Magyar Hirlap, 1928. július (38. évfolyam, 147-172. szám)

1928-07-15 / 159. szám

Vasárnap Risztics, a pesti fiúból lett világrekorder és Zimmermann, IV. Károly király volt pilótája beszélnek a 65 órás útról, múltról, jövőről, óceánrepülésről „A világrekord: idegek dolga" — „Mi nem vagyunk primadonnák, hanem alkalmazottak“ (A Magyar Hírlap berlini tudósítójától.) A kis Dessau városában, Berlintől alig három órányira szombaton este ezernyi tömeg ujjongott a repülőtéren, a rekordgép fenn a levegőben a hatvanötödik órát kattogta, az óriási transzparensen kigyulladt a Weltrekord szó és felvilágított a repülők felé, az árbócra felszaladt a német birodalmi lobogó, az anhalti zászló és a Junkers-gyár házilobogója, a világrekord ismét a németeké. Fenn a levegőben Risztics János a pesti fiú és Wilhelm Zimmermann a német katonából lett pilóta a hatvanhatodik óra rettentő kimerültségével irányították lefelé a gépet. Nem lehet tovább. Csaknem három nap és három éjjel egyfolytában nyolcezerkétszáz kilométert, ami megfelel légvonalban Magyarországtól Mexikóig való távolságnak. Világrekord. Megint egy megvalósult gondolattal közelebb a repülőgép beláthatatlanul rejtelmes, álomszerű végcélja felé. Elképesztő kontrasztok ebben a kis Dessauban. Ötszázéves tornyok árnyékában lélegzik meg a középkor. Csöndes irodákban összeráncolt homlokkal új motorokat rajzolnak a mérnökök. A város órái úgy ütik a delet, mint a beporozott orgonák hangja. A legújabb repülőgép első próbaútja most zúg ide a repülőtér felől. Sárga kőépületeken anhalti hercegek címere álmodja a lovagkort a hajnali szürkületben. Ezer meg ezer munkás siet végig a városon a repülőgépgyár felé. Hotel zum goldenen Beutel. Csönd. Sör. Az ablakok mögött szőke biedermayer. A szemük csillog, amikor kimondják: Ozeanflug. A perifériákon fütyülnek a gyárak. Az utcán kapkodják az estilapot: A Bremen. Este tízkor az éjjeliőr botja kong a görbe utcán és az ágyakban a mérnökök a Diesel-motorról álmodnak. Az anhalti hercegek fővárosából Dr. Prof. Junkert repülőgépvárosa lett. A gyárban és a repülőtéren olajos kézzel járnak-kelnek munkások és munkavezetők, pilóták, köztük Risztics és Zimmermann nevezetűek. Mintha nem is tegnapelőtt lett volna, hogy távirat, telefon és rádió dobta szerte a nevüket Európa minden napilapjának első oldalára. Szerények és egyszerűek. A levegő gyerekei. Minden repülőben van valami mosolygó, bizakodó naivitás. Talán a kék égtől kapják. Nem nagyképűség, amikor csak úgy legyintenek a kezükkel. Még nem Lindbergek, Chamberlinek, Kohlok, akik az Atlanti óceán fölött repültek halálraszánt életükkel, ők csak ezer méter magasságban a szárazföld felett száguldottak egyfolytában három napot, három éjszakát és odakerültek arra a listára, amely a francia Santos-Dumont nevével kezdődik és az olasz Ferrarin és Del Prete neveivel végződik, akik egy hónappal ezelőtt állították fel a repülés időrekordját, mert ötvennyolc óráig és harminchét percig voltak a levegőben. A lista végén most Risztics és Zimmermann van. Ki tudja, meddig? Mi kell a repüléshez — Idegek dolga, — mondja Risztics. — És jó gépismeret. Amit a laikus fontosnak tart, a testi diszpozíció, a gyomor, az alvás, az életbiztonság kérdése, az itt kevés szerepet játszik. Tavaly Edzarddal csináltam meg a repülés időrekordját, ötvenkét órát és harminchét percet voltam a levegőben. Ezt a