Magyar Hirlap, 1929. augusztus (39. évfolyam, 172-196. szám)
1929-08-20 / 187. szám
0 1929 augusztus 20. HÍRLAP AZ ÜRES ÍGÉRET FÖLDJE Írta: Dr. KADOSA MARCEL Zsolt Béla lapjában, A Toll-ban egy beszélgetés jelent meg, amelyet a tudósító Stefan Zweiggal folytatott. Stefan Zweigról sokan vallják, hogy ezidőszerint a németnyelvű íróművészek legnagyobbika, amely értékelést nem vagyok hivatva se jóváhagyni, se megtagadni, mert a német irodalom nem eléggé ismeretes előttem ahhoz, hogy az elsőbbség kérdésében ítélkező zsűrinek bármilyen szerény trója is lehetnék. Egyébként is illetéktelen és meddő dolognak tartom az efféle értékeléseket, mivel ilyesmire mindig csak a harmadik generációnak van kompetenciája. A jelenkor kiválóságai csak az albumgyűjteményünk ékességei, akiknek a képét csaknem kivétel nélkül kihajigálja és másokkal helyettesíti a következő nemzedék. A legis legkiválóbbak ezreiből is csak egy egy maradhat meg a történelmi arcképcsarnok gyűjteményében. Ezzel a bölcs intézkedéssel a jó Isten nyilván az iskolák ifjúságát akarja megóvni a megbolondulás ellen. Viszont a mindenkiről gondoskodó jó Isten bölcsességére vall az is, hogy az embereket nem áldja meg hasonló bölcsességgel, hanem az arcképfestők, szobrászok, ércöntők, kőfaragók és szóömlesztők érdekében mindig hagy az emberekben annyi ostobaságot, hogy az arcképleleplezéssel, szoborállítással, nagysággá avatással ne várjanak három nemzedék elmúlására, hanem a maguk értékelése alapján siessenek a közterekre kiállítani olyan ércalakokat, akiket már egyetlen nemzedékkel később a legjobb akarattal se tekinthet senki másnak, mint forgalmi akadályoknak, amelyek nem a megörökített alak nagyságának, hanem a megörökítők ostobaságának, kritikátlanságának, szemtelen tolakodásának vagy valamiféle érdekhajhászásának az ércemlékei. Tehát a jelenkor nagy német írója, kritikusa, esztétája, Stefan Zweig arról beszélgetett, hogy mit látott Oroszországban, ahol tíz napot töltött Moszkvában és Leningrádban, ahogyan most Szentpétervárét nevezik. Nem sokat látott — úgymond — de mély megrendüléssel tért vissza. Az ottani állapotokat egy hatalmas kísérletnek mondja, amelyet a százötven milliós Oroszország a saját népének a bőrén folytat és amely őszerinte végleg elzárja majd a világban a reakció előtt (pontosabban úgy kellett volna mondania: minden enyhébb fajtájú reakció előtt) a levegőt. Egy százötven milliós nép az élet új formáját alakítja ott — mondja Zweig — és csodálatosan szenved egy eszméért, amelyért heroikus szenvedéllyel vállal magára minden nélkülözést. Ez a hatalmas nép örömmel szenved a felszabadulásáért. Sőt, ami még megrendítőbb, örömmel viseli a szenvedését az intellektuális réteg is, mert minden tagja át van hatva attól a gondolattól, hogy egy százötven milliónyi nép elkövetkező generációjáért szenved, az emberi szabadság és általános jólét oly magas fokáért, melyért minden lemondás érdemes és minden szenvedés kevésnyi ár. „És ha ez a megdöbbentően hatalmas szociális kísérlet, melyet Oroszország magára vett és amelyben tíz éven át az egész világ csodálatára, sőt az egész világ ellen kitart, össze nem omlott, ezt három tényezőnek köszönheti: diktátorai hallatlan, fanatikusan kemény energiájának, a szenvedéshez szokott nép össze nem hasonlítható készségének és türelmének és nem utolsó sorban a „polgárinak“ bélyegzett, politikailag lebecsült orosz intellektuelek idealizmusának és áldozatkészségének.