Magyar Hirlap, 1929. augusztus (39. évfolyam, 172-196. szám)

1929-08-20 / 187. szám

0 1929 augusztus 20. HÍRLAP AZ ÜRES ÍGÉRET FÖLDJE Írta: Dr. KADOSA MARCEL Zsolt Béla lapjában, A Toll-ban egy beszélgetés jelent meg, amelyet a tudó­sító Stefan Zweiggal folytatott. Stefan Zweigról sokan vallják, hogy ezidő­­szerint a németnyelvű íróművészek leg­nagyobbika, amely értékelést nem va­gyok hivatva se jóváhagyni, se megta­gadni, mert a német irodalom nem eléggé ismeretes előttem ahhoz, hogy az elsőbbség kérdésében ítélkező zsűrinek bármilyen szerény tró­ja is lehetnék. Egyébként is illetéktelen és meddő do­lognak tartom az efféle értékeléseket, mivel ilyesmire mindig csak a harma­dik generációnak van kompetenciája. A jelenkor kiválóságai csak az album­­gyűjteményünk ékességei, akiknek a képét csaknem kivétel nélkül kihajigálja és másokkal helyettesíti a következő nemzedék­. A legis legkiválóbbak ezreiből is csak egy egy maradhat meg a törté­nelmi arcképcsarnok gyűjteményében. Ezzel a bölcs intézkedéssel a jó Isten nyilván az iskolák ifjúságát akarja meg­óvni a megbolondulás ellen. Viszont a mindenkiről gondoskodó jó Isten böl­csességére vall az is, hogy az embereket nem áldja meg hasonló bölcsességgel, hanem az arcképfestők, szobrászok, érc­­öntők, kőfaragók és szóömlesztők érde­kében mindig hagy az emberekben annyi ostobaságot, hogy az arcképlelep­lezéssel, szoborállítással, nagysággá ava­tással ne várjanak három nemzedék el­múlására, hanem a maguk értékelése alapján siessenek a közterekre kiállítani olyan ércalakokat, akiket már egyetlen nemzedékkel később a legjobb akarattal se tekinthet senki másnak, mint for­galmi akadályoknak, amelyek nem a megörökített alak nagyságának, hanem a megörökítők ostobaságának, kritikátlan­ságának, szemtelen tolakodásának vagy valamiféle érdekhajhászásának az érc­emlékei. Tehát a jelenkor nagy német írója, kritikusa, esztétája, Stefan Zweig arról beszélgetett, hogy mit látott Orosz­országban, ahol tíz napot töltött­­ Moszkvában és Leningrádban, ahogyan most Szentpétervárét nevezik. Nem so­kat látott — úgymond — de mély meg­rendüléssel tért vissza. Az ottani állapo­tokat egy hatalmas kísérletnek mondja, amelyet a százötven milliós Oroszország a saját népének a bőrén folytat és amely őszerinte végleg elzárja majd a világban a reakció előtt (pontosabban úgy kellett volna mondania: minden enyhébb faj­tájú reakció­ előtt) a levegőt. Egy száz­ötven milliós nép az élet új formáját alakítja ott — mondja Zweig — és cso­dálatosan szenved egy eszméért, amely­ért heroikus szenvedéllyel vállal magára minden nélkülözést. Ez a hatalmas nép örömmel szenved a felszabadulásáért. Sőt, ami még megrendítőbb, örömmel viseli a szenvedését az intellektuális ré­teg is, mert minden tagja át van hatva attól a gondolattól, hogy egy százötven milliónyi nép elkövetkező generációjáért szenved, az emberi szabadság és általá­nos jólét oly magas fokáért, melyért minden lemondás érdemes és minden szenvedés kevésnyi ár. „És ha ez a meg­döbbentően hatalmas szociális kísérlet, melyet Oroszország magára vett és amelyben tíz éven át az egész világ cso­dálatára, sőt az egész világ ellen kitart, össze nem omlott, ezt három tényezőnek köszönheti: diktátorai hallatlan, fana­tikusan kemény energiájának, a szenve­déshez szokott nép össze nem hasonlít­ható készségének és türelmének és nem utolsó sorban a „polgárinak“ bélyegzett, politikailag lebecsült orosz intellek­­tuelek idealizmusának és áldozatkész­ségének.