Magyar Hirlap, 1931. július (41. évfolyam, 146-172. szám)

1931-07-26 / 168. szám

__■ lgjg_július __ HIPIAP és az arisztokrácia körében nem volt többé keresni valója a szellem emberének. Amint­hogy tényleg a romantika nagy szalonhöl­­gyei: Madame de Récamier, bankár fele­sége volt, Madame de Staél, bankár leánya. Németországban Henriette Hertz és Rachel Varnhagen polgári zsidó asszonyok szalonjai­ról beszél a múlt századelő irodalomtörténete. Az arisztokrata hölgyek közül csak néhány, kasztjától különvált mágnási grande amou­­reuse vegyül, főleg híres írókkal és művé­szekkel folytatott szerelmi viszonylatokban, a polgári kultúra életébe. (D'Agoult és Ka­­lergi grófnék, Mathilde hercegnő, stb.) Goncourt-ék, sok előkelő vágyakozásaikkal a tizennyolcadik századbeli szalónok törté­netének megírásába menekültek, naplóik tanúsága szerint úgy éltek Párizsban, mint a „medvék", mert az arisztokratának nem kell az író s a gazdag burzsoá szalonjában csakis „a bohócnak, idegenvezetőnek vagy a megbámult újkapunak éppen nem irigy­­lésreméltó szerepét töltheti be“. A tizenki­lencedik századbeli francia író, mint a Goncourt-napló is bizonyítja, kénytelen­kelletlen kollégák közt, vendéglőkben és kávéházakban töltötte el életét. Jules Cla­­rette, a Comédie Framjaise híres igaz­gatója, följegyezte egy ilyen asztaltár­saságnak, — a Diner Bixionak — be­szélgetéseit, fia kiadta a feljegyzése­ket s a bevezetésben ezt írja: „Korunk­ban a restaurant az utolsó menhely, hova a szabadon csapongó beszélgetés menekült.­­A XVII-ik századbeli szalonok helyére a vendéglő került­. A mai írók közül André Gide, ki valóság­gal az előkelő ízlésnek, a mérsékletnek, a francia hagyománynak s a fékentartott szenvedélynek, arisztokratikus szalonéletre termett irodalmi géniusza, mindazonáltal életrajzi regényében csak egy műveletlen, komikus Vicomtesse de J. nevű szalonhöl­­gyet állít pellengérre, ki a leghíresebb festők és írók neveit összekavarta, meg valami hóbortos orosz hercegnőről emlékezik meg, kinek szalonjában a legvaskosabb tréfa járta. Különben csak polgári szalonokat lá­togatott (Madame Beulé, Madame Beigniére), ahol hosszú hajával, magas gallérjával, haj­lott testtartásával bizonyos érdekességre tett ugyan szert, de ahol mindannyiszor hallga­tásba süllyedt, valahányszor elmenckednie kellett volna. Gide, akárcsak a mi magyar íróink, magára, azazhogy az írók körére utalt irodalmártípus, — emlékiratai szerint, legföljebb ha Mallarné és Heredia szerény költőlakásán tartott fogadóestélyeken élt társadalmi életet. Különben ő is, tout com­­me chez nous, világéletében irodalmi kávé­házak vendége volt. Megemlékezéseiben ol­dalakat szentel annak a pezsdítő és fejlesztő hatásnak, melyet a legkülönbözőbb törzs­asztaloknak köszönhet. Mert valóban, a demokratikus fejlődés so­rán, akár tetszik, akár sem, bizony a kávé­ház, meg a vendéglő vette át a szalonoknak és akadémiáknak, egykor eszmeváltó, díszes szerepét. Annál is inkább, mert a hajdani tá­madóból és haladóból a maga osztályérde­­kének védelmébe és reakcióba szorult kapi­talista is kezd úgy járni, mint valamikor a tizennyolcadik századbeli arisztokrata, ki visszavonult a mű pártolástól, mikor meg kellett éreznie, hogy a minden konvenciótól ment művészi emberlátás nem ingerlő játék többé, hanem valósággal a társadalmat fe­nyegető veszedelem. Ha az előkelő szemlének vastag, me­rített papírján áthatolhatna a szociológia modern mételye, akkor bizonyára nem akadt volna félrevezetett kritikus, ki ne tudná, hogy ami egykor a pénz vagy pusz­tán az úri gőg berzenkedése volt az írók, színészek és egyéb csirkefogók ellen, az ma már az osztályöntudatnak makacsul átha­tolhatatlan védekezése. Ezért van, hogy a társadalmi, legnagyobb kataklizmák korá­ban, legalábbis időszerűtlen javaslat, ha va­laki főúri zsúrok látogatásával véli újra el­lendíthetni a nyomorúság kátyújában meg­rekedt magyar művészetet és irodalmat.