Magyar Hirlap, 1934. október (44. évfolyam, 222-246. szám)

1934-10-06 / 226. szám

___ 26 1934 október 1. f115?LAX& szelte. Ha ma is élnének ily művész mester­emberek, Joachim vonóját szőr helyett bi­zonnyal a csalogány torok hangszálaival von­nák be. Joachim mai hangversenyén a hegedűzene egypár gyöngyével hozta lelkesedésbe a kö­zönséget. Játszott Beethoventől, Tartinitől, Schumanntól, Bachtól, Spohrtól. Változatos Programm, mely minden szónál jobban mu­tatja Joachim bámulatos sokoldalúságát. Előadási modora minden egyes darabnál va­lódi tanulmány tárgyát képezhetné. Ott volt például Schumann Fantáziája. Ki­­volna képes e bizarr költeményt úgy repro­dukálni, mint Joachim? Majdnem semmi h hegedűszerű sincsen a kompozícióban; sze­szélyes menete inkább a zongora követelmé­nyeinek látszik megfelelni; mintha a zene­szerző csak elvétve írta volna hegedűre, amit a zongorán gondolt. És Joachim véghezvitte a csodát; hegedűjén megbirkózott a zongo­rával s kifejezte azt, mit a zongorán inkább Csak jelezni lehet. Különben e Fantázia en­nek dacára „kaviár“ marad. Liszt fellépte óta ... Valóban nem tudtuk, hogy a közönség Napjának örüljünk-e inkább, vagy Joachim játékának. Bach Chaconne-ja követte e da­rabot. A hegedűzene e gyöngye Joachimban utolérhetetlen előadót bir. Hegedűhangjának mindmegannyi különböző árnyalata, mely­lyel a Chaconne különféle témáit s bekez­déseit plasztikaiig feltüntette, ama szigo­rúan objektív modor, mely Joachimnál mégis a költő közvetlenségével párosul, kire ne tenné hatását? Spohr újra föléled Joa­chim hegedűjén. Joachim egyéníteni tudja minden futamát, mintha ama pillanatban szökne hegedűjére Spohr gondolata. Scher­­zo­ja előadása mintaszerű volt. Csupa han­gulat, röpkeség. Tartini Szonátája sok hegedűs koncert­darabja, a művészek szokásos előadásában meglehetősen elmosott, sablon szerint vésett fametszet marad. Csak Joachim tudott be­lőle domborművet készíteni. Legutoljára Singertől hallottuk e művet, s a hatás külön­bözőségét nem tudnék hamarjában kifeje­zőbben visszaadni. De elég az egyes számok­ról. A hatás közvet­lensége alatt úgyis bar­bár munka a részletezés. Joachim­ot egy fia­tal művész, Löwenberg kísérte jelesül a zon­gorán. A köröket is ő tölte be a közönség tapsai között. S most egy szót a külső hatásról. Valóban meglepett a közönség rendkívüli fogékony­sága. Ily tapsokat a Redoute terme Liszt fellépte óta nem hallott. A terem minden zeg-zugát megtöltötte díszes közönség. A zene kedvelői közül, úgy látszik, senki sem akart elmaradni az ünnepről. Az emelvényt Joachim számára óriási babérkoszorú dí­szítő. A BOLDOG VÖLGY ORSZÁGA BAKTAY ERVIN KALANDOZÁSAI KASMÍRBAN, A VILÁG LEGCSODÁLATOSABB VIDÉKÉN ( Részlet a szerzőnek a Franklin Társulat­­kiadásában most megjelent munkájából.) Egy szolga kicsomagolta az ágynemű- skötegeket és elkészítette a fekhelyet, majd forróvizet hozott a kis fürdőszobába. Indiá­iban minden hálószobához külön fürdőszoba járul, ezt a jó szokást az angolok régen át­vették s európai hazájukban is meghonosí­tották. Persze az indiai gazulkhána, vagyis fürdőszoba, sokkal kezdetlegesebb, mint a modern angol bathroom. Padlóját cementtel­­kenik ki s a szétlocsolt víz a falba