Magyar Hirlap, 1932. február (42. évfolyam, 26-48. szám)
1932-02-14 / 36. szám
Vasárnap KÉT KASSAI ÍRÓ I. Bálint Aladár: M.U.dr Darvas Valahogy nem tudunk igazán együttérezni ezzel a Darvas Miklós orvosdoktorral, aki egy egész köteten keresztül hadakozik a pénz ellen, harcol kisvárosi környezete ellen, és amikor számtalan oldalon keresztül irtózik ettől a mentalitástól, végül is a küzdelemben való alulmaradása után arra a következtetésre jut, hogy no már most én is ilyen leszek. Az igaz, hogy Bálint Aladárjó alapossággal előkészítette ezt a megoldást, igaz, hogy rengeteg ilyen ember él körülöttünk, de a pompás indokolás és lelki aláfestés ellenére se tudjuk Darvas Miklósban a mai fiatalember ideálját megtalálni. A meglévő és csakis a meglévő keretekbe kapaszkodása ,túlságos gyávaságra és elhatározatlanságra vall. Mindez azonban — mint mondjuk — csupán a regény hősének a jellemére vonatkozik és semmit sem von le Bálint Aladár művészi elképzelésének és elhitetőerejének az értékéből, sőt a szerző érdemének kell betudnunk, hogy ezt a voltaképpen antedatált, átmeneti figurát ilyen élettel telién tudta elénk állítani. Nagyon finom és hatásos a sexuálneuraszténiai részek beállítása, mindamellett nem hisszük, hogy az ábrázolt esetben ezek a motívumok egyedül képesek lettek volna az események menetét ilyenné alakítani, azaz, hogy inkább a társadalmi komponensek, mint a szexuális aberrációk idézték elő azt, hogy hősünk nem érte el célját. Dícséretreméltó a környezet plasztikus rajza, valamint néhány jól megfogott portré. Mindezek együtt igen figyelemreméltóvá teszik Bálint Aladár regényét. II. Juhász Árpád: Murin-ház Mindennek pont az ellenkezője áll egy másik kassai regényre, Juhász Árpád Murin-házra, ahogy a regény főhőse, Murin Péter is mindenben ellentétes természetű Darvas Miklóssal, mégpedig, hogy úgy mondjuk reálisan idealista, mert annyira szublimálni tudja anyagi kérdéseiért való küzdelmét, hogy a végén maga is elhiszi, hogy erkölcsi tartalom van mögötte. Murin küzdelmeinek kiinduló pontja a polgári világrend, ezzel áll, vagy bukik. És el kell buknia, mert az egyéni igazáért folytatott harcban az események árja akarata ellenére is túlsodorja azon a határon, ameddig elmehetett volna. Börtönbe kerül és ezzel véget is ért ez a regény. De nem ér véget Murin Péter története és problémája. Ami magát a regényt illeti, tulajdonképpen nem is regény a szónak abban az értelmében ahogy itt életábrázolástkapnánk. Miután a szerzőnek a regényes forma csak keret lenne arra, hogy egynéhány kérdésről való véleményét közölje velünk. Ezért az ábrázolt figurák, sőt sokhelyütt maga a főhős se eléggé plasztikusak, nagyon gyakran a tendencia egyrétegű síkján mozognak. Maga az író magasan felette áll művének, nem azonosítja magát hőseivel és ha művészi megmunkálás szempontjából nem is éri el kassai kollégájának nívóját, a levegőben lógó problémák és kérdések bátor feltárásával vagy legalább is arra való célozgatásával, beszéde jólesően hangzik az ilyen akusztikától elszokott magyarországi fülnek. Polonyi György Könyv Bulgáriáról Dr. Szilády Zoltán egyetemi magántanár, etnográfus és zoológus tollából értékes munka jelent meg a karácsonyi könyvpiacon. Bulgáriáról a magyar közönség eddig keveset tudott és azt is régi, elavult adatok alapján, Szilády könyve tehát valóban hézagpótlónak mondható. A munka két fejezet kivételével népszerű; illusztrációi legnagyobbrészt a szerző rajzai és fényképei — majdnem kizárólag most előszben kerülnek nyilvánosságra. Szilády évek óta részletesen beutazta az állam területét, ennélfogva mindennül személyes benyomások elevenítik a szöveget. Mint gyakorlott gazda, beszámol a rózsaolaj-, dohány-, rizs- és gyümölcstermelésről; ezenkívül feldolgozza Újbulgária egész irodalmát éppúgy, mint az egyházi életet, műipart, képzőművészetet, ipart, kereskedelmet és bányászatot. A nép rajzi fejezőinek becses értéke a bolgár népzene ismertetése a szerző által gyűjtött eredeti dallamok alapján Mindent elvbe foglalva, Szilády könyve fontos és értékes írás, amely a legszélesebb érdeklődést is joggal megérdemli. HÍPLAP 1932 február 14. 