Magyar Hirlap, 1931. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

V U • ~ ÚJÉVI SZÁM 16 16.... » — “­­ KOL d­ ö N*Y VT A Mai számunkban közöljük a teljes heti rádió-műsort MIT KÍVÁNJA Irta: ZSOLT BÉLA Senki, mi sem ábrándultunk még ki teljesen a vigasztaló hiedelemből, hogy a gregoriánus naptár utolsó lombjahul­­lásáról tudomást vesz a Sors is és fel­adására változtat eddigi rosszindulatú magatartásán: a kárt haszonná, a borút derűvé, az ínséget bőséggé, a be­tegséget egyészséggé változtatja. Ha nem hinnők, hogy a következő esztendő jobb lesz, más lesz, a­kinek lenne kedve nekiszaladni, végigcsinálni, ki­várni a végét? A szilveszterest korlátlan jókedvében kettős hangulat keveredik: az egyik a vidám halotti toré egy rideg, rosszképű, szeszélyes rokon felett, aki elviselhetetlenül nyűgös volt utolsó pil­lanatáig, terrorizált és igénybe vett min­denkit, miközben a párnája alatt misz­tikus örökséggel kecsegtetett. Amikor végre meghalt, kiderült, hogy nem ma­radt utána más, mint baj, bánat és bé­kétlenség. Kronos e züllött fiát, az idő­nek ezt a degenerált, hisztériás sarjadé­kát eltemetni s egy éjszaka mámorával kimosni még az emlékét is, — ez az égjül eleme a szilveszteri duhajságnak. A másik a konvencionális optimizmus, a dátumszerű csodavárás, az újszülött évnek előlegezett jóindulat, — mint ahogy a csecsemőről sem teszi fel senki, hogy egyszer majd borostás képe és gonosz szeme lesz és revolverrel a kezé­ben gy­ilkolni indul. Tehát: higyjük el, hogy most valami befejeződött és va­lami kezdődik. Higyjük el, hogy a rossz fejeződött be és kezdődik a jó. Az év minden napján amúgy is eléggé szkep­tikusak vagyunk — ma legyünk hívők anélkül, hogy fáradhatatlan racionaliz­musunk hitünket konkrét bizonyítékok­kal támasztaná alá. Tehát: higyjük, hogy az új esztendő boldogabb lesz. Higyjük azokért, akik­ben tartani kell a lelket még egy évnyi küzdelemre, kitartásra, türelemre,­­ még egy évnyi életre. Próbáljuk hipno­tizálni hitünkkel azokat is, akiket saját sorsuk tényei változtattak hitetlenekké, akik többé nem lángolnak fel a költők­től, sőt az optimista miniszteri nyilatko­zatoktól sem! Hitessük el velük, hogy éppen azért lesz máskép minden, mert hihetetlen, hogy máskép lesz! Érveljünk azzal, hogy az utolsó évtizedekben min­den megvalósult, ami hihetetlennek, képtelennek látszott. A levegőnél súlyo­sabb test könnyedén röpdös a levegő­ben, a Népszövetség elnökének békét és biztonságot hirdető szónoklatát drót nélkül hallhatja az egész világ, ha ugyan még hallgatja! Csupa képtelen­ség, lehetetlenség,­­ ami már megvan, a mienk. Ezzel szemben olyan egyszerű, kézenfekvő célokat, hogy az emberek ne gyilkolják le egymást a nyelvükért, a hajuk színéért, vagy az orruk hajlá­­sáért, mindmáig nem lehetett valóra váltani — holott az emberben mégis csak elevenebb a vágy, hogy éljen, mint hogy repüljön, vagy a világegye­temmel közölje a herny­óirtás újabb trükkjeit, vagy éppenséggel az, hogy gázzal fojtsa meg a csecsemőit! És mégis, repülni már-már mindenki tud, de élni mintha mindenki elfelejtett volna! Ezért higyjük el, hogy az új esztendő jobb lesz, mint a régi, mert a valószí­nűtlen dolgoknak kedvezőbb a papír­formájuk, mint a plauzibiliseknek! S mert nagyon közelről nézve, még ebben a kazalnyi rosszban is, ami az 1930-as év után ránk maradt, meg lehet találni a jó