ütött lyu­kon át folyik ki. Európai hatás jele, hogy a solák banglók, vagy a szerényebb magánházak fürdőszobáiban kád is akad; hanem ezek a­­kádak inkább nagyobbszabású bádogdézsák­­h­oz foghatók, semmint kényelmes kádakhoz. (Éppen, hogy beleü­lhet és hanyatdűlhet benne­­a fürdőző, kezei és lábai már kilógnak be­lőle. De az igaz indus fürdéshez amúgy sincs s­zükség kádra és a rámbani dák-banglókban i csak indus stílusú guzal élvezetében részesül­het a vendég. Behoznak egy vödör meleg­vizet, meg egy vödör hideget is, egy kis pol­­ícon áll a ghará, a fületlen lécéshez hasonló rézedény. A fürdőző rááll vagy ráguggol a kis lécrács-talapzatra, beszappanozza magát, aztán a gharával a fejére, a nyakába töltö­geti a melegvizet. Végül a hideg leöblítés kö­vetkezik és a fürdés elintéztetett. Fürdő után kivittem egy heverőszéket a meredek part szélére és az egész napi derék­­fájdító zötyögés után jólesett elnyúlni a kel­lemes esti levegőben. Az elém táruló tájkép olyan otthonos, meghitt hangulatot árasztott, mintha már számtalanszor láttam volna. Em­lítettem, hogy a vidék a Vág völgyére emlé­keztetett, nyilván ezért láttam olyan isme­rősnek. A Nap a felhőfoszlányokat lángra­­gyújtotta távozása előtt és remek tűzijátékkal ünnepelte búcsúját, fért légyen benne. Az urak még európai ru­hában szálltak le kocsijukról, de a fürdő után már könnyű muszlin inget és pandzsábi vászonnadrágot öltöttek. Ez voltaképpen a rendes északindiai viselet, de valahogy min­dig úgy hat az indus középosztály férfiain, mintha „könnyű magyarra“, helyesebben könnyű indusra vetkeztek volna. Nem­ hat­nak túlságosan elegánsan ebben a lenge vise­letben, pedig ez a népies öltözék volt a finom angol pyjama őse. A kényelmes, könnyű otthoni- vagy hálóruha használatát, annyi más, a nyugaton meghonosodott szokással együtt, az angolok Indiában sajátították el. A pyjama szó is erre utal, bár elrontott alak­ban jutott el nyugatra, az eredeti hindusztáni forma pandzsám, s a bokán ráncokba szűkülő, könnyű indiai vászonnadrágot jelenti. A pandzsábi urak kihozatták ágyaikat a tor­nácra s ott készülnek nyugalomra térni. Az indusok, ha csak az időjárás nem teszi lehe­tetlenné, előszeretettel alusznak a szabadban. Még az ugyancsak csípős, sőt hideg pandzsábi éjszakákat is a házon kívül szokták eltölteni és az indus uriházak széles, nyitott tornáca estére hálóhelyiségekké alakul át, a kicipelt palang­ok soraival. A forró évszakban a há­zak nyitott tetőerkélye pótolja a hálószobát. Indiában egyébként az ablakokat még hideg időben is állandóan nyitva szokták tartani, legföljebb sűrű zöld drótháló védi a szobá­kat a moszkítók ellen. Azok az utazók, kik az indiai életet csak kívülről, felületesen lát­ták, el nem mulasztják kiemelni az indusok sok rossz, tisztátalan és egészségtelen szoká­sát. Csodálatosképen csak ezeket emlegetik, többnyire túlozva, az esetleges mentőkörül­mények ismeretének tökéletes hiányában, de az Indiaszerte általános sok jó és helyes szo­kásról csak nagyritkán emlékezik meg egy­­egy jobbindulatú s elfogulatlanabb megfigyelő. Baktay Ervin könyvének egy másik részén Stein Auréllal való megismerkedéséről és Stein Aurél életmódjáról közöl érdekes rész­leteket­ . Stein