19 —• Arany János, mikor 1870-ben hírül vette, hogy a kormány harmadfélezer forintot szánt neki segélyül, fölháborodva utasította vissza az „alamizsnát“. — Hogyan van az, hogy egy négy-ötezerpengős Rothermere-díjat vagy Baumgartendíjat ma senki magától el nem hárít, sőt legjelesebb íróink között tán egy sincs, aki ily díjra — joggal — ne számítanak Kevésbé önérzetes ma a magyar írók? Aligha. De ha a békebeli Magyarország irodalmi életére el lehetett mondani, hogy egy időben mindig csak egy kedvence tehetett, — a mai Magyarország ott tart, hogy már ezt a luxust sem vállalja. — Ma Magyarországon az a helyzet, hogy napi- és időszaki sajtónk az irodalmi termés kis töredékének képes csak teret adni, a könyvkiadás pedig csak tíz-húszezres példányszámmal találja meg számítását; ilyen példányszám elhelyezését azonban csak igen olcsó áron remélheti, amiből következik: 1. hogy ma az olvasó (s nem a legműveltebb olvasó) érdeklődése szabja meg eleve magát a műfajt, amely csak regény tehet; 2. hogy ma még a legjelesebb író sem keresi meg könyvével azt a honoráriumot, amit azelőtt, mert az olcsó könyvhöz szabott honorárium tíz-húszezer példánynál sem tesz ki annyit, mint azelőtt két- vagy háromezernél. — Van mégis valami vigasztaló, ha az új magyar írónemzedék helyzetére gondolok. Irodalmunkban most szerencsére nem ismétlődött meg az, hogy egy nagy fénykor után (Vörösmarty, Petőfi, Arany) epigonok kora következett el. A XX. század háború feletti trógenerációjához a holbont utáni írógeneráció máris méltónak mutatja magát. S mert egyformán tehetségesek s mert egyformán szűkölködnél a földi javakban, az idősebbek nem is zárják le a sorompót a fiatalabbak előtt. A magyar írók ma együtt vannak a szegénységben, de együtt a tehetségben is. Irodalmi életünk régi, egyprimadonnás rendszerével bizonyos autokratizmus felé hajlott. Mai formája legalább a proletariátus arisztokráciája, mondja. ZOLÁT MEGGYILKOLTÁK — írja szenzációs könyvében Alfred Bruneau Zola muzsikus-barátja Emile Zola halálának körülményeiről sokféle mendemonda keringett már a nagyközönség között, ami nem is csoda, hiszen valóban meglepő váratlansággal, rejtélyes körülmények között költözött el az élők sorából az újabbkori regényírásnak alighanem legkiemelkedőbb képviselője, öngyilkosság vagy véletlen baleset: ez a két verzió tartotta magát leginkább, bár az öngyilkosságra igazán nem volt semmiféle ok. Zola ekkor már túl volt életének nagy kellemetlenségein és ellenfelei közül a jóhiszeműek belátták, milyen méltatlan volt a hajsza, amelyet a Dreyfus-ügyből kifolyólag intéztek ellene. Alfred Bruneau, a muzsikus, Zola hűséges barátjának tollából most A Tombre dun grand coeur (Egy nagy szív árnyékában) címen szenzációs könyv jelent meg, amely nem kevesebbet állít, minthogy a jelenségek és kísérő momentumok gondos mérlegelése, szörnyű gyanúra enged következtetni. Alattomos, bosszúddó ellenségei tették el láb alól Zolát, ezeket az ellenségeket azonban most már nem lehet felfedezni — mondja és a merész kijelentést mindjárt bizonyítékokkal is alátámasztja. Mindenekelőtt elmondja a jónevű zenész, hogy amikor a Rue de Bruxelles-i lakásban megjelent az írónak még alig kihűlt holtteste mellett ,a jelenlétében tartották meg az ilyenkor szokásos rendőri vizsgálatot. Hamarosan meg is