Magyar Hirlap, 1929. november (39. évfolyam, 249-273. szám)
1929-11-03 / 250. szám
Vasárnap Bonnarroti Michelangelo vésője Ghirlandatot türelmetlenül várták a barátai. Szokatlan volt részükre ez a várakozás és egyikük már ott tartott, hogy beront a műtermébe és kiráncigálja a festményei közül. — Udvariatlanság, hogy ennyit várakoztat magára. Ti persze nem törődtök az ilyen csekélységgel, de én fölháborítónak találom. Azért mert művész, az még nem jogosítja fel, hogy így bánjon velünk. Ha nem ér rá, ne hívjon ide bennünket. — A művészet nem ára, hogy pontosan járjon. Hátha éppen ebben a pillanatban születik meg a legfenségesebb kompozíciója? Te csupa udvariasságból akár agyon is vernéd ezt a kompozíciót. De igazad van, miért zavarja az ihlet a pontosságon és szinte indulatos volt ennek az ifjúnak a beszéde. A vitatkozás hevességében egy kissé hangossá vált, de egyszerre mintha elvágták volna, dermedt csend lett. Ghirlandaro állt az ajtóban. Nem csodálkozott a hirtelen csendességen, az érzés feltörő áradatában az öröm és a gondolat, amely most szóba szökkenő volt, elfeledtette vele az ajtaján át behatolt zavaró hangosságot. — Fiúk, jöjjetek! Nézzétek meg! Nézzétek meg! — és csupa lelkesedés volt, amint szólt és betuszikolta őket a műtermébe. Mind azt hitték, hogy a művész valami nagyszerű munkát fejezett be. Talán Savonarola toppan eléjük a vászonról. Savonarola, akit Ghirlandaro úgy akart volna megfesteni, amint szavainak szöges korbácsát suhogtatja a köréje sereglett tömeg fölött. Ghirlandaro nem szerette Savonarolát, de csodálta. A művész fölébe emelkedett az embernek: nem az aszkétát csodálta benne, de a félelmetes, tömegmozgató szónokot. Lenyűgöző volt ez a szónok a szavak tüzében, különös gesztusaiban, szemeinek örökké nyugtalan fényében, tömeget fascináló erejében és ezt szerette volna Ghirlandaio a vásznán megörökíteni. Sokszor beszélt erről. De türelmetlen barátai csalódtak. Nem Savonarola nézett rájuk a vászonról. — Nézzétek! Nézzétek! — ismételte lelkesedéssel és rámutatott egy fiatalember.-A barátok összenéztek. Nem értették -■ művész elragadtatását. Egy kisnövésű ember állt a műterem közepén. Megjelenése szinte a groteszkségig fokozódott. Jelentéktelen törzsén túlméretezett torz fej és még annál is hatalmasabb homlok. Csupa homlok volt ez az ifjú. Ghirlandaro csak most vette észre a döbbenetes csendet. — Buonarroti Michelangelo, a tanítványom! — mutatott az ifjú emberre. A barátok szótlanul hallgattak, még mindig nem értették a lelkesedést. — Nézzétek, ez az első munkája — és eléjük tartott egy hatalmas kifeszített vászonra festett férfialakot. — Óriás ez! Óriási Micsoda Ádámot fog ez festeni! Ezt az óriási ugyan nehéz lesz kiűzni a paradicsomból. Michelangelo szótlan volt, talán legjobb szeretett volna ökölre menni, amiért így bámulták őt. Apró figurája a nagy fej és a homlok furcsa magasságában most még jobban eltorzult és szétvetett lábaival olyan volt, mint a barrikádra készülő harcos. A homloka alatt a különben két semmilyen színű szem az indulattól dühös fényben cikkázott... Hát mit akarnak tőle? Mit akarnak tőle?! Ha nem takarodnak azonnal, szétütközöttük. De az arcára rajzolódott düh az új szóra elillant. — Az apja nem akarja taníttatni. Büszkesége szégyenli, hogy a fia festő legyen. A Canossa grófok vérét félti a művészettől. Mert arra a legbüszkébb, hogy ereiben a Canossa grófok vére folyik. A művészet nemessége az nem számít előtte. A művész szerinte csak olyan kóbor, szemeszedett fajta. De Buonarroti mégis az lesz! Talán a legelső! Több mint Lionardo da Vinci, pedig ő