Magyar Hirlap, 1932. február (42. évfolyam, 26-48. szám)

1932-02-14 / 36. szám

Vasárnap KÉT KASSAI ÍRÓ I. Bálint Aladár: M.U.dr Darvas Valahogy nem tudunk igazán együttérezni ezzel a Darvas Miklós orvosdoktorral, aki egy egész köteten keresztül hadakozik a pénz ellen, harcol kisvárosi környezete ellen, és amikor számtalan oldalon keresztül irtózik ettől a mentalitástól, végül is a küzdelemben való alulmaradása után arra a következtetésre jut, hogy no már most én is ilyen leszek. Az igaz, hogy Bálint Aladár­­jó alapossággal előkészítette ezt a megol­dást, igaz, hogy rengeteg ilyen ember él körülöttünk, de a pompás indokolás és lelki aláfestés ellenére se tudjuk Darvas Miklós­ban a mai fiatalember ideálját megtalálni. A meglévő és csakis a meglévő keretekbe kapaszkodása ,túlságos gyávaságra és elh­a­tározatlanságra vall. Mindez azonban — mint mondjuk — csupán a regény hősének a jellemére vonat­­kozik és semmit sem von le Bálint Aladár művészi elképzelésének és elhitetőerejének az értékéből, sőt a szerző érdemének kell betudnunk, hogy ezt a voltaképpen anteda­tált, átmeneti figurát ilyen élettel telién tudta elénk állítani. Nagyon finom és ha­tásos a sexuálneuraszténiai részek beállítása, mindamellett nem hisszük, hogy az ábrázolt esetben ezek a motívumok egyedül képesek lettek volna az események menetét ilyenné alakítani, azaz, hogy inkább a társadalmi komponensek, mint a szexuális aberrációk idézték elő azt, hogy hősünk nem érte el célját. Dícséretreméltó a környezet plasz­tikus rajza, valamint néhány jól megfogott portré. Mindezek együtt igen figyelemre­méltóvá teszik Bálint Aladár regényét. II. Juhász Árpád: Murin-ház Mindennek pont az ellenkezője áll egy má­sik kassai regényre, Juhász Árpád Murin-ház­­­ra, ahogy a regény főhőse, Murin Péter is mindenben ellentétes természetű Darvas Mik­lóssal, még­pedig, hogy úgy mondjuk reálisan idealista, mert annyira szublimálni tudja anyagi kérdéseiért való küzdelmét, hogy a végén maga is elhiszi, hogy erkölcsi tartalom van mögötte. Murin küzdelmeinek kiinduló pontja a polgári világrend, ezzel áll, vagy bukik. És el kell buknia, mert az egyéni iga­záért folytatott harcban az események árja akarata ellenére is túlsodorja azon a hatá­ron, ameddig elmehetett volna. Börtönbe ke­rül és ezzel véget is ér­t ez a regény. De nem ér véget Murin Péter története és prob­lémája. Ami magát a regényt illeti, tulajdonképpen nem is regény a szónak abban az értelmében ahogy itt életábrázolást­­kapnánk. Miután a szerzőnek a regényes forma csak keret lenne arra, hogy egynéhány kérdésről való vélemé­nyét közölje velünk. Ezért az ábrázolt figu­rák, sőt sokhelyütt maga a főhős se eléggé plasztikusak, nagyon gyakran a tendencia egyrétegű síkján mozognak. Maga az író ma­gasan felette áll művének, nem azonosítja magát hőseivel és ha művészi megmunkálás szempontjából nem is éri el kassai kollégájá­nak nívóját, a levegőben lógó problémák és kérdések bátor feltárásával vagy legalább is arra való célozgatásával, beszéde jólesően hangzik az ilyen akusztikától elszokott ma­gyarországi fülnek. Polonyi György Könyv Bulgáriáról Dr. Szilády Zoltán egyetemi magántanár, etnográfus és zoológus tollából értékes munka jelent meg a karácsonyi könyv­piacon. Bulgáriáról a magyar közönség ed­dig keveset tudott és azt is régi, elavult ada­tok alapján, Szilády könyve tehát valóban hézagpótlónak mondható. A munka két fe­jezet kivételével népszerű; illusztrációi­­ legnagyobbrészt a szerző rajzai és fényké­pei — majdnem kizárólag most el­őszben kerülnek nyilvánosságra. Szilády évek óta részletesen beutazta az állam területét, en­nélfogva mindennül személyes benyomások elevenítik a szöveget. Mint gyakorlott gazda, beszámol a rózsaolaj-, dohány-, rizs- és gyü­mölcstermelésről; ezenkívül feldolgozza Új­­b­ulgária egész irodalmát éppúgy, mint az egyházi életet, műipart, képzőművészetet­, ipart, kereskedelmet és bányászatot. A nép rajzi fejezőinek becses értéke a bolgár nép­zene ismertetése a szerző által gyűjtött eredeti dallamok alapján Mindent elvbe foglalva, Szilády könyve fontos és értékes írás, amely a legszélesebb érdeklődést is joggal megérdemli. HÍPLAP 1932 február 14. 