Magyar Hirlap, 1931. február (41. évfolyam, 26-48. szám)
1931-02-01 / 26. szám
h ■ - ■ * • • ' * ■ 24 FILLÉR 24 FILLÉR — ,.»o | fy.......... ..... ------------------7-----------------a g.WELLSJTKIT KöSSmARA ITIIII I IIMIIB IjÚiLJWIJ'JIjI.i'iU ■» IIMM. Jl I II| !.!■ IIIMII II I^M ■ ■■■■■I, ___ A GAZDÁTLAN MAGYAR LÉLEK Írta: ZSOLT BÉLA Némikép túlzás lenne, ha azt állítanék, hogy az ország különböző foglalkozási kategóriáinak, a társadalom különböző osztályainak gazdaságpolitikai és szociológiai ápolása terén minden megtörtént, ami megtörténhetett volna, amit a lehetőségek határán belül a szakszerűség, a kötelességtudás és a jóindulat diktált. Pleonazmus lenne újra és újra felsorolni, hol követtek el hibákat azzal, amit cselekedtek és nem cselekedtek -e, mindenesetre azonban legalább voltak intézmények, amelyek gépies szakszerűséggel folytatták munkakörüket, volt parlament, ahol legalább beszéltek a kereskedelem, az ipar, a mezőgazdaság válságáról és a munkanélküliségről, volt társadalombiztosító, amely a beteg testet dolgozta fel a bürokratizált higiéné nagyüzemében. Szóval, ha a tárgyi feladatok megoldása körül nem is mutatkoztak komoly eredmények, ha gazdasági és szociális krízisünk exakt része, statisztikai adatai meglehetősen vigasztalanok is — legalább foglalkoztak velük, legalább szó volt róluk s voltak korszakok, amikor az egyes rétegek pillanatokra azt hihették, hogy kilátásaik sötétsége oszladozik. Volt idő, amikor politikailag a város kapott kedvezéseket s azt hihette, hogy például a titkos választójoggal megvalósíthat valamit speciális életérdekeiből, volt idő, amikor a falut gazdaságilag akarták lélegzethez juttatni a város megfulladása árán. Szó volt tehát iparról, kereskedelemről, mezőgazdaságról, városról, faluról, csak egyről nem volt szó, eggyel nem számolt senki, egyetlen súlytalan, de talán legdöntőbb tényezővel: a mai magyar lélekkel, még konkrétebben: a mai magyar idegélettel. Szanáltak és konszolidáltak, de mintha csak gyárak, boltok és földek lennének ebben az országban — senkinek sem jutott eszébe, hogy itt emberek is élnek közös és egyéni bánatokkal, lelki sérelmekkel, fogyatkozó reménységekkel, vesztett illúziókkal, fojtott izgalmakkal és melankóliával. Hagyták elvadulni vagy elsorvadni a magyar lelket, fantasztákat tenyésztettek és a „nicsevo“ szektáját növelték nagyra a felelőtlen passzivitással, az egyszerű, de célravezető cselekedetek halogatásával, a soha be nem váltott ígéretekkel. Vannak, akik már csak a távoli történelmi aspirációk valorizálásában bíznak, vannak, akik a társadalmi és termelési rend forradalmi átalakításában — de a legtöbben már nem bíznak semmiben. Amikor vagy tíz nap előtt Beniczky Ödön volt belügyminiszter egy havas budai padon a legnagyobb rutinnal a szájába lőtt — a tragédiát tulajdonképpen nem is követte igazán izgalmas meglepetés. Az emberek, ahogy végiggondolták a volt belügyminiszter helyzetét, valahogy logikusnak találták, amit cselekedett, ötvenkét éves volt, aktív, harci természet, és itt állt tennivalók nélkül, szerep nélkül, program nélkül. Nem csoda, hogy a puszta vegetáció s a mindennapi baráti kvaterkázás nem kötötte olyan erővel az élethez, hogy kárpótolni tudta volna az intelligenciájától és temperamentumától meghatározott rendeltetésének elvetéléséért. Súlyos hibákat is követett el e■, de nem tudott beletörődni, hogy arra se legyen alkalma többé, hogy okosat és jót cselekedjék. S ez az a pont, ahol Beniczky Ödön tragédiája egyetemes tanulságává válik. Aki a mai társadalomban egyszer kisiklott pályája sínjéről, úgy érzi, hogy többé nem kerülhet vissza. Akit akár egyéni fátuma, akár a kollektív sors utolért, már nem tud szembeszállni vele, mert nincs fantáziája sem, hogy el tudja képzelni az új change-ot Mit csinál ma a tettrekész polgár, ha elvesztette vagyonát, a családi élete felborult, a lakása bútorait széthurcolták az ószeresek? Mit csinál a javakorabeli tisztviselő, akit harminc éven keresztül valaki mindig irányított, akinek válláról levették a terhet, hogy saját magának kellessen határoznia, mikor mit tegyen azért, hogy