igazán nagyi És szíve mélyén már hálás volt Buonarroti Michelangelo, aki attól félt leginkább, hogy atyja ellenállását majd képtelen lesz legyőzni. Ezért minden jó szóban fegyvertársat érzett . . Már versre sorakoztak agyában a szavak, finom kis versre, mert titkoltan már ekkor is költő volt Michelangelo. A szavak zenéje nyitotta meg legelőször torz figurája előtt az érzés mennybéli világát. Enélkül egészen kitagadottnak érezte magát az egészséges, erős emberek köréből. Hogy bámulta és irigyelte Lionardo da Vincit a szépségéért! Csak egyszer lehetne olyan délceg, hódító! Mi mindent adna érte. — Ki ismeri közületek Buonarroti atyját? — kérdezte Ghirlandajo. — Én már találkoztam vele — mondotta az egyik. — Akkor te megy el hozzá. Ugye megteszel ? — Ha úgy kívánod, szívesen. filMAP 1929 november 3. 23 IFJÚSÁG — Igen, menj el hozzá és beszélj vele. Mondd megneki, hogy bűnt követ el, ha elveszi tőlem a fiát. Mondd meg neki, de nyíltan, hogy őt már régen el fogja felejteni az utókor, de a fiáról... a fiáról még beszélni fognak. Csak mondd meg neki, hogy a történelem lapjain Buonarroti előkelőbb szerepet tölt majd be, mint az összes Canossa gróf ősök! Ghirlandajo mindezt Buonarroti előtt mondta, mert így, ezzel a nyílt dicsérettel még jobban magához akarta láncolni. Nagyon is jól tudta, hogy micsoda értéket jelent ez az ifjú ember, Ghirlandajo sokra becsülte a saját művészetét, de a művész elfogulatlanságával ismerte fel és ismerte el tanítványában az igazi, nagy zsenit. Buonarroti Michelangelo képtelen volt hálálkodni vagy köszönetet mondani, valahogy elrejtőztek benne a lágy szavak, a nyelve botlott tőlük, de a lelke... a lelkében már csak ezek zsongtak. Az volt a torz érzése, hogy torz teste, duzzadt feje, óriás homloka, különös villanású szeme nem bírja a simogatást, durvának kell lennie, harcosnak, hogy a világ előtt, az emberek előtt legalább így dokumentálja testi erejét. De valójában türelmetlenül várta, hogy magára maradjon, ilyenkor szabadon megnyilatkozott poétalelke. Most is, hogy végre egyedül lehetett, néhány sorban gyors betűvetéssel versbe fogant a köszönete, hogy Ghirlandajo, a mestere így védi őt. Egy délután Ghirlandajo valamit magyarázott, Michelangelo pedig makacsul megkötötte magát és nem mestere kívánsága szerint folytatta a munkát. Még kezében tartotta az ecsetet, de már szétvetette a lábait, azután fokozódó dühében a földre taposta a festékeket, az ecsetet, ökölbe szorította a kezét, fenyegetően megrázta, mintha ellenséget riasztana. — Buonarroti ... Buonarroti — próbálta őt megnyugtatni. De a szeme indulatot sugárzott. Ghirlandajóban felülkerekedett a tanító és ráparancsolt. Michelangelo még jobban feldühödött és egy nagy festékesdobozt vágott Ghirlandajóhoz, aki ügyesen elugrott, úgyhogy nem érte ütés. Michelangelo megdöbbent. Már nagyon is bánta a lobbanékonyságát és hogy ne kelljen megbánó arcot mutatnia, inkább kirohant a kertbe. Itt árnyas fák között fiatal szobrászok dolgoztak. Az egyik nagy darab márvány mellett gazdátlanul hevert a véső és kalapács. Letelepedett. Már elfelejtette az előbbi jelenetet, már csak a márványt látta, a nyersanyagot, amibe ő formát önthet, arcot varázsolhat, erőt... erőt! indulatot! És a véső a kéz biztos vezetésével keltette életre a vonalakat. Nem is vette észre, hogy Ghirlandaro ott áll a háta mögött. A mester is elfelejtette a haragot, már csak dolgozó tanítványát látta és csodálta. — Buonarroti... Buonarroti — mondotta lelkesülten — a te vésed jobb mint az ecseted, pedig az is nagyszerű. De ez sokkal jobb! A te kezed Istentől