Magyar Hirlap, 1927. április (37. évfolyam, 74-97. szám)

1927-04-03 / 76. szám

Vasárnap NEWTON Március 31-én volt kétszáz éve, hogy Ken­­nngtonban meghalt Isaac Newton, a leg­újabb mechanika, a matematikai fizika és csillagászat megalapítója. 1643-ban született, gyenge kisfiú volt. Eleinte nem akart tanulni, de nagyon szeretett játékszerek készítésével foglalkozni. Gépeket készített, azok munká­ját utánozta. Szülei azt hitték, nem lesz alkal­mas tudományos pályára. Anyja akkor a gaz­daságra akarta nevelni, miután apja föld­­bérlő volt. Kivették az iskolából, de otthon folyton könyvekkel foglalkozott, s így anyja visszavitte az iskolába. Amíg otthon volt, a lakásuk falára napónát csinált, amelyet most a Royal Society őriz. Később nagyon jó ta­milé lett. 1660-ban a cambridgei egyetem hallgatója és 1669-ben tanára az­ egyetemnek. Sok bámulója volt, de sok keserűséget is kel­lett szenvednie. Tudományos működése sok­féle. Legnagyobb felfedezése az általános nehézkedés törvénye. 1666-ban történt­­— ál­lítólag — hogy amikor egy almafa alatt ült, alma esett le a fáról. Arról kezdett gondos­kodni, hogy az alma akkor is a föld felé esett volna, ha olyan magasan állott volna, mint a hold távolsága. Miért ne vonzani tehát a föld a holdat is maga felé. Ezt az esetet Newton Unokahúga mesélte el a híres francia írónak, Voltaire-nek. Igaz-e, nem tudjuk biztosan. Mint egyetemi tanár, nagy munkásságot fejtett ki. Megszerkesztette tükrös teleszkóp­ját és itt végezte vizsgálatait a fehér szín szétbontására. Az angol egyetemek már ak­kor képviselőt küldtek a parlamentbe. A cambridgei egyetem őt küldte ki, de a par­lamenti életet nem szerette. Nem is szólalt fel. Csak a szolgát figyelmeztette egyszer, hogy csukja be az ablakot, huzat van. Innen visszatért az egyetemre, de ereje nagyon ha­nyatlott, más állást vállalt, amíg 1727 már­cius 31-én meghalt. Az ő idejében a csillagászat és a matema­tika alapkérdései foglalkoztatták a tudósokat. Munkát írt: A természetfilozófia matematikai elveiről. Ebben a munkában a természeti tü­nemények tanulmányozására a matematikát alkalmazza. Minden tüneményben a mozgás játssza a főszerepet, azért ennek tanulmányo­zásával kell kezdeni a jelenségek magyaráza­tát. A mozgások okait lényegükben nem is­merjük. Felsorolja a mozgás három törvé­nyét is. Ezek a törvények ugyan nem tőle származnak, de ő fogalmazta meg pontosan azokat. Ezek a tehetetlenség törvénye, a moz­gásváltozás törvénye, mely szerint a mozgás­változás arányos az azt létrehozó erővel. A harmadik törvény szerint minden hatás vele egyenlő, de ellenkező irányú reakciót hoz létre, ő bizonyította be a gravitációt a hold mozgásából. Ezt így­­ magyarázta meg: Ha földünktől vízszintesen a holdtávolságban egy testet — a hudat — eldobunk, az eldo­bott test mozgása rövid időn belül a vízszin­tes hajítás esetével azonosan ítélhető meg s kiszámítható, mekkora utat esett a hold — a föld felé — mondjuk egy perc alatt. Ezt a számítást megtehetjük, mert tudjuk a hold­nak a földtől való távolságát, valamint a hold keringési idejét. Ha a föld valóban a föld gravitációs erejé­nek hatása alatt esett a sugár irányában, ak­kor a távolság négyzetével való fogyás tö­mege alapján ki lehet számítani a gravitációs tér erejét a hold távolságában. Ebből pedig az egy percig szabadon eső test függőleges útja. Ha ez az út nagyságra megegyezik az előbbi tényleges úttal, ez igazolja, hogy a hol­dat a föld gravitációs ereje tartja meg kör­pályáján. Foglalkozott még könyvében a közegellen­állás törvényével, a bolygók keringő mozgá­sának okával, a világrendszerrel, az