Magyar Hirlap, 1928. június (38. évfolyam, 123-146. szám)

1928-06-10 / 130. szám

0 1928 jitnius 10. ■ s és cickíly hassMBal elkdnni! E8*8«S­IPSiRHffS volódliperaga és Smyrna esCnyegeket, U©ötsiöSSiH valam­it antik lfttort is. „Antikart“ Bt. (Sternberc­h. J.) VII­, l)»b uccu 81 sí. Kazinczy uccal samXUzlet Telefon: J. 423-58 és J. 403 68. ­ Dr. Bálint Lajos Két esztendeje múlt, hogy pihenni tért dr. Bálint Lajos, a Világ megalapítója és egykori főszerkesztője. Ma pedig — akácfavirágos jú­nius vasárnapján — sírját ismét körülállja az a lelkes kis csapat, melynek egykori vezére volt. Magyaros arcának okos, szelíd vonásait még nem felejtették el; tanításai, igéi még elevenen élnek és sokszor úgy tetszik, hogy mint egy láthatatlan dirigens, vezeti, irá­nyítja ma is azt a lelkes kis tábort, amely arra szövetkezett, hogy harcoljon a szépért és a jóért. „Regényes, a mai ember számára érthetetlen korszak szelleme lobogott és munkált dr. Bálint Lajosban; egy elmúlt világé, mely ne­mes doktrínák és megvalósítható álmok op­timizmusában élt és hitet tudott gerjeszteni tanai és álmai iránt“ — mondta róla egyik kritikusa. Bálint Lajos dr. csakugyan álmok álmodója volt, aki az optimizmus filozófiáját hirdette akkor, amikor az emberekből kezdett kiégni az önbizalom s a jövőbe vetett hit és egyre sokasodott azoknak a száma, akik Adolf Hippo­lit Taine-nel azt vallották, hogy „optimisták — illúzió nélkül“. Valahogy már benne volt a levegőben az eljövendő vi­lágfelfordulás nyomasztó sirokkója; gazda­sági pestis szegényítette az embereket — mi­kor Bálint Lajos akcióját megindította. Rá egy esztendőre kiütött a Balkánháború s azután 1944 nyarán ránkszakadt a világégés, amely mindent elpusztított, amit évtizedek munkája, szorgalma, tehetsége megépített. Nemcsak rengeteg életet és vagyont perzselt meg a világégés, de maga alá temette Magyar­­ország régi nagyságát is. Úgy látszik dr. Bálint Lajos megérezte az eljövendő katasztrófát. A gazdasági depresz­­szió tetőpontján kezdett agitálni az emberi jogokért és hirdette az emberi jóságot és könyörületességet. Valósággal apostola volt mindennek, ami szép és jó. Hihetetlen fasci­­náló erő lakozott benne és egyre nőtt, egyre hatalmasabbá vált mögötte az a tábor, amely végigküzdötte vele minden harcát, minden akcióját. 1910-ben megalapította a Világ­ot. Megtestesítője volt az erkölcsnek és eszme­­körnek, amelyből a Világ megszületett és amely mindvégig eleven tradíciója volt a Világ­nak. Mikor pedig a küzdelmek tengeré­ben fennen lobogtatta már a szél a Világ zászlóját, Purjesz Lajosnak adta át a pa­rancsnokságot, ő pedig harcolt tovább a maga táborával, a maga tiszta, becsületes eszményeiért. — Álmaiból felépíti a legmonumentáli­­sabb és legjóhiszeműbb légvárakat! — mond­ták rá a csúfolódók, de ő nem törődött sem a gáncsvetőkkel, sem a csúfolódókkal. Ment törhetetlenül előre, ment a maga útján. Harcolt tovább az igazságért. Olykor elfárasztotta a küzdelem. Megkör­­nyékezték az emberi csalódások és egyszer az egyik barátja megkérdezte tőle, hogy az elért eredmények megérik-e a nagy erőfeszítést?! — Hát érdemes?! — Érdemes! Nincs az az áldozat, amit meg ne érne az emberi gonoszság elen való küzdelem, — mondta