Magyar Hirlap, 1934. április (44. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
30 fillír MAGUKk 30 FILLÉR ELŐFIZETÉSI ÁRAK:I itt Szerkesztőség IUMIIOMUtó«: IIP I és kladóhlvata i tó» uo. M4*n»* % »wm »fmc« | íMBl f|p HÜB f|SR lllll VI*, Aradi ucca 10. uám. I «HL. JSm H mm mm ffl M rS mk Teretőn: »-8-47,2a«» és khk» I m P|wf^ M HL IH Utazási és fürdőIroda CSEHSZLOVAnmill I 111 al 111 llTMBk UH É fiiVI-Aradi ncc®10* 1 4m- 1 hóra ss ex. M, Am iso ul» I |8pl MM Telelőn: 21-8-47,23-8-86 és 10-6-06 HÚSVÉTI az új vasárnapi melléklettel KONZERVATÍV BALOLDAL Irta: FRIEDMANN ERNŐ T De Gazetten hoffen nicht genieret werden — mondotta egyszer Hagy Frigyes, aki félig franciául beszélt, olyankor is, ha a német nyelvet akarta használni. Ma azonban a sajtószabadság vitás fogalom lett, az olyan országokban is, ahol a lapok nem estek át a Gleichschaltung műveletén. Ezzel a vitás fogalommal kapcsolatosan szeretnék itt néhány elvi kérdést tisztázni. A jobboldal konzervatív és arra törekszik, hogy a latus quo ne változzék meg, vagy óvatosan, fokozatosan történjenek változások, ha már többé nem kerülhetők ki, — ez volt néhány év előttig az általános érvényességű meghatározás. Azzal a kivétellel, hogyegyes esetekben a status quo ante viszszaállítása volt a jobboldal célja, a status quo megvédése helyett. Például erre törekedtek a monarchista pártok egyes köztársaságokká változott országokban.Ugyanilyen egyszerűnek tűnt a baloldalfogalmának meghatározása. A baloldal mindig és mindenütt új rendet akart a régi rend helyére állítani, és ezért tűntdestruktívnak a régi renddel összeforrt pártok szemében. Ezek a definíciók azonban a nemrég lejátszódott nagy eltolódásoknál fogva már teljesen időszerűtlenekké lettek. A régi baloldali pártok ma a konzervatív vonalon állanak és árnyalatok is csak alig választják el őket a régi jobboldali pártoknak azoktól a maradványaitól, amelyek kitartottak a történeti fejlődéstől örökölt rend védelme mellett Mi vagyunk a történelem és a tradíció, ti pedig a történelem és a tradíció ellenségei vagytok, — ez volt az emberöltők során át a jobboldal örök vádja a baloldallal szemben. Mióta azonban egyrészt a szélsőbal, másrészt a szélsőjobb ostroma a történeti fejlődés hagyatékát létében és fennmaradásában veszélyezteti, a régi baloldali pártok mindenütt a történetileg kialakult status quo védőcsapatai lettek és lemondottak még a történeti alap kisebb változtatásairól is, arra az időre, amíg a felborulás veszélyével szemben kell ezt a bázist megvédeni. Viszont a jobboldalnak egy többé-kevésbé jelentékeny része mindenfelé vállalt olyan célokat és harci eszközöket, amelyek a teljes szakítást jelentik a történeti tradícióval. Az 1918 előtt használt fogalmakkal és jelszavakkal tehát ma nem lehet többé operálni. Főleg a liberális pártok ma mindenütt a konzervatív vonalat tartják. Még Angliában is, ahol a régi liberális vezérek egy része szinte minden különállást feladott a konzervatív párttal szemben, míg a másik részük is feltétlen szövetségese valamennyi lényeges kérdésben a konzervatív pártnak. Pedig Angliában a legkisebb és a legtávolibb a veszély abban a tekintetben, hogy a történeti tradíciók fölött győzhetnének a történeti fejlődés ellen fordult erők. Franciaországban a Doumerguekormány legjellegzetesebben konzervatív irányt képvisel, de azért nem csupán a radikális