Magyar Hirlap, 1934. április (44. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

30 fillír MAGUK­k 30 FILLÉR ELŐFIZETÉSI ÁRAK:I itt Szerkesztőség IUMIIOMUtó«: IIP I és kladóhlvata i tó» uo. M4*n»* % »wm »fmc« | íMBl f|p HÜB f|SR lllll VI*, Aradi ucca 10. uám. I «HL. JSm H mm mm ffl M rS mk Teretőn: »-8-47,2a­«» és khk» I m P|wf^ M HL IH Utazási és fürdőIroda CSEHSZLOVAnmill I 111 al 111 llTMBk UH É fiiVI-Aradi ncc®10* 1 4m- 1 hóra ss ex. M, Am iso ul» I |8pl MM Telelőn: 21-8-47,23-8-86 és 10-6-06 HÚSVÉTI az új vasárnapi melléklettel KONZERVATÍV BALOLDAL Irta: FRIEDMANN ERNŐ­ ­­T De Gazetten hoffen nicht genieret werden — mondotta egyszer Hagy Fri­gyes, aki félig franciául beszélt, olyan­kor is, ha a német nyelvet akarta hasz­nálni. Ma azonban a sajtószabadság vi­tás fogalom lett, az olyan országokban is, ahol a lapok nem estek át a Gleich­schaltung műveletén. Ezzel a vitás fo­galommal kapcsolatosan szeretnék itt néhány elvi kérdést tisztázni. A jobboldal konzervatív és arra törek­szik, hogy a latus quo ne változzék meg, vagy óvatosan, fokozatosan tör­ténjenek változások, ha már többé nem kerülhetők ki, — ez volt néhány év előttig az általános érvényességű meg­határozás. Azzal a kivétellel, hogy­­egyes esetekben a status quo ante visz­­szaállítása volt a jobboldal célja, a sta­tus quo megvédése helyett. Például erre törekedtek a monarchista pártok egyes köztársaságokká változott országokban.­­Ugyanilyen egyszerűnek tűnt a baloldal­­fogalmának meghatározása. A baloldal mindig és mindenütt új rendet akart a régi rend helyére állítani, és ezért tűnt­­destruktívnak a régi renddel összeforrt pártok szemében. Ezek a definíciók azonban a nemrég lejátszódott nagy eltolódásoknál fogva m­ár teljesen időszerűtlenekké lettek. A régi baloldali pártok ma a konzervatív vonalon állanak és árnyalatok is csak alig választják el őket a régi jobboldali pártoknak azoktól a maradványaitól, amelyek kitartottak a történeti fejlődés­től örökölt rend védelme mellett Mi vagyunk a történelem és a tradí­ció, ti pedig a történelem és a tradíció ellenségei vagytok, — ez volt az ember­öltők során át a jobboldal örök vádja a baloldallal szemben. Mióta azonban egyrészt a szélsőbal, másrészt a szélső­jobb ostroma a történeti fejlődés hagya­tékát létében és fennmaradásában ve­szélyezteti, a régi baloldali pártok min­denütt a történetileg kialakult status quo védőcsapatai lettek és lemondottak még a történeti alap kisebb változtatá­sairól is, arra az időre, amíg a felboru­lás veszélyével szemben kell ezt a bázist megvédeni. Viszont a jobboldalnak egy többé-kevésbé jelentékeny része min­denfelé vállalt olyan célokat és harci eszközöket, amelyek a teljes szakítást jelentik a történeti tradícióval. Az 1918 előtt használt fogalmakkal és jelszavakkal tehát ma nem lehet többé operálni. Főleg a liberális pártok ma mindenütt a konzervatív vonalat tart­ják. Még Angliában is, ahol a régi libe­rális vezérek egy része szinte minden különállást feladott a konzervatív párt­tal szemben, míg a másik részük is fel­tétlen szövetségese valamennyi lénye­ges kérdésben a konzervatív pártnak. Pedig Angliában a legkisebb és a legtá­volibb a veszély abban a tekintetben, hogy a történeti tradíciók fölött győz­hetnének a történeti fejlődés ellen fordult erők. Franciaországban a Doumergue­­kormány legjellegzetesebben konzervatív irányt képvisel, de azért nem csupán a