét illetően. A művésznő azonban pro­gram helyett erélyes cáfolatot adott. Mondván: — Valósággal meg vagyok botránkozva a cikk miatt. Nagyon sok rosszindulat kell ahhoz, hogy azt állítsák rólam, hogy újságot fogok árusítani, élek csendesen, magamnak, s darabot nem írnak nekem, de rosszindu­latú cikkeket, azt igen.­­ Nem tudom megérteni, honnan vették azt, hogy újságárusító pavilionra kértem engedélyt? Még csak nem is gondoltam erre. Habár rám­férne egy kis mellékjövedelem, de sajnos, a pavillonról nem tudok semmit. A legjobban az bánt, hogy ezt Bécsben olvasni fogják, mert éppen most kaptam egy bécsi színháztól szer­­ződtetési ajánlatot. — Szóval a legközelebbi programja? — Ismét a színpad. A jövő héten Győrben tesz önálló hangversenyem a Blaha Lujza­­szobor-alap javára. Azután Nagykanizsán lé­­­pek fel, november 27-én pedig a budapesti Zeneakadémiában. Mindenütt a Blaha Lujza­­szobor javára, rendezendő hangverseny kere­tében. A nyár folyamán Kolozsvárott és Szo­­váta­fürdőn léptem fel a román királyné je­lenlétében. Magyar, francia, német és angol dalokat énekeltem. Frenetikus sikerem volt. Az erdélyi magyar lapok hasábokat írtak róla. A budapesti lapok azonban tudomást se vet­tek rólam. De az újságpavillonról, amiből egy szó sem igaz, arról írnak... Végül még kijelenti a grófnő, hogy ne új­ságcikkeket írjanak róla, hanem jó színdara­bot, amelynek természetesen ő játssza el cím­szerepét. Kossuth és Najl­­ádi mégis csak jobb cégérek, mint a reakció—mondja a kisgazdacsoport egyik tagja (A Magyar Hírlap tudósítójától.) A kis­gazda-képviselők — mint Nagyatádi Szabó István halála óta minden esztendőben — az idén is leutaztak Erdőcsokonyára, hogy halottak napján koszorút helyezzenek volt vezérük sírhantjára. A Mayer János vezeté­sével lent járt küldöttség szónoka, Szijj Bá­lint keserűen állapította meg beszédében, hogy a kisgazda-képviselők sorai egyre rit­kulnak és megígérte, hogy hívek maradnak a Nagyatádi-féle programhoz. Politikai körökben nem tulajdonítottak túlságos jelentőséget ennek az ígéretnek, mert a kisgazdák ezt már többször hangoz­tatták, de valahányszor arra került a sor, hogy a Nagyatádi-féle programért síkra­­szálljanak, mindig hajlandók voltak az egy­séges párt jobboldali szárnya előtt meg­hajolni és így ha néha-néha meg is indult a kisgazdák részéről egy-egy akció, nem tudták sikerre vinni, mert az utolsó percek­ben leszerelték őket. Érdeklődtünk a kisgazda-csoport egyik vezető tagjánál, vájjon ez az ígéret nem olyan könnyen tovaszálló füst-e, mint a többiek és hajlandók-e tényleg komolyabb akciót kezdeni programjuk megvalósítására. A válasz a következő volt: — Nagyatádi Szabó István programja nem bukhatik meg, legfeljebb az emberek, akik e programot most képviselik, bukhat­nak bele abba, hogy nem tudják megvaló­sítani ígéreteiket. Mi azt hisszük, most kü­lönösen szükséges volna annak kidomborí­tása, hogy a kisgazdacsoport változatlanul ragaszkodik nagyatádi Szabó István prog­ramjához, és azt hisszük, rövidesen eljön az az idő, amikor akcióba lehet lépni. A rövidlátó, szélső reakcióval szemben a de­mokratikus rétegekre akarunk támaszkodni. Kossuth és Nagyatádi mégis csak jobb cégérek, mint a­zakció Bővebbet most már csak azért sem lehet mondani, mert hiszen a levegő tele van vá­lasztási hírekkel, és nem lehet tudni, kik lesznek azok, akik tovább is a politikai porondon maradnak, tehát kik lesznek azok, akik a program megvalósításáért a fórumon küzdhetnek. Elmondotta még informátorunk, hogy a kisgazdacsoport mostani látható vissza­vonulásának az az oka, hogy a kisgazdákat a felsőházi javaslat nem érdekli, és az a tapasztalatuk, hogy a vidéki választóközön­ség úgy ezzel a javaslattal, mint a választá­sokról szóló híresztelésekkel szemben telje­sen közömbös, csak gazdasági kérdések felé fordul minden figyelme, az embereket az érdekli, miből fizetik meg az adót és arról panaszkodnak, hogy az állam által reájuk rótt terhet nem tudják elviselni. Egy kokainista osztrák báró öngyilkossága (A Magyar Hírlap bécsi tudósítójától.) Vasárnapról hétfőre virradó éjjel az Impe­­riál-szálló mellett a Bösendorferstrassen a járókelők arra lettek figyelmesek, hogy egy igen jól öltözött 35 év körüli úr támolyog, majd még mielőtt a járókelők segítségére siethettek volna, összeesik. Hamaro­san rendőr került elő, aki értesítette a men­tőket és intézkedett, hogy az eszméletlen állapotban fekvő ismeretlen férfit a Künstler- Haus vestibule-jébe vigyék. Zsebei átkuta­tásakor egy kis fiola került elő, amelyről a mentők már felületes vizsgálat után megál­lapították, hogy