űr és apály jelenségével, a nap-éjegyenlőségi pon­tokkal, a parabola-pályán működő üstökö­sökkel. ő határozta meg, hogy a földnek megközelítő forgása ellipszoid alakú. Optikájában a színszóródással, a fehér nap­fénnyel foglalkozik. Ebben szerinte már ben­ne vannak a spektrum fokozatosan egymásba menő színei. Az üveghasáb csak szétszórja azokat. A színszóródás alapján magyarázta a szivárvány keletkezését, a színek sorrendjét úgy a fő, mint a mellékszivárványban. Matematikai munkássága is nagy, ő egyik fölfedezője a differenciál­ számításoknak. Ter­mészetes, hogy az ő roppant munkásságát e néhány sorral még megközelítőleg se lehet felsorolni,­­ se jellemezni. Meg kell állnunk emléke előtt, mert a legszebb és legtanulsá­gosabb példák egyikét látjuk. Azt, hogy a te­hetség útja a folytonos és állandó tanuláson át vezet. Tizenhét esztendeig tartott, amíg meggyőződött róla, hogy a gravitáció elmélete igazság. A technika diadalának napjaiban kegyelet­tel kell megállnunk emléke előtt. Sok mai ta­lálmány vezethető vissza az ő első lépéseire. Nemcsak a nagy költőket, művészeket, állam­férfiakat kell kegyeletesen magunk elé idéz­nünk, hanem a természettudomány nagy alakjait is. Newton a legnagyobbak közül való. hírl ap -------------------------- 1 " 1------------- i ~minM—i .......................... i ............ 1 mi i ~ I FJÚSÁG Honnan jött a Az újabb időben fellépett náthajárvány újra magára vonta az emberek érdeklődését. Igaz, hogy a jelenlegi járvány, mely egész Euró­pára kiterjedt, nagyon enyhe lefolyású volt, mégis vissza kell emlékezni az 1918-iki jár­ványra, melynek első, könnyű lefolyású idő­szaka után egy súlyosabb korszaka lépett fel, amely tüdőgyulladást vont maga után. Re­mélhető, hogy ez a mostani járványkorszak, — annak ellenére, hogy tüdő- és légzőszervi megbetegedéseket okozott, vagy pedig a felső légi utak zavarait és­ az orr melléküregeinek betegségét okozta — nem olyan félelmes, mint a­ megelőző volt. Az első, részletesen is­mertetett járvány 1610-ben lépett fel és az 1918-as járvánnyal együtt mindkettő Spanyol­­országból indult ki. Azóta, azaz 1510 óta minden két vagy három évtized időközben végigvonul egész Európán. Olyan ez a jár­vány, hogy a legszélesebb rétegekben terjed s vele szemben eddig csődöt mondott minden egészségügyi intézkedés. Mindezen járványok több hullámban szoktak terjedni. Hogy ke­letkeznek az ilyfajta járványok? Koch, a nagy bakteriológus és az ő társainak együtt­működése kimutatták, hogy járványos beteg­ség fellépését és létrejövetelét betegségokozó­val való érintkezés okozza. Vannak egészsé­ges bacillushordozók is, akik talán egész éle­tükön át hordják magukban a tífusz, kolera vagy difteritisz bacillusait, akik maguk tel­jesen egészségesek, de megfertőzhetnek má­sokat. Hogy azonban fertőzés létrejöhessen, ahhoz az is szükséges, hogy az ember a be­tegség felvételére alkalmas legyen. Ehhez já­rul az is, hogy a betegségelőidézőnek fertőző­­képessége vagy rosszindulata nem mindig egyenlő nagy. Ha például a betegségcsírák sokáig egy és ugyanazon talajon maradnak, akkor csökken a kórokozó erőssége. A kór­okozó erősbödik akkor, ha a betegségcsírák mindig újabb és újabb egyénekre mennek át, akik megelőzőleg egészségesek voltak. Ha már nem akad több egészséges egyén, csak olyan, aki némi fertőzés következtében már vesztett valamit ellenállóképességéből, akkor a járvány is csökkenni fog. Egy amerikai kí­sérletező megpróbálta ezt egerek között al­kalmazni. Különböző kalitkákban élő egerek közt elhelyezett egy egér-tífuszom beteg egeret, s a többiek közt is kiütött a járvány, de nem