Magyar Hirlap, 1931. február (41. évfolyam, 26-48. szám)

1931-02-01 / 26. szám

h ■ - ■ * • • ' * ■ 24 FILLÉR 24 FILLÉR — ,.»o | fy.......... ..... ------------------7-----------------­a g.WELLSJTKIT KöSSmARA ITIIII I IIMIIB IjÚiLJWIJ'JIjI.i'iU ■» IIMM. Jl I II| !.!■ IIIMII II I^M ■ ■■■■■I, ___ A GAZDÁ­TLAN MAGYAR LÉLEK Írta: ZSOLT BÉLA Némikép túlzás lenne, ha azt állíta­nék, hogy az ország különböző foglal­kozási kategóriáinak, a társadalom kü­lönböző osztályainak gazdaságpolitikai és szociológiai ápolása terén minden megtörtént, ami megtörténhetett volna, amit a lehetőségek határán belül a szak­­szerűség, a kötelességtudás és a jó­indulat diktált. Pleonazmus lenne újra és újra felsorolni, hol követtek el hibá­kat azzal, amit cselekedtek és nem cse­lekedtek -e, mindenesetre azonban leg­alább voltak intézmények, amelyek gé­pies szakszerűséggel folytatták munka­körüket, volt parlament, ahol legalább beszéltek a kereskedelem, az ipar, a mezőgazdaság válságáról és a munka­nélküliségről, volt társadalombiztosító, amely a beteg testet dolgozta fel a bü­rokratizált higiéné nagyüzemében. Szó­val, ha a tárgyi feladatok megoldása körül nem is mutatkoztak komoly ered­mények, ha gazdasági és szociális krízi­sünk exakt része, statisztikai adatai meglehetősen vigasztalanok is — leg­alább foglalkoztak velük, legalább szó volt róluk s voltak korszakok, amikor az egyes rétegek pillanatokra azt hihet­ték, hogy kilátásaik sötétsége oszlado­zik. Volt idő, amikor politikailag a vá­ros kapott kedvezéseket s azt hihette, hogy például a titkos választójoggal megvalósíthat valamit speciális élet­­érdekeiből, volt idő, amikor a falut gaz­daságilag akarták lélegzethez juttatni a város megfulladása árán. Szó volt tehát iparról, kereskedelemről, mezőgazda­ságról, városról, faluról, csak egyről nem volt szó, eggyel nem számolt senki, egyetlen súlytalan, de talán legdöntőbb tényezővel: a mai magyar lélekkel, még konkrétebben: a mai magyar idegélettel. Szanáltak és konszolidáltak, de mintha csak gyárak, boltok és földek lennének ebben az országban — senkinek sem jutott eszébe, hogy itt emberek is él­nek közös és egyéni bánatokkal, lelki sérelmekkel, fogyatkozó reménységek­kel, vesztett illúziókkal, fojtott izgal­makkal és melankóliával. Hagyták el­vadulni vagy elsorvadni a magyar lel­ket, fantasztákat tenyésztettek és a „nicsevo“ szektáját növelték nagyra a felelőtlen passzivitással, az egyszerű, de célravezető cselekedetek halogatásával, a soha be nem váltott ígéretekkel. Van­nak, akik már csak a távoli történelmi aspirációk valorizálásában bíznak, van­nak, akik a társadalmi és termelési rend forradalmi átalakításában — de a legtöbben már nem bíznak semmiben. Amikor vagy tíz nap előtt Beniczky Ödön volt belügyminiszter egy havas budai padon a legnagyobb rutinnal a szájába lőtt — a tragédiát tulajdon­képpen nem is követte igazán izgalmas meglepetés. Az emberek, ahogy végig­gondolták a volt belügyminiszter hely­zetét, valahogy logikusnak találták, amit cselekedett, ötvenkét éves volt, aktív, harci természet, é­s itt állt tenni­valók nélkül, szerep nélkül, program nélkül. Nem csoda, hogy a puszta vege­táció s a mindennapi baráti kvaterká­zás nem kötötte olyan erővel az élet­hez, hogy kárpótolni tudta volna az intelligenciájától és temperamentumától meghatározott rendeltetésének elveté­léséért. Súlyos hibákat is követett el e■, de nem tudott beletörődni, hogy arra se legyen alkalma többé, hogy okosat és jót cselekedjék. S ez az a pont, ahol Beniczky Ödön tragédiája egyetemes tanulságává válik. Aki a mai társada­lomban egyszer kisiklott pályája sínjé­ről, úgy érzi, hogy többé nem kerülhet vissza. Akit akár egyéni fátuma, akár a kollektív sors utolért­­, már nem tud szembeszállni vele, mert nincs fan­táziája sem, hogy el tudja képzelni az új change-ot Mit csinál ma a tettrekész polgár, ha elvesztette vagyonát, a csa­ládi élete felborult, a lakása bútorait széthurcolták az ószeresek? Mit csinál a javakorabeli tisztviselő, akit harminc éven keresztül valaki mindig irányított, akinek válláról levették a terhet, hogy saját magának kellessen határoznia, mi­kor mit tegyen azért, hogy