rekordot nyolc hónapig tartottuk. Aztán egy perc differenciával átvette tőlünk a rekordot egy amerikai, azután pedig a két olasz, akiktől most visszavettük. A tavalyi felszállásnál kétszáznegyvennégy napilap kiküldöttje volt itt Dessauban. Most is sokan. Aztán elkezdi mondani az életét: — Pesten születtem. Ott jártam iskolába is. Tizenhat éves koromban már ott lézengtem a Rákoson és repültem is. Ez még a repülőgép legprimitívebb korában volt. A kezdetén. Már akkor úgy húzott oda valami. De ez még nem volt komoly, igazi dolog. Tizenkilenc éves voltam, amikor kitört a világháború. A katonaságnál repülő lettem. Végigrepültem a háborút. — Én is a háborúban lettem pilóta, — mondja a német Zimmermann. — A német hadseregben. Ez a rajnavidéki fiú még ma is olyan, mint egy német katona. Vörösesszőke haja van és a naptól, széltől vörösre égetett arca. És mikor Riszticscsel tovább beszélek magyarul, egyszerre Zimmermann is beleszól egy tört magyar szót — Hát ezt honnan tudja? — Hallottam sokat magyarul, — válaszolja mosolyogva. És most kiderül, hogy Risztics világrekorder-társának van valami köze a magyar történelemhez is. — A háború után — mondja — Zürichbe kerültem pilótának, egy svájci társasághoz. Ezerkilencszázhuszonegy őszén egyszer csak felszólítottak, hogy vállaljam egy repülőút vezetését Svájcból Magyarországra. Aztán sok próbarepülést tettünk a Vierwaldstätti tavon, amelynek partján a hertensteini kastély van. Egy októberi napon a legnagyobb titokban felszálltunk a Zürich melletti dübendorfi repülőtéren. A gépben élt IV. Károly király, akit és vittem akkor Magyarországra. Mikor megérkeztünk a Cziráky-kastélyba, én otthagytam a gépet, amelyről úgy tudom, hogy most egy magyar múzeumban van és vonaton Budapestre mentem. Ott kószáltam néhány napig. Nagy volt a zavar. Senki se ismert, senki se tudta, hogy én voltam a repülőút pilótája. Aztán néhány nap múlva hazajöttem Németországba és azóta a Junkersgyárnál vagyok. Én vagyok a gyár legrégibb pilótája. Úgynevezett berepülőpilóta, Riszticscsel együtt. Az újonnan elkészült gépeket előbb mi próbáljuk ki, minden géppel az első utakat előbb mi tesszük meg, mindaddig, amíg hibátlan és szállításra alkalmas lesz. Risztics az amerikai repülésről Most megint Risztics mondja: — Én a háború után egy amsterdami vállalathoz kerültem, ahol Fokker-gépekkel repültem. Aztán két évig a Magyar Légiforgalminál voltam pilóta, Budapest és Bécs között. Négy évvel ezelőtt jöttem el Pestről, azóta a Junkers-gyárnál vagyok. Német állampolgár is lettem. Hálás vagyok nekik nagyon, hogy alkalmat adnak a munkára. Most valami megcsillan a szemében. — Igen, — mondja, — nekem is ambícióm egy Amerika-repülés. A tavalyi bonyodalmakat kissé restellem. De nem tehetek róla. Nekem nincs pénzem. Már pedig egy ilyen Oceanflug minden egyéb diszpozíción kívül pénzkérdés, sőt nekem kizárólag pénzkérdés. A gép ára és biztosítása körülbelül háromszázezer márka. Nekem nincs. Ekkor ajánlkozott Lili Dillenz bécsi színésznő, hogy megvásárolja a gépet, ha átviszem rajta Amerikába. Én azt hittem, hogy a pénz megvan. Jóhiszeműen engedtem, hogy a színésznő elkezdje a repülésünkről szóló előhíreket lanszírozni. Utóbb derült ki, hogy a pénz nincs meg és nem is sikerült megszereznie. Nekem nagyon kellemetlen volt, hogy egy meg nem történt repüléssel kapcsolatban ilyen reklámok központjába kerültem. Részletek