sztrichnintartalmú méreg volt benne. Az első segély nyújtása közben a beteg egy pillanatra magához tért és a rendőr kér­déseire elmondotta, hogy Hans Mayerhofer­­nek hívják, azelőtt báró volt és katonatiszt. A rendőr kérdésére kijelentette, hogy azért követett el öngyilkosságot, mert nem tudott gyógyíthatatlan szenvedélyétől, amely már valósággal betegségévé vált, megszabadulni. Mayerhofer bárót a mentők kórházba szállí­tották, ahol élet és halál között lebeg. A báró nevét Bécsben városszerte min­den jobb társaságban ismerték, sőt az utolsó időkben egy kellemetlen hátterű affér miatt a lapok is foglalkoztak személyével. A báró tragédiája a leszerelt katonatiszt tragédiája, aki sehogyan sem tud belehelyezkedni a megváltozott viszonyokba. Mayerhofer báró régi osztrák katonatiszti családból szárma­zik, így természetesen öngyilkossága min­denütt nagy feltűnést keltett. Mayerhofer báró maga is tényleges tiszt volt, egészen az összeomlásig, de mikor levetette a csá­szár kabátját, nem tudott beleilleszkedni a megváltozott viszonyokba és hiába próbálta előkelő rokonsága érdeklődését a gazdálko­dás vagy pedig az ipar iránt fölkelteni, a fiatal báró nem akart sem rokonsága gyár­­vállalatainál, sem birtokai egyikén munká­hoz látni. Bárhogyan is kapacitálták, teljes részvétlenségén és gyakran hangoztatott életuntságán nem tudtak változtatni, egyre csak azt hangoztatta, hogy az élet már nem jelent számára semmit, és semmi sem ér­dekli őt a világon többé. Ilyenformán csa­ládja számára nem is volt túlságosan nagy meglepetés vasárnapi öngyilkossága. Mayerhofer báró ma harmincöt éves é­­s néhány év előtt nősült. Felesége egy gaz­dag bécsi gyáros leánya, így anyagi gondok nem bántották a fiatal bárót. A fiatal pár házasélete nem volt boldog, mert Mayerhofer báró néhány év előtt megismerkedett egy spanyol arisztokratával, Lassaén gróffal, aki megismertette őt a fehér méreg, a kokain gyönyöreivel. Mayerhofer báró hamarosan egészen rab­jává vált szenvedélyének és egy idő óta nem csupán nappalait, hanem még az éjjeleket is feleségétől távol, kokainista barátai társa­ságában töltötte. Mayerhofer báró öngyilkosságával kap­csolatban most ismét sokat beszélnek Bécs­ben arról az afférról, amelyből kifolyólag először került a báró neve az újságokba. Néhány hét előtt történt, hogy­­ Sahn grófné följelentést tett a rendőr­ségen, hogy lakásából több, igen érté­kes műtárgy és ékszer hiányzik. Salm grófnő arra az időre, amit távol töltött Bécstől, átadta lakását unokatestvé­rének, Erlangen Miklós bárónak, aki attól kezdve szinte nap-nap után vendégül látta Salm grófnő lakásában kokainista barátait. A grófnő hazaérkezése után megdöbbenéssel vette észre, hogy lakásából értékesnél­ érté­­kesebb tárgyak hiányzanak. A rendőrség annak idején megindította a nyomozást, amelynek eredményeképpen Erlangen báró társaságának több tagját le is tartóztatták. Mayerhofer báró neve ekkor került az új­ságokba és bár a rendőrségi nyomozás­­rá nézve semmi terhelőt nem hozott napvilágra, az eset mégis igen kellemetlenül hatott rá és alkalmasint ez is hozzájárult tettének, el­követéséhez. * Azt csinálom, amit az uram csinált: dolgozom—mondja özv. Hönich Henrikné Egy gazdasági termékeket értékesítő üzlet nyílt meg a napokban a Király utcában, az új üzletnek az az érdekessége, hogy tulajdonos­nője özv. Hönich Henrikné, született Madarassy- Beck bárónő, a Concordia-malom , tragikus kö­rülmények közt elhunyt vezérigazgatójának fe­lesége. — Igen — mondja az új nagykereskedőnő — engem sok súlyos és váratlan csapás ért, de azt mondtam: nem szabad megtörni. Nekem családom van, akikért dolgozni akarok. — Nem új dolog ez nálam. A háború alatt ápolónő voltam, akkor sem kényszerűségből, hanem mert éreztem, hogy nem szabad tétlen­kednem, míg mások kiveszik a részüket az ál­dozatból. — 2400 holdas birtokunk volt Vác mellett. Láttam, hogyan kótyavetyélik el a termékeit, mikor Pesten nagyszerű piacuk lehetne. Teher­autót fogadtam és az hoz be hagymát, almát, lisztet és naponta 400 liter tejet. Nem panasz­kodhatott jól bevált az üzlet, amit teljesen egyedül irányítok. — A fiaim hivatalnokok, egyik lányom könyvkötészetet, a másik­ kerámiát tanul, ők sem azért,­mintha kényszerítve volnának rá, hanem mert ez a legfőbb dolog: a munka. — Tragikus események középpontjába ke­rültem, sok mindent írtak, sok mindent mondtak rólam, el se olvastam, meg se hall­gattam. Az én részemre most már meghalt a nyilvánosság, én most folytatni akarom azt, amit szerencsétlen uram abbahagyott: dol­gozni, dolgozni, amíg lehet...

Next