Magyar Hirlap, 1931. július (41. évfolyam, 146-172. szám)
1931-07-26 / 168. szám
__■ lgjg_július __ HIPIAP és az arisztokrácia körében nem volt többé keresni valója a szellem emberének. Aminthogy tényleg a romantika nagy szalonhölgyei: Madame de Récamier, bankár felesége volt, Madame de Staél, bankár leánya. Németországban Henriette Hertz és Rachel Varnhagen polgári zsidó asszonyok szalonjairól beszél a múlt századelő irodalomtörténete. Az arisztokrata hölgyek közül csak néhány, kasztjától különvált mágnási grande amoureuse vegyül, főleg híres írókkal és művészekkel folytatott szerelmi viszonylatokban, a polgári kultúra életébe. (D'Agoult és Kalergi grófnék, Mathilde hercegnő, stb.) Goncourt-ék, sok előkelő vágyakozásaikkal a tizennyolcadik századbeli szalónok történetének megírásába menekültek, naplóik tanúsága szerint úgy éltek Párizsban, mint a „medvék", mert az arisztokratának nem kell az író s a gazdag burzsoá szalonjában csakis „a bohócnak, idegenvezetőnek vagy a megbámult újkapunak éppen nem irigylésreméltó szerepét töltheti be“. A tizenkilencedik századbeli francia író, mint a Goncourt-napló is bizonyítja, kénytelenkelletlen kollégák közt, vendéglőkben és kávéházakban töltötte el életét. Jules Clarette, a Comédie Framjaise híres igazgatója, följegyezte egy ilyen asztaltársaságnak, — a Diner Bixionak — beszélgetéseit, fia kiadta a feljegyzéseket s a bevezetésben ezt írja: „Korunkban a restaurant az utolsó menhely, hova a szabadon csapongó beszélgetés menekült.A XVII-ik századbeli szalonok helyére a vendéglő került. A mai írók közül André Gide, ki valósággal az előkelő ízlésnek, a mérsékletnek, a francia hagyománynak s a fékentartott szenvedélynek, arisztokratikus szalonéletre termett irodalmi géniusza, mindazonáltal életrajzi regényében csak egy műveletlen, komikus Vicomtesse de J. nevű szalonhölgyet állít pellengérre, ki a leghíresebb festők és írók neveit összekavarta, meg valami hóbortos orosz hercegnőről emlékezik meg, kinek szalonjában a legvaskosabb tréfa járta. Különben csak polgári szalonokat látogatott (Madame Beulé, Madame Beigniére), ahol hosszú hajával, magas gallérjával, hajlott testtartásával bizonyos érdekességre tett ugyan szert, de ahol mindannyiszor hallgatásba süllyedt, valahányszor elmenckednie kellett volna. Gide, akárcsak a mi magyar íróink, magára, azazhogy az írók körére utalt irodalmártípus, — emlékiratai szerint, legföljebb ha Mallarné és Heredia szerény költőlakásán tartott fogadóestélyeken élt társadalmi életet. Különben ő is, tout comme chez nous, világéletében irodalmi kávéházak vendége volt. Megemlékezéseiben oldalakat szentel annak a pezsdítő és fejlesztő hatásnak, melyet a legkülönbözőbb törzsasztaloknak köszönhet. Mert valóban, a demokratikus fejlődés során, akár tetszik, akár sem, bizony a kávéház, meg a vendéglő vette át a szalonoknak és akadémiáknak, egykor eszmeváltó, díszes szerepét. Annál is inkább, mert a hajdani támadóból és haladóból a maga osztályérdekének védelmébe és reakcióba szorult kapitalista is kezd úgy járni, mint valamikor a tizennyolcadik századbeli arisztokrata, ki visszavonult a mű pártolástól, mikor meg kellett éreznie, hogy a minden konvenciótól ment művészi emberlátás nem ingerlő játék többé, hanem valósággal a társadalmat fenyegető veszedelem. Ha az előkelő szemlének vastag, merített papírján áthatolhatna a szociológia modern mételye, akkor bizonyára nem akadt volna félrevezetett kritikus, ki ne tudná, hogy ami egykor a pénz vagy pusztán az úri gőg berzenkedése volt az írók, színészek és egyéb csirkefogók ellen, az ma