“ Amely arra indítja a Zweig által meglátogatott, egy szobában ne­gyedmagával lakó nagy tudóst, hogy a valószínűleg rémült csodálkozással be­nyitó Zweiget azzal fogadja, hogy „nicsevo“, nem tesz semmit. A Potem­­kin-film rendezőjét, Eisensteint, hogy ne fogadja el a Hollywoodból jövő aján­latot, amely egyetlen film rendezéséért 300.000 dollárt kínált neki. És Maxim Gorkijt, hogy árulásnak érezze az Orosz­országon kívül való életet és hazamen­jen „találkozni“ a felébredt orosz néppel. Mit szóljon mindezekhez az ember? Talán azt, hogy a természet szeszélye folytán a kanári madár oly gyönyörűen tud énekelni és amellett oly buta tud lenni, mint amilyen buta éppen egy ka­nári madár és egy Stefan Zweig oly nagy író tud lenni és amellett olyan naiv is tud lenni (a tehetséggel szemben ben­nem meglévő alázatosságból nem hasz­nálom az ostoba jelzőt), mint amilyen naivság ezekből a megállapításokból kilátszik. Mikor énnekem már valaki arról beszél, hogy „Oroszország“ szen­vedést vesz magára vagy az „orosz nép“ örömmel szenved a következő nemzedék jóvoltáért és eféle színtiszta ostobaságo­kat, akkor én már tudom, hogy bár­milyen emberi nagyság formájában is, csak gyermekes frázisok szajkózójával állok szemben. Egyetlen ember sincs az egész világon, aki a következő nemze­dékért vállalna magára szenvedéseket, annál kevésbé teszi ezt egy nép, mivel­hogy „a nép“ egyáltalában nem gon­dol és nem tesz semmit, lévén csupán egy abstrakció. „Amiért az ember egy kétlábú féreg, ebből nem következik, hogy ötven ember az egy százlábú fé­reg“, — mondja Chesterton. Még az is csak egy picikét igaz, hogy az ember a gyermekeiért szenved és nagyon sok igazsága volt a Simplicissimus „Gemüts­­menschen“-sorozatában annak a pimasz kölyöknek, aki az édesanyja ájtatos siránkozására, hogy: „mit Wehen hab’ ich dich geboren !“ — szemtelenül azt vágta vissza: „hättest du dich chloro­formiren lassan !“ Hát persze, hogy ha az ember küzd és szenved és gyermekei vannak, akkor az ember mondhatja, hogy a gyermekeiért szenved. De hogy ebben mily sok az optikai csalódás, arra bőséges bizonyítékok azok az esetek, amikor gyermektelen emberek éppen úgy küzdenek, dolgoznak, gyűjtenek és kuporgatnak, mintha tizenkét gyerek jövőjéről gondoskodnának és viszont sokgyermekek emberek könnyelmű és lusta cigányok életét élik. Azt hiszem, elmondtam már egyszer, hogy a kilenc­venes években Budán felakasztotta ma­gát cukorspárgára egy magányos ember, akinek az ágya alatt többszáz kiszáradt zsemlyét találtak, amelyeket negyedáron vásárolt össze a környékbeli pékektől és vízire áztatva évről-évre ez volt a táp­láléka. A szalmazsákjában egy horribi­lis, emlékezetem szerint százezrekre rúgó pénzösszeget találtak és a vizsgálat meg­állapította róla, hogy az előző napokban a fél várost végigalkudta, hogy egy re­volvert vásároljon, de mivel drágállotta, tehát cukorspárgára kötötte föl magát biztosan a következő nemzedékért.