Magyar Hirlap, 1928. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1928-02-01 / 26. szám

\/t~r€# \ ' 10 FILLÉR IQ A PÉLDÁNYUNKÉN I Jglp -----~ ilyen 25 egymásután következő «£L «a*BP lW^KTY^^ ^jSI* ^jSaaJ^» MAGYAR HÍRLAP “•JS“ 1 *mP mm III II H Ilii ®i£% februasi 2L^.H.E 1 IUI II g(J?|I iVk HI 1) B““S. Ä luecri,S°?fnaS «**■*• II ÍÍ | g B MCF HS £ S P8®T LONDON a r|pr^ mmihJft|sötét szemei BUDAPEST 1928 FEBRUÁR 1­­ se^^gBnnBHHnBf Egy kis jólét (­**) Egy kis vihart­ — igazán nem sokat — kavart fel a BSzKRT igazga- t lósági ülése, mely egyetlen szótöbbség­gel némi segélyt, vagy ha úgy tetszik, kegydíjat szavazott meg az ébredők kalauz-csoportjának. S mert a Ripka­­párt exponense ott szintén a kegydíj kiutalása mellé állt, sőt, az ő szavazata döntötte el a kérdést jobbra: a Ripka­­párt, mint a komoly konszolidációs kormány városi árnyéka, oda­­idézte pártszőnyegére ezt az EME-alosztályt. A megidézett alany jelentkezett s a­­ bírák sze­mügyre vették. Nézték jobb-­­­ról, de, mint aranyközéputasok, nézték­­ halról is. Kinyittatták a száját, kiölttet-­j­­ék a nyelvét, mondattak vele m­á l és­­ bé­t. Azután konzíliumra ültek össze s­­ hoztak diagnózist, rettentő komoly arc-­­ cal, szakállas bulletinbe foglalva. S azt mondták, azt sütötték ki róla végül is, hogy a politikához, pártárnyalathoz nincs ennek az ártatlan, ártalmatlan ébredő­ alakulásnak semmi köze; nem egyéb ez, higgyük meg, nem egyéb, mint egy derék, szerény­­ jóléti intéz­mény.­­ Nem illik valakiről őszinte véleményt mondani, mikor segítséget kér. S ha már megkapta: meg kell hagyni neki a friss pénz mézesheteinek élvezetét. Tá­vol álljon tőlünk tehát, hogy ma két­­­­ségbevonjuk a Ripka párt megállapítá­sának igazságát. Különösképpen azért , mert mi is meg vagyunk győződve róla, így szól egy arab mese: ... Régi éjszakák duhaj legénye, a hréna kiöregedett. Fogai elvástak, ki­hulltak. Körmei lekoptak, eltompultak. Szeme kilobbant és könnyes vaksággal meredt a Napba. Éhezett kegyetlenül. Az éhség na­gyon szöges korbács, ő, aki csak táma­dott és élő húst mart, koldus­útra in­dult. De a kodulás nem hiénának való mesterség. Az első ajtón hogy kopog­tatott és fakó hangon alamizsnát kért, élesen, mint az ő régi süvöltése, kaca­gott rá a gyűlölet: — Ott van éles fogad, attól kérj! — Éles fogam elvásott, kihullott — könyörgött korgó gyomorral a hiéna *—, nem bántok már senkit. — No, ha kihullott, akkor vessz meg éhségedben — és becsapták előtte, orrára az ajtót. Másik helyen, ahol zörgetett, rémülten fordítottak a záron.­­— Éles a körmöd, jó vadászatra, — reszkette egy hang. — Körmöm lekopott — siránkozott a hiéna —, nem bántok már senkit. — Mutasd. Mutatta. — No, ha lekopott, akkor vessz meg éhségedben — és dorongra kaptak, alig bírta menteni rühes irháját. És így a harmadik és negyedik he­­lyen. Utolsó erejével, végső kétségbe­esésében egy öreg arab kunyhójához sántikált, akinek kis unokáját esztendők elött elrabolta egy óvatlan órán. Mutatta foga helyét, körme helyét, vak szemét. De valójában: nem remélt már semmit, csak a gyors halált. Ám az agg arab darab velőt vetett neki: — Nesze, egyél. És ereggy vissza tár­said közé, akik még fiatalabbak és ko­miszak. És mutasd meg, mivé lettél, hogy