éljen, ha állásvesztetten kilép az uccára? Az ucca összecsukódik előttük, mint a fal s honnan vegyék hirtelen a lelkierőt, hogy tíz körömmel nekiessenek a falnak? S ugyanígy a potenciáktól duzzadó fiatalok, azok, akikről ma divat ankélozni, s akik az első lépésükkel már nekiütköztek a falnak? Ez a kérdésnek az egyik fele: az egyéni, a magánéletben lelki krízis, amely jobb esetben fantazmagóriákkal, rosszabb és gyakoribb esetben morális, vagy testi kapitulációval oldja meg magát. A morális öngyilkosság az állam és a társadalom erkölcsével, törvényeivel való szembefordulás. Aki belefárad abba, hogy várja a legális chance-ot, utolsó erőfeszítésként megpróbálkozik az illegálissal. A fizikai megoldás az öngyilkosság, a fölöslegesség lelki kínjának testi likvidálása. S csak egészen kevesen akadnak, akikben van annyi lelkierő és fanatizmus, hogy az őserdőben, ahol a táplálék megszerzésének két módja van: vagy erősebbnek kell lenni és felfalni a gyengébbet, vagy pedig vadásznak , leülnek egy fa alá és változatlan hittel, csökönyösen várják, amíg megnyílik egy élelmiszerüzlet. * Ez a kérdésnek az egyik fele, a másik az a betegség, amely az állammal, a társadalommal, a közösséggel való viszonylatban érte utól a magyar tömegjelket. Az emberek általában hajlamosabbak arra, hogy egyéni bajaikon egyéni módszerekkel segítsenek s csak akkor nyúlnak a kollektív eszközökhöz, amikor az egyéni ügyeskedés-mesterkedés végkép csődöt mondott. Az érdekképviselet, a szervezet többnyire csak akkor válik fontossá, amikor az én boltomban gyérül a vevő, nem a szomszédéban, az én gyáram állítja meg a gépeit, az én munkámra nem reflektál a munkaadó. Egyéni tanulságok nélkül nincs igazi közösségi öntudat — nos, most már ott tartunk, hogy nincs olyan kategória, amelynek akadnának megkímélt tagjai, akik pusztán platonikus együttérzésből, kollégiális szolidaritásból támogatnák a közös mozgalmakat. Az egyéni, az anarchikus önsegélységkép lehetetlenné vált — a viszonyok a társadalom minden osztályába, minden teoretikus előkészítés nélkül belenevelték az osztályöntudatot, s az azonos célúak organizálásának szükségességét. Van egy ösztönösen, önkéntelenül megszerveződött társadalom, amelynek minden rétege napról napra sajtóban, gyűléseken, parlamentben szakszerűen feltárja a bajait s azokat az eszközöket, amelyekkel segíteni lehet rajta, vagy segíteni tudna magán. Ám amikor cselekedni akar , kénytelen konstatálni, hogy a hatalom mai rendszere minden cselekvési jogot magának tart fenn és nemcsak olyankor, amikor állami vagy politikai érdek is fűződik hozzá, hanem olyankor is, amikor az érdekelt kategória legbelsőbb technikai problémáiról van szó. Nem szabad segíteni magadon, mert ha itt valaki segíthet, az csak a kormányzat lehet. Mintha annak, aki beleesik a Dunába, eltiltanák, hogy a maga erejéből vergődjék a partra , mert csak a rendőri motorcsónaknak van joga ahhoz, hogy kimentse a fuldoklót. , Ha a polgár elhatározza, hogy rendbehozza a főváros háztartását és titkos választással beküldi a közgyűlésbe azokat, akikre ezt a feladatot rá akarja bízni —, a kormány nem engedi, hogy a polgár képviselői segítsenek a polgáron, hanem kinevezett exponenseivel akar „segíttetni“ rajta. Ha a paraszt nem tudja eladni a borát és a búzáját, a kormány nem engedi, hogy élelmes üzletemberek segítsenek rajta és önmagukon, hanem állami szerveket kreál, amelyek az államon sem segítenek, csak a szerveken. Ha a polgár fia úgy érzi, hogy mint orvos vagy ügyvéd meg tudná keresni a mindennapi kenyerét, a kormány megmenti az intellektuális elproletarizálódástól és hozzásegíti a jelző nélküli elproletarizálódáshoz. S a végletekig lehetne felsorolni az eseteket, amelyekben a hatalom atyai gondoskodása ehetetlenné teszi, hogy a társadalom a saját eszközeivel, az állam, sőt a hatalmi rendszer alapjainak megrendítése nélkül kielégítse saját igényeit. Csoda-e, ha lelki betegséggé fajul benne a reménytelenség, amely eredménytelen alkotmányos erőfeszítései, államilag elrontott üzletei, államilag ellenőrzött pályaválasztása nyomán támad benne? Az aktivitás jogának