találták a lakást betöltő, gyilkos széngáz keletkezésének okát: a kályha csövét valaki belülről szándékosan betömte mindenféle rongydarabbal, úgyhogy a gáznak másfelé — a szobába — kellett vennie útját. Az teljességgel ki van zárva, mintha ezek a rongydarabok véletlenül kerültek volna a kályhacsőbe hiszen a takarítást nem gyermekek, hanem az effélében jártas felnőttek végezték —, viszont az is teljességgel valószínűtlen, hogy Zola maga választotta volna ezt az egyéniségével és életelveivel szöges ellentétben álló halálmódot. Ennek még plasztikusabbá tétele végett Bruneau elmondja, hogy a haláleset napján érkezett Zola Médanból Párizsba, még pedig azért, mert kínzó fogfájásával orvos tanácsát akarta kikérni Késő este érkezett meg a lakásába gyorsan lefeküdt és megkérte a háziakat: rakjanak tűzet a kályhába Nyugitan álomba mereit ezután, alig várva a reggelt, hogy az orvost felkeresse, sokat hánykolódott, közben — úgy látszik — leesett az ágyról és a szobát ekkor már betöltő széngáz rövidesen megölte. Csupa tervvel, programmal volt tele ekkor Zola, semmi oka sem lehetett a borzalmas öngyilkosságra. Bruneau a valószínűségi okok egész sorozatával igyekszik állításait megerősíteni és ez a sokféle ok elfogadhatóvá is teszi fejtegetéseit. Ennél tovább természetesen nem igen lehet elmennünk és a tragikus haláleset óta eltelt három évtized távlatából szinte lehetetlen volna a tragédiának abban az időben fel nem fedett kulisszatitkait leleplezni. A gyilkosok — ha voltak ilyenek — azóta már bizonyára színtén megmenekültek a földi igazságszolgáltatás karjai közül. De azért Bruneau jól tette, hogy feljegyezte, amit nagy barátja utolsó napjairól tud: az ilyen részletek ismerete nélkül csak üres számok és könyveinek regisztere az irodalom története. Van azután Bruneau könyvének egy fejezete, amely grandiózus borzalmasságában festő ecsetjére kívánkozik. Zola holtteste mellett felváltva őrködtek a jóbarátok, köztük Broneau és Octave Mirbeau is. Nem volt szabad füternök, mert a rendőrség még nem döntött, szükségesnek tart-e esetleg újabb vizsgálatot, a halott őrsége tehát didergett. Csend volt egy darabig a halottas szobában, majd sugdolódzás kezdődött, amely egyre erősbödött, végül rendes beszélgetés fejlődött ki közöttük. Különösen Mirbeau vitte a szót. Valamilyen készülő darabjáról beszélt és egyre inkább belemelegedett a diskurzusba. •jelenetről-jelenetre elmagyarázta a darab menetét, reflexiókat fűzött az egyes szereplőkhöz, egy-egy sikerült dialógusnál a térdét verdeste és sorra kérdezte a jelenlevőket: hogy tetszik ez vagy az a jelenet? Kicsi híja volt, hogy a halottat is bele nem vonta a vitába ... Zola lábainál pedig pzalai csendben ott gubbasztott az író két kedves kutyája .. lk. i.) Sicsi Jeteszi meg. Bródi Lili, a rendkívül tehetséges fiatal írónő új hangot és új témát hoz A Manci címmel most megjelent regényében; egy új hősnőt mutat be a közönségnek, a mai budapesti lányt. Egy pesti polgár húszesztendős lánya jelenik meg a regény első oldalán, pesti szegénységben élő, filléres regényt olvasó, fiúkkal „lógó“, rosszul nevelt budapesti lány, aki kétségbeejti a családot. Apától anyáig, nagynéniktől kisöccsig, barátnőtől a fiúig mindenkiből minduntalan feltör a kérdés: mi lesz a Manciből? Csak Manci nem akar semmit tudni erről a kérdésről, éli a rosszul nevelt húszesztendős lányok édeslusta életét. A Manci az, akit Pesten jópofának hívnak a hetedik kerületben s akit mindannyian ismerünk. Ez a Manci indul a regény első oldalán, gondolattalan boldogságában a fiúval, amíg csak le nem csapnak a pesti mennykövek és megváltoztatják az életét. Más ember, elgondolkodó, szenvedéseken megedzett, tiszta ember — ember lesz a Manciből a