megáldott... Nagy-nagy művész vagy, zseni vagy, Michelangelo! Buonarroti Michelangelo lelke lángra gyűlt. Idegen ember még soha nem simogatta ilyen jóságos szeretettel az ő torz fejét. Garda József A MORMONOK MÓZESE Élt 1830 őszén a New York állambeli Mendon városkában egy Samuel Smith nevű ember, aki bibliák házaló árusításával tartotta fenn magát. Ez a tény Mendon minden vallású lakosát nagy izgalomba hozta, mert az a biblia, amelyet Samuel Smith egy dollár ötven centért árusított, egyáltalán nem a régi biblia volt, hanem a mormonok könyve, az ótestamentum folytatása, amelyet Jehova éppen most nyilatkoztatott ki Joseph Smith junior prófétának, Sámuel bátyjának, egyben pedig a bibliai József utódjának. Sok mendoni lakosnak nem tetszett az új biblia, gyakran előfordult, hogy Sámuel úr előtt bevágták az ajtót, úgyhogy a házaló arra határozta el magát, hogy a mormonok könyvét nem mint új bibliát, hanem mint az indiánok származásáról szóló isteni kinyilatkoztatást fogja terjeszteni. Állott is az 580 oldalas könyvben erről a kérdésről sok minden: próféciák, bibliai idézetek, éhínségek leírása, angol írókból vett idézetek, azután a nephilák és lamaiták története, akik állítólag egyenesen Bábel tornyának összedülése után vándoroltak ki Amerikába. A lamaiták 420-ban megsemmisítették a nephitáikat. Tőlük származnak az indiánok. Nos tehát Joseph Smith junior arra hivatott, hogy Amerikát az egyedül jogos nephitáknak visszaszerezze és ilyenformán őket ígéretföldjük birtokába juttassa. Ez a kinyilatkozás, amelyet az Isten Joseph Smith juniornak „reform-egyiptomi nyelven tett meg, nagyon tetszett az egykori indián földeket birtokló farmereknek és ilyenformán az új tan rengeteg hívőt nyert a mendoni lakosság körében. Köztük volt Brigham Young üvegmetsző is. Ez az ember 23 éves korában csatlakozott a metodisták szektájához, nem találta azonban köztük azt, akit keresett, egy valódi prófétát. Ekkor jött Salomon Smith, aki bátyjának, József prófétának az iratait árusította, amelyeket Moroni angyal Cumorah hegyén nyújtott át Smith juniornak. Brigham Young két évig virrasztott a könyv fölött, amelyről az ellenfelei azt mondták, hogy nyomtatott kloroform. Végül is elhatározta, hogy megkeresztelteti magát. Miután üzlete Mendonban úgyse ment valami fényesen, fogta magát és átköltözött az új prófétához, az Ohio állambeli Kirtlandba. Joseph Smith szívélyesen fogadta új bátyját, Brightont. Este, a közös imánál, amelyet az új jövevény számára rendeztek, Brighton egész extázisba jött és valami érthetetlen nyelven kezdett beszélni. Joseph Smith azonban úgy látszik megértette, mert azt mondta: ,,Ő Ádám igazi nyelvén beszél“. Joseph Smith és Brigham Young tgy lett Brighton az új hitközség egyik fényessége. Egyelőre Kirtlandban maradt és mázolással kereste meg kenyerét, ő díszítette fel számos hívőnek a házát és ezzel tekintélyes vagyonra tett szert. Az egyház is hatalmasan felvirágzott. Tizenkét apostolt és számos papot szenteltek fel, akik Moroni angyal igéjét a szomszédos városokban terjesztették. Joseph Smith junior próféta naponta újabb kinyilatkoztatásról számolt be. Először is azzal kezdte, hogy mindenki tartozik vagyonát a hitközség rendelkezésére bocsátani, ezzel szemben a hitközség köteles minden egyes hívőnek a megélhetésre szükséges öszszeget rendelkezésre bocsátani. A hívők ezzel nem nagyon voltak megelégedve, alkudozni kezdtek, végül is kiegyeztek vagyonuk és évi jövedelmük tíz százalékában. Ezután a hitközség csinos házat emelt Joseph Smithnek, az istennek pedig egy templomot. Harmincezer dollárral járult John Tanner