“ Amely arra indítja a Zweig által meglátogatott, egy szobában negyedmagával lakó nagy tudóst, hogy a valószínűleg rémült csodálkozással benyitó Zweiget azzal fogadja, hogy „nicsevo“, nem tesz semmit. A Potemkin-film rendezőjét, Eisensteint, hogy ne fogadja el a Hollywoodból jövő ajánlatot, amely egyetlen film rendezéséért 300.000 dollárt kínált neki. És Maxim Gorkijt, hogy árulásnak érezze az Oroszországon kívül való életet és hazamenjen „találkozni“ a felébredt orosz néppel. Mit szóljon mindezekhez az ember? Talán azt, hogy a természet szeszélye folytán a kanári madár oly gyönyörűen tud énekelni és amellett oly buta tud lenni, mint amilyen buta éppen egy kanári madár és egy Stefan Zweig oly nagy író tud lenni és amellett olyan naiv is tud lenni (a tehetséggel szemben bennem meglévő alázatosságból nem használom az ostoba jelzőt), mint amilyen naivság ezekből a megállapításokból kilátszik. Mikor énnekem már valaki arról beszél, hogy „Oroszország“ szenvedést vesz magára vagy az „orosz nép“ örömmel szenved a következő nemzedék jóvoltáért és eféle színtiszta ostobaságokat, akkor én már tudom, hogy bármilyen emberi nagyság formájában is, csak gyermekes frázisok szajkózójával állok szemben. Egyetlen ember sincs az egész világon, aki a következő nemzedékért vállalna magára szenvedéseket, annál kevésbé teszi ezt egy nép, mivelhogy „a nép“ egyáltalában nem gondol és nem tesz semmit, lévén csupán egy abstrakció. „Amiért az ember egy kétlábú féreg, ebből nem következik, hogy ötven ember az egy százlábú féreg“, — mondja Chesterton. Még az is csak egy picikét igaz, hogy az ember a gyermekeiért szenved és nagyon sok igazsága volt a Simplicissimus „Gemütsmenschen“-sorozatában annak a pimasz kölyöknek, aki az édesanyja ájtatos siránkozására, hogy: „mit Wehen hab’ ich dich geboren !“ — szemtelenül azt vágta vissza: „hättest du dich chloroformiren lassan !“ Hát persze, hogy ha az ember küzd és szenved és gyermekei vannak, akkor az ember mondhatja, hogy a gyermekeiért szenved. De hogy ebben mily sok az optikai csalódás, arra bőséges bizonyítékok azok az esetek, amikor gyermektelen emberek éppen úgy küzdenek, dolgoznak, gyűjtenek és kuporgatnak, mintha tizenkét gyerek jövőjéről gondoskodnának és viszont sokgyermekek emberek könnyelmű és lusta cigányok életét élik. Azt hiszem, elmondtam már egyszer, hogy a kilencvenes években Budán felakasztotta magát cukorspárgára egy magányos ember, akinek az ágya alatt többszáz kiszáradt zsemlyét találtak, amelyeket negyedáron vásárolt össze a környékbeli pékektől és vízire áztatva évről-évre ez volt a tápláléka. A szalmazsákjában egy horribilis, emlékezetem szerint százezrekre rúgó pénzösszeget találtak és a vizsgálat megállapította róla, hogy az előző napokban a fél várost végigalkudta, hogy egy revolvert vásároljon, de mivel drágállotta, tehát cukorspárgára kötötte föl magát biztosan a következő nemzedékért. Egy átlagos felfogású tízéves gyermek már tisztában van vele, csak egy olyan nagy író, mint Stefan