Magyar Hirlap, 1932. március (42. évfolyam, 49-72. szám)

1932-03-01 / 49. szám

tOrraiR jOrmiR 1 hóra 2.9a ‘I, ívre 8. >/, érre 15 peng«. I BSa Bp|j| E?$S Ljß$^\ WM^^^SfeZ; C I ROMÁNIÁBAN: I ^IBSa jKajg (lilfl El||3 §|||| E§|| p§Pf I ---------­JUGOSZLÁVIÁBAN • 0­8"0W‘ I fi|^^||| I­ Hl MH B lm S ||| I Beküldési szelvény I M^JLfl i/rtly I ■» -agfSaff ” 1 hóra 60 dinar. >U éne ISO dinár. g »Hl M Hi IPIf A WM J§S*f I Március 1 Mindenki egyet akar A Reggel ma ankétot rendez a nem­zeti összefogás kérdéséről a polgári po­litikusok között s ha az olvasó a vagy húsz nyilatkozatot sorra veszi — közte ugyanúgy az ellenzéki vezérekét, mint az egységes párt ügyvezető elnökéét és a kereszténypárt vezető tagjaiét —, igazán nem érti, mi az akadálya a nagy egység megteremtésének. Lényegében mindenki egyet hangsúlyoz: hogy a mai helyzetben jóformán az erők egyesítése a kibontakozás egyedüli eszköze s a politika szövevényeivel nem ismerős polgár ezek után joggal álmélkodik, hogy a reggeli elméleti összefogást miért nem követi estére a mindenben azonos ál­láspontok gyakorlati konzekvenciáinak levonása? A beavatottak természetesen tudják, hogy az egységfront megterem­tésére irányuló törekvés nem újkeletű jóformán a Károlyi-kormány hivatalba­­lépése óta tart s hogy nem vezetett eredményre, ennek legkevésbé az ellen­zék az oka. Ezt azért szögezzük le min­denekelőtt , mert az ellenzék az, amiielynek az összefogás érdekében ösz­­szehasonlíthatatlanul nagyobb áldozatot kellene hoznia, mint a h­atalmon levők­­nek. Ellenzékinek lenni ma népszerű­séget és talán kevesebb felelősséget je­lent, mindenesetre a sokkalta kényel­mesebb kritikai pozíciót — s ha az el­lenzék ezeket az előnyöket mégis haj­landó lenne kockára vetni, bizonyára nem a hatalom mai, kétséges előnyeiért cselekedne, hanem azért, mert meg van győződve az egységes nemzeti cselekvés életmentő fontosságáról. Ha valamikor, most lehetne a végsőkig kiaknázni az ellenzéki „lehetőségeket“, most lehetne demagógiát űzni a múlt politikai és gazdálkodási bűnein való folytonos rágódással — de az ellenzék a nem egészen megokolatlan, de ma nem is túlságosan termékeny felelősségrevonás­­nál még most is szívesebben vállalja — a munkát, amely ma mindent inkább jelent mint hasznot, ambíciók kielégü­lését, amely felelősséget zúdít rá akkor, amikor, ha frivol lenne, páholyból szemlélhetné a lehetetlenné vált rend­szer vergődését. Az ellenzék, ha nem lenne igazán „nemzeti“ ellenzék, azt is mondhatná, hogy „amit a rendszer tíz éven át főzött, most egye meg egyedül“ — de az ellenzék tudatában van annak, hogy ezek a pártpolitikai önzés rovását terhelő drága, elszalasztott hónapok a nemzet ételére, életére mennek s egyedül ezért mutatott hajlandóságot arra, hogy a nemzeti összefogásban szerepet vál­laljon. A miniszterelnök azonban — talán n­em is a legteljesebb meggyőződéssel — egyelőre ma is foglya a többségi rend­szernek, amely nem az ország igazi akaratából létrejött többségen nyug­szik s bizalmi vótuma nem jelenti az ország többségének bizalmát. Sőt az ország többségében nem is tudna igazi bizalmat kelteni egy koncentráció, amelynek gerince változatlanul a mai parlamenti többség, minden politikai és morális tehertételével. Az ország több­ségében teljes joggal erős kétely tá­madna minden olyan kibontakozási akcióval kapcsolatban, melyben a ve­zetőszerep változatlanul azoknak jutna, akikről még az sem biztos, hogy a tíz­éves rossz kormányzás tanulságait le tudnák vagy le akarnák-e vonni. S még ha a mai rendszernek nem is lenne annyi része a válságban, mint ameny­­nyit objektíven is ki lehet mutatni — akkor is, az általános bizalmi válság­gal szemben csak új, minden szem­pontból töretlen és diszkreditáletlen s nagy, konkrét értékeket és elveket megtestesítő formációk vehetnék fel a küzdelmet. Rassay Károly a parlament nyílt ülésén