Bálint. — Minden harc kockázatos, minden sikernek, minden győzelemnek ára van. Éppen azért harcolni kell tovább az igazságért. — Dehát mi az igazság?! —— kérdezte a barátja. — Igazad van! — mondta elszomorodott hangon — a Pilátusok ma is mossák a kezü­ket, mikor az igazságról kell hitet tennüök. Dr. Bálint Lajos pedig dolgozott tovább. Hihetetlen jóhiszeműséggel, becsületességgel és törhetetlen szívóssággal. A Világ hasábjain ő indította meg az általános titkos választó­jog érdekében való akciót. Ez a cikksorozat olyan nagy visszhangot keltett, hogy Khuen- Hédervárty Károly, az akkori miniszterelnök is kénytelen volt foglalkozni ezzel a témával. Magához kérette dr. Bálint Lajost és a késő hajnali órákig tanácskozott vele a választói jogról. A miniszterelnök kénytelen volt­ de­ferálni Bálint Lajos dr. argumentációi előtt és kétségtelen, hogy Héderváry meg is csi­nálta volna a választói törvényt, ha idő előtt meg nem bukik. Mikor kiütött a háború, Bá­lint Lajos dr. agrtációjára az Eötvös Szabad­­hadkőműves Páholy a kemény, téli hónapok idején egy wesselényi utcai városi házban le­vesosztót állított fel. Azután ötvenéves fej­jel bevonult hadiönkéntesnek és végigküz­dötte a háborút. Mikor hazajött, Andrássy Gyulával és Szterényivel megszervezte a pol­gárőrséget. Mint újságíró is fáradha­tatlan volt a munkában. Meglepően sok­oldalú volt. Ha kellett vezércikket írt, ha kellett: tárcát. Politikai cikkei érdeke­sek, vitágosak és magvasak voltak és nagyszerű fordításaival közelebb hozta az idegen irodalmat hozzánk. De a szellemi élet­nek nem volt olyan területe, mely iránt ne érdeklődött volna. Két nagy szenvedély lo­bogott benne, két hatalmas érzés tűz­én égett el a lelke. Az egyik a magyar földért és a magyarságért való szenvedélyes rajongása, a másik szinte a naivitással határos hite az emberi jóságban. Szerette az embereket. Ezekből a nagy érzésekből táplálkozott éle­tének minden tette, célja; ebből a két nagy érzésből támadt minden öröme és csalódása. Olyan időben élt, amikor a cinizmus és a kö­zömbösség bírókra kelt az optimizmussal és h­a volt hibája, akkor az volt, hogy naiv, hívő­­lélek tudott maradni ezekben a szomorú idők­ben. Álmok álmodója volt és a valóság egy­másután fújta el az álmok aranyos jellegeit. Bálint Lajos dr. pedig a küzdelemtől fárad­tan, panaszszó nélkül félreállott. Jött a ro­hanó élet és leteperte ... Két esztendeje múlt, hogy magába fogadta az anyaföld, melyet olyan végtelenül szere­tett. Két esztendeje múlt, hogy künn pihen a rákos­ temetőben Bálint Lajos dr. A hálás kegyelet ma márványból való emlékkel je­lölte meg a sírját, amelyet két esztendővel a halála után ma ismét körülölel a barátok lánca. Vilmos és Gusztáv írta: Dr. KADOSA MARCEL Exotikus fejedelmek, világpolitikai nagyságok, országkom­ányzó állam­férfiak és egyéb hatalmasságok és híres­ségek annyian járkálnak mindig Párizs­ban, hogy Szajnát lehetne velük rekesz­­teni. Egyiknek-másiknak olykor kijár valami hivatalos fogadtatás kisebb-­­nagyobb szertartásos ceremóniákkal, de maga a párizsi nép édes-keveset törődik velük. Sokan e hatalmasságok közül azért is szeretnek Párizsba menni, hogy ott egy kicsit emberek lehessenek és le­szállhassanak a magas