az építkezésekhez, mert egy mormon beteg lábát meggyógyította. Ezután a próféta a templom mellé bankot is alapított, amely nemsokára négymillió dollár alaptőkével rendelkezett. Bankjegyeket is kibocsátott az új pénzintézet és Brigham Young, aki már felhagyott az üvegmetszéssel, missziós útjain helyezte el ezeket a bankjegyeket. Az ószövetség apostolainak és prófétáinak mintájára Joseph Smith junior is kénytelen volt ellenfelei elől elmenekülni. Ebben az időben merültek fel először a vádak, amelyek azt hangoztatták, hogy a mormonok többnejűségben élnek. A próféta missourimenti hívőihez menekült, akik ott újból felépítették Zion lerombolt templomát Az ellentétek itt is véres összeütközésekre vezettek és Misszuri tartomány kormányzója felvetette a hívők előtt a választást: vagy a vallásukkal hagynak fel, vagy elhagyják a területet Erre a mormonok, szám szerint háromezren kivonultak a szolgaság házából Ugnoisba. A templom újból felépült. Misszionáriusok mentek át Angliába, Brigham vezette őket, egyúttal pedig 7000 gyári munkást küldött a szent földre. Commerce városkát, amely Jehova új templomának otthonává lett, Joseph Smith Nauvoo névre keresztelte át, ami héberül szép nyugalmat jelent. Az újonnan jöttek részére Brigham szállodát épített, azonkívül még egy áruházat is berendezett. A hívők védelmére megszervezték a Nauvoo-légiót, még egy templomot építettek, majd lakásokat a próféták és a 12 apostol számára. Nauvoo nemsokára Illinois legnagyobb városává lett, abban az időben, amikor Csikágó nem számolt még többet 4000 lakosnál. Időközben a próféta egy új kinyilatkoztatást hirdetett: a többnejűséget. Időközben azonban erősen megszaporodtak a mormonok ellenségei, akik a bűnös Bábel minden vádját kiáltották feléjük. Elkeseredett harcok indultak meg a Nauroolégióval, végül is Ford kormányzó elfogatta Smith prófétát és bátyját Hyrumot. 1844 június 27-én egy sereg felfegyverzett ember megostromolta a fogházat... Joseph elrejtett revolverével megsebesített három fogházőrt. Bátyja Hyrum esett el legelőször, Joseph az ablakon át akart elmenekülni, eközben érte őt hátulról egy golyó és a próféta holtan zuhant az udvarra. A próféta halála után Brigham Young vette át a hitközség vezetését és megesküdött arra, hogy a híveket elvezeti Kánaánba, az ígéret földjére. Nauvoo templomát eladták és 1846 február 15-én Young 2000 hívővel átkelt a Mississippin. Ökrös szekereikkel naponta csak hat kilométert haladhattak az esős, nedves, barátságtalan vidéken. Éhség és betegségek keresték fel Izrael sátrait, amelynek nem volt más vigasztalása, mint a zsoltárok mormolása. Pestis és láz pusztított köztük, sokazáron meghalta!« ! A mormonok menekülése Végre elérték a prériket. Úttalan utakon haladtak végig a végtelen síkságokon, miközben néha 50.000 állatból álló csordák is fenyegették őket. Végre is Leírhatatlan nélkülözések közepette 1847 július 4-én a SOS- völgybe értek. A mormonok lázbeteg Mózese kocsijából látta, hogy elértek az ígéret földjére. A föld termékenynek látszott, a levegő lágy és tiszta volt, mintha Svájcban és Olaszországban lettek volna. Szétoszthatatlan és eladhatatlan földeket osztottak szét, utcákat, vízvezetékeket, ideiglenes házakat építettek. 