­ Egy átlagos felfogású tízéves gyermek már tisztában van vele, csak egy olyan nagy író, mint Stefan Zweig nem tudja, hogy az orosz nép, szegény, nem azért­ szenved, mert „magára vette“ hősiesen a szenvedést, hanem azért, mert a bor­zalmas erejű terror miatt, amely reá ne­hezedik, nem tud magán segíteni. Mi­csoda szánalmas naivság az is, komol­­yan venni annak a szerencsétlen tudós­nak a nicsevó­ját, holott csak a vak nem látja, hogy a boldogtalan egyszerűen nem mer megnyikkanni, mert akkor éhenhal vagy agyonütik. Kussol tehát szegény, sőt alakoskodik abban az egyetlen reményben, amelybe még tíz év után is görcsösen kapaszkodik, hogy: „wacach nix habtens“ Vagy az Eisen­stein úr lelkes önfeláldozásában nem venni észre az útlevélhiányt, holott más­kép meg se érhető a dolog, mert hiszen napnál világosabb, hogy ha a Potemkin­­nek sikere volt az egész világon, akkor Eisenstein úr Hollywoodban, az ottani eszközökkel, még százszor hatásosabb forradalmi filmet csinálhatna. Avagy Maxim Gorkij nagy gesztusát komolyan venni! Tessék csak őrá a kiszökött Me­­reskovszkij­tól információt kérni, majd az megmondja, hogy miképpen viselke­dett Maxim Gorkij a nagy szerencsét­lenségben! Már harmadszor távozik el és tér ismét nagy görögtűzzel vissza a bolsevizmus kitörése óta és ha az ájta­­toskodó hazatérésének valaki az igazi okát akarná megnevezni, akkor, ha na­gyon jóindulatú akarna lenni, a közön­séges nosztalgiát jelölné meg indítékul, ha pedig nagyon rosszindulatú akarna lenni, akkor azt mondaná, hogy azért megy haza, mert elfogyott a dohánya. Ha Stefan Zweig nekünk gusztust akar csináli, akkor ne áradozzon a le­vegőbe, hanem mutassa meg, hogy mi hát a magasabb életforma, amely felé nem az „orosz nép“ tör — hanem amely felé az orosz népet a fegyveres terrorra támaszkodó bürokrata diktatúra tereli. Egyelőre a legnagyobb tudós, aki Zweig szerint remekműveket ír, negyedmagá­val lakik egy szobában, de hol és miben van annak a garanciája, hogy holnap már rózsás ligetben épült hajlékában fog dolgozhatni? Egyelőre mindenki rongyos, piszkos, rosszkeresetű, keveset produkáló éhenkórász. Mi az, aminek az alapján minden épeszű embernek hinnie kell, hogy holnapra ezek mind jól élő, derült, boldog, kultúrált lények­ lesznek, annak a „jövő“-nek az em­berei, amelyről a fantaszták ábrándoz­nak? Itt is credo, quia absurdum? Mert a­hogy abszurdum, az tisztán látszik ab­ból, hogy az emberhez méltóságnak a legelemibb követelményei is csak abban a tempóban valósulnak meg a szegény oroszok számára, amily mértékben a­ diktátor­­rak kénytelenek feladni rend­szerük őrültségét. „Jöjjön be a külföldi tőke, olyan kamatozást biztosítunk neki, am­inőt nem élvezhet sehol a világon!“ — ez a felhívás lett a vége a nagy le­génykedésnek és ezen a nyomon tapo­gatózva halad előre a tönkretett élet Oroszországban, hogy valaha elérjen oda, ahol volt a „világraszóló“ kísérlet előtt. Halljuk, még mindig halljuk a dü­hös prédikációkat a régi bűnös világ el­len és a nagyhangú ígéreteket, hogy milyen nagy boldogság vár ránk, ha a­ bűneinkből kigyógyulunk. Csakhogy az elibénk festett boldogságban a legcse­kélyebb kívánatosság sincsen a szá­munkra és az egész prédikáció arra a lelkes egyházi szónokra emlékeztet, aki híveinek arról a bűnös emberről mon­dott példázatot, akit bűnei miatt a föld be nem fogadott, mire a vízbe dobták, de a víz kivetette, erre a tűzbe vetették, de a tűz se emésztette meg és ekkor a kutyák elé hajították, melyek azonban vonakodtak lerágni a húst a csontjairól. „Legyetek ti tehát szorgalmatosak a­ jámborságban, szeretett híveim — feje­ződött be a prédikáció — hogy a föld befogadjon, a víz ki ne vessen, a tűz megemésszen benneteket és a kutyák rágják le a húst a csontotokról. Ámen!