szólította fel Károlyi Gyula miniszterelnököt, hogy ne az idejét­múlt s kiélt pártokba, hanem a nemzet egységébe eressze kormányzata gyö­kereit , de felszólítását nem követte kezdeményezés, amelynek a mai viszo­nyok között a kormányfőtől kell ki­indulnia — éppen az egészségesebb, cselekvőképesebb új rendszerre való békés, megrázkódtatásból mentes át­térés érdekében, mert — ahogy Apponyi mondotta — változásra érett időkben mindig felülről kell megkezdeni a vál­toztatást s nem bevárni, amíg a válto­zást alulról kényszerítik ki a szenve­délyek. Akik felül vannak s akik alkal­masak és érdemesek arra, hogy át­­mentődjenek egy új, tisztultabb rend­szerbe, azoknak az átalakulás folya­matát minél bonyodalommentesebbé s ■gyorsabba kell egyengetniük. S ha a mai nyilatkozatokat olvassuk, megálla­píthatjuk, hogy vannak, még­pedig éppen a vezető egyéniségek között, akik ezt a történelmi tanulságon ala­puló bölcsességet megértik , s akik talán fontosabbnak tartják, hogy a mai többségi rendszer valóban értékes részei átmentődjenek a nemzeti össze­fogás munkaközösségébe, mint a meg­merevedett, sm­unkaképtelen s a dolgok természeténél fogva lassabb vagy gyor­sabb felbomlásra ítélt , mai párttöbb­ség mindenáron való fenntartását — más szóval, akik fontosabbnak tartják az országot, mint a pártot. S most már csak az lenne a feladatuk, hogy ezt a gondolatot ne csak az ankétokon, de a pártértekezleteken és a parlamenti ülé­seken is vezetőgondolattá avassák s el­fogadtassák azokkal, akik még mindig hisznek abban, hogy a merőben meg­változott helyzetekkel s tényekkel a régi s régen sem bevált rendszerrel, módszerekkel meg lehet küzdeni. Szinte szabályos kísérőjelensége a reggeli reményteljes ankétnak, hogy ugyanakkor, amikor a többségi párt megfontolt elemei teljes jóhiszeműséggel vallják az összefogás szükségességét, ugyanarról az oldalról hátbatámadja az ellenzéket a mindent saját szemüvegén keresztül látó rosszhiszeműség. Ismét, mint annyiszor, ha a koncentráció szóba került, tárca­éhséggel vádolja az ellenzéki politikusokat, akiknek a bár­sonyszék után való vágyódását éppen az utolsó időkben alaposan lehűthették a nehézségek, amelyekkel a kormány a legfontosabb miniszteri tárcák betölté­sénél az egységes párthoz egészen közel­álló államférfiak vonakodásával találko­zott. Félévig üres volt a pénzügyminisz­teri bársonyszék s báró Korányi Frigyes nem is titkolta túlságosan, hogy önfel­­áldozásszámba menő elhatározásba ke­rü­lt vállalkozása. S Ivády Béla rövid földművelésügyi minisztersége sem teszi túlságosan kívánatossá a miniszterséget, sőt, merjük állítani, maga gróf Károlyi Gyula sem állítani, ha ebben az irány­ban megkérdeznék, hogy a mai Magyar-­­országon a hatalom kéje megéri a fele­lősséget, a munkát és a kockázatot, amely elválaszthatatlan tőle. Hatalmi mohóságot csak azok tulajdoníthatnak az ellenzéknek, ak­ik minden körülmé­­nyek között, behunyt szemmel is vállal­koznának akármilyen pozícióra, még ha bizonyosak is abban, hogy képtelenek betöltésére — szóval, a hatalom hazar­­dőrjei, akikkel nem­ egyszer találkoztunk az elmúlt évtizedben. A másik vád az ellenzéki politikusok ellen, hogy csak önmagukat jelentik, hogy nem állnak mögöttük tömegek — nos, ha most nem is tartjuk aktuálisnak a múlt bűneinek firtatását, mégis meg kell mondanunk, hogy éppen azok, akik az összefogás eszméjét hátbatámadják s meggyanúsít­t­ták, helyeseltek a leghangosabban, ami­­kor a nemzetet megakadályozták az ajánlási ívekkel és csendőrkordonokkal, hogy mögéjük álljon. S ha éppen ez a fő kifogásuk az összefogás ellen, az ellenzék hajlandó a másik megoldásra is: döntse el maga a nemzet titkos vá­lasztójoggal, hogy ki mögött áll, kiben bízik, kiktől várja megpróbáltatásai eny­­hülését. « Japán-kínai fegyverszüneti tárgyalások kezdődtek egy angol cirkáló fedélzetén A japán kormány