regény végén. Néhány héttel ezelőtt feltűnést keltő könyvelernt meg a német könyvpiacon — egy regény, ezzel a címmel: „A bérkaszárnya“. A regény írójaképpen új nevet tüntetett fel a könyv, Ernst Erich Noth — ez a név szerepelt a regény címlapján. Most kiderül, hogy a könyv írója az a Paul Krantz, aki három esztendővel ezelőtt a Hilde Scheller bűnperesben mint vádlott állott a törvényszék előtt, akit azonban bíróság felmentett a gyilkosság vádja alól. A per akkor nemcsak Németországban, de az egész világon az érdeklődés középpontjában állott. Egy tizenhat esztendős leánynak a fivére lelőtte nővérének tizennyolcéves udvarlóját és az akkor tizenhétéves Paul Krantzot bűnrészességgel vádolta az államügyész, mert ő a lány másik udvarlója volt. A nagyvárosi fiatalságnak ezt a pubertástragédiáját ma már elfelejtették. A könyv, amelyet a per egyik szereplője írt és amelyik ugyancsak a nagyvárosi gyermekséggel foglalkozik, most újra erre a témára tereli a figyelmet. Ám ettől függetlenül, a könyv szerzőjében a leghivatottabb kritika, a modern német regényírás egyik reménységét látja. Oláh Gábor, aki versein, regényein, színdarabjain és tanulmányain keresztül évtizedek óta nagy tábort szerzett magának a magyar olvasóközönség között, most megjelent kötetében (Pokol, kiáltó szó a pusztába) ismét a magyar nyelv sokoldalú művészének bizonyul. Tizenkétrészes époszában Dante stílusában festi meg a sokszínű, sokarcú poklot, amely a mai kor emberét lépten-nyomon elnyeléssel fenyegeti; költeményeinek sorában hangot ad a legváltozatosabb témaköröknek; végül pedig mintegy százoldalas tanulmányában egész egyéniségének és munkásságának keresztmetszetét adja. Ez a „Kiáltó szó a pusztába“ megdöbbentően őszinte önvallomás és majdan értékes dokumentuma annak, milyen leküzdhetetlennek látszó akadályokkal kellett megküzdenie a magyar írónak az Úv 1932-es esztendejében. A Rothermere-díj kitüntetésével áll Móricz Zsigmond legújabb kötete az olvasó elé, s a babér mellé az olvasó is csak elismerését nyújthatja a „Barbárok“ írója felé. Ez a pusztai elbeszélés a maga tömör drámaiságában, színtiszta magyarságában és mély emberiességében ismét egyik gyöngyszeme a magyar prózairodalomnak. Móricz Zsigmond kis regénye drámai szűkszavúságában is a magyar lélek mélységeit tárja fel. Fekete szivárvány címmel Fodor Pál és Hetényi-Heidelberg Ernő közösen adtak ki egy novellás- és verseskötetet A novellákat Fodor Pál írta és e néhány sorban is fejlődni képes stilisztának mutatkozott, míg Hetényi- Heidelberg Ernő költeményei egy forrongó ifjú lélek vívódásait adják vissza. * * * SZIRMAI REZSŐ: GYILKOS VAGYOK! Szirmai Rezső, a kitűnő újságíró Gyilkos vagyok! című új regénye elejétől végig egy törvényszéki tárgyalásról szóló tudósítás. Szirmai pillanatra sem esik ki szerepéből, megmarad egy elképzelt bűnügy elképzelt főtárgyalási referálójának. De a zárt kereten belül annyi izgalmat zsúfol össze és olyan bravúros íráskészségről tesz tanúságot, hogy könyvét nem lehet végigolvasás előtt letenni. Egy gyilkossággal vádolt ember áll a regény központjában. Amolyan elsodort ember, aki értéktelen életét családja megmentéséért eladja. Szirmai igaz emberábrázoló erővel mutatja be figuráit. Tanukat vonultat fel, jönnek, belépnek, eltűnnek a tanuk, de rövid szereplésük elég az írónak arra, hogy élesvonású portrét rajzoljon róluk. A regény tulajdonképpeni szüzséje egy rendkívül komplikált bűnügy, amelynek a kibogozásánál Szirmai eldobja magától a detektívregények avult sablonjait. Megoldása frappáns, bár lélektanilag alátámasztott. Szirmai Rezső írói jelentkezésére a jövőben fel kell figyelni, Gyilkos vagyok! című könyvével beigazolta, hogy értékes elbeszélőink közé tartozik. I-M