19 —• Arany János, mikor 1870-ben hírül vette, hogy a kormány harmadfélezer forin­tot szánt neki segélyül, fölháborodva utasí­totta vissza az „alamizsnát“. — Hogyan van az, hogy egy négy-ötezer­­pengős Rothermere-díjat vagy Baumgarten­­díjat ma senki magától el nem hárít, sőt legjelesebb íróink között tán egy sincs, aki ily díjra —­­ joggal — ne számítanak Ke­vésbé önérzetes ma a magyar írók? Aligha. De ha a békebeli Magyarország irodalmi életére el lehetett mondani, hogy egy időben min­dig csak egy kedvence tehetett, — a mai Magyarország ott tart, hogy már ezt a luxust sem vállalja. — Ma Magyarországon az a helyzet, hogy napi- és időszaki sajtónk az irodalmi termés kis töredékének képes csak teret adni, a könyvkiadás pedig csak tíz-húszezres pél­dányszámmal találja meg számítását; ilyen példányszám elhelyezését azonban csak igen olcsó áron remélheti, amiből követke­zik: 1. hogy ma az olvasó (s nem a legművel­tebb olvasó) érdeklődése szabja meg eleve magát a műfajt, amely csak regény tehet; 2. hogy ma még a legjelesebb író sem ke­resi meg könyvével azt a honoráriumot, amit azelőtt, mert az olcsó könyvhöz szabott honorárium tíz-húszezer példánynál sem tesz ki annyit, mint azelőtt két- vagy három­ezernél. — Van mégis valami vigasztaló, ha az új magyar írónemzedék helyzetére gondolok. Irodalmunkban most szerencsére nem ismét­lődött meg az, hogy egy nagy fénykor után (Vörösmarty, Petőfi, Arany) epigonok kora következett el. A XX. század háború feletti trógenerációjához a holbont utáni írógenerá­­ció máris méltónak mutatja magát. S mert egyformán tehetségesek s mert egyformán szűkölködnél­ a földi javakban, az időseb­bek nem is zárják le a sorompót a fiatalab­bak előtt. A magyar írók ma együtt vannak a szegénységben, de együtt a tehetségben is. Irodalmi életünk régi, egyprimadonnás rendszerével bizonyos autokratizmus felé hajlott. Mai formája legalább a proletariá­tus arisztokráciája, mondja. ZOLÁT MEGGYILKOLTÁK — írja szenzációs könyvében Alfred Bruneau Zola muzsikus-barátja Emile Zola halálának körülményeiről sok­féle mendemonda keringett már a nagykö­zönség között, ami nem is csoda, hiszen va­lóban meglepő váratlansággal, rejtélyes kö­rülmények között költözött el az élők sorá­ból az újabbkori regényírásnak alighanem legkiemelkedőbb képviselője, öngyilkosság vagy véletlen baleset: ez a két verzió tartotta magát leginkább, bár az öngyilkosságra iga­zán nem volt semmiféle ok. Zola ekkor már túl volt életének nagy kellemetlenségein és ellenfelei közül a jóhiszeműek belátták, mi­lyen méltatlan volt a hajsza, amelyet a Dreyfus-ügyből kifolyólag intéztek ellene. Alfred Bruneau, a muzsikus, Zola hűséges barátjának tollából most A Tombre dun grand coeur (Egy nagy szív árnyékában) címen szenzációs könyv jelent meg, amely nem ke­vesebbet állít, minthogy a jelenségek és kí­sérő momentumok gondos mérlegelése, ször­nyű gyanúra enged következtetni. Alattomos, bosszúddó ellenségei tették el láb alól Zolát, ezeket az ellenségeket azonban most már nem lehet felfedezni — mondja és a merész kije­lentést mindjárt bizonyítékokkal is alátá­masztja. Mindenekelőtt elmondja a jónevű zenész, hogy amikor a Rue de Bruxelles-i lakásban megjelent az írónak még alig kihűlt holt­teste mellett ,a jelenlétében tartották meg az ilyenkor szokásos rendőri vizsgálatot. Ham­a­rosan meg