Magyar Hirlap, 1931. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1931-01-01 / 1. szám
V U • ~ ÚJÉVI SZÁM 16 16.... » — “ KOL d ö N*Y VT A Mai számunkban közöljük a teljes heti rádió-műsort MIT KÍVÁNJA Irta: ZSOLT BÉLA Senki, mi sem ábrándultunk még ki teljesen a vigasztaló hiedelemből, hogy a gregoriánus naptár utolsó lombjahullásáról tudomást vesz a Sors is és feladására változtat eddigi rosszindulatú magatartásán: a kárt haszonná, a borút derűvé, az ínséget bőséggé, a betegséget egyészséggé változtatja. Ha nem hinnők, hogy a következő esztendő jobb lesz, más lesz, akinek lenne kedve nekiszaladni, végigcsinálni, kivárni a végét? A szilveszterest korlátlan jókedvében kettős hangulat keveredik: az egyik a vidám halotti toré egy rideg, rosszképű, szeszélyes rokon felett, aki elviselhetetlenül nyűgös volt utolsó pillanatáig, terrorizált és igénybe vett mindenkit, miközben a párnája alatt misztikus örökséggel kecsegtetett. Amikor végre meghalt, kiderült, hogy nem maradt utána más, mint baj, bánat és békétlenség. Kronos e züllött fiát, az időnek ezt a degenerált, hisztériás sarjadékát eltemetni s egy éjszaka mámorával kimosni még az emlékét is, — ez az égjül eleme a szilveszteri duhajságnak. A másik a konvencionális optimizmus, a dátumszerű csodavárás, az újszülött évnek előlegezett jóindulat, — mint ahogy a csecsemőről sem teszi fel senki, hogy egyszer majd borostás képe és gonosz szeme lesz és revolverrel a kezében gyilkolni indul. Tehát: higyjük el, hogy most valami befejeződött és valami kezdődik. Higyjük el, hogy a rossz fejeződött be és kezdődik a jó. Az év minden napján amúgy is eléggé szkeptikusak vagyunk — ma legyünk hívők anélkül, hogy fáradhatatlan racionalizmusunk hitünket konkrét bizonyítékokkal támasztaná alá. Tehát: higyjük, hogy az új esztendő boldogabb lesz. Higyjük azokért, akikben tartani kell a lelket még egy évnyi küzdelemre, kitartásra, türelemre, még egy évnyi életre. Próbáljuk hipnotizálni hitünkkel azokat is, akiket saját sorsuk tényei változtattak hitetlenekké, akik többé nem lángolnak fel a költőktől, sőt az optimista miniszteri nyilatkozatoktól sem! Hitessük el velük, hogy éppen azért lesz máskép minden, mert hihetetlen, hogy máskép lesz! Érveljünk azzal, hogy az utolsó évtizedekben minden megvalósult, ami hihetetlennek, képtelennek látszott. A levegőnél súlyosabb test könnyedén röpdös a levegőben, a Népszövetség elnökének békét és biztonságot hirdető szónoklatát drót nélkül hallhatja az egész világ, ha ugyan még hallgatja! Csupa képtelenség, lehetetlenség, ami már megvan, a mienk. Ezzel szemben olyan egyszerű, kézenfekvő célokat, hogy az emberek ne gyilkolják le egymást a nyelvükért, a hajuk színéért, vagy az orruk hajlásáért, mindmáig nem lehetett valóra váltani — holott az emberben mégis csak elevenebb a vágy, hogy éljen, mint hogy repüljön, vagy a világegyetemmel közölje a hernyóirtás újabb trükkjeit, vagy éppenséggel az, hogy gázzal fojtsa meg a csecsemőit! És mégis, repülni már-már mindenki tud, de élni mintha mindenki elfelejtett volna! Ezért higyjük el, hogy az új esztendő jobb lesz, mint a régi, mert a valószínűtlen dolgoknak kedvezőbb a papírformájuk, mint a plauzibiliseknek! S mert nagyon közelről nézve, még ebben a kazalnyi rosszban is, ami az 1930-as év után ránk maradt, meg