már az osztályöntudatnak makacsul áthatolhatatlan védekezése. Ezért van, hogy a társadalmi, legnagyobb kataklizmák korában, legalábbis időszerűtlen javaslat, ha valaki főúri zsúrok látogatásával véli újra ellendíthetni a nyomorúság kátyújában megrekedt magyar művészetet és irodalmat. S ha lehetne is, várjon igaz-e, hogy ez megújhodott ízlést és megtartott színvonalat jelentene? a fiatal Daudet-nek, ki egy szalonban szavalt, az ünneplő tapsok közben, Goncourt-ék feljegyzése szerint, fülébe súgott egy öreg úr: „önnek határozottan van tehetsége, de óvakodjék a szalonoktól.“ Mert valóban az úri társaság felé sandító irodalmi törtetőnek a sok oldalról feltüntetett emberi lélek képe helyett, részrehajló és a vezető társadalmi rétegek pillanatnyi érdekei szerint meghamisított emberábrázolásra kell fanyalodnia. Amikor Mikszáth, ki ezt a tehetsége árán vállalt szolgálatot minden írókéöszt legtöbb gráciával vállalta, élete vége felé megunta a szépfestést s a Noszly fiú és Tóth Mari regényében, szíve szerint való igazat írt, a lapok agyonhallgatták s a kurzusfolyóiratok őse, Az Élet nem átalta őt a hazaárulás vádjával illetni. Ezért kellett ennek az igaz könyvnek szinte húsz évig várnia, míg végül lényegéből kiforgatva, megédesített drámai parafrázisban közel férkőzhetett közönségünknek a történelmi osztályok érdeke által megszabott ízléséhez. Szóval a Magyar Szemlében felállított tételnek épp a visszája az igazság. Ha a hazai közönséget érdeklő s a világot meghódító magyar irodalmat akarunk, ha azt akarjuk, hogy íróink ne csak az irodalom életét, hanem az élő irodalmat jelentsék, akkor nem a szalonéletből való kirekesztéstől, hanem épp ellenkezőleg, a mi kiváltságosan feduális társadalmi életünkbe és a hivatalosan elismert irodalomba való erőszakos beletörtetéstől és a művészi termelés rovására való kényelmes és tekintélyes elhelyezkedéstől kell megóvnunk, folytonos kísértéseknek kitett íróinkat. Ami pedig az írók összetartó elzárkózásával járó veszedelmet illeti, emiatt ugyan ne eresszük fejünket búnak. Bár élhetne a magyar író horatiusi életet, procus negotiis. Távol a világtól. Sajnos, nem élhet így! A magyar sors gondoskodik róla, hogy meghajszolt íróinknak mindennap százféle meghurcoltatásban és a végrehajtótól kezdve a kiadóig, a háziúrtól és az uzsorástól kezdve a számlájának kiegyenlítését követelő sarki boltosig, százféle tapasztalatban legyen részük. De még ezek az egyéni bajok is a művész hasznára válhatnának, ha ugyan az író elmondhatná mindazt, amit látott és tapasztalt. Ki ne tudná, hogy ezt nem teheti? S hogy a tíz év óta, szinte megsemmisült magyar irodalomnak, mindennél inkább, ez a sorvasztó baja... gyógyíthatatlan kórság mindaddig, amíg a hivatalos szemlék nem a beteget, hanem a kórokozó bacillust ápolják .... NÉMETEK ÉS FRANCIÁK írta: SÓS ENDRE Rudolf Keller, a Prager Tagblatt kiadója, aki biológiai és fizikai munkásságával is nevet vívott ki magának, „Németország és Franciaország" címmel érdekes könyvet írt az európai politika és talán az európai kultúra legjelentősebb kérdéséről — a németfrancia viszályról. A könyv írója nagyon objektív akar lenni és tisztában van azzal, hogy egy német csak úgy őrizheti meg az elfogulatlanság látszatát, ha alaposan dicséri a franciákat. Ebben a munkában van is dicséret garmadával. Az aztán más lapra tartozik, hogy — a bókok után következnek a gorombaságok. És amilyen túlzottak a széptevések, ugyanolyan indokolatlanok a sárbarántások. Kezdjük először a bókoknál! Azt mondja a német tudós, hogy amit a világ az utolsó évszázadokban a tudomány