éljen­­, ha állásvesztetten kilép az uccára? Az ucca összecsukódik előttük, mint a fal s honnan vegyék hirtelen a lelkierőt, hogy tíz körömmel nekiessenek a fal­nak? S ugyanígy a potenciáktól duz­zadó fiatalok, azok, akikről ma divat ankélozni, s akik az első lépésükkel már nekiütköztek a falnak? Ez a kérdésnek az egyik fele: az egyéni, a magánéletben lelki krízis, amely jobb esetben fantazmagóriákkal, rosszabb és gyakoribb esetben morális, vagy testi kapitulációval oldja meg ma­gát. A morális öngyilkosság az állam és a társadalom erkölcsével, törvényeivel való szembefordulás. Aki belefárad abba, hogy várja a legális chance-ot, utolsó erőfeszítésként megpróbálkozik az illegálissal. A fizikai megoldás az öngyilkosság, a fölöslegesség lelki kín­jának testi likvidálása. S csak egészen kevesen akadnak, akikben van annyi lelkierő és fanatizmus, hogy az őserdő­ben, ahol a táplálék megszerzésének két módja van: vagy erősebbnek kell lenni és felfalni a gyengébbet, vagy pedig vadásznak , leülnek egy fa alá és változatlan hittel, csökönyösen várják, amíg megnyílik egy élelmiszerüzlet. * Ez a kérdésnek az egyik fele, a másik az a betegség, amely az állammal, a társadalommal, a közösséggel való vi­szonylatban érte utól a magyar tömeg­­jelket. Az emberek általában hajlamo­sabbak arra, hogy egyéni bajaikon egyéni­ módszerekkel segítsenek s csak akkor nyúlnak a kollektív eszközökhöz, amikor az egyéni ügyeskedés-mesterke­dés végkép csődöt mondott. Az érdek­­képviselet, a szervezet többnyire csak akkor válik fontossá, amikor az én boltomban gyérül a vevő, nem a szom­szédéban, az én gyáram állítja meg a gépeit, az én munkámra nem reflektál a munkaadó. Egyéni tanulságok nélkül nincs igazi közösségi öntudat — nos, most már ott tartunk, hogy nincs olyan kategória, amelynek akadnának meg­kímélt tagjai, akik pusztán platonikus együttérzésből, kollégiális szolidaritás­ból támogatnák a közös mozgalmakat. Az egyéni, az anarchikus önsegély­s­ég­kép lehetetlenné vált — a viszonyok a társadalom minden osztályába, min­den teoretikus előkészítés nélkül bele­nevelték az osztályöntudatot, s az azo­nos célúak organizálásának szükséges­ségét. Van egy ösztönösen, önkéntelenül megszerveződött társadalom, amelynek minden rétege napról napra sajtóban, gyűléseken, parlamentben szakszerűen feltárja a bajait s azokat az eszközöket, amelyekkel segíteni lehet rajta, vagy se­gíteni tudna magán. Ám amikor csele­kedni akar , kénytelen konstatálni, hogy a hatalom mai rendszere minden cselekvési jogot magának tart fenn és nemcsak olyankor, amikor állami vagy politikai érdek is fűződik hozzá, hanem olyankor is, amikor az érdekelt kate­gória legbelsőbb technikai problémáiról van szó. Nem szabad segíteni magadon, mert ha itt valaki segíthet, az csak a kormányzat lehet. Mintha annak, aki beleesik a Dunába, eltiltanák, hogy a maga erejéből vergődjék a partra , mert csak a rendőri motorcsónaknak van joga ahhoz, hogy kimentse a ful­doklót. , Ha a polgár elhatározza, hogy rendbe­hozza a főváros háztartását és titkos választással beküldi a közgyűlésbe azokat, akikre ezt a feladatot rá akarja bízni —, a kormány nem engedi, hogy a polgár képviselői segítsenek a polgáron, hanem kinevezett exponenseivel akar „segíttetni“ rajta. Ha a paraszt nem tudja eladni a borát és a búzáját, a kor­mány nem engedi, hogy élelmes üzlet­emberek segítsenek rajta és önmagukon, hanem állami szerveket kreál, amelyek­­ az államon sem segítenek, csak a szerveken. Ha a polgár fia úgy érzi, hogy mint orvos vagy ügyvéd meg tudná keresni a mindennapi kenyerét, a kor­mány megmenti az intellektuális el­proletarizálódástól és hozzásegíti a jelző nélküli elproletarizálódáshoz. S a végle­tekig lehetne felsorolni az eseteket, ame­lyekben a hatalom atyai gondoskodása ehetetlenné teszi, hogy a társadalom a saját eszközeivel, az állam, sőt a hatalmi rendszer alapjainak megr­endítése nélkül kielégítse saját igényeit. Csoda-e, ha lelki betegséggé fajul benne a remény­telenség, amely eredménytelen alkotmá­nyos erőfeszítései, államilag elrontott üzletei, államilag ellenőrzött pálya­választása nyomán támad benne? Az aktivitás jogának ez a kormányzati