valamennyi egér kapta azt meg egyforma mértékben. Egyesek nagyon erős mértékben spanyolnátha­­ kapták meg a betegséget, mások kevésbé és egyes állatok egyáltalában nem, aszerint, hogy milyen mértékű volt az ellenállóképes­ségük. Bizonyos idő múlva abbamaradt a járvány, s a bacillusok jelenléte ellenére sem fejlődött tovább már, úgynevezett ellenálló­képesség jött lére; a baktériumok és az ege­rek fegyverszünetet kötöttek, amelyet félbe­szakított az a tény, mikor egészséges egeret tettek közéjük. Ezek azonnal megbetegedtek, mert a bacillushordozó társaik megfertőzték őket, s a már részben elgyengült bacillusokat új fertőzőképességhez juttatták. Az eredmény az lett, hogy a korábban megfertőzöttek, vagy épen maradtak is áldozatul estek. Egészséges és meg nem fertőzött egyének újabb járvány­hullámokat idézhetnek elő. A náthajárványnál is így van ez. Sokkal erősebb lesz a járvány, ha új, egészséges egyének jutnak a betegek közé. Innen van, hogy egészen súlyos járványok, melyek ki­­törésszerűen lépnek fel, minden 15—30 év­ben visszatérnek, mert akkorára felnőtt egy új nemzedék, amely jó talajt adott a kóroko­zóknak. Nagy járványok után kisebb-nagyobb hullámok következnek, s ma is egy ilyet él­tünk át. Ilyenkor leginkább a legifjabb nem­zedék szenved, mert ott van a legkevesebb ellenállóképesség. A spanyolnátha tulajdonképpen ártalmat­lan betegség, melynek ugyanazon kórokozója van vagy valószínűleg rokon a többi meghű­léses betegség kórokozójával, vesze­lemessé csak azáltal lesz, hogy a kórokozó előkészíti a talajt más, hasonló keverék-fertőzésekhez, miáltal újabb nehézségek állnak elő, mint pl. tüdőgyulladás. Ilyen bajok következtében az utolsó években legalább 15 millió ember pusztult el. Magában Angol-Indiában egyedül 6 millió ember halt meg. Németországra 11 millió esik, egész Európára pedig az általá­nos egészségügyi hivatal jelentése szerint 21/1 millió áldozat jut. A jelenlegi betegség azon­ban kevés és enyhébb eseteket és kevés halál­esetet mutat fel. A kórokozója még mindig kétséges. Koch-nak, a híres felfedezőnek ta­nítványa az influenza-bacillusban vélte fel­fedezni a spanyolnátha kórokozóját, s való­ban ez a bacillus nagy szerepet is játszik a spanyolnátha-eseteknél. Azonban más, újabb és még kisebb ilyen kórokozókat keresnek, s találtak is a spanyol­ betegek váladékaiban, amelyek azonban kicsiny voltuk miatt a bak­teriológiai szűrőn keresztülmentek, azonban megfertőzték a kutatókat,, akik rövidesen megkapták a betegséget, amely gyenge lefo­­­lyású volt és megvédte őket az utána követ­kező nagy spanyol­ hullámtól. A newyorki Rockefeller-intézetben is megtalálták ezeket a csírákat, tovább tenyésztették azokat és átvit­ték nyulakra. Így fontos lépéssel jutottak előre ezzel a kis élőlénnyel kapcsolatban. Sajnos azonban, hogy hatásos oltás vagy gyógyszer nincs még a spanyol­nátha ellen. Ha mindnyájan gázálarcot hordanánk, meg lennénk védve a beszéd és köhögés által ter­jesztett bacillusoktól. Ilyen esetekben tegyük zsebkendőnket orrunk elé. Nagyon előnyös néhány csepp jódolhat vízben, csekély alko­holélvezés a betegség kezdetén előnyös lehet. A nemzetes úr állatai Igazság szerint Szegeleti Simon lett volna a becsületes neve, de csak nemzetes úrnak hívta az egész falu. Nem lehetett összetévesz­teni senkivel, mert ő volt az egyetlen nagy úr a faluban. De nem az oszlopos kastélya, tö­mérdek földje tette naggyá, hanem a szegé­nyekhez való jósága, emberséges szíve. Egyszer nagy sírás-rívás hallatszott föl a kastélyba a nádfödeles házak füves udvará­ról. A kezes bárányokat, a szelíd bocskákat, a fürge csikócskákat siratta a nép, amiket­­adósság fejében fogdostatott össze Kilicsár, a zsugori örmény boltos. — Se kegyelem, se irgalom, én magam is szegni vágyom — taszigálta el maga elül a könyörgő asszonynépeket. — Különben se nem értem magyarul. Bezzeg értett magyarul, mikor a nemzetes úr a vállára csapott: — Nincs neked szíved, Kilicsár, hogy így sarcolod ezt a szegény népet?