kerekasztal-konferenciát indítványozott Sanghaiban . Sikeres japán előnyomulás a sanghai erődövben Százezerfftnyi szovjet­ hadsereg 011 támadásra Készen a mandzsu határon Sanghaiból jelentik. A keletázsiai angol hadiflotta admirálisi hajójának, a Kent cir­kálónak fedélzetén az angol kormány kez­deményezésére Sir Howard Keliy admirális a kínai és a japán kormány megbízottai kö­zött fegyverszüneti tárgyalásokat indított meg. A tárgyalások alapjául az angol kor­mánynak az a­ javaslata szolgál, amelyet Sir Miles Sampson nankingi angol nagykövet­­nyújtott át. Az angol admirális a tárgyalá­sok során nem avatkozott bele a vitába és csak mint semleges megfigyelő volt jelen. A tokiói kormány kijelentette, hogy kész a hatalmakkal egyetértésben a sanghai konfliktust egy olyan konferen­cián letárgyalni, amelyet Sanghaiba hívnak össze és amelyen minden érde­kelt hatalom egyforma jogokkal vehet részt. Japán hozzájárul az angol javaslatnak ahhoz a kikötéséhez, hogy a húszkilométeres sem­leges zónában az idegen hatalmak csapatai tartsák fenn a rendet és nyugalmat, de csak úgy hajlandó tovább tárgyalni, ha a kínaiak visszavonulása még a konferencia összeülése előtt megkezdődik. A sanghai kerekasztal­­konferencia kizárólag a sanghai viszonyok megvitatására szorítkoznék és a mandzsúriai problémát teljesen figyelmen kívül hagyná. A japán kormány a szakértőknek a lehető legnagyobb szabadságot hajlandó megadni. Az angol admirális csatahajóján kezdődött fegyverszüneti tárgyalás előreláthatólag több napig fog tartani. Heves japán támadás Sanghai körül Sanghaiban a hadműveletek a tárgyalások ellenére is zavartalanul tovább folytak. A japánok egymásután szállították partra újonnan érkezett csapattesteiket és annak ellenére, hogy Tokióban ígéretet tettek a nemzetközi zóna semlegességének tisztelet­­ben tartására, a megerősítések egy részét a nemzetközi negyedben tették partra. A hétfői nap folyamán szakadatlanul tartott a véres harc. A japánok már hajnalban megkezdték a sápei és vuszungi állások lövetését, majd délben egy vegyesdandár a front több pontján támadásra indult. A japán hivatalos jelentés szerint a támadó japán csapatok Hiang-Wan és Sápéi kör­nyékén egyformán nagy sikereket értek el, amennyiben Sápéinál elfoglalták a baptisták kínai kórházát és az ottani temető nagy részét, Hiang-Wangnál pedig nagy területi nyereséget értek el. Shirokava tábornok, az új japán főparancsnok hétfőn megérkezett Lapejbe. A japán főparancsnokság ultimá­tumot intézett Sanghai kínai főpolgármes­teréhez, hogy amennyiben március 2-áig nem szüntetik be a Sanghai felé vezető vasútvonalakon a­ kínai csapatpótlásokat, a japán légiflotta a Sanghaiba vezető vasút­vonalakat 30 mérföl­dnyi körzeten belül teljesen elpusztítja. Kínai körökben attól tartanak, hogy ennek a fenyegetésnek valóra váltása borzalmas rombolást idézne elő a rendkívül sűrűn lakott vasúti zónában. Sanghai kínai köreiben a főpolgármesterrel egyetemben különben is azon a nézeten vannak, hogy a japán fegyverszüneti tárgyalások nem egyebek „füstfelhőnél”, amely mögött a japánok nyugodtan be akarják fejezni csapatösszevonásaikat­, hogy azután megsemmisítő támadásra induljanak. A japánok elfogták Wang-Ken kínai tá­bornokot, aki a sanghai­i­ amerikai konzulá­tusra akart menni, mivel n­em tudta, hogy az amerikai konzulátus elköltözött és azóta az épületet japán katonaság szállta meg. Hír szerint a kínai bíbornok birtokában levő térképen pontosan­­ fel voltak tüntetve a kínai hadállások. A sanghai nemzetközi rendőrségre szállított tábornok könyörgött a jelenlevő angol rend­őrfelügyelőnek, hogy engedje megsemmisíten­­i a térképet, a rendőrtiszt azonban már teljesítette a kínai tábornok kérését. A kínai generálist átvették a japán katonai hatóságok,-­sőt hír szerint már ki is végezték. Nankingi híradás sz­erint a kínai nacio­

Next