lássák, mivé lesznek ők is egy napon ... Eddig az arab mese. * Csak úgy eszébe jut az embernek, ön­kéntelen. A jóléti intézménnyé szelídült egyesületről, mely ma szelíden, foga­­dullajtottan, körmevesztetten kéri, hogy A külügyi bizottság ülésén Walkó Lajos külügyminiszter ismertette a kormány álláspontját az aktuális külpolitikai kérdésekben A Magyar Távirati Iroda jelent: A kép­viselőház külügyi bizottsága, annak a leg­utóbb hozott határozatának megfelelően, hogy ezentúl minden hónapban ülést tart, Pekár Gyula elnöklete alatt kedd délelőtt tartotta meg január havi ülését. A kormány részéről dr. Walkó Lajos külügyminiszter jelent meg. A bizottság mindenekelőtt a havonként rendszeresen tartandó ülések eljárási rend­jét vitatta meg.­­ Gratz Gusztáv örömét fejezte ki afölött, hogy a külügyi bizottságban ezentúl rendszeresebb eszme­cserére lesz alkalom. Ez az érintkezés hasz­nos lesz a társadalom külpolitikai nevelésé­nek szempontjából is. Az aktuális politikai kérdésekre áttérve elsősorban az erdélyi magyar birtokkörök kérdéséről szólott. Nem szándékozik kitérni az évekkel ezelőtt tör­téntek körül folyó polémiákra, miután ez az ügy a nyilvánosság előtt már le van zárva. Az agrárpörök ügyében tervezett egyez­kedési tárgyalások gondolatát helyesli, a kormánynak erre irányuló törekvése még csak fokozni fogja azt a kedvező megítélést, amelyet Magyarország tiszta jogi álláspont­jának hangoztatásával az egész európai köz­véleményben el tudott érni. Áttérve a szentgotthárdi fegyverszállít­­mány esetére, rámutat arra, hogy ez az incidens, amely­ben a magyar vasúti közegek teljesen sza­bályszerűen jártak el, valójában jelentékte­len ugyan, de a csehszlovák sajtó mégis ki­használta arra, hogy újból hajszát indítson Magyarország ellen. Ebben a hajszában összefogott több európai ország szocialista és nacionalista sajtója és sajnálatos, hogy a német sajtó egy része is részt vett benne. Foglalkozik ezután a kis-entente államok genfi együttes lé­péséről szóló ellentmondó hírekkel. Nézete szerint vitatható, hogy a trianoni szerződés egyáltalán jogot ad-e az invesz­­tigációs eljárás állandó rendszeresítésére, mert a szerződés 143. cikke csupán általá­nosságban mondja ki, hogy Magyarország köteles magát alávetni az invesztigációnak, ha azt a nemzetek szövetségének tanácsa szótöbbséggel elhatározza. Vannak német írók is, akik a nemzetek szövetségének ezt a jogát mindig vitatták. Hangsúlyozza, hogy az invesztigáció rendszere teljesen ellentét­ben áll a nemzetek szövetségének alapelvei­vel, mert az államok két kategóriáját álla­pítja m­eg, az ellenőrzők és az ellenőrzöttek kategóriáját, holott a nemzetek szövetségé­nek csak a nemzetek teljes egyenlősége le­het az alapelve. Kifogásolja továbbá, hogy a nemzetek szövetsége tanácsának azon az ülésén, amely az invesztigációs eljárás kér­désében dönt, nem biztosítottak képvisele­tet annak az államnak, amely ellen invesz­tigáció megindításáról szó van. A magyar kormány annak idején tiltakozott is az el­len a felfogás ellen, hogy Magyarország képviselete ilyen esetben megtagadtassék. Sérelmes továbbá, hogy az invesztigációs bizottságban az invesztigált állam szom­szédai is képviselve vannak, már­pedig szomszédainknak