radikális párt vezére, Herriot vállalt ex­ponált szerepet a kormányban, de a miniszterek közt van Marquez is, a neo­­szocialista párt vezére. Ezt a minden országban, az egész vo­nalon bekövetkezett eltolódást könnyű megérteni. A régi baloldal álláspontja sehol nem lehet más, mint ez: inkább a merev ragaszkodás a történeti tradíciók teljes egészéhez, minden változtatás és minden módosítás nélkül, mint a tradí­cióknak a szélsőjobb és a szélsőbal által tervezett erőszakos felborítása. Az új helyzetet némileg elhomályo­sítja, hogy a szélsőbal ma csak néhány országban tölt be aktív szerepet és a legtöbb helyen a szélsőjobb vezeti az offenzívát a történeti hagyományok el­len. A szélsőjobb pedig a szokás hatal­mánál fogva még ma is használ egy olyan frazeológiát, amelynek használa­tára semmiféle joga nincsen, mióta az alkotmány, a történeti fejlődés, a tradi­cionális rend, a konzervatív vonal ellen harcol. Szigorúan kell alkalmazni a ter­minológiát atekintetben is, hogy milyen pártok „nemzetiek“ és milyen pártok képviselik a nemzetközi vonalat. Ma azok, és csak azok a pártok nemzetiek, amelyek az idegen talajból fakadt törek­vésekkel, az idegen földről importált jel­szavakkal szemben egy ország sajátos, innervált történeti egyéniségét védik. Egy országot és egy népet nem érhet nagyobb szerencsétlenség, történetének csorbulása mellett, mint az a fordulat, amely erőszakosan kiszakítja őt történeti életformái közül és rákényszerít lényé­től idegen életformákat. Az ilyen veszély elhárítására a létérdek nevében minden állam használhat kivételes eszközöket. Tehát azt még meg lehetne érteni, ha nem is koncedáljuk, hogy az elvek szent­ségének nevében a sajtószabadságot bi­zonyos fokig még megszorítani is le­hetne, ha csak így lehet leküzdeni egy ilyen veszélyt. De egyben nem korlátozhatják s­­aj­tót az ilyen megszorítások. Nem korlá­tozhatják abban, hogy teljes következe­tességgel, teljes energiával védje saját országának történeti tradícióit és törté­netileg determinált jövőjét. Semmiféle más szempont és mérlegelés nem érint­heti az önvédelemnek ezt a jogát és kö­telességét. Mert mindent elveszít az olyan ország, amely elveszti történetileg kialakult nemzeti karakterét. Másfelől mégis természetes, hogy a külpolitika tartozik számolni az adott helyzetekkel. Tartozik keresni a normá­lis viszonyt és néha a kooperációt olyan országokkal, amelyek a szélsőjobb által követelt irányban formálták át belpoli­tikai rendszerüket. De ebből a külpoliti­kai érdekből még nem következhetik az, hogy a magyar sajtó mondjon le a tár­gyilagos és higgadt kritikáról, szemben egy olyan belpolitikai rendszerrel, amely­nek átplántálása Magyarországra meg­győződése szerint végzetes következmé­nyekkel járna. Természetesen ez a kritika nem téve­­lyedhet olyan irányba, amely egy nagy népet gyűlöletes színben tüntet fel a magyar közvélemény előtt. A háborús évek, vagy a háború következményei elég világosan mutatták meg, hogy nincsen nagyobb bűn, mint gyűlöletet szítani az egyes népek közt. És a kritikának van egy olyan határvonala, amelyet semmi szín alatt nem léphet át. Deák Ferenc híres szava szerint az ideális sajtótör­vény egyetlen szakaszból áll. Ebből: Hazudni nem szabad. Éppen a nagy politikai átalakulások figyelemmel kísérésénél a sajtónak két­szeresen kötelessége mérlegelni minden hírt, abból a szempontból, várjon hite­les-e és fedi-e a valóságot? Ilyen