kot­urnusokról, amelyeken egy bizonyos idő múlva valószínűleg éppen olyan kínos lehet az állandó tartózkodás, mint stylita szent Simonnak az oszlop tetején való gubbasztás. Csakhogy nem lehet leszál­­lani, mert akkor vége van a stylitaság­­nak és vége van a dicsőségnek, amely­nek szomjúságát ki tudja, mi végből oltotta bele a természet az emberek leg­nagyobb, ha nem is okvetlenül a leg­értékesebb részébe. Van egy jóra való kollégám a fórumon, akinek az az ő dicsősége, hogy senkinek sincs Buda­pesten mélyebb hangja nála és hogy ezt a kiválóságot magának biztosítsa, nem­csak hogy a melléből, hanem annak is a legnagyobb mélységeiből ereszti a hangját, amely emberfölötti vagy ember­alatti módon dörög és dübörög. Mindig gyanúsítom, hogy este, amikor végre egyedül marad, akkor magára zárja az ajtókat és egy óráig vékonyan beszél, hogy helyreigazodjanak a hangszálai. Ilyen emberire igazítás okából járnak az emberek fölé kerekedett uraságok is Párizsba, ahol ha némelyiknek át is kell esnie a lagymatag hivatalos fogadtatás parádéján, Párizs maga tudomást se vesz a létezéséről. Ma kevésbé, mint valaha a történelem folyamán, mert a hangulatok új orientációja még nem ala­kult ki, a régi meg már tökéletesen el­párolgott. Hol van már az angolrajon­gás, a yankee-imádat, az oroszláz, amely egy évtizeddel előbb Párizs egét verte? ! Micsoda katzenjammer lett belőle, amely­nek émelygésében már érthetetlennek látszik az előbbi mámor rózsás hangu­lata.­­ „Hogy merészelte ön a sötét alagútban a feleségemet megcsókolni?“ „Bocsánatot kérek, most már, hogy vilá­gos van, magam se tudom megérteni.“ És a politika huncut labirintusában nehezen orientálódó, de a maga hangulat­játékos szívében könnyen és azonnal tá­jékozódó francia nép, a franciák leg­­népebb népje, a párizsi kispolgárok, diákok, művészek, gamin­ek és csirke­fogók népsége, íme, kitárta a szívét egy idegen előtt, akit dédelgető szeretetének, vidám érdeklődésének, becéző ünneplé­sének akkora melegségével áraszt el, aminőt a Párizsban járt királyok és hadvezérek minden századika se kaphat meg ettől a néptől. Aki pedig ezt az utat Párizs szívéhez megtalálta, az egy né­met, egy olyan sült német, aki egy szót se tud máskép, mint németül. Norman Angell, a modern idők egyetlen prófé­tája egyik cikkében egy kontár prófétá­ról ír, aminő tízezrével van a politikusok nem kiválasztott, hanem megválasztott és kinevezett népe között, egy miniszteri rangban lévő kontár prófétáról, aki neki tizenkét évvel ezelőtt azt mondotta: kétszáz esztendőnek kell elmúlnia, amíg egy német ember beteheti a lábát Franciaországba. És íme, most egy né­met ember végigvonul Franciaországon a német határtól Párizsig. És amerre elvonul, a polgármesterek fogadják, de nem hivatalos, hideg ceremóniával, ha­nem őszinte, vidám szeretettel és a nép gyermekei mindenütt elibe mennek és elkísérik és barátkoznak vele, cirógatják és ölelgetik. Párizsban pedig már előre számontartják érkezésének óráját és fogadóbizottságot szerveznek, órák já­rásnyira ellepik az utat, ahonnan várják, jókedvű bandákba verődve lesik az ér­kezését és amikor végre feltűnik az alakja, akkor csakhogy nem belefojtják abba a hivatalos korlátok által nem feszélyezett őserejű