lehet találni a jó kicsi magvát. Még mindig ki lehetne menteni belőle annyit, hogy az újesztendő elé ne induljunk egészen üres kézzel! A gazdasági válság valóban vetekedik a szociálissal, az intellektuális zavar az idegivel — de mégis, lehetne hinni, ha az új év fordulója nem csupán annyit jelentene, hogy akik gazdaságunk, társadalmunk, fogalmaink és idegrendszerünk instrumentumán játszanak, konvencionálisan válaszolnak azoknak újévi jókívánságaira, akik még az 1930-as évvel is meg voltak elégedve! Ha mindenki, akinek hatalom van a kezében, ráeszmélne, hogy ami eddig volt, nemcsak azért volt rosszul, mert a Sors rosszindulatú velünk szemben, de sok mindent rosszul is csináltak! Itt ma éjfélkor mindenki, akin a milliók mindennapi kenyerétől a költők verseinek szabad szárnyalásáig minden múlik, elhatározná, hogy revízió alá veszi eddigi magatartását és módszereit, amelyeket eddig — enyhén szólva — nem igazolt a siker. A tömegek új korszakra készülődnek, de az új korszak csak akkor indulhat meg, ha a vezetők is eltökélik magukat, hogy újra kezdik! Mit kívánjunk újévre a magyar népnek? Bort, búzát, békességet? A bor és a búza, a bőség ősi szimbólumai ma kétes értékű bizonyítékai a boldogságnak! A bortól teli pince, amelytől józan komorságban búsulnak a hegyvidékek, a búzától zsúfolt magtár, amelytől nem lakhatnak jól a városok és falvak éhesei! Ám kívánjuk, hogy a vincellér és az arató lássa újra igazi eredményit annak, amit elültetett és elvetett és keltse vele életre a városok dermedt gépeit, tetszhalott boltjait, ájult munkásnegyedeit és hitetlen költőit! És kívánjuk a békességet, jószomszédságot kis felé, s befelé a magtalan harcok okos, önző kiegyenlítését a pártok, a felekezetek és az osztályok között. De legfőképpen olyan vezetőket kívánunk a magyar népnek az új esztendőre, akik nem lehetetlen, nem utópisztikus célok felé törtetnek, hanem megpróbálják, ami a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb: a magyar nép leszorított, de határtalan erejének felszabadítását a demokratikus intézmények segítségével, a magyar munka, tőke és értelem teremtőképességének legalább passzív, legalább nem akadályozó, nem okvetetlenkedő respektálását! Vezetőket, akik nemcsak a múlt hagyományaiban, nemcsak a jelen erőviszonyaiban, de a magyar népben is hisznek! Anglia lefegyverzés nélkül senkinek sem nyújt pénzügyi támogatást A Magyar Hírlap számára írta: ARTHUR HENDERSON Nagybritannia külügyminisztere „.A másik nemzet fia az ellenségem! Ha nő is mint katona, aki az életemet fenyegeti, akkor legalább mint rivális munkás, aki a megélhetésemet akarja elvenni.“ Ez a jelszó visszhangzik a nagy gazdasági krízis közepette minden országban és a közvélemény kevésbé felelős vezetői unosuntalan ezt hangoztatják. A mostani világgazdasági válság idején ez a jelszó persze egyre több tért hódított és ennek következményeképpen először politikai szigeteltségre törekszenek az egyes nemzetek, azután a kicsinyes, értelmetlen vámpolitikára térnek át, amely igyekszik az illető országot áthághatatlan falakkal elzárni a külvilágtól. Ez a politika a Népszövetség egész szellemével és eszméjével ellenkezik. Ez a politika csak súlyosbíthatja és kitolhatja a mostani gazdasági válságot. A brit kormány mindig szembe fog állani az ilyen és ehhez hasonló politikával