is találták a lakást betöltő, gyilkos széngáz keletkezésének okát: a kályha csö­vét valaki belülről szándékosan betömte mindenféle rongydarabbal, úgyhogy a gáz­nak másfelé — a szobába — kellett vennie útját. Az teljességgel ki van zárva, mintha ezek a rongydarabok véletlenül kerültek volna a kályhacsőbe hiszen a takarítást nem gyermekek, hanem az effélében jártas felnőttek végezték —, viszont az is teljesség­gel valószínűtlen, hogy Zola maga válasz­totta volna ezt az egyéniségével és életelvei­vel szöges ellentétben álló halálmódot. Ennek még plasztik­usabbá tétele végett Bruneau el­mondja, hogy a haláleset napján érkezett Zola Médanból Párizsba, még pedig azért, mert kínzó fogfájásával orvos tanácsát akarta kikérni Késő este érkezett meg a lakásába gyorsan lefeküdt és megkérte a háziakat: rakjanak tűzet a kályhába Nyugit­­an álomba mereit ezután, alig várva a reggelt, hogy az orvost felkeresse, sokat hánykolódott, köz­ben — úgy látszik — leesett az ágyról és a szobát ekkor már betöltő széngáz rövidesen megölte. Csupa tervvel, programmal volt tele ekkor Zola, semmi oka sem lehetett a bor­zalmas öngyilkosságra. Bruneau a valószínűségi okok egész soro­zatával igyekszik állításait megerősíteni és ez a sokféle ok elfogadhatóvá is teszi fejtegeté­seit. Ennél tovább természetesen nem igen lehet elmennünk és a tragikus haláleset óta eltelt három évtized távlatából szinte lehe­tetlen volna a tragédiának abban az időben fel nem fedett kulisszatitkait leleplezni. A gyil­kosok — ha voltak ilyenek — azóta már bi­zonyára színtén megmenekültek a földi igaz­ságszolgáltatás karjai közül. De azért Bru­neau jól tette, hogy feljegyezte, amit nagy ba­rátja utolsó napjairól tud: az ilyen részletek ismerete nélkül csak üres számok és köny­veinek regisztere az irodalom története. Van azután Bruneau könyvének egy feje­zete, amely grandiózus borzalmasságában festő ecsetjére kívánkozik. Zola holtteste mel­lett felváltva őrködtek a jóbarátok, köztük Broneau és Octave Mirbeau is. Nem volt sza­bad füternök, mert a rendőrség még nem döntött, szükségesnek tart-e esetleg újabb vizsgálatot, a halott őrsége tehát didergett. Csend volt egy darabig a halottas szobában, majd sugdolódzás kezdődött, amely egyre erősbödött, végül rendes beszélgetés fejlődött ki közöttük. Különösen Mirbeau vitte a szót. Valamilyen készülő darabjáról beszélt és egyre inkább belemelegedett a diskurzusba. •jelenetről-jelenetre elmagyarázta a darab menetét, reflexiókat fűzött az egyes szerep­lőkhöz, egy-egy sikerült dialógusnál a térdét verdeste és sorra kérdezte a jelenlevőket: hogy tetszik ez vagy az a jelenet? Kicsi híja volt, hogy a halottat is bele nem vonta a vi­tába ... Zola lábainál pedig pzalai csendben ott gubbasztott az író két kedves kutyája .. lk. i.) Sicsi Jeteszi m­eg. Bródi Lili, a rendkívül tehetséges fiatal írónő új hangot és új témát hoz A Manci címmel most megjelent regényében; egy új hősnőt mutat be a közönségnek, a mai buda­pesti lányt. Egy pesti polgár húszesztendős lánya jelenik meg a regény első oldalán, pesti szegénységben élő, filléres regényt ol­vasó, fiúkkal „lógó“, rosszul nevelt budapesti lány, aki kétségbeejti a családot. Apától anyáig, nagynéniktől kisöccsig, barátnőtől a fiúig mindenkiből minduntalan feltör a kér­dés: mi lesz a Manciből? Csak Manci nem akar semmit tudni erről a kérdésről, éli a rosszul nevelt húszesztendős lányok édes­lusta életét. A Manci az, akit Pesten jópofá­nak hívnak a hetedik kerületben s akit mindannyian ismerünk. Ez a Manci indul a regény első oldalán, gondolattalan boldogsá­gában a fiúval, amíg csak le nem csapnak a pesti mennykövek és megváltoztatják az éle­­tét. Más ember, elgondolkodó, szenvedéseken megedzett, tiszta ember — ember lesz a Manciből a