­­ S ha lehetne is, várjon igaz-e, hogy ez megújhodott ízlést és megtartott színvonalat jelentene? a fiatal Daudet-nek, ki egy sza­­lonban szavalt, az ünneplő tapsok közben, Goncourt-ék feljegyzése szerint, fülébe sú­gott egy öreg úr: „önnek határozottan van tehetsége, de­ óvakodjék a szalonoktól.“ Mert valóban az úri társaság felé sandító iro­dalmi törtetőnek a sok oldalról feltüntetett emberi lélek képe helyett, részrehajló és a vezető társadalmi rétegek pillanatnyi érdekei szerint meghamisított emberábrázolásra kell fanyalodnia. Amikor Mikszáth, ki ezt a te­hetsége árán vállalt szolgálatot minden írók­éöszt legtöbb gráciával vállalta, élete vége felé megunta a szépfestést s a Noszly fiú és Tóth Mari regényében, szíve szerint való igazat írt, a lapok agyonhallgatták s a kur­zusfolyóiratok őse, Az Élet nem átalta őt a hazaárulás vádjával illetni. Ezért kellett en­nek az igaz könyvnek szinte húsz évig vár­nia, míg végül lényegéből kiforgatva, meg­édesített drámai parafrázisban közel férkőz­hetett közönségünknek a történelmi osztá­lyok érdeke által megszabott ízléséhez. Szóval a Magyar Szemlében felállított té­telnek épp a visszája az igazság. Ha a hazai közönséget érdeklő s a világot meghódító m­agyar irodalmat akarunk, ha azt akarjuk, hogy íróink ne csak az irodalom életét, ha­nem az élő irodalmat jelentsék, akkor nem a szalonéletből való kirekesztéstől, hanem épp ellenkezőleg, a mi kiváltságosan feduális társadalmi életünkbe és a hivatalosan elis­mert irodalomba való erőszakos beletörte­­téstől és a művészi termelés rovására való kényelmes és tekintélyes elhelyezkedéstől kell megóvnunk, folytonos kísértéseknek ki­tett íróinkat.­­ Ami pedig az írók összetartó elzárkózá­sával járó veszedelmet illeti, emiatt ugyan ne eresszük fejünket búnak. Bár élhetne a magyar író horatiusi életet, procus negotiis. Távol a világtól. Sajnos, nem élhet így! A magyar sors gondoskodik róla, hogy meghaj­­­szolt íróinknak mindennap százféle meghur­coltatásban és a végrehajtótól kezdve a ki­adóig, a háziúrtól és az uzsorástól kezdve a számlájának kiegyenlítését követelő sarki boltosig, százféle tapasztalatban legyen ré­szük. De még ezek az egyéni bajok is a mű­vész hasznára válhatnának, ha ugyan az író elmondhatná mindazt, amit látott és tapasztalt. Ki ne tudná, hogy ezt nem teheti? S hogy a tíz év óta, szinte megsemmi­sült magyar irodalomnak, mindennél inkább, ez a sorvasztó baja... gyógyíthatatlan kór­ság mindaddig, amíg a hivatalos szemlék nem a beteget, hanem a kórokozó bacillust ápolják .... NÉMETEK ÉS FRANCIÁK írta: SÓS ENDRE Rudolf Keller, a Prager Tagblatt kiadója, aki biológiai és fizikai munkásságával is nevet vívott ki magának, „Németország és Franciaország" címmel érdekes könyvet írt az európai politika és talán az európai kul­túra legjelentősebb kérdéséről — a német­francia viszályról. A könyv írója nagyon objektív akar lenni és tisztában van azzal, hogy egy német csak úgy őrizheti meg az elfogulatlanság látsza­tát, ha alaposan dicséri a franciákat. Ebben a munkában van is dicséret garmadával. Az aztán más lapra tartozik, hogy — a bókok után következnek a gorombaságok. És ami­lyen túlzottak a széptevések, ugyanolyan in­dokolatlanok a sárbarántások. Kezdjük először a bókoknál! Azt mondja a német tudós, hogy amit a világ az utolsó évszázadokban a tudomány