kicsi magvát. Még mindig ki le­hetne menteni belőle annyit, hogy az új­esztendő elé ne induljunk egészen üres kézzel! A gazdasági válság valóban ve­tekedik a szociálissal, az intellektuális zavar az idegivel — de mégis, lehetne hinni, ha az új év fordulója nem csu­pán annyit jelentene, hogy akik gazda­ságunk, társadalmunk, fogalmaink és idegrendszerünk instrumentumán ját­szanak, konvencionálisan válaszolnak azoknak újévi jókívánságaira, akik még az 1930-as évvel is meg voltak elé­gedve! Ha mindenki, akinek hatalom van a kezében, ráeszmélne, hogy ami eddig volt, nemcsak azért volt rosszul, mert a Sors rosszindulatú velünk szem­ben, de sok mindent rosszul is csinál­tak! Itt ma éjfélkor mindenki, akin a milliók mindennapi kenyerétől a köl­tők verseinek szabad szárnyalásáig minden múlik, elhatározná, hogy reví­zió alá veszi eddigi magatartását és módszereit, amelyeket eddig — enyhén szólva — nem igazolt a siker. A töme­gek új korszakra készülődnek, de az új korszak csak akkor indulhat meg, ha a vezetők is eltökélik magukat, hogy újra kezdik! Mit kívánjunk újévre a magyar nép­nek? Bort, búzát, békességet? A bor és a búza, a bőség ősi szimbólumai ma kétes értékű bizonyítékai a boldogság­nak! A bortól teli pince, amelytől józan komorságban búsulnak a hegyvidékek, a búzától zsúfolt magtár, amelytől nem lakhatnak jól a városok és falvak éhe­sei! Ám kívánjuk, hogy a vincellér és az arató lássa újra igazi eredményit an­nak, amit elültetett és elvetett é­s keltse vele életre a városok dermedt gé­peit, tetszhalott boltjait, ájult mun­kásnegyedeit é­s hitetlen költőit! És kí­vánjuk a békességet, jószomszédságot ki­s felé, s befelé a magtalan harcok okos, önző kiegyenlítését a pártok, a feleke­zetek és az osztályok között. De legfő­képpen olyan vezetőket kívánunk a magyar népnek az új esztendőre, akik nem lehetetlen, nem utópisztikus célok felé törtetnek, hanem megpróbálják, ami a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb: a magyar nép leszorított, de határtalan erejének felszabadítását a demokratikus intézmények segítségével, a magyar munka, tőke és értelem teremtőképessé­gének legalább passzív, legalább nem­ akadályozó, nem okvetetlenkedő respek­tálását! Vezetőket, akik nemcsak a múlt hagy­ományaiban, nemcsak a jelen erő­­viszony­aiban, de a magyar népben is hisznek! Anglia lefegyverzés nélkül senkinek sem nyújt pénzügyi támogatást A Magyar Hírlap számára írta: ARTHUR HENDERSON Nagybritannia külügyminisztere „.A másik nemzet fia az ellenségem! Ha n­ő is mint katona, aki az élete­met fenyegeti, akkor legalább mint rivális munkás, aki a megélhetésemet akarja elvenni.“ Ez a jelszó vissz­hangzik a nagy gazdasági krízis köze­pette minden országban és a közvéle­mény kevésbé felelős vezetői unos­­untalan ezt hangoztatják. A mostani világgazdasági válság idején ez a jelszó persze egyre több tért hódított és ennek következményeképpen először politikai szigeteltségre törekszenek az egyes nemzetek, azután a kicsinyes, értelmet­len vámpolitikára térnek át, amely igyekszik az illető országot áthághatat­lan falakkal elzárni a külvilágtól. Ez a politika a Népszövetség egész szellemével és eszméjével ellenkezik. Ez a politika csak súlyosbíthatja és ki­tolhatja a mostani gazdasági válságot. A brit kormány mindig szembe fog állani az ilyen és ehhez hasonló politi­kával és úgy