m ilyen joguk még akkor sem vett, amikor Magyarországon még mű­való­ködött az állandó katonai ellenőrző bi­zottság. Mindig a szomszéd államokkal való megértés híve volt. Sajnálja, hogy a szomszéd államok a szent­gotthárdi incidenst is alkalmia használták fel arra, hogy m ilyen nem indokolt hajszával megakadályozzák a megértés kifejlődését. U­tal arra, hogy Magyarország és szomszédai között milyen aránytalan egyenlőtlenség mutatkozik a fegyverkezés terén. Úgy lát­szik, a kis-entente államai minden egyes konferenciájuk előtt igyekeznek Magyar­­országon valami olyan gyanús momentumot mesterségesen felfedezni, amelynek hangoz­tatásában azután egységüket dokumentál­hatják. Az általános külpolitikai helyzetről szólva, örömmel látja Olaszországhoz való viszonyunk megszilárdulását és bensőbbé válását. Emellett szükségesnek tartaná, hogy külpolitikánk megfelelően ápolja Német­országhoz való viszonyunkat is, amit saj­nálatos módon homályosít el úgy a német baloldali, mint a jobboldali sajtónak Ma­gyarországgal szemben állandóan tanúsított barátságtalan magatartása. Gömbös Gyula a felvetett szentgotthárdi esettel kapcsolat­ban tájékoztatást szeretne kapni a k­s­­entente katonai erejéről. Bizonyos meg­­nem értést lát úgy osztrák, mint nagyném­et részről Magyarországgal szemben. Szerinte az ebben az irányban észlelhető jelenségek nem alkalmasak a magyar—német barátság erősítésére. Magyarország nemzetközi helyzetével foglakozva hangsúlyozzza, hogy­ Budapestre az a feladat vár, hogy különösen a Balkán felé kulturális és gazdasági vonatkozásban átvegye azt a szerepet, amelyet eddig Bécs töltött be. A közeljövőben Budapesten megnyíló tenyészállatvásár érdekében nézete sze­rint különösen a Balkánon nagyarányú propagandát kellene kifejteni és oda kellene hatni, hogy a Balkán-álla­mokból ezt a kiállítást minél többen láto­gassák meg. Felhívja a külügyminiszter figyelmét a leánycserkészeknek az év folya­­­­mán Budapesten tartandó nemzetközi kon­gresszusára. Ezen a kongresszuson hatvan­egy állam vesz részt, úgyhogy indokolt volna a kongresszuson résztvevők fogadta­tását megfelelően előkészíteni. * Lukács György az erdélyi magyar birtokkörök kérdésével kapcsolatban kiemelte gróf Apponyi Albert érdemét, aki ezt a kérdést világkérdéssé tette. Utalt arra, hogy a külügyminisztérium ebben a kérdésben már két úgynevezett fehér könyvet bocsátott ki, egyet 1923-ban, egyet 1925-ben. Ezek a kiadványok a vitás kérdésben felmerült összes momentumokat a vonatkozó okmányok közlése mellett ala­posan megvilágítják. Majd áttért a magyar kormánynak az agrárpörök gyakorlati meg­oldását célzó javaslatára, amelyre, sajnos, a román kormány mindezideig még nem vá­laszolt. Peidl Gyula a külügyi bizottság egy múlt évi üléséről ki­adott hivatalos sajtóközleményben nem egész terjedelmében visszaadott felszólalá­sára hivatkozva, arra kérte a bizottság el­nökét, gondoskodjék arról, hogy a jövőben a felszólalások lehetőleg szó szerint közöl­tessenek. Legjobban szeretné, ha az ülések nyilvánosak lennének, de az adott helyzet­ben nézete szerint legalább arról kellene gondoskodni, hogy a sajtóközleményben az egyes felszólalások közlésénél ne tegyenek különbséget. Pekár Gyula elnök Peidl