Magyar Hirlap, 1930. november (40. évfolyam, 249-273. szám)
1930-11-01 / 249. szám
|________ 24 FILLÉR FILLÉR H. G. WELLS MAGYAR HÍRLAP WILIAM CLISSOLD •fZjiU 11 BIS ^11^ "SK11 TM ini II Ikr il ILI? ” T ~ a MAGYAR HÍRLAP JH IS ff if ff j| jby J3j H JB SS H PENGŐ | PENGŐ novemberi könyvkedvezménye. gBljftaflfmi wHl rBfaaBSJIaHBl Kenyér és politika írta: MAGYAR PÁL A világkonjunktúra frontjáról változatlanul kedvezőtlenek a jelentések. Úgyszólván minden ország sajtója a válságszimptómák beszámolóival van tele. De nemcsak a napi eseményeket regisztráló újsághírek tanúskodnak a gazdasági depresszió folytatódásáról. A nemzetközi kereskedelmi kamara gazdasági jelentése, mely 23 ország gondos statisztikán felépült beszámolójára támaszkodik, csakúgy igazolja a válság elmélyülését, mint ahogy kiemelkedő nevű nemzetgazdák egymásután megjelenő tanulmányai is a krízis elhúzódását konstatálják. I Ha vannak is eltérések a gazdasági válság vizsgálóinak véleményében a tekintetben, hogy miben kell a bajok eredőjét és igazi okait látni, abban valamennyien megegyeznek, hogy a helyzetet súlyosnak, a jövő kilátásokat pedig a közel időkre vonatkozóan kedvezőtlennek látják. De egyeznek e lesújtó diagnózis mellett a gazdasági tudósok abban is, hogy a gyógyítás módjára nézve csak dadogásra emlékeztető bizonytalansággal mernek útmutatást adni, míg a bajok biztos panaceáját egyik sem találja meg. Csoda-e tehát, ha az egyszerű polgár riadtan végzi munkáját és szinte teljesen elvesztette hitét egzisztenciájának megalapozhatóságában? Hogyan találjon az inkább gyakorlati tapasztalataira támaszkodó üzletember megoldást ott, ahol az elmélet szuverén urai is csak a tapogatózásnál tartanak? * Gyakran halljuk, hogy korunk nem termeli ki a nehéz viszonyokkal megbirkózni tudó vezető embereket. Amennyiben ez a megállapítás valamely területre találó, úgy kétségtelen az, hogy Európa gazdasági életében az igazság erejével hat. Az országok sorsának intézésében sehol sem látunk gazdasági vezetőket az első sorban. Így érthető, sőt csakis így érthető, hogy amikor a válságjelenségek országhatárokat túlszárnyalóan tornyosulnak és a legijesztőbb szimptóma: a munkanélküliség és a tél beköszöntésével szökik mindenütt magas arányúra, majdnem mindenhol még mindig a politikai jelszavak az irányadók. Az országok belső ügyeinek intézésében csakúgy, mint az egymáshoz való viszonyuk kialakításában változatlanul a politikusé a vezérszerep. A gazdasági emberek másodrendű szerepet kapnak és vagy meghunyászkodva, passzíve viselkednek, vagy — ami még rosszabb — romlást hozó opportunitással segédkeznek a káros politikai frázisok érvényesülésében. Csak Oroszországra kell gondolnunk! Ebben a szerencsétlen országban a politika annyira szolgálatába kényszeríti a gazdasági érdekeket, hogy míg a lakosság számottevő részét az éhínség fenyegeti, éhező munkások rakják meg a gabonahajókat, miközben az éhségtől elcsigázott tömeget csak a katonák szuronya képes visszatartani, hogy kenyerük formális elrablását megakadályozzák. Mindez pedig azért történik, mert elvakult politikusok a nyomor forradalmasító bacillusát akarják agyoncsigázott országukból a világ minden részébe átplántálni és a politikai campinggel ott is kenyertelenné akarják tenni a munkásságot, ahol még megvan részükre a mindennapi kenyér . De ha a politikai őrület országától eltekintünk is, vájjon bizakodásra jogosítóbb helyzetet találunk-e Európának még legyőzetése után is legkonstruktívabbnak bizonyult országában, Németországban? Ott sem találjuk nyomát annak, hogy a fékevesztett politikai agitáció megijedt volna eredményeitől és belátná, hogy követett útján nem lehe Németország 70% erejéig máris elproletarializált lakosságának kenyeret biztosítani. Ezen az úton csak a nincstelenek tömegét fogják növelhetni és sikerrel megbolygathatják a kapitalista termelésnek a világválság miatt amúgy is súlyos zavarokkal küzdő menetét. Teszik ezt pedig akkor, amikor politikai győzelmük esetére sem rendelkeznek akár csak az alkalmasság halvány lehetőségét is ígérő új termelési és gazdasági rendszerrel. A német helyzet azonban nemcsak azt tanúsítja, hogy a politikusok mennyire érzéketlenek tudnak lenni a gazdasági követelmények iránt. Az ottani események azt is dokumentálják, hogy ma már felületes, talán a dolgok lényegét nem érintő politikai