Zweig nem tudja, hogy az orosz nép, szegény, nem azért szenved, mert „magára vette“ hősiesen a szenvedést, hanem azért, mert a borzalmas erejű terror miatt, amely reá nehezedik, nem tud magán segíteni. Micsoda szánalmas naivság az is, komolyan venni annak a szerencsétlen tudósnak a nicsevóját, holott csak a vak nem látja, hogy a boldogtalan egyszerűen nem mer megnyikkanni, mert akkor éhenhal vagy agyonütik. Kussol tehát szegény, sőt alakoskodik abban az egyetlen reményben, amelybe még tíz év után is görcsösen kapaszkodik, hogy: „wacach nix habtens“ Vagy az Eisenstein úr lelkes önfeláldozásában nem venni észre az útlevélhiányt, holott máskép meg se érhető a dolog, mert hiszen napnál világosabb, hogy ha a Potemkinnek sikere volt az egész világon, akkor Eisenstein úr Hollywoodban, az ottani eszközökkel, még százszor hatásosabb forradalmi filmet csinálhatna. Avagy Maxim Gorkij nagy gesztusát komolyan venni! Tessék csak őrá a kiszökött Mereskovszkijtól információt kérni, majd az megmondja, hogy miképpen viselkedett Maxim Gorkij a nagy szerencsétlenségben! Már harmadszor távozik el és tér ismét nagy görögtűzzel vissza a bolsevizmus kitörése óta és ha az ájtatoskodó hazatérésének valaki az igazi okát akarná megnevezni, akkor, ha nagyon jóindulatú akarna lenni, a közönséges nosztalgiát jelölné meg indítékul, ha pedig nagyon rosszindulatú akarna lenni, akkor azt mondaná, hogy azért megy haza, mert elfogyott a dohánya. Ha Stefan Zweig nekünk gusztust akar csináli, akkor ne áradozzon a levegőbe, hanem mutassa meg, hogy mi hát a magasabb életforma, amely felé nem az „orosz nép“ tör — hanem amely felé az orosz népet a fegyveres terrorra támaszkodó bürokrata diktatúra tereli. Egyelőre a legnagyobb tudós, aki Zweig szerint remekműveket ír, negyedmagával lakik egy szobában, de hol és miben van annak a garanciája, hogy holnap már rózsás ligetben épült hajlékában fog dolgozhatni? Egyelőre mindenki rongyos, piszkos, rosszkeresetű, keveset produkáló éhenkórász. Mi az, aminek az alapján minden épeszű embernek hinnie kell, hogy holnapra ezek mind jól élő, derült, boldog, kultúrált lények lesznek, annak a „jövő“-nek az emberei, amelyről a fantaszták ábrándoznak? Itt is credo, quia absurdum? Mert ahogy abszurdum, az tisztán látszik abból, hogy az emberhez méltóságnak a legelemibb követelményei is csak abban a tempóban valósulnak meg a szegény oroszok számára, amily mértékben a diktátorrak kénytelenek feladni rendszerük őrültségét. „Jöjjön be a külföldi tőke, olyan kamatozást biztosítunk neki, aminőt nem élvezhet sehol a világon!“ — ez a felhívás lett a vége a nagy legénykedésnek és ezen a nyomon tapogatózva halad előre a tönkretett élet Oroszországban, hogy valaha elérjen oda, ahol volt a „világraszóló“ kísérlet előtt. Halljuk, még mindig halljuk a dühös prédikációkat a régi bűnös világ ellen és a nagyhangú ígéreteket, hogy milyen nagy boldogság vár ránk, ha a bűneinkből kigyógyulunk. Csakhogy az elibénk festett boldogságban a legcsekélyebb kívánatosság sincsen a számunkra és az egész prédikáció arra a lelkes egyházi szónokra emlékeztet, aki híveinek arról a bűnös emberről mondott példázatot, akit bűnei miatt a föld be nem fogadott, mire a vízbe dobták, de a víz kivetette, erre a tűzbe vetették, de a tűz se emésztette meg és ekkor a kutyák elé hajították, melyek azonban vonakodtak lerágni a húst a csontjairól. „Legyetek ti tehát szorgalmatosak a jámborságban, szeretett híveim — fejeződött be a prédikáció — hogy a föld befogadjon, a víz ki ne vessen, a tűz megemésszen benneteket és a kutyák rágják le a húst a csontotokról. Ámen!