ez a kormányzati felségjogként való kezelése, amely árvvadászként bünteti meg például az ipart, azt a termelési ágat, amely a kormány akarata ellenére kissé virágzani mer, lassan-lassan végkép elsorvasztja a táradalom lendületét, a vállalkozás bátoriságát, az alkotás leleményét, a nép teremtő fantáziáját, önmaga képességeibe vetett hitét. Ez a pszichológiai atmoszféra csakugyan kiskorúvá torzíthatja a legérettebb népet is, férfiatlanná, potenciátlanná betegítheti a legtermékenyebbeket s puhányokká a bátrakat. *" Az akciószabadságnak és a fantáziáinak ez az intézményes megbénítása,amely minden, a magánéletbe és a közösség életébe vágó cselekvés jogát magának tartja fenn, de sem az egyénért,sem a közösségért nem vállal a formálisnál több felelősséget s hibáinak minden konzekvenciáját áthárítja egy rajta kívül álló bűnbakra — ez az oka az egyetemes lelki nyavalyának, amely agresszív és melankolikus változatai ellenére is ugyanaz. A tömegek érzik, hogy a gazdasági és társadalmi önfennn tartás eszközeit kivették a kezükből. Az Isten még segíthet — de at mondás szerint az Isten is csak azon segít, aki önmagán segít. De hogy segítsen magán a magyar nép, amikor a segítség legközvetlenebb és legbékésebb eszköze, a politikai önrendelkezés nincs a birtokában s amikor minden gazdaági és szociális életfunkcióját az állam és az uralkodó rendszer mechanizmusa helyettesíti? Ennek a népnek van két egészséges lába és mankóval járatják. Van két éles szeme és rövidlátók vezetik. Van bő tüdeje és mesterséges légzéssel juttatják levegőhöz. Van két dolgos, erős karja — és az ölébe ejtetik vele. Van tiszta, éles elméje — és egyre sötétebbek a gondolatai. Van lelke , de állandóan a purgatóriumban bűnhődik olyan bűnökért, amelyeket ellene követtek el. QUO VADIS? Kérdéseim a német néphez és másokhoz is A Magyar Hírlap számára írja: LORD CECIL A kiábrándulás sok meggyőződést és sok nemes elvet döntött már meg, különösen olyankor, amikor alaptalan reményekre következett. Ki nem figyelte meg azt éppen most, amikor az intrikák és manőverek hadjáratában egész sor európai országban és a legtragikusabban Németországban láthatjuk ezt a mérgező processzust. A német népet akkor, amikor a militarizmus és az autokrácia ellen érzett ellenszenve még erősebb volt, mint a háború elvesztése miatt érzett megalázás, rá tudták beszélni arra, hogy lépjen be a Népszövetségbe. Nem annyira azért lépett be, hogy ő is segítsen az új világrendet felépíteni, hanem inkább azért, hogy nemzeti sérelmeire keressen gyógyszert. Bár meggyőződésem, hogy Stresemann és társai sohasem akarták odahaza ezt az impressziót kelteni, mégis biztos vagyok abban, hogy a német nép azt hitte, hogy ha csatlakozik a Népszövetséghez, a német birodalommal történt igazságtalanságokat jóvá fogják tenni. Elsősorban abban reménykedtek, hogy a háborús bűnösség bélyegét veszik le róluk, másodsorban pedig a katonai inferioritás fog megszűnni, hiszen erre már a békeszerződések is utalnak. Azt is remélték, hogy a német kisebbségek talán felszabadulnak, de ha ez nem is történik meg, legalább is nagy előnyükre válik Németország belépése a Népi szövetségbe. Reménykedtek abban is, hogy határkiigazítások lesznek Németország javára, sőt még gyarmataik egy részét is visszakapják. Bármennyit tárgyaltak is Genfben, idáig legfeljebb azt érték el, hogy bizonyos mértékben előrehaladtak a kisebbségi petíciók tárgyalása terén. A békék revíziójáról jóformán szó sem esett és annak ellenére, hogy tíz esztendeje tárgyal már a Népszövetség a leszerelésről, a győztes hatalmak leszerelése még mindig messze távol áll. A gazdasági egységre és együttmunkálkodásra való törekvés, amely 1927-ben mégis csak határozott eredményeket mutathatott fel, 1930-ban a nemzetgazdasági nacionalizmus realitásai elől kénytelen volt meghátrálni. Közben a Népszövetség ugyan igazán rengeteg gyakorlati eredményt ért el más kérdésekben, ezek azonban olyan természetű kérdések voltak,amelyek nem állanak az emberek érdeklődésének középpontjában és így senki sem vett tudomást róluk. Érthető, hogy ilyen körülmények között a német