terén alkotott, legnagyobbrészt Franciaországnak köszönheti. A XVIII. század elejétől a XIX. század elejéig Franciaország vezetett a matematikában, a társadalom- és a természettudományokban. A paleontológiában és a történelemtudományban is elsőrangúakat alkotott egy francia tudós, Champollion fejtette meg elsőnek a hieroglifákat, amikor Napóleon hadjárata során eljutott Egyiptomba. Lavoisier új alapokra fektette a kémiát, Lagrange megalapította az analitikus mechanikát, Laplace rájött az integrálszámításra, Carnot megszerkesztette a hőtant, Réaumur elkészítette a hőmérőt, a Montgolfier-testvérek összeállították az első luftballont, Ampere feljegyezte az elektromágnesség sajátosságait és megmérte az elektromosságot, a nemzetgyűlés kihirdette a méterrendszert, Lamarck papírra vetette a származástant, Haüy behatolt a kristallográfiába, Pasteur leküzdötte a veszettséget, Proudhon megalkotta az első tudományos szocialista rendszert és a modern nemzetgazdaságtan is Franciaországból indult világgá. Az egész modern műveltség: Made in France. A legjobb lenne így megfogalmazni a mondatot: nem Franciaországban találták fel ezt és ezt. Vagyis: a kivételeket megemlíteni. Legfeljebb egy-két ilyen kivétel lehet. Legfeljebb néhány találmány talált kieszelőre külföldön. Ez rendben van. Idáig nincs semmi baj. Csakhogy ... amint igaz az, hogy a franciák találták fel az első tökéletes léghajókat és az első valamirevaló repülőgépeket, letagadhatatlan az is, hogy a franciák manapság a repülés biztonsága tekintetében tíz évvel lemaradtak. Ugyanígy valóban az volt a helyzet, hogy a franciák építették a legjobb autókat, de most a jómárkájú kocsikat Angliából, Amerikából és Spanyolországból hozzak be. És található még egynéhány hasonló furcsaság a kémiát feltaláló franciák Németországban vásárolják a festékeket és a gőzhajót elindító ország, külföldön szerzi be a hajóit. Hogyan lehetséges, hogy a kémia és technika úttörői rendelkeznek ma égésszl Európában a legrosszabb telefonhálózattal, a leglehetetlenebb vízvezetékkel és a legtökéletlenebb világítással? (Rudolf Keller munkájának erről szóló részletét saját tapasztalataimmal igazolhatom. Egyetlen városban sem dühöngtem annyit telefonálás közben, mint Párizsban és egyetlen helyen sem tapasztaltam olyan nagymérvű ásványvízfogyasztást, mint a francia fővárosban, ahol valamirevaló ember irtózik a vízvezetéktől. Wilhelm Ostwald a feltalálók két típusáról számol be: a klasszikus feltalálóról és a romantikus feltalálóról. A kasszikus feltaláló egész nap dolgozik, kísérletezik, számol, vagyis tervszerűen foglalkozik feltalálással. A romantikus feltaláló véletlenül bukkan rá a találmányára. A francia feltalálók túlnyomórészben a romantikusok sorába tartoznak. Charles Augustin de Coulomb nyugalmazott alezredes, például, unalmában babrálgatott és összevissza rakosgatott mindenfélét, egy napon azután rájött arra, hogy míg barátai a forradalmat készítették elő, ő a villamosságot forradalmasította. A romantikus feltalálók munkáit a klaszszikus feltalálóknak kell tökéletesíteniük. Így minden francia találmány végleges megszerkesztése német tudósra várt. Hiába volt hatalmas francia invenció. Az invenció sohasem pótolhatja a részletesen kidolgozott, mélyighatoló metodikát. De a francia zsenialitás és a német elmélyülés kitűnően kiegészíthetik egymást és nincsen két nemzet, amely jobban megférhetne egymással, ha nem uszítják őket egymásra elvetemült soviniszták. Németország és Franciaország tudományos együttműködése új alapra helyezhetné a felbomlott európai kultúrát és