terén alkotott, legnagyobbrészt Franciaországnak köszön­heti. A XVIII. század elejétől a XIX. század elejéig Franciaország vezetett a matematiká­ban, a társadalom- és a természettudomá­nyokban. A paleontológiában és a történe­lemtudományban is elsőrangúakat alkotott egy francia tudós, Champollion fejtette meg elsőnek a hieroglifákat, amikor Napó­leon hadjárata során eljutott Egyiptomba. Lavoisier új alapokra fektette a kémiát, Lagrange megalapította az analitikus mecha­nikát, Laplace rájött az integrálszámításra, Carnot megszerkesztette a hőtant, Réaumur elkészítette a hőmérőt, a Montgolfier-testvé­rek összeállították az első luftballont, Am­pere feljegyezte az elektromágnesség sajátos­ságait és megmérte az elektromosságot, a nemzetgyűlés kihirdette a méterrendszert, Lamarck papírra vetette a származástant, Haüy behatolt a kristallográfiába, Pasteur leküzdötte a veszettséget, Proudhon megal­kotta az első tudományos szocialista rend­szert és a modern nemzetgazdaságtan is Franciaországból indult világgá. Az egész modern műveltség: Made in France. A legjobb lenne így megfogalmazni a mondatot: nem Franciaországban találták fel ezt és ezt. Vagyis: a kivételeket megemlí­teni. Legfeljebb egy-két ilyen kivétel lehet. Legfeljebb néhány találmány talált kiesze­­lőre külföldön. Ez rendben van. Idáig nincs semmi baj. Csakhogy ... amint igaz az, hogy a franciák találták fel az első tökéletes léghajókat és az első valamirevaló repülőgépeket, letagad­hatatlan az is, hogy a franciák manapság a­ repülés biztonsága tekintetében tíz évvel le­maradtak. Ugyanígy valóban az volt a hely­zet, hogy a franciák építették a legjobb autókat, de most a jómárkájú kocsikat Ang­liából, Amerikából és Spanyolországból hoz­zak be. És található még egynéhány hasonló furcsaság a kémiát feltaláló franciák Német­országban vásárolják a festékeket és a gőz­hajót elindító ország, külföldön szerzi be a hajóit. Hogyan lehetséges, hogy a kémia és tech­nika úttörői rendelkeznek ma égésszl Európá­ban a legrosszabb telefonhálózattal, a leg­lehetetlenebb vízvezetékkel és a legtökélet­­lenebb világítással? (Rudolf Keller munká­jának erről szóló részletét saját tapasztala­taimmal igazolhatom. Egyetlen városban sem dühöngtem annyit telefonálás közben, mint Párizsban és egyetlen helyen sem ta­pasztaltam olyan nagymérvű ásványvíz­fogyasztást, mint­ a francia fővárosban, ahol valamirevaló ember irtózik a vízvezetéktől. Wilhelm Ostwald a feltalálók két típusá­ról számol be: a klasszikus feltalálóról és a romantikus feltalálóról. A kasszikus felta­láló egész nap dolgozik, kísérletezik, számol, vagyis tervszerűen foglalkozik feltalálással. A romantikus feltaláló véletlenül bukkan rá a találmányára. A francia feltalálók túl­nyomórészben a romantikusok sorába tar­toznak. Charles Augustin de Coulomb nyu­galmazott alezredes, például, unalmában babrálgatott és összevissza rakosgatott min­denfélét, egy napon azután rájött arra, hogy míg barátai a forradalmat készítették elő, ő a villamosságot forradalmasította. A romantikus feltalálók munkáit a klasz­­szikus feltalálóknak kell tökéletesíteniük. Így minden francia találmány végleges meg­szerkesztése német tudósra várt. Hiába volt hatalmas francia invenció. Az invenció sohasem pótolhatja a részletesen kidolgozott, mélyighatoló metodikát. De a francia zsenialitás és a német elmé­lyülés kitűnően kiegészíthetik egymást és nincsen két nemzet, amely jobban megfér­hetne egymással, ha nem uszítják őket egy­másra elvetemült soviniszták. Németország és Franciaország tudomá­nyos együttműködése új alapra helyezhetné a felbomlott európai kultúrát és civilizációt! ★ A német tudománynak és a francia tudo­mánynak tehát nincs oka haragudni. A né­met gazdasági életnek és a francia gazdasági életnek sincs oka összeveszni. Kik gyűlölik egymást? Az elvakult mili­taristák. Ezekkel a hatalomravágyó csoportokkal már sok baj volt a történelem folyamán. Ezek az uralomra törő klikkek, akik ma a militarizmus álarcában jelentkeznek, azelőtt vallási és dinasztikus érdekek leple alatt in­dultak küzdelembe. Ezer év előtt egy ország volt Franciaor­szág és Németország. A két ország csak Nagy Károly óta „haragszik“ egymásra. Nagy Károly uralkodása alatt rettenetesen lezüllött a hatalmas ország és Jámbor La­josnak, az utódjának, az volt az első rendel­kezése, hogy elkergette Aachenből a „hiva­tásos házasságtörőnőket“. De azért letagad­hatatlan, hogy sokat tett a kereszténység el­terjesztéséért, nagy áldozatokat hozott isko­lák felállításáért és minden igyekezetével fejlesztette az igazságszolgáltatást, így tehát érthető, ha a németek is, a franciák is ma­gukénak követelik. Jámbor Lajos feleségének, Irmengardnak a befolyására, fiát, l­othart társcsászárrá nevezte ki és Olaszország királyává ite meg. De a másik két fiát is „elhelyezte“: Német Lajost Bajorország és Pippint Nyugat- Franciaország élére állította. Irmengard ha­lála után Jámbor Lajos megint megházaso­­dott. Judith weil grófnőt, aki sokkal fiata­labb volt, mint ő, vette el feleségül. Ez a Judith sok bajt okozott a történelem szá­mára. Judith rávette Jámbor Lajost, hogy fiának, Károlynak kedvéért, semmisítse meg a birodalom feloszlását. A polgárháborúk sorozata következett. Olyan küzdelmek jöt­tek, amelyekben nem gazdasági érdekek, nem vallási hevü­lések, hanem kizárólag két­­három, előkelő úriember privát érdeke uszí­totta egymás ellen a népeket. Amint hosszú időn keresztül nem lett volna Európában semmi zavar, ha ambiciózus merowingok és karolingok nem civakodtak volna. Judith a végén győzött. Károly hatalomra került, összehozta a verduni egyezményt, amely a nyugati frankok birodalmából megteremtette Franciaországot és a keleti frankok birodalmából Németországot. Ebben az időben a mai értelemben vett nemzet fogalma teljesen ismeretlen volt. A Rajna egyik oldalán élő nyugati frankok nem is álmodták, hogy a túlsó oldalon né­metek laknak, a Rajna másik oldalán tar­tózkodó frankok pedig nem is gondoltak arra, hogy a túlsó parton franciák ütöttek tanyát. A különböző fajták, vígan keveredtek. És ez az oka annak, hogy nincs tiszta német és nincs tiszta francia. Az egykori összevegyü­­lés nyomai ma is láthatók. Poincaré, aki lotharingiai származású, alaposságával, rend­szerető hajlandóságával és nyakasságával egyenesen német típus és egy szikrája sincs benne a gall humornak s egy kis része sincs benne a francia könnyedségnek. Bülow volt német kancellár viszont szláv típus volt és egészen elütött a germán alkattól. Az uralkodócsaládok talán még a népek­nél is jobban keveredtek. A házasságok kö­vetkeztében a Bourbonok nagy részében alig található Bourbon-vér, annyira a spanyol Habsburg-vérrel húlódtak át. Ferenc Ferdi­­nánd, a Habsburg-trónörökös például, telje­sen Bourbon-vér volt. A kultúra kapcsolatai, a vérségi szárnya­zás és a gazdasági érdek egyaránt azt hirde­tik: Németország és Franciaország értsétek meg egymást! A történelem egyébként is arra tanítja Franciaországot, hogy ne építse a hatalmát fegyveres erőre! Franciaország katonai kí­sérletei majdnem mindig kudarcot vallottak- Richelieu bíboros idején olyan nagy volt a franciák száma, hogy minden ötödik civili­zált európai, francia volt. Richelieu mégis megbukott katonai megmozdulásaival. Ma­­zarin