párt vezére, Herriot vállalt exponált szerepet a kormányban, de a miniszterek közt van Marquez is, a neoszocialista párt vezére. Ezt a minden országban, az egész vonalon bekövetkezett eltolódást könnyű megérteni. A régi baloldal álláspontja sehol nem lehet más, mint ez: inkább a merev ragaszkodás a történeti tradíciók teljes egészéhez, minden változtatás és minden módosítás nélkül, mint a tradícióknak a szélsőjobb és a szélsőbal által tervezett erőszakos felborítása. Az új helyzetet némileg elhomályosítja, hogy a szélsőbal ma csak néhány országban tölt be aktív szerepet és a legtöbb helyen a szélsőjobb vezeti az offenzívát a történeti hagyományok ellen. A szélsőjobb pedig a szokás hatalmánál fogva még ma is használ egy olyan frazeológiát, amelynek használatára semmiféle joga nincsen, mióta az alkotmány, a történeti fejlődés, a tradicionális rend, a konzervatív vonal ellen harcol. Szigorúan kell alkalmazni a terminológiát atekintetben is, hogy milyen pártok „nemzetiek“ és milyen pártok képviselik a nemzetközi vonalat. Ma azok, és csak azok a pártok nemzetiek, amelyek az idegen talajból fakadt törekvésekkel, az idegen földről importált jelszavakkal szemben egy ország sajátos, innervált történeti egyéniségét védik. Egy országot és egy népet nem érhet nagyobb szerencsétlenség, történetének csorbulása mellett, mint az a fordulat, amely erőszakosan kiszakítja őt történeti életformái közül és rákényszerít lényétől idegen életformákat. Az ilyen veszély elhárítására a létérdek nevében minden állam használhat kivételes eszközöket. Tehát azt még meg lehetne érteni, ha nem is koncedáljuk, hogy az elvek szentségének nevében a sajtószabadságot bizonyos fokig még megszorítani is lehetne, ha csak így lehet leküzdeni egy ilyen veszélyt. De egyben nem korlátozhatják sajtót az ilyen megszorítások. Nem korlátozhatják abban, hogy teljes következetességgel, teljes energiával védje saját országának történeti tradícióit és történetileg determinált jövőjét. Semmiféle más szempont és mérlegelés nem érintheti az önvédelemnek ezt a jogát és kötelességét. Mert mindent elveszít az olyan ország, amely elveszti történetileg kialakult nemzeti karakterét. Másfelől mégis természetes, hogy a külpolitika tartozik számolni az adott helyzetekkel. Tartozik keresni a normális viszonyt és néha a kooperációt olyan országokkal, amelyek a szélsőjobb által követelt irányban formálták át belpolitikai rendszerüket. De ebből a külpolitikai érdekből még nem következhetik az, hogy a magyar sajtó mondjon le a tárgyilagos és higgadt kritikáról, szemben egy olyan belpolitikai rendszerrel, amelynek átplántálása Magyarországra meggyőződése szerint végzetes következményekkel járna. Természetesen ez a kritika nem tévelyedhet olyan irányba, amely egy nagy népet gyűlöletes színben tüntet fel a magyar közvélemény előtt. A háborús évek, vagy a háború következményei elég világosan mutatták meg, hogy nincsen nagyobb bűn, mint gyűlöletet szítani az egyes népek közt. És a kritikának van egy olyan határvonala, amelyet semmi szín alatt nem léphet át. Deák Ferenc híres szava szerint az ideális sajtótörvény egyetlen szakaszból áll. Ebből: Hazudni nem szabad. Éppen a nagy politikai átalakulások figyelemmel kísérésénél a sajtónak kétszeresen kötelessége mérlegelni minden hírt, abból a szempontból, várjon hiteles-e és fedi-e a valóságot? Ilyen