a rekordrepülésről — A mostani Rekordflug — mondja tovább és a pesti fiú mosolygó biztonsága van az arcán — nyolcezerkétszáz kilométer volt, amiből hivatalosan ötezerhatvanöt kilométert vesznek tudomásul, mert a kitérések, hullámzások, esések, emelkedések és kanyarodók nem számítanak. De még így is a hatvanöt és fél órás időrekordon kívül távolsági világrekord is. Hogy várjon nagy izgalom-e? Izgalomról itt nincs szó. Az idegek feszültségével kezdődik a dolog. Az első órákban az ember, mint egy pattanásig felhúzott szerkezet, érzi minden idegszálát és ez az állapot — éppen fordítva, mint hinnék, — fokról fokra, óráról órára csendesedik. A második napon már egy megszokott, biztos tempó lesz belőle, aztán már gépszerűen mozog és működik az egész emberi mechanizmus is, az ember együtt kattog a géppel, mintha annak égyük rugója volna, szinte az öntudatlan apátiáig ... Állandóan Dessau-tól Leipzigig mentünk és vissza, körülbelül ezer méter magasságban. Ez a vonal oda-vissza valamivel töb mint száz kilométer. A vezetés idejét kettőnk között nem osztották be szabályosan órarend szerint. Ez lehetetlen is lett volna. Aki elfáradt, az hátrabújt aludni és a másik tovább vezetett. Néhány óra után, aki kipihente magát, az megint előmászott, megráncigálta a másiknak a kabátját és odaült a géphez. Beszélni ugyanis nem igen lehet. A rettentő zúgásban és kattogásban csak írásban lehet érintkezni. Kis papírdarabkákon beszélgettünk. Később, amikor időnként simán megy a gép, akkor lehet ordítani is, azt meg lehet hallani. Jelbeszéddel is lehet érintkezni, mint a némák. Zimmermann inkább a nappalokon vezetett, én az éjszakákon. A sötétben nehezebb. A szem kimered, a gép minden rezdülésére vigyázni kell, a kanyarodókat és hullámzásokat hajszálidegekkel kell érezni és ellensúlyozni. — Komoly veszély — mondja tovább — akkor volt, amikor négy órán át csatáztunk a viharral. Reszketett a gép a szélvészben, de bírtuk, álltuk, dobálóztunk, de repültünk. Ekkor volt, hogy lent a vezetőség érintkezésbe lépett a hamburgi repülőtér vezetőségével és amikor azt a választ kapta, hogy ott nincs vihar, akkor óriási betűkkel közölte velünk, hogy vágjunk át Hamburg felé és folytassuk ott. De addigra már el is múlt a vihar és maradhattunk Dessau és Leipzig között. Ez a vihar okozta, hogy nem tudtunk még nagyobb rekordot teremteni. Háromezer liter, benzolt vittünk magunkkal, óránként körül* belül harminchét litert használtunk el normálisan, tehát nyolcvanegy órát maradhattunk volna a levegőben, ha a négyórás vihar nem használt volna el a kelleténél jóval többet. Viharban ugyanis a maximumra kell fokozni a gép ellenállását. Csak ez volt az oka, hogy a hatvanhattödik órában befejeztük. Nem a kimerültség. Nem is az evés. Az egész három nap és három éjszaka alatt néhány szelet kenyeret és néhány tojást ettünk. Vittünk magunkkal élelmet, de ez a magasban megromlott és ehetetlen lett. Lehet, hogy a benzingáztól, vagy a nedves levegőtől. Még a citromvíz is ihatatlan lett. Ilyenkor az evés nem fontos. Bírtuk volna még tovább. Mikor leszálltunk és kiléptünk a gépből, akkor vettük észre, hogy süketek vagyunk. Egy szót sem hallottunk a lármából, üdvözlő beszédekből. De ez hamar elmúlt. Nem primadonnák — gyári pilóták — És most? A következő út? A két pilóta összenéz. — Hát honnan tudjuk mi azt előre? — mondja Risztics. — Éppen úgy nem