* S­zent I­s­t­v­á­n heti Mi" Élj " vásár, KLEIN Í0°/o engedmény 15-30-ig. aü floggmeiő II. W. Benedek Elek, a felesége és a csirkecomb Négy évvel ezelőtt az Otthon Írók és Hír­lapírók Köre banketten ünnepelte Benedek Eleket, akit váratlanul ért ez a tisztesség, mert véletlenül jött akkor csak fel Kisbacon­ból Budapestre. Azóta sem hallott annyi ked­ves, derűs, meleghangú felköszöntőt az Ott­hon tósztek emlékétől viharos nagyterme. Nem szónokoltak akkor az emberek, hanem beszélgettek s a pohárköszöntők álcás, cikor­­nyás, erőltetett dícsériádás helyett olyan pipafüstös hangulatban diskuráltak a legel­szántabb szónokok is, mintha Csak a baconi ebédlőasztalnál szórakoznának. Benedek Elek hozta közénk ezt az őszinte, intim hangulatot. Válaszát maga Benedek Elek is azzal kezdte, hogy nemrégiben nagy ünnepi vacsorát adott az ő hatvanötödik születésnapján tiszteletére családja s akkor ő így köszöntötte fel a feleségét: — Kedves párom! Téged üdvözöllek, mert a te jóságodnak köszönhetek mindent, azt a nagy kort, amit megértem s azt is, amit ez alatt az idő alatt elértem. Azt kérdezed tőlem születésem napján, hogy mit kérek tőled, mert te megígérted, hogy minden kívánságo­mért te megígéred, hogy minden kívánsága­­fordulok hozzád. Azt kérem, hogy ne adj ne­­kem többet a csirkecombot. Amikor ugyanis vőlegényed lettem, kivetted a tálból a csirke combját s átadtad nekem. Ezt tartottad a leg­jobb falatnak s én ezt nem utasíthattam vissza. Azóta, harmincöt éve, mindig nekem adod a csirkecombot s nekem eddig nem volt szívem, hogy kiábrándítsalak, hogy meg­mondjam neked: én utálom a csirkecombot. Eddig nem akartam rontani kedvedet, nem akartalak elszomorítani azzal, hogy amikor a legjobbat akartad velem, akkor tetted a legrosszabbat, mert én irtózom a csirkecomb­tól. Most már harmincöt év után megmond­hatom ... ... Ez volt Benedek Elek, a leggyöngédebb ember, aki harmincöt évig ette, amitől un­dorodott. És ez volt Benedek Elek felesége, aki harmincöt évig az ura tányérjára tette mindig azt, amit ő a legjobban szeretett. . Csirkecomb ... semmiség ... E csirkecomb azonban mindennél jobban megmagyarázza, hogy miért lett öngyilkos férje halálos ágyánál ez a finom, csupaszív asszony. ★ Azon a banketten sok más kedves fel­köszöntő is elhangzott. Jancsó Benedek el­mondta például, hogy egy nyáron együtt járták be Olaszországot. Benedek Elek — akinek a vezetékneve volt Benedek — és Jancsó Benedek, aki keresztelésként viselte a Benedek nevet. Az egyik olasz hotel por­tása meg is jegyezte: — Magyarországon mindenki Benedek? És talán csak az a különbség, hogy az egyik elől Benedek, a másik hátul Benedek? Ezen a banketten mondta el egy másik úr, hogy amikor Benedek Eleket pátriája meg­választotta Apponyi-párti képviselőnek, Ap­­ponyi nagyon meglepődött: — Kezdek jó véleménnyel lenni a magyar választásokról. Eddig azt