is elég keveset ért el nagy erőfeszíté­sek árán. XIV. Lajos a törökkel együtt akarta leverni a Habsburgokat és magát ró­mai császárrá választatni, de nagyon kedve­zőtlen békével tudta csak befejezni katonai akcióit. Napóleonról pedig felesleges bőveb­ben beszélni. Franciaországot nem szuronyok és nem ka­tonák tartották fenn. Ezektől már régen el­­pusztulhatott volna, mert Párizsban 1420-ban Bedford angol helytartó kormányzott és a francia főváros kétszer került idegen kézbe a szabadságháború során, 1871-ben pedig a németek is birtokba vették. Franciaországnak elég kultúrája és elég ereje van ahhoz,, hogy ne számítson kizá­rólag, a szuronyaira. Franciaország keresse a megegyezést Németországgal. És a Német­országgal való megegyezés adjon új lendüle­tet az európai békés munkának! ★ A német és a francia erkölcsöknek külön részt szentel Rudolf Keller, aki megálla­pítja, hogy Németország erkölcstelenebb, mint Franciaország. De itt megint egy kis ravasz­ságról van szó. Rudolf Keller ugyanis kész­ségesen leszögezi, hogy Franciaországban sok­kal kevesebb az erkölcstelenség, mint Német­országban, legfeljebb Franciaországban ol­csóbb az erkölcstelenség. De, amikor kevesebb erkölcstelenségről számol be a franciáknál, akkor kizárólag szexuális szempontokat vesz figyelembe. De azért a könyv írójának tár­gyilagosságára jellemző, hogy alaposan le­hordja a német uniformis-imádatot. Ennek az uniformis-tiszteletnek az eredménye az az ötvenezer törvénytelen gyermek, aki a Ruhr­­vidéken maradt. Mert a német nőknek tet­szettek az angol és francia uniformisok. Vasárnap, am Mmmn suBOBBmamsmmm Kincs több leesett harisnyaszem... Teljesen egyedül, egészen könnyen újjáalakít­hatja harisnyáit ás kötött ruhadarabjait a R »nAVI4lf harisnyaszemmel­­»»■* * eredtt-készüllékkel Ára: P 2.BO, Kapható a Corvin Áruházban Renovit szem: Mészáros M., Budapest, VIII., Mária Terézia tér 18. Ki lesz a párizsi szovjet­­nagykövet utóda Párizsból jelentik: A Derűiére Nouvelle című orosz emigráns lap értesülése szerint Dovgalevszkij párizsi szovjet nagykövet maga kérte állomáshelyének megváltoztatását. Sú­lyos vesebajára való tekintettel egy nyugod­­tabb helyre való áthelyezését kérte s min­denekelőtt háromhónapi szabadságot. Utód­jaként leginkább Pjatakov­ot emlegetik, aki az orosz állami banknak volt az elnöke, azután Tomonjakovot és Rykovot. Felakasztotta magát egy német bankigazgató Berlinből jelentik: A grunewaldei előkelő villanegyedben villájában szombaton reggel holtan találták a német-délamerikai bank ötvenhároméves igazgatóját, Thann Vilmos bankigazgatót. Az előkelő bankdirektor fel­akasztotta magát a kertben s mire rátalál­tak, már halott volt. Az öngyilkosság a né­met fővárosban nagy feltűnést keltett. Első percben arra gondoltak, hogy anyagi össze­omlás miatt követte el Thann az öngyilkossá­got, később azonban megállapították, hogy­­ az öngyilkosság oka a bankigazgató ideg­összeroppanása volt. Bulgária részt vesz a le­­vantei árumi­ntavásáron Rómából jelentik: Bulgária hivatalosan résztvesz a második levantei árumintavás­­zon, amelyet Bariban rendeznek. A Si­mar és Lloyd Triestino olasz hajózási társaságok a bulgár exportőröknek 50%-os menetdíj­­kedvezményt nyújtanak, továbbá egy tonna árú fuvardíjánál ugyancsak 50%-os mérsék­lést adnak. A magyar-román keres­kedelmi tárgyalások Bukarestből jelentik. A román-magyar ke­reskedelmi tárgyalásokat szombaton Sinaiá­­ban tovább folytatták. Megegyezésre még nem juthattak, mert Caesar Popescu keres­kedelmi és gazdasági szakértő még nem tért vissza Génfből, a román bizottság pe­­dig be akarja várni Popescu érkezését.

Next