szeretetbe, amelyre ebben a népben minden más népnél ki­fejlettebb képesség lakozik. Világra­szóló vidám ricsaj közepette, német és francia zászlók erdejében kísérik be Párizs falai közé és szinte gyerekes örömujjongásokkal üdvözlik mindenfelé ezt a németet, aki nem hadirepülőgépen, nem Zeppelinen, nem pokolgép gyomrá­ban, nem ágyúlafettán és nem is hadi­ménen érkezett Németországból Párizs­ba és nincs is neki olyan neve, amelyet föl­jegyezve tartanak azok, akik a had­vezéreket, az államfőket, az ország­­kormányzó politikusokat és egyéb efféle hatalmasságokat számon tartják. Ezt a németet úgy hívják: „der eiserne Gus­tav“, foglalkozására nézve konfliskocsis Berlinben, aki midőn véglegesen meg kellett állapítania, hogy az ő iparának immár örökre vége van, hogy ő az utolsó berlini konfliskocsis, akkor egy csodálatos ihletett percében ezt a teme­tési menetet tökélte el a maga számára , hogy az ő tizenhároméves gebéjével el­kocog Berlinből Párizsba és így fejezi be egy ősi foglalkozásnak örökre elmúló életét. Kiszámította, hogy két hónapig fog az út tartani és a számítása jobban bevált, mint Vilmos császáré, aki szintén két hónapot szabott ugyanennek az út­nak: az „Eiserner Gustav“ pontosan valóra váltotta a számítását és végig­vonult a kultúrának azokon a borzal­mas romhalmazain és temetőin is, ame­lyek századokon keresztül fogják hir­detni Vilmos császár útitervének a meg­hiúsulását, mígnem ven gebéjével és rozzant konflisával diadalmasan be­vonult Párizsba az igazi szeretet által felvirágozott úton, amelyen a hatalmas császár kitörte gőgös nyakát. Íme, milyen gyorsan csalódássá vál­tozik mindaz, amit a gyűlölködés pró­fétái hirdetnek és mily gyalázatos ha­zugság minden, amit népek és fajok ösztönös és változhatatlan gyűlölködésé­ről firkálnak, fecsegnek, szónokolnak és prédikálnak a rombolás hittérítői szerte a világon. Úgy, amint az egyes embernél a szeretetteljes fogadtatáshoz nem kell egyéb, mint a szeretetteljes közeledés, azonképpen fakaszt a szeretet szeretetet és a gyűlölet gyűlöletet a népek világá­ban is. Csakhogy a szeretetre nem lehet üzletet alapítani, míg a népek közötti gyűlölködés óriási üzleteknek, roppant kereseteknek, kimondhatatlan mennyi­ségű fizetett állásoknak, pompázó hiva­taloknak, kiváltságoknak és exiszten­­ciáknak a fundamentuma és létfeltétele. A szeretetre nem lehet szervezkedni, a szeretetnek nincsenek jelvényei, egyesü­letei, pártjai, lapvállalatai és a szeretet­nek nincs szüksége hadseregre és fegy-­­verekre, hadihajókra és tankekre, mér­ges gázokra és munícióra, mundérra és vasúti szerelvényekre, a szeretettel nem lehet elkezdeni semmit, nem lehet belőle profitálni semmit és ezért van magára hagyatva, hogy fakadjon a szívekből ön­i­ként, mint a vadvirág a réteken, míg a gyűlölködés tenyésztésére évszázadokon keresztül kiraffinált berendezkedések vannak szerte a világon. Ezért kényte­­len Isten a szeretet fakasztására a betlehemi istállóban és a berlini tönkre-­ ment konflis bakján hírnököket keresni, akik a rájuk bízott feladatot egyszerű szívük hűségével teljesítik és nem okai annak, hogy a gyűlölködés hatalmas ipara csakhamar letiporja a virágokat, amelyek az ő vonulásuk nyomán kisar­jadnak a