* Szent István heti Mi" Élj " vásár, KLEIN Í0°/o engedmény 15-30-ig. aü floggmeiő II. W. Benedek Elek, a felesége és a csirkecomb Négy évvel ezelőtt az Otthon Írók és Hírlapírók Köre banketten ünnepelte Benedek Eleket, akit váratlanul ért ez a tisztesség, mert véletlenül jött akkor csak fel Kisbaconból Budapestre. Azóta sem hallott annyi kedves, derűs, meleghangú felköszöntőt az Otthon tósztek emlékétől viharos nagyterme. Nem szónokoltak akkor az emberek, hanem beszélgettek s a pohárköszöntők álcás, cikornyás, erőltetett dícsériádás helyett olyan pipafüstös hangulatban diskuráltak a legelszántabb szónokok is, mintha Csak a baconi ebédlőasztalnál szórakoznának. Benedek Elek hozta közénk ezt az őszinte, intim hangulatot. Válaszát maga Benedek Elek is azzal kezdte, hogy nemrégiben nagy ünnepi vacsorát adott az ő hatvanötödik születésnapján tiszteletére családja s akkor ő így köszöntötte fel a feleségét: — Kedves párom! Téged üdvözöllek, mert a te jóságodnak köszönhetek mindent, azt a nagy kort, amit megértem s azt is, amit ez alatt az idő alatt elértem. Azt kérdezed tőlem születésem napján, hogy mit kérek tőled, mert te megígérted, hogy minden kívánságomért te megígéred, hogy minden kívánságafordulok hozzád. Azt kérem, hogy ne adj nekem többet a csirkecombot. Amikor ugyanis vőlegényed lettem, kivetted a tálból a csirke combját s átadtad nekem. Ezt tartottad a legjobb falatnak s én ezt nem utasíthattam vissza. Azóta, harmincöt éve, mindig nekem adod a csirkecombot s nekem eddig nem volt szívem, hogy kiábrándítsalak, hogy megmondjam neked: én utálom a csirkecombot. Eddig nem akartam rontani kedvedet, nem akartalak elszomorítani azzal, hogy amikor a legjobbat akartad velem, akkor tetted a legrosszabbat, mert én irtózom a csirkecombtól. Most már harmincöt év után megmondhatom ... ... Ez volt Benedek Elek, a leggyöngédebb ember, aki harmincöt évig ette, amitől undorodott. És ez volt Benedek Elek felesége, aki harmincöt évig az ura tányérjára tette mindig azt, amit ő a legjobban szeretett. . Csirkecomb ... semmiség ... E csirkecomb azonban mindennél jobban megmagyarázza, hogy miért lett öngyilkos férje halálos ágyánál ez a finom, csupaszív asszony. ★ Azon a banketten sok más kedves felköszöntő is elhangzott. Jancsó Benedek elmondta például, hogy egy nyáron együtt járták be Olaszországot. Benedek Elek — akinek a vezetékneve volt Benedek — és Jancsó Benedek, aki keresztelésként viselte a Benedek nevet. Az egyik olasz hotel portása meg is jegyezte: — Magyarországon mindenki Benedek? És talán csak az a különbség, hogy az egyik elől Benedek, a másik hátul Benedek? Ezen a banketten mondta el egy másik úr, hogy amikor Benedek Eleket pátriája megválasztotta Apponyi-párti képviselőnek, Apponyi nagyon meglepődött: — Kezdek jó véleménnyel lenni a magyar választásokról. Eddig azt