Aurél magyarnak született, immár közel négy évtized óta brit államplgár. Még pedig nem egyszerű polgár, hanem az angol nemesség tagja. De nem tagadta meg soha szülőföldjét és eredeti hazáját. Mikor 1928-ban másodízben kerestem föl Kasmírt, nem mulaszthattam el, hogy tiszte­letemet tegyem kiváló hazánfiánál. Csak­hogy ez nem volt egyszerű dolog. Nem tud­tam a pontos címét, de bízva abban, hogy a posta jól ismeri a tudós világhírű nevét, egy­szerűen csak Szrinagarba címeztem levele­met, négy nap múlva már kézhez is kaptam válaszát. Mohandmarg havasáról keltezte so­rait. Nagy szívességgel invitált és leírta a hegyre vezető utat. Felesleges podgyászomat egy muzulmán kereskedő gondjaira bízva útnak indultam Stein Aurél felé. Csak két kasmíri szolgámat és sátrainkat vittem magammal, no meg a pár napra szükséges készleteket. Mindezt kulik cipelték. Eleinte a falu fölött árnyék­ban lépdeltünk előre és az ösvény sem volt meredek. Később azonban már ugyancsak meredeken kanyarodott fölfelé az út. Nagy kövek és sziklák közt igyekeztünk előre és igazán csak a bennszülöttek voltak a meg­mondhatók, merre visz az ösvény. Fa csak hellyel-kézzel akadt, az is nyomorúságos volt és csak kínnal vert gyökeret a meredek lejtő sziklái közt. És a júliusi nap kegyetlen erővel tűzött le ránk. Le is vetettem a kabátomat mihamarabb és egyik szolgám gondjaira bíz­tam. De a trópusi ingeknek rendszerint csak könyökig ér az ujjuk és mire észbekaptam, fedetlen alsókaromat rákvörösre marta az erős napsütés. Jópár napig gyulladt, götty­­nyedő égési sebek sajogtak a karomon. Ak­kor még csak nemrég estem át az első ko­moly, kinin-injekciós kúrán. A hosszantartó krónikus malária alaposan legyengített, így aztán a hegymászást rendkívül fárasztónak találtam. Egyszerre csak elmaradtak a fák és nyílt magaslati rétre jutottunk. Szemközt szirtek és erdők sötétedtek. A mélység felőli oldalon közel a szakadék széléhez egész kis sátorvá­ros fehér lett. Stein Aurél „főhadiszállása“ Ázsiában. Az ösvényen egy férfi jött felénk. Európai ruhát és trópusi sisakot viselt, tehát akkor sem lett volna nehéz kitalálni, hogy Stein Aurél az, ha még sohasem láttam volna. Me­legen üdvözölt és mindjárt érdeklődött, nem fáradtam-e el túlságosan. Levelemből tudta, hogy beteg voltam és szinte atyailag dorgált, amiért a nehéz kapaszkodásra vállalkoztam. Pizsamadivat az indusok között A khán számának itt is meghagytam, hogy Indus koszttal tartson jól, meg is tett min­dent, ami szerény készletéből telhetett. A va­csora távolról sem volt olyan ízletes, mint a dzsamai dák-banglóban, de jólesett. Az autó­busz jól felrázott és előkészített a vacsorára. .Vacsora után még egy ideig a Csenád völgyét néztem, amint a katlan homályba merült és csak a zúgó, sustorgó folyó ezüstsávja csillo­gott elő az árnyból. Végül a hegyek sötét kör­vonalai is beleolvadtak a fekete égboltba és hűvös szél száguldott elő valahonnan a Hi­malája magasabb régiói felől. A dák-bangló tornácáról egy-két viharlámpa fénye világí­totta m­eg a nem messze tőlem lebzselő hindu családot. Autón érkeztek, kocsijuk is ott állt a ház előtti térségen és hihetetlennek tetszett, hogy a népes család valamennyi tagja el­ Aki a világnak