fel­ségjogként való kezelése, amely árv­vadászként bünteti meg például az ipart, azt a termelési ágat, amely a kormány akarata ellenére kissé virágzani mer, lassan-lassan végkép elsorvasztja a tár­­­adalom lendületét, a vállalkozás bátori­ságát, az alkotás leleményét, a nép teremtő fantáziáját, önmaga képessé­­geibe vetett hitét. Ez a pszichológiai atmoszféra csakugyan kiskorúvá torzít­­hatja a legérettebb népet is, férfiatlanná, potenciátlanná betegítheti a legtermé­­kenyebbeket s puhányokká a bátrakat. *" Az akciószabadságnak és a fantáziái­nak ez az intézményes megbénítása,­­amely minden, a magánéletbe és a kö­zösség életébe vágó cselekvés jogát ma­­gának tartja fenn, de sem az egyénért,­­sem a közösségért nem vállal a formá­lisnál több felelősséget s hibáinak min­den konzekvenciáját áthárítja egy rajta kívül álló bűnbakra — ez az oka az egyetemes lelki nyavalyának, amely agresszív és melankolikus változatai el­­lenére is ugyanaz. A tömegek érzik, hogy a gazdasági és társadalmi önfennn tartás eszközeit kivették a kezükből. Az Isten még segíthet — de at mondás szerint az Isten is csak azon segít, aki önmagán segít. De hogy se­­gítsen magán a magyar nép, amikor a segítség legközvetlenebb és legbékésebb­ eszköze, a politikai önrendelkezés nincs a birtokában s amikor minden gazda­­­ági és szociális életfunkcióját az ál­­lam és az uralkodó rendszer mechaniz­­musa helyettesíti? Ennek a népnek van két egészséges lába és mankóval járatják. Van két éles szeme és rövidlátók vezetik. Van bő tüdeje és mesterséges légzéssel jut­­tatják levegőhöz. Van két dolgos, erős karja — és az ölébe ejtetik vele. Van tiszta, éles elméje — és egyre sötéteb­­bek a gondolatai. Van lelke , de ál­­landóan a purgatóriumban bűnhődik olyan bűnökért, amelyeket ellene követ­tek el. QUO VADIS? Kérdéseim a német néphez és másokhoz is A Magyar Hírlap számára írja: LORD CECIL A kiábrándulás sok meggyőződést és sok nemes elvet döntött már meg, külö­nösen olyankor, amikor alaptalan re­ményekre következett. Ki nem figyelte meg azt éppen most, amikor az intrikák és manőverek hadjáratában egész sor európai országban és a legtragikusab­­ban Németországban láthatjuk ezt a mérgező processzust. A német népet akkor, amikor a milita­­rizmus és az autokrácia ellen érzett el­lenszenve még erősebb volt, mint a há­ború elvesztése miatt érzett megalázá­s, rá tudták beszélni arra, hogy lépjen be a Népszövetségbe. Nem annyira azért lépett be, hogy ő is segítsen az új világ­rendet felépíteni, hanem inkább azért, hogy nemzeti sérelmeire keressen gyógyszert. Bár meggyőződésem, hogy Stresemann és társai sohasem akarták odahaza ezt az impressziót kelteni, mégis biztos vagyok abban, hogy a német nép azt hitte, hogy ha csat­lakozik a Népszövetséghez, a német birodalommal történt igazságtalan­ságokat jóvá fogják tenni. Elsősorban abban reménykedtek, hogy a háborús bűnösség bélyegét veszik le róluk, másodsorban pedig a katonai in­­ferioritás fog megszűnni, hiszen erre már a békeszerződések is utalnak. Azt is remélték, hogy a német kisebbségek talán felszabadulnak, de ha ez nem is történik meg, legalább is nagy előnyük­­re válik Németország belépése a Népi szövetségbe. Reménykedtek abban is, hogy határkiigazítások lesznek Német­ország javára, sőt még gyarmataik egy részét is visszakapják. Bármennyit tárgyaltak is Genfben, idáig legfeljebb azt érték el, hogy bizo­­nyos mértékben előrehaladtak a kisebb­­ségi petíciók tárgyalása terén. A békék revíziójáról jóformán szó sem esett és annak ellenére, hogy tíz esztendeje tár­gyal már a Népszövetség a leszerelésről, a győztes hatalmak leszerelése még min­dig messze távol áll. A gazdasági egy­­ségre és együ­ttmunkálkodásra való tö­rekvés, amely 1927-ben mégis csak hat­­ározott eredményeket mutathatott fel, 1930-ban a nemzetgazdasági naciona­lizmus realitásai elől kénytelen volt meghátrálni. Közben a Népszövetség ugyan igazán rengeteg gyakorlati ered­ményt ért el más kérdésekben, ezek azon­ban olyan természetű kérdések voltak,­­amelyek nem állanak az emberek ér­deklődésének középpontjában és így senki sem vett tudomást róluk. Érthető, hogy ilyen körülmények között a német

Next