kere­tek közt viszont az objektív és higgadt kritika gyakorlása nem zavarhatja meg a külpolitika érdekeit és mérlegeléseit. Egyszerűbb, frappánsabb példa nin­csen erre, mint a külpolitikai irányban rendkívül fegyelmezett párizsi lapok magatartása Szovjet - Oroszországgal szemben. A politikai és a katonai köze­ledést Moszkva felé helyeselték, vagy legalább fenntartás nélkül elfogadták a jobboldali lapok is, mint olyan kénysze­rűséget, amely elől az európai helyzet új alakulásánál fogva nem térhetett ki Franciaország. A párizsi lapoknak és a francia politikának ma egyöntetűen az a felfogása, hogy a régi francia—orosz szövetség teljes föltámasztása a legfon­tosabb külpolitikai cél, amennyiben nincs még egy olyan titkos egyezmény, amely­­ már föltámasztotta a szövet­ségi kapcsolatot. Ennek ellenére a francia lapok tovább is kritizálják az orosz belpolitikai és gazdasági viszonyokat, mindennap,­­és nagy részletességgel. Úgy, ahogy nem mondottak le 1914 előtt az orosz cáriz­­mus kormányzati rendszerének néha éles kritikájáról. Amikor a duma súlyos összeütközésbe került a cári udvarral, a párizsi lapok szinte egységesen a duma oldalára álltak és nem tompították le azt a felfogásukat, hogy az alig engedél­lyezett parlamentáris rendszer jogainak csorbításával nagy hibát követ el a cári udvar. Az orosz jobboldali sajtó inge­rülten utasította vissza a párizsi lapok ilyen kritikáját és a polémia hangja na­gyon éles volt. De ez semmiben sem érintette a francia—orosz szövetség őszinteségét, sőt intimitását. Pedig a cári Oroszország sokkal érzékenyebb volt a kritika iránt, mint amilyen érzékenység­get szoktak tanúsítani a kritikával szem­ben a forradalmi átalakulások. Az est modus in rebus, a helyes mér­ték szabályát természetesen nem szabad megsérteni, a német forradalommal szemben. Megérteni a német átalaku­lást sokkal nagyobb érdekünk, mint megsérteni a német birodalmat. De más a megértés és megint más a tartózkodás a tárgyilagos kritikától. Más országok is normális, sőt baráti viszonyt akarnak tartani Berlinnel, anélkül, hogy ez be­folyásolná sajtójukat a német esemé­­nyek fölött gyakorolt kritikában. Min­den kritikának elfogulatlanságra kell tö­rekednie és nyugodt szempontokat kell találnia. Mert aki haragszik, annak nincsen igaza. A kritikának ez a formája azonban egyenesen kötelesség önma­gunkkal szemben. Az ilyen kritikáról le­mondani annyit tesz, mint megkönnyí­teni, hogy nemzeti létünk szempontjá­ból veszélyes törekvések erőre kapja­nak. Jövőnk minden nagy érdeke azon for­dul meg, hogy Magyarország továbbra is a rend és a nyugalom szigete marad­jon. Ezt nem szabad kockáztatnunk udvariassági szempontokból. Annál ke­vésbé, mert a nemzetközi politikában nincsen példa arra, hogy valamely nagy­hatalom valaha is rekompenzálta volna az ilyen udvariasságot. Külpolitikailag is az a legerősebb pozíció, ha egy ország sajtója jól látja és jól képviseli az or­szág érdekeit. Ez az egyetlen út, amelyen sikereket és eredményeket érhetünk el. Minden más út gyengít bennünket, gyengíti a ma­gyar tradíciók védekezési erejét a ve­széllyel szemben és a külpolitika terü­letén sem vezethet máshová, mint ke­serű csalódásokhoz. Csak a nemzeti ön­­célúság törvényének szigorú betartásá­val, csak történetileg kialakult életfor­máknak teljes megvédésével juthatunk előbbre. Minden engedmény ezen a terü­leten a lejtő felé vinné Magyarországot.

Next