keretek közt viszont az objektív és higgadt kritika gyakorlása nem zavarhatja meg a külpolitika érdekeit és mérlegeléseit. Egyszerűbb, frappánsabb példa nincsen erre, mint a külpolitikai irányban rendkívül fegyelmezett párizsi lapok magatartása Szovjet - Oroszországgal szemben. A politikai és a katonai közeledést Moszkva felé helyeselték, vagy legalább fenntartás nélkül elfogadták a jobboldali lapok is, mint olyan kényszerűséget, amely elől az európai helyzet új alakulásánál fogva nem térhetett ki Franciaország. A párizsi lapoknak és a francia politikának ma egyöntetűen az a felfogása, hogy a régi francia—orosz szövetség teljes föltámasztása a legfontosabb külpolitikai cél, amennyiben nincs még egy olyan titkos egyezmény, amely már föltámasztotta a szövetségi kapcsolatot. Ennek ellenére a francia lapok tovább is kritizálják az orosz belpolitikai és gazdasági viszonyokat, mindennap,és nagy részletességgel. Úgy, ahogy nem mondottak le 1914 előtt az orosz cárizmus kormányzati rendszerének néha éles kritikájáról. Amikor a duma súlyos összeütközésbe került a cári udvarral, a párizsi lapok szinte egységesen a duma oldalára álltak és nem tompították le azt a felfogásukat, hogy az alig engedéllyezett parlamentáris rendszer jogainak csorbításával nagy hibát követ el a cári udvar. Az orosz jobboldali sajtó ingerülten utasította vissza a párizsi lapok ilyen kritikáját és a polémia hangja nagyon éles volt. De ez semmiben sem érintette a francia—orosz szövetség őszinteségét, sőt intimitását. Pedig a cári Oroszország sokkal érzékenyebb volt a kritika iránt, mint amilyen érzékenységget szoktak tanúsítani a kritikával szemben a forradalmi átalakulások. Az est modus in rebus, a helyes mérték szabályát természetesen nem szabad megsérteni, a német forradalommal szemben. Megérteni a német átalakulást sokkal nagyobb érdekünk, mint megsérteni a német birodalmat. De más a megértés és megint más a tartózkodás a tárgyilagos kritikától. Más országok is normális, sőt baráti viszonyt akarnak tartani Berlinnel, anélkül, hogy ez befolyásolná sajtójukat a német események fölött gyakorolt kritikában. Minden kritikának elfogulatlanságra kell törekednie és nyugodt szempontokat kell találnia. Mert aki haragszik, annak nincsen igaza. A kritikának ez a formája azonban egyenesen kötelesség önmagunkkal szemben. Az ilyen kritikáról lemondani annyit tesz, mint megkönnyíteni, hogy nemzeti létünk szempontjából veszélyes törekvések erőre kapjanak. Jövőnk minden nagy érdeke azon fordul meg, hogy Magyarország továbbra is a rend és a nyugalom szigete maradjon. Ezt nem szabad kockáztatnunk udvariassági szempontokból. Annál kevésbé, mert a nemzetközi politikában nincsen példa arra, hogy valamely nagyhatalom valaha is rekompenzálta volna az ilyen udvariasságot. Külpolitikailag is az a legerősebb pozíció, ha egy ország sajtója jól látja és jól képviseli az ország érdekeit. Ez az egyetlen út, amelyen sikereket és eredményeket érhetünk el. Minden más út gyengít bennünket, gyengíti a magyar tradíciók védekezési erejét a veszéllyel szemben és a külpolitika területén sem vezethet máshová, mint keserű csalódásokhoz. Csak a nemzeti öncélúság törvényének szigorú betartásával, csak történetileg kialakult életformáknak teljes megvédésével juthatunk előbbre. Minden engedmény ezen a területen a lejtő felé vinné Magyarországot.