és úgy odahaza, mint a világon mindenütt igyekszik felvenni ezzel a gondolatmenettel a harcot. Az árak esése és a kereskedelem zavarai mindenütt nagy aggodalmakat keltettek, sőt sok helyütt valóságos kétségbeesés vett erőt az embereken. Erőteljes helyi harc és nemzeti politika semmit sem tehet ezzel a válsággal szemben s azt hiszem, ma már nem igen akadhat komoly államférfiú, aki tényleg azt hinné, hogy elszigetelt erőlködésekkkel segíteni lehetne a bajokon. Egyedül a Népszövetségnek vannak meg a szükséges eszközei a világ gazdasági erőinek mozgósítására. A különböző országok ezt el is ismerték az 1927-es gazdasági világkonferencia során, de az ott elhangzott szavakat még mindig nem váltották be. Az angol kormány akkor helytelenítette a vámhatárokat, mert azt tartotta, hogy ezek nagymértékben járulnak hozzá a világon mindenütt érezhető depresszióhoz s ezek a vámhatárok megakadályozzák a kereskedelmet abban, hogy a maga erejével segítse a már akkor is érezhetővé vált bajokon. Anglia aláírta a vámfegyverszüneti szerződést és én remélem, hogy Angliának módjában lesz kereskedelmi szerződésekkel még jobban megkönnyíteni a forgalmat bizonyos országokkal,vagy országcsoportokkal. Ugyanakkor azonban, amikor ezt valljuk, tagadjuk, hogy „laisses faire“ elvének még ma is éppen úgy meglenne a létjogosultsága, úgy ipari, mint munkáspolitikai téren, mint például a tizenkilencedik század elején Angliában. Nagyon messzemenő lenne azonban mégis ezt mondani, hogy az angol szakszervezeti tanács jelentése nyílt lándzsatörés akarna lenni a védvámok bevezetése mellett, mert ez a jelentés tulajdonképpen csak azt hangsúlyozza, hogy a nyersanyagok fölött nemzetközi ellenőrzést kell gyakorolni és nemzetközi szervezetet kell létesíteni azok szétosztására, egyben pedig javítani kell a munkások helyzetét, egységesen meg kell állapítani a munkaidőt és munkabéreket, szabályozni kell a világtermelést. Kézenfekvő, hogy ilyen nagyjelentőségű kérdéseket csak a Népszövetség plénuma tárgyalhat le és ebben a tekintetben csak ez hozhat határozatokat. A közgazdasági politikát nem lehet többé elválasztani a külpolitikától. Elképzelhetetlen, hogy a külpolitikában például együttműködjék két nemzet, ugyanakkor pedig gazdasági harcban álljanak egymással. Külpolitikai téren az angol kormány már számtalanszor bizonyságot tett amellett a hite mellett, hogy csak a legszorosabb együttműködés biztosíthatja a világ békéjét, amellett ez a legegyszerűbb eszköz is minden tekintetben. Anglia nem osztja azoknak a nemzeteknek aggályait, amelyek sehogyan sem akarnak hozzájárulni a Népszövetség alapokmányának módosításához. Szemtanúi voltunk annak, hogy bármilyen nagyok is voltak a nehézségek úgy a leszerelés, mint a biztonság kérdésében, a Kellog-paktum a legnagyobb könnyedséggel hidalta át mindezeket a nehézségeket. Angliának megdönthetetlen elhatározása, hogy minden ellentétet — mégpedig nem csupán a jogi természetű ellentéteket — háború nélkül kell elintézni. Ez persze csak akkor valósulhat meg, ha a leszerelés már megtörtént, éppen ezért az angol kormány nyíltan meg is mondja: „Anglia csak akkor ír alá új szerződéseket és megállapodásokat, ha az illető ország először bebizonyítja jószándékát azzal, hogy végrehajtja a leszerelést és egyetlen ország sem számíthat Anglia támo