felszólalására hangsúlyozta, hogy a bizottság üléséről megjelenő közle­mények megszerkesztésére a maga felszóla­lását illetően minden bizottsági tagnak mód­jában van befolyni. A sajtóközlemények azonban nem jegyzőkönyvszerű­en, hanem csupán kivonatosan köztik a felszólalásokat s a bizottság ülésének titkosságára való te­kintettel az elnökség állapítja meg a sajtó­­közlemény tartalmát. Walkó Lajos külügyminiszter részletesen válaszolt a felszólalásokra. Az agrárpörök ügyével kapcsolatban kifejtette, hogy gróf Csáky Imre szerepe tisztán áll azok előtt, akik ezzel a kérdéssel foglalkoz­tak. Ha valamit kifogásolni lehet szereplé­sében, az csak az, hogy eljárása talán ürü­gyet szolgáltathatott volna arra, hogy a nép­­szövetségi előadó határozati javaslatának ellenjegyzését úgy állítsák be, mintha meg­egyezés létesült volna, amiről azonban szó sem volt. A magyar kormány november 15-én tudvalévően írásbelileg azt az ajánlatot tette a román kormánynak, hogy az ügy előbbrevit­ele céljából a jogi álláspontnak és a jogi elveknek teljes fentartásával egyezkedési tárgyalásokat kíséreljenek meg. Ha ez nem sikerülne, mindegyik fél addig elfoglalt álláspontján folytatja a vitát. Erre az ajánlatra a magyar kormány hivatalos választ mindezideig nem kapott. Március 5-én a nemzetek szövetségé­nek tanácsa ismét összeül, addig két­ségtelenül tiszta helyzetet kell terem­teni az egyezkedési tárgyalások kérdé­sében. Amennyiben a két kormány között egyez­kedési tárgyalásokra tényleg sor kerül, a magyar kormány jogi álláspontját nem adja fel. A szentgotthárdi incidenssel kapcsolatban kifejtette, hogy a kiadott hivatalos sajtó­­közlemények teljes részletességgel számol­tak be a Szentgotthárdon történtekről. Meg­jegyzi, hogy egyelőre még nincsen hír arról­, hogy a kis-entente államoknak a sajtóban bejelentett lépése a nemzetek szövetsé­génél már megtörtént-e. Ha tényleg felmerülne az invesztigáció kérdése, a kormány a maga részéről min­dent meg fog tenni, hogy megóvja a ma­gyar érdekeket. A miniszter ezután a Németországhoz való viszonyunk kérdésével foglalkozott és e részben különösem a gazdasági kérdések rendezésének fontosságát emelte ki. Áttérve a kis-entente-államokhoz való viszonyunk tárgyalására, az utóbbi időben nem lát oly jelenséget, amelyből a velünk szemben foly­tatott politika megváltozására lehetne kö­vetkeztetni. Az erdélyi diákzavargások ré­szesei ellen indított bírói eljárások c­red­ a tagdíjakat hivatalból vonják le a BSzKRT-alkalmazottaktól, az igazgatóság engedelmével. Ami bizony kegydíj­­kéréssel rokon dolog, hiszen jelenti, hogy e hatalmi aktus nélkül fájdalmas sorvadás vinné halálba az egyébként jó sorsra érdemes intézményt. Bocsánat, hogy ezúttal nem tudunk háborogni a Ripka-párt határozatán. De inkább: igazat adunk neki. Akár a központhoz tartozik a villamos­­csoport, akár nem: jóléti intézmény az már bizony, régen. Jóléti intézmény, vagy még pontosab­ban: léti intézmény. Mely örül, ha létéről, puszta fenmara­dásáról gondoskodni tud. S míg ha minisztereknek dobott kesztyűt, liberális igazgatósági tagok kegyét kény­telen kunyerálni. Azt a kis jólétet, amit az élet — példa­adó tengődés — jelent, nem irigyli tőlük senki. Adják meg nekik.

Next