Magyar Hirlap, 1931. március (41. évfolyam, 49-73. szám)
1931-03-01 / 49. szám
24 FILLÉR 24 FILLÉR TONOBUNGAY IffllfTD^ ff— BUDAPEST, 1931 MÁRCIUS 1 % fil?!) % VASARNAP,XLI. ÉVF., 49. SZ. GAZDASÁGI MAGYAR PÁL ALCHEMIA A világpiacok jelentéseit és a gazdasági helyzetet visszatükröző statisztikai adatokat nézve, talán nem találunk még elég alapot arra, hogy a konjunktúra határozott irányváltozásáról beszélhessünk, mégis bizonyos, hogy a pillanatnyi helyzet sem indokolja már, hogy továbbra is a pesszimizmus sötét árnyában lássuk a várható fejleményeket. Határozottan vannak komoly jelenségek, melyek alátámasztják a bizakodást. Legalábbis abban az irányban, hogy a kishitűek is meglássák, hogy tényleg nem került megoldhatatlan probléma elé a világ erősen megbolygatott termelési rendje és ha egyelőre gyakorlatilag nem is érvényesülnek a megoldási módozatok, a legsötétebben látónak is el kell ismernie, hogy végre már nemcsak elméleti értékű segítséggel foglalkoznak. Miként azonban a desperáltság napjaiban hangoztattuk, hogy a magyar válságot a krízis tárgyi okait meghaladóan mélyítették el a gazdaságpolitika hibái és mulasztásai, most is felmerül az aggály: helyesen alkalmazkodunk-e a világkonjunktúra alakulásához. Élünk-e, illetve úgy élünk-e a javítás lehetőségeivel, mint ahogy a helyzet máris érezhető és főként várható változásával termelő erőink regenerálódása szempontjából szükséges volna? * Az elmúlt héten egymást érték a gazdasági életet erősen érintő események. Ami idehaza történt, lényegében teljesen beleilleszkedik a nemzetközi eseményekbe. Pregnánsan kialakult, hogy Európa gazdaságpolitikájának vörösfonala: hogyan lehet a kontinens agrártermelését a válságból kivezetni. Nem az egyes agrárországok külön kezelt kérdése immár az agrárválság. Még csak nem is a mezőgazdasági jellegű államok kooperációjának a problémája, hanem egész Európáé. A párizsi konferencia — megbízható jelentések és konkrét eredmények ismerete nélkül is — meggyőzhet mindenkit, hogy a válság pusztításai legalább azt az igazságot érlelték meg, hogy a fogyasztó talpraállítása nélkül nem lehet az európai depressziót eloszlatni. Mivel pedig a gabonaárak alakulása legjobban az európai agrárországok vásárlóerejét ásták alá, a kibontakozást ott kell megkezdeni, hogyan lehet a mezőgazdasági termelést ezekben az országokban ismét rentábilissá tenni. Ha ezzel a törekvéssel szemben erős disszonanciát jelent is a csehszlovák mezőgazdák követelése protekciós termelési lehetőségeik biztosításai érdekében, főként pedig a német kormánynak ép az elmúlt héten publikált agrárprogramja, nincs okunk egyelőre abban kételkedni, hogy a párizsi konferenciát végre az általános európai érdek fogja irányítani és partikuláris szempontok ezúttal nem fognak egy nagyon régen esedékes általános érdekű akciót ismét kátyúba juttatni. Ezt annál is inkább hihetjük, mert nemcsak az internacionális sajtóhangulat igazolja, hogy a megértés politikája végre eljutott arra a pontra, amikor nem fáj az egyiknek, ami a másiknak használ, hanem még a csehszlovák és német mértékadó sajtó is az osztályérdeket szolgáló gazdaságpolitika helyett — mely történetesen szemben áll e pillanatban az átfogó európai érdekkel is — az egyetemes gazdasági célokat elősegítő gazdaságpolitikát követeli. A magyar gazdaságpolitikai események is azt igazolják, hogy a mezőgazdasági válság szanálása érdekében döntő jelentőségű események vannak előkészületben. A törvényhozás — a legtöbb ipari államot megelőzve — az ipari termelést szabályozó törvényjavaslatot hozott tető alá. Nem azért, mintha ezt az ipar helyzete a legtávolabbról is szükségessé tette volna. Kifejezetten azzal a célzattal, hogy a mezőgazdaságnak segítségére legyen, — még ha a haszon optimumát az egyik oldalon, az elkerülhetetlen kár minimuma a másik oldalon meghaladja is. A pénzügyminiszter, is fontos tervezetet ismertetett a mezőgazdasági