regény végén. Néhány héttel ezelőtt feltűnést keltő könyv­­­elernt meg a német könyvpiacon — egy re­gény, ezzel a címmel: „A bérkaszárnya“. A regény írójaképpen új nevet tüntetett fel a könyv, Ernst Erich Noth — ez a név szere­pelt a regény címlapján. Most kiderül, hogy a könyv írója az a Paul Krantz, aki három esztendővel ezelőtt a Hilde Scheller bűnperes­ben mint vádlott állott a törvényszék előtt, akit azonban bíróság felmentett a gyilkosság vádja alól. A per akkor nemcsak Németor­szágban, de az egész világon az érdeklődés középpontjában állott. Egy tizenhat esztendős leánynak a fivére lelőtte nővérének tizen­nyolcéves udvarlóját és az akkor tizenhétéves Paul Krantzot bűnrészességgel vádolta az államügyész, mert ő a lány másik udvarlója volt. A nagyvárosi fiatalságnak ezt a puber­tástragédiáját ma már elfelejtették. A könyv, amelyet a per egyik szereplője írt és amelyik ugyancsak a nagyvárosi gyermekséggel fog­lalkozik, most újra erre a témára tereli a fi­gyelmet. Ám ettől függetlenül, a könyv szer­zőjében a leghivatottabb kritika, a modern német regényírás egyik reménységét látja. Oláh Gábor, aki versein, regényein, szín­darabjain és tanulmányain keresztül évtize­dek óta nagy tábort szerzett magának a ma­gyar olvasóközönség között, most megjelent kötetében (Pokol, kiáltó szó a pusztába) is­mét a magyar nyelv sokoldalú művészének bizonyul. Tizenkétrészes époszában Dante stílusában festi meg a sokszínű, sokarcú pok­lot, amely a mai kor emberét lépten-nyomon elnyeléssel fenyegeti; költeményeinek sorá­ban hangot ad a legváltozatosabb témakörök­nek; végül pedig mintegy százoldalas tanul­mányában egész egyéniségének és munkássá­gának keresztmetszetét adja. Ez a „Kiáltó szó a pusztába“ megdöbbentően őszinte ön­vallomás és majdan értékes dokumentuma annak, milyen leküzdhetetlennek látszó aka­dályokkal kellett megküzdenie a magyar író­nak az Úv 1932-es esztendejében. A Rothermere-díj kitüntetésével áll Móricz Zsigmond legújabb kötete az olvasó elé, s a babér mellé az olvasó is csak elismerését nyújthatja a „Barbárok“ írója felé. Ez a pusztai elbeszélés a maga tömör drámaiságá­­ban, színtiszta magyarságában és mély em­beriességében ismét egyik gyöngyszeme a magyar prózairodalomnak. Móricz Zsigmond kis regénye drámai szűkszavúságában is a magyar lélek mélységeit tárja fel. Fekete szivárvány címmel Fodor Pál és Hetényi-Heidelberg Ernő közösen adtak ki egy novellás- és verseskötetet A novellákat Fodor Pál írta és e néhány sorban is fejlődni képes stilisztának mutatkozott, míg Hetényi- Heidelberg Ernő költeményei egy forrongó ifjú lélek vívódásait adják vissza. * * * SZIRMAI REZSŐ: GYILKOS VAGYOK! Szirmai Rezső, a kitűnő újságíró Gyilkos vagyok! című új regénye elejétől végig egy törvényszéki tárgyalásról szóló tudósítás. Szirmai pillanatra sem esik ki szerepéből, megmarad egy elképzelt bűnügy elképzelt főtárgyalási referálójának. De a zárt kereten belül annyi izgalmat zsúfol össze és olyan bravúros íráskészségről tesz tanúságot, hogy könyvét nem lehet végigolvasás előtt letenni. Egy gyilkossággal vádolt ember áll a re­gény központjában. Amolyan elsodort em­ber, aki értéktelen életét családja megmen­téséért eladja. Szirmai igaz emberábrázoló erővel mutatja be figuráit. Tanukat vonultat fel, jönnek, belépnek, eltűnnek a tanuk, de rövid szereplésük elég az írónak arra, hogy élesvonású portrét rajzoljon róluk. A regény tulajdonképpeni szüzséje egy rendkívül komplikált bűnü­gy, amelynek a kibogozásá­nál Szirmai eldobja magától a detektívregé­­nyek avult sablonjait. Megoldása frappáns, bár lélektanilag alátámasztott. Szirmai Rezső írói jelentkezésére a jövő­ben fel kell figyelni, Gyilkos vagyok! című könyvével beigazolta, hogy értékes elbeszé­lőink közé tartozik. I-M

Next