láttam, hogy a győzelemhez nagyobb ára vagy pénz és erőszak kell, vagy alakoskodás, hízelkedés, demagógoskodás. Már pedig Lekszi sem pénzt nem költött, ellenzéki is volt, sem egy hazug szó el nem hangzott az ajkáról, talán még az ellenfelét is megdicsérte. Ha már olyan szelid, kislányos természetű embert is megválasztanak képviselőnek, akkor kezd megváltozni a véleményem a választásokról. ♦ Benedek Elek igen komoly írótehetség volt. A „Testamentum és hat levél“ finom, mélyérzésű és pompás elbeszélő műve. Az „Uzoni Margit“ fiatalkorunk kedves olvasmánya volt és valamikor komoly sikert aratott vígjátéka — a Falusi Bohémek — is. Székely mese- és népmonda-gyűjteménye pedig irodalomtörténeti érték. Legjobban azonban a népnek és a gyerekeknek szeretett írni. Gyakran elmondta: — Könnyű intelligens felnőtteknek írni, nekem minden vágyam az, hogy a gyerekek és a parasztság kedves írója lehessek. A gyerek: serdülő ember és a paraszt a nemzet serdülő gyermeke. Akik a gyerekeknek írnak, elkezdenek „gyerekszálni“ és akik a parasztnak írnak, atyámbátyámoznak, népieskednek, pedig a gyerek is, a paraszt is nem azt várják, hogy leereszkedjenek hozzájuk, hanem hogy az intelligens embernyi emberek magukhoz emeljék őket. Én mindig úgy beszélek írásaimban a gyerekekhez, mintha ők is felnőttek, és a parasztokhoz, mintha velem egyértelmességűek lennének. Éppen csak hogy olyanokról írok nekik, amit megértenek és úgy, hogy megértsék. Ehhez azonban a Benedek Elek kedélye, jósága és végtelen egyszerűségének csodálatos bölcsessége kellett. Azt is ambicionálta Benedek Elek, hogy lefordítsa a magyar törvényeket a magyar nyelvre. Apponyinak tetszett is az ötlet, de mégsem bízták meg Benedeket azzal, hogy értelmes magyar nyelvre írja át a törvények rettenetes fogalmazását. Elmondta, hogy Székelyudvarhelyen gyakran megfigyelte, amikor a bíróság kihallgatta az egyszerű székely tanukat s vallomásuk után a bíró rászólt a tanúra:• Mondja utánam az esküt. Én Kovács János... — Én Kovács János — ismételte a tanú. — Esküszöm az élő Istenre... — Esküszöm az élő Istenre... — Hogy amire meghallgattattam ... Itt minden tanú megbicsaklott. Ki sem tudta talán mondani ezt a rettenetes szót, hogy „meghallgattattam“ vagy egészséges nyelvérzéke tiltakozott s önkénytelenül mind így mondta a bíró után: — Hogy amire meghallgattak ... Ha tehát ilyen tévedések csúsztak be a hivatalos nyelvbe, ki kell azokat gyomlálni — ez volt a Benedek Elek vágya. Persze, hogy nem sikerült. * Kisbaconba vonult vissza Benedek Elek az ő kis negyven holdas földecskéjére, ő lett azonban a központja, vezére, atyai barátja környéke magyar íróinak. Lapját szerették s a gyerekek rajongtak a „Nagyapóért“. Bebejárta a falvakat, biztatta fiatalabb írói társait, barátkozott gyermekolvasóival. Nem erre a világra való ember volt. A felesége sem. Csak az ő novelláiban éltek olyan emberek, mint amilyenek ők voltak ... A csirkecomb . . . képviselősége . .. szimplán szent ambícói... A kisbaconi temetőbe valók ők, ahol együtt fognak nyugodni. Temetésükön őszinte könynyek peregnek le a szemekből és igazi részvétet fejeznek ki a virágok, a vadvirágok is, amiket senki sem ültetett s mégis kivirulnak minden tavasszal. Kun Andor Kean -I