hitelbajok szanálására, a kereskedelmi miniszter kijelentései pedig, de nem kevésbé keringő hírek is arra engednek következtetni, hogy a küszöbön álló fontos külkereskedelmi megállapodásoknál, úgy formában, mint lényegben agrárjellegünk fog kifejezésre jutni és a mezőgazdaság szupremáciájának érvényt fognak szerezni. * Kétségtelenül nem lekicsinylendő események ezek és ha általuk — úgy a nemzetközi megállapodásokra, mint az itthoni törvényalkotásokra és intézkedésekre is értjük ezt — a magyar agrártermelés rentabilitásának folytatólagos biztosítása volna elérhető, zúgolódás nélkül elviselendőnek tartanak minden más termelő osztály és társadalmi réteg részéről az evégből hozandó áldozatokat. Amilyen igazságnak tartjuk, hogy Európa fogyasztóképességének visszaadása nélkül nincs tartósan megoldott világgazdasági válság, ugyanolyan meggyőződéssel valljuk: a magyar gazdasági jövő a mezőgazdasági termelés egyensúlyba hozása nélkül kevés bizakodásra nyújt alapot. A belátó kapitalizmus nem a pillanatnyi haszonra épít. A magyar tőkének tehát megértéssel kellene fogadnia minden, a mezőgazdaság érdekében meghozott áldozatot, ha ez a magyar gazdasági élet e kétségtelenül legfontosabb ágának megerősödését és tartós fejlődését szolgálja. Minden átmeneti áldozatért legalábbis teljes ellenértéket jelentene a tőkének — tekintet nélkül, hogy mely termelési ágban dolgozik — a termelőerőiben regenerált agrártermelésnek az egész ország gazdasági ütemét megerősítő kihatása. Sőt tovább mehetünk. Meg kell hozni minden áldozatot a mezőgazdaság megsegítésére akkor is, ha ezzel egy periodikus jellegű válságon átsegítjük és a válságokok megszűnése után ismét hasznot hajtó, az ország termelőképességét erősítő, a nemzeti vagyont szaporító tényezővé válik. Ha osztjuk is gazdasági miniszterünknek azt a megállapítását, hogy nem szabad az egyik termelő ágat a másik rovására favorizálni, sokkal lényegesebbnek tartjuk az egyes termelőerők közti harmónia helyreállítását és főként a mezőgazdaság prosperitásának döntő jelentőségét, semhogy ne tudnák tolerálni, ha egy kivételes és egyébként nem parírozható nehéz helyzetben a mezőgazdaságnak minden termelési ágnál nagyobb figyelmet szentelnek. Ismételjük azonban: ez a megértés és áldozatkészség csak abban az esetben hathat át bennünket, ha azt látjuk, hogy a megtett intézkedések tényleg tartósan biztosítják agrártermelésünk hasznothajtó voltát, vagy legalábbis biztonsággal segítik át az időszaki válságon, melynek legyűrése után egy fejlődésképes, életerős mezőgazdasággal rendelkezünk. Ha azonban nem esünk abba a hibába, mely az utolsó évtizedben annyira megülte gazdaságpolitikánkat, hogy átmeneti helyzetekből végleges megállapításokat teszünk és a történések hatása alatt, főként pedig az eseményekből kialakuló politikai és társadalmi hangulatnak engedve, a gazdasági alaptörvényeket negligáló szabályokat állítunk fel magunknak törvényekként, a mezőgazdaság jelentőségével szemben való minden megértésünk mellett is nagy aggálylyal kell látnunk a megtett és tervezett intézkedéseket. A gazdaságtannak is megvannak a maga alaptörvényei. Ha nem is olyan merevek, mint a természettudományok tételei, ellenükre mégsem lehet egy ország gazdaságpolitikáját felépíteni. Miként az alchémia nem volt képes évezredes kísérletek dacára a vegytan törvényeit meghazudtoló módon értéktelen elemekből az értékes aranyat előállítani, a gazdaságtudományba sem lehet becsempészni a „magisterium magnum“-ot, melynek csodaereje minden bajt megszüntet, minden válságon átsegít, jóllehet fumigálja az alaptörvényeket, melyeken a modern gazdasági élet kiépült. Hiszen, ha ma, a természettudományok korában, amikor a technika tovább jutott, mint ahova pár évtized előtt akár a regényírók fantáziája is elkalandozott, egy bádogoslegény az aranycsinálás lehetőségét és a kémia legújabb felfedezéseivel tudta szakemberek, sőt tudósok előtt