szívekből. . Diplomata és politikus urak, íme, itt a legjobb alkalom, hogy szégyeljék magu­kat a tehetetlenségük és fantáziátlansá­guk miatt. Roppant pénzekkel fizetett diplomaták egyikének se sikerült még odáig vinni, hogy a tíz év előtt egymás­sal szembenálló népek közül valamelyik a volt ellenségének a zászlóival ékesítse fel magát és az őszinte szeretet minden alakban való megnyilvánulásával ölelje keblére a hajdani ellenségnek a kikül­­­döttjét. És ami ezeknek a pöffeszkedő, sokceremóniás uraknak még sokáig nem fog sikerülni, azt, íme, játszva meg­csinálja egy 69 éves vidám lelkű berlini bérkocsis, aki a párizsi nép örömrival­­gásai közepette vonul be Párizsba. Be-­­vonul tizenkét esztendővel azután, hogy, egy nagytekintélyű politikai jövendő­mondó megjósolta a nem transzbeli ihlet, nem isteni sugallat, nem földöntúli képesség, hanem a józan értelme, a tiszta látása, gyűlöletmentes szíve és a tudása alapján igaz prófétának bizonyult Norman Angell előtt, hogy kétszáz esz­tendőnek kell eltelnie, amíg egy német ember beteheti a lábát Franciaország földjére. Az öreg bérkocsisnak ezt a vidám diadalmenetét annál örömtelje­­­sebb eseménynek tekintheti az emberek­ között való békességnek és a népek kö­­zött való megértésnek minden barátja, mivelhogy éppen Párizsban történt, ab­­ban a városban, amelyről még ma is igaz, amit száz év előtt Börne róla meg­­állapított, hogy „Párizs a múltnak a jeles gráfja, a jelen mikroszkópja és a jös­vendő távcsöve“. ..................... Izgalmas jelenetek a szkupstína ülésén Belgrád­ból jelentik. A szkupstína mai ülés­­én izgalmas jelenetek játszódtak le és fegy­­veres őrség jelent meg az ülésteremben, hogy eltávolítsák az elnök rendelkezésének ellentálló képviselőket. A szkupstína tegnapi határozata értelmében nyolc képviselőt ki­zártak a további ülésekről, azonban heten a kizárás ellenére is megjelentek ma. Az elnök felszólította őket, hogy távozzanak, amire azt válaszolták, hogy csak az erőszaks­nak engednek. Perics elnök erre felfüggesz­tette az ülést, de félóra múlva visszatért és másodszor is felszólította a bentlevő kitiltott képviselőket, hogy távozzanak, mert külön­­ben erőszakot lesz kénytelen velük szemben alkalmazni. A kizárt képviselők erre ismét odakiáltották az elnöknek, hogy önként nem hagyják el az ülést, mire Perics elnök az egyik jegyzőt a szkupstína őrség parancsnok­­áért küldte, aki polgári ruhában, karsza­laggal a karján felszólított minden egyes ki­zárt képviselőt, hogy hagyják el az ülés­termet. Az őrségparancsnok felszólítása ered­ménytelen maradt, mire két fegyveres őr jelent meg az ülésteremben. Perics elnök erre mégegyszer utoljára felszólította a ki-­ zárt képviselőket a távozásra, amikor azon­­ban ennek a felszólításnak sem tettek ele­get. Perics újból felfüggesztette az ülést, egyidejűleg a karzatokat és az újságírói pá­holyokat is kiüríttette. A szünetben azután a bevonult őrség fedezete alatt a kizárt kép­viselők elhagyták a tanár­kozótermet. Vasárnap pouder-cream a illa donozuan Uj pouderkülönlegesség, a­mely cream ipouder alak­jában) és az arcbőr valódi táplálóanyagát tartalmazza! Ha egyelőre valahol nem kapnál forduljon , E 8 RT. - bon Budapest 72. Postafiók 10. szám

Next