csaknem minden nyelvén beszél Nemsokára vacsorához ültünk, a petróle­umlámpa mellett. Igazi tábori felszerelés sze­repelt ez asztalon: duplafedelű fehérzomán­­cos bádogtányérok és tálak, amelyekben forróvizet töltöttek a csavarral zárható lyu­kon, így aztán még a hideg éjszakákon is meleg maradhat az étel. Egyszerű, de jó va­csorát szolgált fel a szolga. Ha jól emlék­szem, pandzsábi legény volt és Stein Aurél hozzá is az anyanyelvén szólt, általában min­den emberét annak tulajdon nyelvén szólít­­gatta. Ez azonban csak csekély része nyelv­­ismeretének. Magyar anyanyelvén kívül Stein Aurél otthonos a klasszikus nyelvekben épp­úgy, mint a mai legfontosabb európai nyel­vekben és ezekhez egy sereg élő és holt ázsiai nyelvismerete járul. Az­ itteni bennszülött nyelveken kívül tud még törökül, perzsául, arabul és szanszkritul. Azt hiszem a mongol és a tibeti nyelv sem ismeretlen előtte. Va­csora után, amint sok mindenről elbeszélget­tünk, egy kérdés kapcsán azt mondotta, hogy kínaiul sajnos nem tud, hiszen csak alig egy-kétezer írásjelet ismer. Persze magyarul folyt a társalgás. Stein Aurél kifogástalanul, folyékonyan beszél ma­gyarul, pedig az elmúlt három évtized alatt vajmi ritkán és vajmi rövid ideig nyílt al­kalma anyanyelvének gyakorlására. Csak itt­­ott tűnt fel beszédében egy-egy különös for­dulat, szokatlan mondatfűzés, vagy kifejezés, ami úgy hatott, mintha angolból fordította volna. Nem is csoda. Idestova harmincöt év óta második anyanyelvévé vált az angol és csaknem állandóan ezt nyelvet használja. Műveit is angolul írja. Inkább az a bámula­tos, hogy még mindig olyan simán, zökkenők és idegen kiejtés nélkül beszél magyarul. A vacsorához whisky és cigaretta is járult. Ez csak a figyelmes házigazdára vallott, mert Stein Aurél nem él szesszel, sem dohánnyal. Vacsora után még jó sokáig folyt a kedélyes beszélgetés Elsősorban természetesen a hazai közös ismerősökről folyt a szó. Szeretettel és meleg érdeklődéssel emlékezett meg­ róluk, aztán indiai ismerősökre és lahori emlékeire került a sor. Stein Aurél megjegyezte, hogy én vagyok az első magyar, aki őt valaha ázsiai táborhelyén fölkereste, és hogy har­minc év óta én voltam az első, akivel Indiá­ban magyarul beszélt. Harminc évvel ezelőtt Justh Zsigmond, a korán elhunyt nagytehet­ségű magyar író töltött egy telet Laborban. Stein Aurél akkoriban egyetemi tanár volt ott és egyik legrégibb angol jóbarátja, Dunster­ Gentleman — a hegyi magányban A modern kutúrember minden nélkülözi­hetetlen szükséglete meg­volt a havasi tábori­ban. Stein Aurél még ott a hegyi magányban is úgy élt, úgy öltözködött, mint gentleman-­ hez illik. Vendéglátása, figyelmessége, min­­den, ami vele összefüggött, arra vallott. Azt is tudom, hogy Európában, Amerikában, vagy előkelő indiai angol körökben Stein Aurél egyáltalában nem hat úgy, mint egy világtól elfordult, elidegenült remete, hanem, mint igazi gentleman, szinte mondhatnám világfi, otthonosan mozog mindenütt. (Csak ne kapjak tőle megint a világfi­ért.) De nem is erre gondoltam én, amikor ott, a mohandmargi havason eszembe ötlött a re­­mete hasonlata. Stein Aurél mögött nehéz, sokszor életveszéllyel megtett nagy utazások ezer meg ezer