1848 május végén 2470 új hivő érkezett, férfiak, asszonyok, gyerekek. Nemsokára fel- , épült az új templom. Évről évre újabb mormonokkal teli vonatok érkeztek. Brighams Young zseniális kolonizációs államot létesített. Az 1848-ik esztendő hatalmas erőt kölcsönzött a mozgalomnak, fellépett az aranyláz. A szomszédos Kaliforniában mormon munkások egy mesterséges patak ásatása alkalmával aranyat találtak. Egy évraj rá 1137 hajó érkezett 7000 bevándorlóval és 1850 január 1-én 122.000 fehér ember lakott már Kaliforniában. Brighams minden erejével azon volt, hogy a mormonoknak az aranyásást eltiltsa; aki nem engedelmeskedett azt exkommunikálta. Az aranykeresők mérhetetlen emberáradata, amely minden életszükségletét a mormonoktól volt kénytelen vásárolni, a mormonok államának példanélküli fellendülését eredményezte. Mindig nagyobb és nagyobb tömegek vásároltak maguknak szántóföldeket: angolok, skótok, dánok, kanadaiak és amerikaiak, lengyelek, oroszok, négerek, sőt még hinduk is. A mormonok még nem éltek ott tíz éve, amikori államuk már 76.335 lelket számlált. Brigham Young feleségei számára két hatalmas házat épített. Az egyik volt a „méhkas“, a másik az „oroszlánbarlang“, kedvenci felesége Amelia számára pedig egy különi palotát emelt. Brigham Young asszonyainak keményeit kellett dolgozniuk, életük tele volt kötelességekkel, csak az ima óráján gyűltek valamennyien egybe egy közös teremben. A keleti államokban azonban fanatikus hadjáratot indítottak az „új Szodoma“ ellen, mégpedig asszonyok vezetésével. A katonai kongresszus több ízben igyekezett a mormonokat arra kényszeríteni, hogy hagyjanak fel a többnejűséggel. A nagy polgárháború mentette csak meg a mormonokat. Vissza*hívták az ellenük küldött csapatokat és ez* alatt Brigham Young megtámadta az északi államok oldalszárnyát. Csak Grant elnöknek sikerült végre elzárásokkal és vagyonelkobzásokkal leszoktatni a mormonokat a több* nejűségről. Ezzel szemben Utahot a kilencvenes évek végén hivatalosan elismerték az Egyesült Államok egyik tagja gyanánt. Csak ezen a módon vették végre tudomásul a kelelt államok, micsoda lehetőségek kínálkoznak a nyugati határon. M. R. Werner, a mormonok legújabb történetírója ,,Egy különös szent“ című művében Brigham Youngot a legnagyobb amerikai államférfiak egyikének rajzolja meg, akinek uralkodó személyisége határtalan vallásossággal és zseniális józansággal párosult. A négylábú madár Nem rendellenességről van szó, korcsszülőttről, melyet a természet néha tréfás jókedvében vagy szeszélyből hoz létre, mint a sziámi ikreket. Hallottunk már háromlábú tyúkról, négyszárnyú lúdról, négylábú csirkéről, ötlábú leveli békáról stb., de ezek mind abnormitások, rendellenességek, melyek meglehetősen ritkák, de a mi négylábú madarunk a maga természetességében négylábú. A négylábú madár Dél-Amerikában él, vizek partján, felburjánzott liánokkal átszőtt dzsungelekben. Itt él a búbostyúk vagy amint a bennszülöttek nevezik, hoacin. A fehérek büdösfácánnal, cigánymadárnak nevezik ezt a különös madarat, mely búbosnak ugyan búbos, mert fején felálló bóbitája van, de bár tyúkhoz hasonlít, nem tyúkfa éppen úgy, mint ahogy nem kakuk, nem fácán, nem pulyka, nem guvatfürj, nem pirangevő madár vagy hokkó, melyek mindegyikéből van benne valami. Az ornitológusok valóban nem tudták, a rendszert melyik fiókjába tegyék, végül is csak úgy tudták megoldani a problémát, hogy külön alrendbe és családba sorolták. Aki Brazíliában az Amazon folyam alsó folyásánál csónakon felfelé evez, csakhamar oly szag üti meg orrát, mintha valami nagy farm közelébe érne, ahol sok lovat és tehenet tenyésztenek. A szél hozza feléje a trágya illatát. Persze farmnak, gazdaságnak, ménesnek, tehenészetnek se híre se hamva* hanem egy csapat búbostyúk tanyázik a partmenti fákon, cserjéken, miket pompás virágú kúszónövények, folyondárok lepnek el. A honcinok társasága egyáltalán nem fél a közeledő csónaktól. Zavartalanul folytatja