láttam, hogy a győ­zelemhez nagyobb ára vagy pénz és erőszak kell, vagy alakoskodás, hízelkedés, demagó­­goskodás. Már pedig Lekszi sem pénzt nem költött, ellenzéki is volt, sem egy hazug szó el nem hangzott az ajkáról, talán még az ellenfelét is megdicsérte. Ha már olyan szelid, kislányos természetű embert is megválaszta­nak képviselőnek, akkor kezd megváltozni a véleményem a választásokról. ♦ Benedek Elek igen komoly írótehetség volt. A „Testamentum és hat levél“ finom, mélyérzésű és pompás elbeszélő műve. Az „Uzoni Margit“ fiatalkorunk kedves olvas­mánya volt és valamikor komoly sikert ara­tott vígjátéka — a Falusi Bohémek — is. Székely mese- és népmonda-gyűjteménye pedig irodalomtörténeti érték. Legjobban azonban a népnek és a gyere­keknek szeretett írni. Gyakran elmondta: — Könnyű intelligens felnőtteknek írni, nekem minden vágyam az, hogy a gyerekek és a parasztság kedves írója lehessek. A gye­rek: serdülő ember és a paraszt a nemzet serdülő gyermeke. Akik a gyerekeknek írnak, elkezdenek „gyerekszálni“ és akik a paraszt­nak írnak, atyámbátyámoznak, népieskednek, pedig a gyerek is, a paraszt is nem azt vár­ják, hogy leereszkedjenek hozzájuk, hanem hogy az intelligens embernyi emberek ma­gukhoz emeljék őket. Én mindig úgy beszé­lek írásaimban a gyerekekhez, mintha ők is felnőttek, és a parasztokhoz, mintha velem egyértelmességűek lennének. Éppen csak hogy olyanokról írok nekik, amit megérte­nek és úgy, hogy megértsék. Ehhez azonban a Benedek Elek kedélye, jósága és végtelen egyszerűségének csodála­tos bölcsessége kellett. Azt is ambicionálta Benedek Elek, hogy lefordítsa a magyar törvényeket a magyar nyelvre. Apponyinak tetszett is az ötlet, de mégsem bízták meg Benedeket azzal, hogy értelmes magyar nyelvre írja át a törvények rettenetes fogalmazását. Elmondta, hogy Szé­kelyudvarhelyen gyakran megfigyelte, amikor a bíróság kihallgatta az egyszerű székely tanukat s vallomásuk után a bíró rászólt a tanúra:­­• Mondja utánam az esküt. Én Kovács János... — Én Kovács János — ismételte a tanú. — Esküszöm az élő Istenre... — Esküszöm az élő Istenre... — Hogy amire meghallgattattam ... Itt minden tanú megbicsaklott. Ki sem tudta talán mondani ezt a rettenetes szót, hogy „meghallgattattam“ vagy egészséges nyelvérzéke tiltakozott s önkénytelenül mind így mondta a bíró után: — Hogy amire meghallgattak ... Ha tehát ilyen tévedések csúsztak be a hivatalos nyelvbe, ki kell azokat gyomlálni — ez volt a Benedek Elek vágya. Persze, hogy nem sikerült. * Kisbaconba vonult vissza Benedek Elek az ő kis negyven holdas földecskéjére, ő lett azonban a központja, vezére, atyai barátja környéke magyar íróinak. Lapját szerették s a gyerekek rajongtak a „Nagyapóért“. Be­bejárta a falvakat, biztatta fiatalabb írói tár­sait, barátkozott gyermekolvasóival. Nem erre a világra való ember volt. A fele­sége sem. Csak az ő novelláiban éltek olyan emberek, mint amilyenek ők voltak ... A csirkecomb . . . képviselősége . .. szimplán szent ambícói... A kisbaconi temetőbe valók ők, ahol együtt fognak nyugodni. Temetésükön őszinte köny­­nyek peregnek le a szemekből és igazi rész­vétet fejeznek ki a virágok, a vadvirágok is, amiket senki sem ültetett s mégis kivirulnak minden tavasszal. Kun Andor Kean­­ -I

Next