mérföldje áll, akárhányszor nagy lemondások és testi szenvedések árán kellett kivívnia eredményeit, és a fáradságos küzdelmek, a civilizált világtól távol eltöltött hosszú évek vagy hónapok után nem vágyó­­dik a nagyvárosi élet kényelmére és szórako­­zásaira, nem találja örömét abban, hogy az „érdekesség“ és hódoló elismerés dicsfényé-é­ben sütkérezzék, hanem, amikor csak teheti, elvonul a kasmíri hegytető magányába és ott nem él másnak, mint komoly értékes munká­jának, meg a természet csöndes örömének. Amidőn kora tavasszal felüti sátrait a man­gán, odafenn még hó takarja földet és a tu­dós nem hagyja el addig magas tanyáját, amíg újra hó nem borul Mohandmargra. Rendkívüli élvezet volt Stein Aurél olda­lán bejárni a margót. Mint vérbeli fölfe­dező, Stein Aurél neveket adott a környék minden fontosabb részletének. Még­pedig stílusos neveket, szanszkrit nyelven. Nagy szeretettel és hazáértéssel mutogatta nekem a szakadék csodálatos virágait. Nem egy fajtát ő maga honosított meg itt, másokat pedig, a kasmíri hegyvidék növényi benn­szülötteit, elterjesztette még Európában is, magokat küldve belőlük virágkedvelő bará­tainak. Minden egyes virágnak tudta a ne­­vét és úgy beszélt róluk, mint személyes is­­merőseiről. És milyen könnyűséggel, mi­lyen frissen járta a sziklák úttalan útját a hatvanesztendős tudós! Elszégyelhettem magam mellette, amint lihegve igyekeztem lépést tartani vele s egyedül az vígasztalt némileg, hogy betegség okozta gyengesé­gemmel mentegethettem nehézkességemet. Szombat villé vezérőrnagy (akkor persze még csak fiatal őrnagy) hívta meg Lahorba Justhot, akivel még valahol Franciaországban baráti­kozott meg. Stein át is adta nekem Dunsten villé emlékezéseit, amelyekben több oldalt szentel Justh-nak és sok érdekeset jegyzett fel a fiatal magyar író ottani tartózkodásáról. Ahol könnyen otthagyhatta volna a fogát! Reggelimet és délutáni teámat, Stein Aurél szíves invitálásának ellenére, tábor­helyemen töltöttem el, mert nem akartam terhére válni. De ebédhez már a nagy sá­torban ültem, de Stein Auréllal szemközt és a kedélyes vacsorák után órákhosszat be­szélgettünk. A tudós megmutatta régebbi műveinek angol kiadásait, különösen a pompás, színes reprodukciókról szeretett beszélni. Ezek az „Ezer buddha“ barlang­templomában és más hasonló helyeken föl­fedezett régi falfestményeket ábrázolták az eredeti színekben. Ahogy Stein Aurél ma­gyarázta, a remekművek finomságait, ez megint új oldalról mutatta a nagyszerű em­bert. A művészlelkű esztétikus, a szép dol­gok kiváló értője, szólt méltatásaiból. ősszel, amikor visszatértem nyugati Ti­­betből, Stein Aurél már lejött havasi ta­nyájáról és egy kisebb magas kertben tábo­rozott. Egy délután kimentem­ hozzá és megint kikaptam tőle. Látva rettentően le­romlott állapotomat (a nyugat-tibeti úton ismét teljes erővel kitört rajtam a malária), atyai módon szidott le könnyelműségemért, hogy ilyen körülmények közt végigjártam tervezett útvonalamat. — Könnyen otthagyhatta volna a fogát! Node sebaj! Ha már én voltam az első magyar, aki Stein Aurélt ázsiai „főhadiszál­lásán“ meglátogatta, legalább én lehettem az első magyar is, akinek Stein Aurél Ázsiában megmosta a fejét.

Next