civilizációt! ★ A német tudománynak és a francia tudománynak tehát nincs oka haragudni. A német gazdasági életnek és a francia gazdasági életnek sincs oka összeveszni. Kik gyűlölik egymást? Az elvakult militaristák. Ezekkel a hatalomravágyó csoportokkal már sok baj volt a történelem folyamán. Ezek az uralomra törő klikkek, akik ma a militarizmus álarcában jelentkeznek, azelőtt vallási és dinasztikus érdekek leple alatt indultak küzdelembe. Ezer év előtt egy ország volt Franciaország és Németország. A két ország csak Nagy Károly óta „haragszik“ egymásra. Nagy Károly uralkodása alatt rettenetesen lezüllött a hatalmas ország és Jámbor Lajosnak, az utódjának, az volt az első rendelkezése, hogy elkergette Aachenből a „hivatásos házasságtörőnőket“. De azért letagadhatatlan, hogy sokat tett a kereszténység elterjesztéséért, nagy áldozatokat hozott iskolák felállításáért és minden igyekezetével fejlesztette az igazságszolgáltatást, így tehát érthető, ha a németek is, a franciák is magukénak követelik. Jámbor Lajos feleségének, Irmengardnak a befolyására, fiát, lothart társcsászárrá nevezte ki és Olaszország királyává ite meg. De a másik két fiát is „elhelyezte“: Német Lajost Bajorország és Pippint Nyugat- Franciaország élére állította. Irmengard halála után Jámbor Lajos megint megházasodott. Judith weil grófnőt, aki sokkal fiatalabb volt, mint ő, vette el feleségül. Ez a Judith sok bajt okozott a történelem számára. Judith rávette Jámbor Lajost, hogy fiának, Károlynak kedvéért, semmisítse meg a birodalom feloszlását. A polgárháborúk sorozata következett. Olyan küzdelmek jöttek, amelyekben nem gazdasági érdekek, nem vallási hevülések, hanem kizárólag kéthárom, előkelő úriember privát érdeke uszította egymás ellen a népeket. Amint hosszú időn keresztül nem lett volna Európában semmi zavar, ha ambiciózus merowingok és karolingok nem civakodtak volna. Judith a végén győzött. Károly hatalomra került, összehozta a verduni egyezményt, amely a nyugati frankok birodalmából megteremtette Franciaországot és a keleti frankok birodalmából Németországot. Ebben az időben a mai értelemben vett nemzet fogalma teljesen ismeretlen volt. A Rajna egyik oldalán élő nyugati frankok nem is álmodták, hogy a túlsó oldalon németek laknak, a Rajna másik oldalán tartózkodó frankok pedig nem is gondoltak arra, hogy a túlsó parton franciák ütöttek tanyát. A különböző fajták, vígan keveredtek. És ez az oka annak, hogy nincs tiszta német és nincs tiszta francia. Az egykori összevegyülés nyomai ma is láthatók. Poincaré, aki lotharingiai származású, alaposságával, rendszerető hajlandóságával és nyakasságával egyenesen német típus és egy szikrája sincs benne a gall humornak s egy kis része sincs benne a francia könnyedségnek. Bülow volt német kancellár viszont szláv típus volt és egészen elütött a germán alkattól. Az uralkodócsaládok talán még a népeknél is jobban keveredtek. A házasságok következtében a Bourbonok nagy részében alig található Bourbon-vér, annyira a spanyol Habsburg-vérrel húlódtak át. Ferenc Ferdinánd, a Habsburg-trónörökös például, teljesen Bourbon-vér volt. A kultúra kapcsolatai, a vérségi szárnyazás és a gazdasági érdek egyaránt azt hirdetik: Németország és Franciaország értsétek meg egymást! A történelem egyébként is arra tanítja Franciaországot, hogy ne építse a hatalmát fegyveres erőre! Franciaország katonai kísérletei majdnem mindig kudarcot vallottak- Richelieu bíboros idején olyan nagy volt a franciák száma, hogy minden ötödik civilizált európai, francia volt. Richelieu mégis megbukott katonai