­­ — Inkább az a bajom, hogy nagyon is jó a szívem — törülgette a szemét Kilicsár. — Kutyáját, macskáját el nem tudnám venni ezeknek a jó embereknek, ha aranyból volna is. * • . *­­ • • Csakugyan nem kutyát, macskát nyalábol­­gatott akkor se, hanem egy sovány malackát. — Hiszen ez még akkora sincs, mint egy jóra való macska! — legyintett a nemzetes úr. — Mi hasznát veszed ennek a sok ösztö­­vér jószágnak? Úgy csörög a csontjuk, hogy rossz hallgatni. — Hiszen szívesebben is hajtanám el a nemzetes úr kövér gulyáit, szilaj méneseit, ha lehetne — vigyorogott el Kilicsár. — Lehetni lehet, — vont vállat a nemzetes úr — csak add meg az árukat. — Szegény ember vagyok én ahhoz, — pislogott a boltos — különben mire tartaná őket a nemzetes úr? — Egy ezüst hatos darabja, azt csak nem sokallod? Kilicsár akkorát ugrott örömében, hogy a bőrsapka is kiesett a fejéből, de mire azt föl­kapta, akkorra megint elszontyolodott. — Könnyű az ilyen nagy úrnak a szegény emberrel figurázni. — Nem figurázok én, atyámfia — nézett a szemébe szigorúan a nemzetes úr. — Minden jószágom, amit a házamnál találsz, a tied le­het darabonként egy ezüst hatosért. De azt kikötöm, hogy csak úgy adom ám annyiért, ha mindent megveszel az utolsó darabig. De úgy elnyargalt Kilicsár, mint akit pus­kából lőttek ki s csak úgy futtában kiabálta vissza: — Viszem a hatost a kastélyba szekérrel. De mire a szekér beérkezett a kastélyba, akkorra már ott volt az udvaron az egész falu. Soha az életben nem láttak még a sze­gény emberek egy szekér pénzt, azt meg kel­lett nézni. A szegény nemzetes­ asszony meg ott tör­delte a kezét a tornácon s fölverte a jajgatá­sával a vadszöllős boltíveket. — Jaj, jaj, Simon, mit tettél már megint? — Nono, hiszen a te pulykáidat nem értet­tem bele az alkuba! — nézett föl rá az udvar­ról mosolyogva a nemzetes úr. — De én beleértettem!­­— kapott a szóba dühösen Kilicsár. — Minden jószág az enyém, ami a háznál van: ez volt az egyes­­ség. Tanú lehet rá az egész szegény­ sor. Az emberek már akkor lopakodtak kifelé a kapun. Már csak a nemzetes úr ellen nem lesznek tanúk. A nemzetes úr azonban bele­­mosolygott a fehér szakállába s a markába csapott a boltosnak: — Itt a kezem, nem borjúláb. Ha én bá­nom meg, ingyen a tiéd az egész gazdaság. Ha te bánod meg, enyém marad a szekér ha­tos. Csak azt kötöm ki, hogy te magad szám­lálj meg minden állatot. — Magam is azt akarom. — lihegte nagy mohósággal Kilicsár s indult szaporán az is­tállók felé. Két hajdú vékával vitte utána a szekérről a sok penészes hatost. Másik két hajdú tartotta az üres zsákot, amibe majd beleolvassák a pénzt. — Ahány állat, annyi hatos! — emelte fel a mutatóujját a nemzetes úr. — Ahány állat, annyi hatos! — hagyta rá boldogan Kilicsár. Délre már egy zsák megtelt hatossal. A cí­meres ökrök, a büszke paripák, a gömbölyű hízók, a csigás szarvú juhok mind kint nyü­zsögtek már az uccán. De még­­a nemzetes asszony selyemszőrű cicája is ott miákolt már egy kosárban. De még a legkedvesebb vadászkutyáját is kiparancsolta az uccára a nemzetes úr. — Becsületes ember állja a szavát! —! Magam is azt mondom, — vigyorogta Kilicsár s úgy bújt be a tyúkólakba, mint a menyétke. Mire odaért a nap, ahol a szegény ember