odahaza, mint a világon mindenütt igyekszik felvenni ezzel a gondolatmenettel a harcot. Az árak esése és a kereskedelem za­varai mindenütt nagy aggodalmakat keltettek, sőt sok helyütt valóságos két­ségbeesés vett erőt az embereken. Erő­teljes helyi harc és nemzeti politika semmit sem tehet ezzel a válsággal szemben s azt hiszem, ma már nem igen akadhat komoly államférfiú, aki tény­leg azt hinné, hogy elszigetelt erőlkö­­désekkkel segíteni lehetne a bajokon. Egyedül a Népszövetségnek vannak meg a szükséges eszközei a világ gaz­dasági erőinek mozgósítására. A külön­böző országok ezt el is ismerték az 1927-es gazdasági világkonferencia so­rán, de az ott elhangzott szavakat még mindig nem váltották be. Az angol kormány akkor helytelení­tette a vámhatárokat, mert azt tartotta, hogy ezek nagymértékben járulnak hozzá a világon mindenütt érezhető depresszióhoz s ezek a vámhatárok megakadályozzák a kereskedelmet ab­ban, hogy a maga erejével segítse a már akkor is érezhetővé vált bajokon. Anglia aláírta a vámfegyverszünet­i szerződést és én remélem, hogy Angliának módjá­ban lesz kereskedelmi szerződésekkel még jobban megkönnyíteni a forgalmat bizonyos országokkal,­­vagy ország­csoportokkal. Ugyanakkor azonban, amikor ezt valljuk, tagadjuk, hogy „laisses faire“ elvének még ma is éppen úgy meglenne a létjogosultsága, úgy ipari, mint mun­­káspolitikai téren, mint például a tizen­kilencedik század elején Angliában. Nagyon messzemenő lenne azonban mégis ezt mondani, hogy az angol szakszervezeti tanács jelentése nyílt lándzsatörés akarna lenni a védvámok bevezetése mellett, mert ez a jelentés tulajdonképpen csak azt hangsúlyozza,­ hogy a nyersanyagok fölött nemzetközi ellenőrzést kell gyakorolni és nemzet­közi szervezetet kell létesíteni azok szét­osztására, egyben pedig javítani kell a munkások helyzetét, egységesen meg kell állapítani a munkaidőt és munka­béreket, szabályozni kell a világterme­lést. Kézenfekvő, hogy­ ilyen nagyjelen­tőségű kérdéseket csak a Népszövetség plénuma tárgyalhat le és ebben a tekin­tetben csak ez hozhat határozatokat. A közgazdasági politikát nem lehet többé elválasztani a külpolitikától. El­képzelhetetlen, hogy a külpolitikában például együttműködjék két nemzet, ugyanakkor pedig gazdasági harcban álljanak egymással. Külpolitikai téren az angol kormány már számtalanszor bizonyságot tett amellett a hite mellett, hogy csak a legszorosabb együttműkö­dés biztosíthatja a világ békéjét, amel­lett ez a legegyszerűbb eszköz is minden tekintetben. Anglia nem osztja azoknak a nem­zeteknek aggályait, amelyek sehogyan sem akarnak hozzájárulni a Népszövet­ség alapokmányának módosításához. Szemtanúi voltunk annak, hogy bár­milyen nagyok is voltak a nehézségek úgy a leszerelés, mint a biztonság kér­désében, a Kellog-paktum a legnagyobb könnyedséggel hidalta át mindezeket a nehézségeket. Angliának megdönthetet­len elhatározása, hogy minden ellen­tétet — még­pedig nem csupán a jogi természetű ellentéteket — háború nél­kül kell elintézni. Ez persze csak akkor valósulhat meg, ha a leszerelés már megtörtént, éppen ezért az angol kor­mány nyíltan meg is mondja: „Anglia csak akkor ír alá új szerződéseket és megállapodásokat, ha az illető ország először bebizonyítja jószándékát azzal, hogy végrehajtja a leszerelést és egyet­len ország sem számíthat Anglia támo­

Next