plauzibilissé tenni és a pénztelenség idejében milliókat tudott fantazmagóriái számára összeszélhámoskodni, nem lehet meglepődni, ha a gazdasági alchémiának is lehet hangulatot teremteni, sőt mérvadó tényezőket is híveinek megszerezni. Óvakodni kell azonban attól a lehetőségtől, hogy a politikai konszolidáltság korában is megtörténjék, hogy csak a politikai szenvedélyekkel magyaráz- ható — de még így sem menthető —■ elképzelések a törvénytárba bejussanak és tartós alákötőivé váljanak gazdasági fejlődésünknek. Nem új megállapítás, hogy a gabonatermelésre támaszkodó mezőgazdaság — nemcsak nálunk, hanem egész Európában — az utolsó években nem egy átmeneti jelegű árválsággal küzd csupán. A világtermelésben bekövetkezett eltolódás folytán oly hatalmas új versenytársakkal kell megküzdenie, melyek öszszehasonlíthatatlanul kedvezőbb termelési feltételekkel rendelkeznek és így a jelenlegi termelési rendszer fenntartása az európai búza versenyképtelenségét jelentené. Nyugodtan felállítható a tétel, hogy az Unió nyugati államai, főként azonban egyes délamerikai államok, a búzát nemcsak a géptechnika fokozottabb alkalmazása folytán produkálják olcsóbban, hanem — az izomerőt kivéve — a kalkulációnak minden egyes tétele kedvezőbben alakul számukra. A földár, közteher alacsonyabb és nem utolsó sorban nagy előnyük, hogy az alig néhány éve művelés alá fogott földek műtrágyaszükséglete jelentéktelen, a mi évszázadok óta fárasztott földünk erősítő igényével szemben. Ilyként aztán a világpiacok legtöbbjein nagyon nehéz az árversenyt a tengerentúli búzával szemben felvenni és a belföldi piacon kívül — kedvező esetben is — csak aránylag kis rádiuszra szállítóképes a magyar búza egyenlő versenyfeltételek érvényesülése mellett. A leglényegesebb kérdés, mely egész Európa jövő gazdaságpolitikáját döntően fogja befolyásolni: lehet-e a termelési feltételeket az európai agrárországokban — Oroszországot gazdasági és politikai okoknál fogva kapcsoljuk ki egyelőre — odafejleszteni, hogy minőség és ár tekintetében legalább az európai piacokon állják a tengerentúli versenyt. Ha igen, úgy jogos reménykedéssel tölthet el mindenkit, ha a párizsi konferencia nyomán az európai búzafölöslegek, tehát a magyar is, elhelyezést találnak. Okosabbáldozatot nem hozhatnak az importországok, mint ha ez átmeneti jellegű segítséget nyújtják az agrár." Elvi megegyezés jött létre Rómában a flottaszerződés ügyében az angolok és olaszok között Henderson és Alexander Párizsba utazott Rómából jelentik. Az angol és olasz szakértők tárgyalásai a flottaleszerelés kérdésében eredménnyel végződtek. Jólértesült helyen azt állítják, hogy az erre vonatkozó megállapodásokat a szakértők szombaton délelőtt már megszerkesztették. Henderson és Alexander miniszterek délben audiencián voltak a királynál és ebben is annak a jelét látják, hogy a tárgyaló feleknek sikerült a nehézségeket áthidalni. Az olasz újságírókat péntek éjfélre a Palazzo Chigibe hívták és előkészítették őket a küszöbönálló megegyezésre. Az olasz lapok legújabb kommentárjaiból is kiviláglik a kedvező megítélés. A délutáni órákban hivatalos közlemény jelenik majd meg, amely részletesebb felvilágosításokkal szolgál. Az angol miniszterek pénteken délután elutaztak Rómából és Párizsban csak néhány órát fognak tölteni, mert remélik, hogy ez idő alatt is sikerülni fog a francia kormány hozzájárulását megszerezni. Az angol miniszterek hétfőn mindenesetre Londonban akarnak már lenni. A római flottatárgyalások befejezéséről a következő hivatalos kommünikét adták ki: „Henderson és Alexander miniszterek az elmúlt napokban szívélyes együttműködés jegyében barátságos tárgyalásokat folytattak az olasz kormányelnökkel, valamint Grandi és Siriani miniszterekkel. A tárgyalások eredményeképpen elvi megegyezés jött létre a londoni flottakonferencián függőben maradt kérdéseket illetően. A tervbevett egyezmény feltételeit minde