akciók is alkalmasak a gazdasági rend felborítására. Ez érthető, hiszen az utolsó két évtized úgyszólván szakadatlanul permanenciában tartotta a gazdasági világ idegrendszerét, így volt ez, vagy legalább is kevés kivétellel így volt, a gazdasági fejlettséget elért minden országban. Nem volt és nincs különbség e tekintetben az egyes termelési ágak között sem. A mezőgazda éppen úgy nem tud a normális időkben megszokott előirányzattal dolgozni, mint ahogy az ipari termelés is elvesztette kalkulációjának biztonságát. A kereskedő, a bankár, a tőkés pedig olyan kockázattal került szembe, mely a szaktudást, előrelátást és gondosságot alárendelt fontosságúvá fokozza le a véletlen játékával szemben. Lehet-e csodálni, hogy ha ezeket a két évtized alatt kimerült idegrendszerű embereket kardcsörtetéssel, tőkeellenes jelszavakkal és megértés helyett újabb bonyodalommal fenyegető külpolitikával irritálják, akkor a gazdasági hisztéria veszélyes tünetei mutatkoznak rajtuk. Ezért lehet még annyira is helytálló, hogy a német gazdasági helyzet tárgyilagos elbírálása nem teszi indokolttá a német tőke menekülését, sem a márka stabilitásába vetett bizalom megrendülését, ott már nem érvényesülhet a megnyugtatás halk szava a demagógia felelőtlen dörgedelmei mellett. ♦ Ha bízhatunk is abban, hogy a német józanság ezúttal is utat tör magának a káoszban és az ijedelmek napjai gyorsan el fognak múlni, várjon lehet-e majd a külföldi tőke bizalmát olyan gyorsan visszaszerezni, mint ahogy sikerült azt elveszíteni? Nem szabad elfelejteni, hogy a gazdasági helyzet elbírálásánál ma nem mindig a tőke hideg, nyugodt kritikája érvényesül. Számolni kell azzal, hogy az agyoncsigázott tömeg ma csak a bajokat látja és lázasan menekül onnan, ahol baj van, vagy ahol attól tarthat. Túl rövid idő telt el azóta, hogy a stabilitás visszaállításával a kisemberek takarékossági készsége újból feléledt. Túlélőnkön emlékezetében van mindenkinek, hogy mit vesztett akkor, amikor bizakodó maradt és nem gondolt védekezésre. A kimerült idegrendszerek nem bírják el már ezért sem az újabb veszély lehetőségét és nem tudják mérlegelni azt, hogy pánikszerű ijedtségük fokozottabb okozója lehet a bajnak, mint az ijedelmet kiváltó ok maga. Hiába tudjuk, hogy a német valutahisztériát és a német tőke külföldre való menekülését nem a gazdasági szükségesség, de még csak a gazdasági célszerűség sem váltotta ki. Az agyongyötört idegekkel szemben a józan érvek már nem hatnak és ilyen viszonyok között, előrelátó vagyonkezelés helyett könnyen ideges rángatódzássá válhat a kistőkés geszciója. A gazdasági helyzet áll — érthetően — a magyar közvélemény előterében is. A közelgő fővárosi választások kézenfekvő alkalmat adnak az eddig követett gazdaságpolitika kritikájára és a követendő új irány propagálására. Tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy nálunk a demagógia felelőtlensége nem tudott utat törni magának és egyelőre a kenyér politikáját tartják a lényegnek. A politikai harcok közepette is — talán ösztönszerűen — regardírozzák, hogy a mi közönségünk idegrendszere is elvesztette már ellenállóképességét. Hogy ez menynyire indokolt, eléggé igazolja, hogy a miniszterelnök egy lényegében talán helytálló, de formájában kevéssé szerencsés felépítésű beszéde mennyire megrázta a gazdasági kövéleményt és valóban csak a magyar sajtónak pártkülönbség nélkül érvényesült józan magatartásán múlott, hogy a gazdasági neuraszténia nálunk is ne okozzon komolyabb zavarokat. Nem elegendő azonban annak konstatálása, hogy a mi helyzetünket nem súlyosbítja a politikai demagógia tobzódása. Okos előrelátással meg kell akadályozni, hogy erre sor kerülhessen. Ennek pedig egyetlen módja az, ha a nemzet elhivatott vezérének, gróf Apponyi Albertnek intelmei sürgős meghallgatásra találnak és annak a népnek, mely nemcsak a múltban való magatartásával, hanem a telep nehéz helyzetben való viselkedésével is a politikai érettség kimagasló mértékét mutatja, megadják rég esedékes politikai jogait. A választói jog titkos gyakorlása immár eminens érdeke nemzetünknek. A további huzavona nemcsak a politikai atmoszférára hat kedvezőtlenül, hanem növeli annak a politikának esélyeit, mely veszélyes gazdasági érdekeinkre. Sok vita folyik akörül, hogy a magyar gazdasági válság szoros függvénye-e a világválságnak, vagy attól legalább részben függetleníthető volna-e. Bizonyos, hogy a magyar paraszt jogszeretete és példátlan munkabírása, a magyar munkás fegyelmezettsége és szerénysége, a magyar kereskedő leleményessége és megbízhatósága és a magyar vállalkozó kezdeményezőereje és tehetsége olyan gazdasági faktorok, melyek helyes irányítás mellett a világválsággal szemben is ellenállóbbnak bizonyultak volna, mint ahogy azt tapasztalnunk kell. Kétségtelen, hogy csak az a gazdaságpolitika helyes, mely arra rendezkedik be, hogy a termelőtényezők legfontosabbika, az emberi munka, minél tökéletesebben érvényesülhessen. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy a termelést ne súlyosbítsák indokolatlan közterhekkel. Ebből az következik, hogy csak az a gazdaságpolitika lehet helyes, mely a hatalom gyakorlásának minden megnyilvánulásánál, tehát úgy a bürokráciában, mint a reprezentálásban arra rendezkedik be, hogy egy erejében kegyetlenül meggyöngített, szegény ország vagyunk, mely a termeléstől elvont minden fillér hiányát megérzi. A köztakarékosság szellemében vezetett gazdaságpolitika nagyban elősegítené, hogy a magyar termelőerők az eddiginél fokozottabban érvényesüljenek. Ez esetben a világválság dacára és annak ideje alatt is, elképzelhető egy megnyugvás a magyar gazdasági életben és nem kizárt lehetőség a javulás sem. Ha azonban továbbra is a termelőhelyek érdekeit negligáló közgazdálkodás fog nálunk érvényesülni, akkor szomorú tény fogja annak az álláspontnak a helyességét igazolni, hogy a magyar gazdasági válság nem tehetetlen függvénye a világkonjunktúrának. Nálunk még mindig a válságszimptómákkal kell majd megbirkózni, amikor egyebütt már a konjunktúra vonala emelkedő irányt fog követni. Háború és béke játékai írta: ZSOLT BÉLA November 7. leszerelési konferencia, illetve a leszerelési konferenciát előkészítő konferencia Genfben. A konferencia véghatározata annyira előrelátható, hogy szinte felesleges a delegátusokat a Lac Léman partjára fárasztani a világ minden tájékáról. A hatalmak álláspontja tisztázott és publikált: mindegyiknek van egy lehetőleg pacifista kegyességbe göngyölt külön oka, hogy a leszerelés után való nosztalgiája ellenére miért nem szerel le. Sőt, mint ez éppen ma, e lap katonai munkatársának tollából olvasható, csak a renaissance korában volt olyan virágzásuk a művészeteknek, mint a leszerelés jeligéje idején a látható, láthatatlan, földalatti, vízalatti, felhő feletti romboló, roncsoló, könnyfakasztó, tüsszentő, gyújtó, fojtó harci játékoknak. A vezető államok a november hetediki leszerelési konferenciát előkészítő konferencián az érdemi leszerelési tanácskozások időpontját valószínűen 1932-re akarják kitolni. Két év kell még nekik a zavartalan felszereléshez , amikor majd a haditechnika odáig tökéletesedik, hogy a polgári konyha rezsóját a veszély pillanatában bárki könnyen átállíthatja könnyfakasztó vagy szívbénító gázra s amikor az öngyújtó és a töltőtoll is egy-két „griff“-től fegyverré alakul át a gyerekek és aggastyánok kezében, akkor ... akkor majd ismét összeülnek, ha ugyan még összeülhetnek. Mert a puskából, az ágyúból, tankból, a gránátból és a gázból bizonyos határon túl automatikusan szabadul fel a poten- ciális energia, amely a gazdasági és szo-ciális élettől elvont milliókból és az éjt nappallá tevő emberi munkából felhal,mozódott. A befektetett pénz és a befektetett munka a folytonosan fokozódó tempó mellett ellenállhatatlanul gyümölcsözni akar: e lelketlen tárgyaknak is van lelkük, ördögi lélek, amelyet leszerelési konferenciát előkészítő konferenciák nem tudnak exorcizálni. Szóval: az ágyú előbb-utóbb dörögni, a gáz fojtogatni akar és így tovább. Az európai békeakarat erősen hasonlítható ahhoz a vendégszeretethez, amely hivogatóan kitárja a kapuit, de küszöbig érő láncon tartja torokátharapásra idomított vérebeit s közben sopánkodik, hogy a szomszéd esetleg mérge,zett húsdarabokat rejteget a zsebében. Holott ő nem agresszív szándékkal, csupán védekezésre uszítja a kutyákat, nem a békés szomszédok, csak az orvtámadók ellen. Védekezés, támadás — az 1914-es kék és fehér és narancssárga könyvek circulus vitiosusa: mindenki védelmi háborút viselt, védekezésből volt kénytelen támadni. Ezt a dialektikai játékot éppen eléggé kimerítették ahhoz, hogy ma már ne efféle árnyalatokon múljék a béke ügye.