tudjuk, mint azt, hogy jövőre mi lehet a repülőgépből, hová és milyen új szenzációk felé fejetődik. A mi ambíciónkat és céljainkat mindig a repülőgép újabb lehetőségei irányítják. Ezek a lehetőségek pedig előbb a konstruiőr térben, a gyárban születnek meg. Az ember sok mindent szeretne. Majd! Mi nem vagyunk primadonnák, hanem alkalmazottak, gyári pilóták. Kaptam meghívást Budapestre is az Aero Szövetségtől, hogy látogassak el néhány napra. Még azt sem tudom, hogy me* hetek-e. Itt dolgozni kell, végezni a rendes napi munkát a repülőtéren. Mikor kis autóján kikisér a Berlin felé in* duló vonathoz, feltűnik, hogy senki se for* dul utána. Még a nők se. Furcsa. Egy ilyen kis városban. Tegnapelőtt ezrek várták a leszállását a repülőtéren. Talán itt csakugyan nincsen primadonnakultusz? Az ember csak addig érdekes, amíg benn ül a gépben és produkál valamit. Ahogyan a németek a színészt is csak addig nézik, amíg a színpadon van. Balassa Emil fiz eiseittili isi elviselhetővé válik, ha vesz magának 1 üveg valódi mim a sósborszeszt s azzal — esetleg tele vízzel hígítva — lemossa magát. A valódi Diana sósborszesz hűsítő hatása órákig érezhető és ellankadt, tikkadt testét az újjászületés üditő érzésével tölti el. mini ffiitieffis ma a Diana sósborszeszes bedörzsölés az egész napi friss munkabírást, a fáradtság nélkül való dolgozást biztosítja. Este letenvős előtt a Diana sósborszeszes lemosás üdítő álmot, tökéletes pihenést és víg ébredést jelent. filBIAP 1928. július II. 13 Szeged évenként egy újságírót küld külföldi tanulmányútra Szegedről jelenti a Magyar Hírlap tudósítója. A Magyar Újságírók Egyesületének szegedi csoportja, mint ismeretes, néhány héttel ezelőtt alakult meg. Az újonnan megalakult csoport nemrégen beadványt intézett Szeged város tanácsához, amelyben kérte, hogy a város hatósága 1929-től kezdve évente vegyen fel költségvetésének kiadási rovatába 1000 pengőt, amelyből egy-egy szegedi újságírót küldene ki külföldi tanulmányútra. Az újságíróknak ezzel a beadványával szombaton foglalkozott a városi tanács. Vitéz dr. Szabó Géza, a kultúrügyi osztály vezetője, ismertetvén a beadványt, annak a véleményének adott kifejezést, hogy ennek az utazási ösztöndíjnak megszavazásából Szeged város közönségének közvetett haszna származik. Az újságíró külföldi tanulmányútján nyitott szemmel jár s az új impressziókat lapjának hasáb* jain közli, úgyhogy az ő tapasztalatai a város közönségének közkincsévé válnak. Ép pen ezért javasolta a kérelem teljesítését. Dr. Somogyi Szilveszter polgármester kije lentette, hogy a kérelem teljesítése elől a város nem zárkózhatik el. Szerinte is fontos erkölcsi érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez az életrevaló indítvány keresztülvitessék s a szegedi újságírók külföldi tanulmányútja lehetővé tétessék. Ezután egyhangúlag elhatározták, hogy az újságírók beadványát pártolólag terjesztik a költségvetési bizottság elé. Kezdődő érelmeszesedésnél a természetes „Ferenc József“ keserűvíz úgy az alhasi pan gást, mint a renyhe emésztést gyorsan és enyhe módon megszünteti. A gyakorlati orvostudomány vezérei a Ferenc József vizet azért becsülik olyan nagyra, mert ez a szívbajosoknál is szabályozza a gyomor- és bélműködést, aminek következtében az étvágy növekszik és az ellenállóképesség fokozódik. Kapható gyógyszertárakban, drogériákban és fűszerüzletekben. **