hájjal kente meg az eget, hogy csúszósabb legyen, akkorra már csak egy-két lapátra való hatás maradt a szekéren. De át is ol­vasta akkorra Kilicsár az egész majorságot, még az egynapos kis csirkéket is. Newton nagyon szórakozott volt. Volt két macskája, amelyek munka közben körülötte ugrándoztak és játszadoztak. Mikor már meg­unták a hosszú számadásokat, s unatkozni kezdtek, a kisebbik,­ amelyik hamarább ki­fogyott a türelemből, odaült az ajtó elé és ad­dig nyávogott, míg ki nem engedték. Mikor ez gyakran ismétlődött, elhatározta, hogy nem fogja a macskát mindig kiszolgálni, hanem az ajtón lyukat vág a számára, így is lett. De alig hogy ezt megtette, rögtön megjelent a másik macska is. Ez már nem fért­ ki a nyíláson, miért is újabb és nagyobb lyukat fúrt melléje a szórakozott tudós. — Van-e még valami, nemzetes uram? — dörzsölgette össze a kezeit nagy­ megelégedet­ten. — Van ám, Kilicsár — bólintott rá a nem­zetes úr. — Most jön még csak a java. Néz­zünk le csak a kertbe. Ott lesz ám csak mit olvasgatni! — Az ám, a pávákról majd megfeledkez­tem — gondolta magában Kilicsár. — Kár lenne pedig értük. Ezüstön veszem, aranyon adom el őket. A nagy körtefákat megszállta már az alko­nyati homály s Kilicsár szeme káprázott örö­mében, ahogy hirtelenében összeolvasta a fák alatt hápogó drága madarakat. Lehettek vagy harmincan. — Tán gyertyát hozatnék, hogy jobban láss számolni — fordult vissza a nemzetes úr. — Nem kell ehhez gyertya — cihegett Ki­­licsár. — Gyertya nélkül is látok én itt har­minc pávát. — Pávát? — nevette el magát most már a nemzetes úr is. — Nincs itt egy fia páva se, barátom, hanem van harminc méhkas.­­ Azzal megsujtott egyet közülök s hirtelen elbújt az egyik fa mögé. — Rajta, Kilicsár, olvasd össze a méheket az egyesség szerint, de ki ne felejts ám egyet se. Az álmából kivert raj haragos zümmögés­sel rebbent ki a kasból. Kilicsár borzadva csapta össze a kezét: — Micsoda? Hát ha a kastélyát nekem adná az úr, közel mennék-e a méheihez! No, annál közelebb mentek a méhecskék őhozzá. Azt se tudta a vén zsugori, hogy sza­ladjon előlük. S ijedtében megint nem tudott magyarul. — Jaj, csúnya férge, de nagy a mérge! —■ motolláit­a keze sebesen. — Harapd­ szá­júja, tíz a falánkája! Esze szára nélkül ugrott föl a szekérre s úgy elzörgött a kastélyból, mintha puskából lőtték volna ki. Egy hét múlva a faluból is kihurcolkodott, mert nem bírta állni a csú­folódást. Még éjszakának idején is bekiabál­tak az ablakán a gyerekek: — Méhet vegyenek! Méhet vegyenek! A nemzetes úr pedig a sok ezüst hatost mind szétosztotta a szegény-soron. Nem is szegény-sornak hívták azt azután, hanem nemzetes úr uccájának. Úgy is hívják máig is, pedig már a sírköve is rég elporlott a nemzetes úrnak. De a jótett emléke tovább él, mint a márvány. Móra Ferenc. 1927 április 3. 17 Szellemes magyarázat Pericles egy száz hajóból álló flottát szerelt fel és ellátta azt megfelelő számú lovas és gya­logos katonával. A hajók már indulásra készen álltak s Pericles is elfoglalta a helyét, mikor egy hirtelen napfogyatkozás elsötétített min­­­dent. A hajósok­ ezt rossz jelnek tekintették. Mikor Pericles látta aggodalmukat, az egyik vezető hajósnak szeme elé tartotta köpenyét s megkérdezte tőle, lát-e abban valami borzal­­masat. A hajós azt felelte, hogy nem. — Nos, — felelte Pericles, — azon sötétség közt, amit a napfogyatkozás okoz s a között, amit az én köpönyegem idéz elő, nincs különb­ség, csak az, hogy a napfogyatkozás által elő­idézett fénytelenség nagyobb, mint amit az én köpenyem okoz. mmmtmmmmmmmmamrwmmmmmmmmmmmm Newton és két macskája

Next