megmozdulásaival. Mazarin is elég keveset ért el nagy erőfeszítések árán. XIV. Lajos a törökkel együtt akarta leverni a Habsburgokat és magát római császárrá választatni, de nagyon kedvezőtlen békével tudta csak befejezni katonai akcióit. Napóleonról pedig felesleges bővebben beszélni. Franciaországot nem szuronyok és nem katonák tartották fenn. Ezektől már régen elpusztulhatott volna, mert Párizsban 1420-ban Bedford angol helytartó kormányzott és a francia főváros kétszer került idegen kézbe a szabadságháború során, 1871-ben pedig a németek is birtokba vették. Franciaországnak elég kultúrája és elég ereje van ahhoz,, hogy ne számítson kizárólag, a szuronyaira. Franciaország keresse a megegyezést Németországgal. És a Németországgal való megegyezés adjon új lendületet az európai békés munkának! ★ A német és a francia erkölcsöknek külön részt szentel Rudolf Keller, aki megállapítja, hogy Németország erkölcstelenebb, mint Franciaország. De itt megint egy kis ravaszságról van szó. Rudolf Keller ugyanis készségesen leszögezi, hogy Franciaországban sokkal kevesebb az erkölcstelenség, mint Németországban, legfeljebb Franciaországban olcsóbb az erkölcstelenség. De, amikor kevesebb erkölcstelenségről számol be a franciáknál, akkor kizárólag szexuális szempontokat vesz figyelembe. De azért a könyv írójának tárgyilagosságára jellemző, hogy alaposan lehordja a német uniformis-imádatot. Ennek az uniformis-tiszteletnek az eredménye az az ötvenezer törvénytelen gyermek, aki a Ruhrvidéken maradt. Mert a német nőknek tetszettek az angol és francia uniformisok. Vasárnap, am Mmmn suBOBBmamsmmm Kincs több leesett harisnyaszem... Teljesen egyedül, egészen könnyen újjáalakíthatja harisnyáit ás kötött ruhadarabjait a R »nAVI4lf harisnyaszemmel»»■* * eredtt-készüllékkel Ára: P 2.BO, Kapható a Corvin Áruházban Renovit szem: Mészáros M., Budapest, VIII., Mária Terézia tér 18. Ki lesz a párizsi szovjetnagykövet utóda Párizsból jelentik: A Derűiére Nouvelle című orosz emigráns lap értesülése szerint Dovgalevszkij párizsi szovjet nagykövet maga kérte állomáshelyének megváltoztatását. Súlyos vesebajára való tekintettel egy nyugodtabb helyre való áthelyezését kérte s mindenekelőtt háromhónapi szabadságot. Utódjaként leginkább Pjatakovot emlegetik, aki az orosz állami banknak volt az elnöke, azután Tomonjakovot és Rykovot. Felakasztotta magát egy német bankigazgató Berlinből jelentik: A grunewaldei előkelő villanegyedben villájában szombaton reggel holtan találták a német-délamerikai bank ötvenhároméves igazgatóját, Thann Vilmos bankigazgatót. Az előkelő bankdirektor felakasztotta magát a kertben s mire rátaláltak, már halott volt. Az öngyilkosság a német fővárosban nagy feltűnést keltett. Első percben arra gondoltak, hogy anyagi összeomlás miatt követte el Thann az öngyilkosságot, később azonban megállapították, hogy az öngyilkosság oka a bankigazgató idegösszeroppanása volt. Bulgária részt vesz a levantei árumintavásáron Rómából jelentik: Bulgária hivatalosan résztvesz a második levantei árumintavászon, amelyet Bariban rendeznek. A Simar és Lloyd Triestino olasz hajózási társaságok a bulgár exportőröknek 50%-os menetdíjkedvezményt nyújtanak, továbbá egy tonna árú fuvardíjánál ugyancsak 50%-os mérséklést adnak. A magyar-román kereskedelmi tárgyalások Bukarestből jelentik. A román-magyar kereskedelmi tárgyalásokat szombaton Sinaiában tovább folytatták. Megegyezésre még nem juthattak, mert Caesar Popescu kereskedelmi és gazdasági szakértő még nem tért vissza Génfből, a román bizottság pedig be akarja várni Popescu érkezését.