Magyar Hirlap, 1934. október (44. évfolyam, 222-246. szám)
1934-10-06 / 226. szám
___ 26 1934 október 1. f115?LAX& szelte. Ha ma is élnének ily művész mesteremberek, Joachim vonóját szőr helyett bizonnyal a csalogány torok hangszálaival vonnák be. Joachim mai hangversenyén a hegedűzene egypár gyöngyével hozta lelkesedésbe a közönséget. Játszott Beethoventől, Tartinitől, Schumanntól, Bachtól, Spohrtól. Változatos Programm, mely minden szónál jobban mutatja Joachim bámulatos sokoldalúságát. Előadási modora minden egyes darabnál valódi tanulmány tárgyát képezhetné. Ott volt például Schumann Fantáziája. Kivolna képes e bizarr költeményt úgy reprodukálni, mint Joachim? Majdnem semmi h hegedűszerű sincsen a kompozícióban; szeszélyes menete inkább a zongora követelményeinek látszik megfelelni; mintha a zeneszerző csak elvétve írta volna hegedűre, amit a zongorán gondolt. És Joachim véghezvitte a csodát; hegedűjén megbirkózott a zongorával s kifejezte azt, mit a zongorán inkább Csak jelezni lehet. Különben e Fantázia ennek dacára „kaviár“ marad. Liszt fellépte óta ... Valóban nem tudtuk, hogy a közönség Napjának örüljünk-e inkább, vagy Joachim játékának. Bach Chaconne-ja követte e darabot. A hegedűzene e gyöngye Joachimban utolérhetetlen előadót bir. Hegedűhangjának mindmegannyi különböző árnyalata, melylyel a Chaconne különféle témáit s bekezdéseit plasztikaiig feltüntette, ama szigorúan objektív modor, mely Joachimnál mégis a költő közvetlenségével párosul, kire ne tenné hatását? Spohr újra föléled Joachim hegedűjén. Joachim egyéníteni tudja minden futamát, mintha ama pillanatban szökne hegedűjére Spohr gondolata. Scherzoja előadása mintaszerű volt. Csupa hangulat, röpkeség. Tartini Szonátája sok hegedűs koncertdarabja, a művészek szokásos előadásában meglehetősen elmosott, sablon szerint vésett fametszet marad. Csak Joachim tudott belőle domborművet készíteni. Legutoljára Singertől hallottuk e művet, s a hatás különbözőségét nem tudnék hamarjában kifejezőbben visszaadni. De elég az egyes számokról. A hatás közvetlensége alatt úgyis barbár munka a részletezés. Joachimot egy fiatal művész, Löwenberg kísérte jelesül a zongorán. A köröket is ő tölte be a közönség tapsai között. S most egy szót a külső hatásról. Valóban meglepett a közönség rendkívüli fogékonysága. Ily tapsokat a Redoute terme Liszt fellépte óta nem hallott. A terem minden zeg-zugát megtöltötte díszes közönség. A zene kedvelői közül, úgy látszik, senki sem akart elmaradni az ünnepről. Az emelvényt Joachim számára óriási babérkoszorú díszítő. A BOLDOG VÖLGY ORSZÁGA BAKTAY ERVIN KALANDOZÁSAI KASMÍRBAN, A VILÁG LEGCSODÁLATOSABB VIDÉKÉN ( Részlet a szerzőnek a Franklin Társulatkiadásában most megjelent munkájából.) Egy szolga kicsomagolta az ágynemű- skötegeket és elkészítette a fekhelyet, majd forróvizet hozott a kis fürdőszobába. Indiáiban minden hálószobához külön fürdőszoba járul, ezt a jó szokást az angolok régen átvették s európai hazájukban is meghonosították. Persze az indiai gazulkhána, vagyis fürdőszoba, sokkal kezdetlegesebb, mint a modern angol bathroom. Padlóját cementtelkenik ki s a szétlocsolt víz a falba ütött lyukon át folyik ki. Európai hatás jele, hogy a solák banglók, vagy a szerényebb magánházak fürdőszobáiban kád is akad; hanem ezek akádak inkább nagyobbszabású bádogdézsákhoz foghatók, semmint kényelmes kádakhoz. (Éppen, hogy beleülhet és hanyatdűlhet bennea fürdőző, kezei és lábai már kilógnak belőle. De az igaz indus fürdéshez amúgy sincs szükség kádra és a rámbani dák-banglókban i csak indus stílusú guzal élvezetében részesülhet a vendég. Behoznak egy vödör melegvizet, meg egy vödör hideget is, egy kis polícon áll a ghará, a fületlen lécéshez hasonló rézedény. A fürdőző rááll vagy ráguggol a kis lécrács-talapzatra, beszappanozza magát, aztán a gharával a fejére, a nyakába töltögeti a melegvizet. Végül a hideg leöblítés következik és a fürdés elintéztetett. Fürdő után kivittem egy heverőszéket a meredek part szélére és az egész napi derékfájdító zötyögés után jólesett elnyúlni a kellemes esti levegőben. Az elém táruló tájkép olyan otthonos, meghitt hangulatot árasztott, mintha már számtalanszor láttam volna. Említettem, hogy a vidék a Vág völgyére emlékeztetett, nyilván ezért láttam olyan ismerősnek. A Nap a felhőfoszlányokat lángragyújtotta távozása előtt és remek tűzijátékkal ünnepelte búcsúját, fért légyen benne. Az urak még európai ruhában szálltak le kocsijukról, de a fürdő után már könnyű muszlin inget és pandzsábi vászonnadrágot öltöttek. Ez voltaképpen a rendes északindiai viselet, de valahogy mindig úgy hat az indus középosztály férfiain, mintha „könnyű magyarra“, helyesebben könnyű indusra vetkeztek volna. Nem hatnak túlságosan elegánsan ebben a lenge viseletben, pedig ez a népies öltözék volt a finom angol pyjama őse. A kényelmes, könnyű otthoni- vagy hálóruha használatát, annyi más, a nyugaton meghonosodott szokással együtt, az angolok Indiában sajátították el. A pyjama szó is erre utal, bár elrontott alakban jutott el nyugatra, az eredeti hindusztáni forma pandzsám, s a bokán ráncokba szűkülő, könnyű indiai vászonnadrágot jelenti. A pandzsábi urak kihozatták ágyaikat a tornácra s ott készülnek nyugalomra térni. Az indusok, ha csak az időjárás nem teszi lehetetlenné, előszeretettel alusznak a szabadban. Még az ugyancsak csípős, sőt hideg pandzsábi éjszakákat is a házon kívül szokták eltölteni és az indus uriházak széles, nyitott tornáca estére hálóhelyiségekké alakul át, a kicipelt palangok soraival. A forró évszakban a házak nyitott tetőerkélye pótolja a hálószobát. Indiában egyébként az ablakokat még hideg időben is állandóan nyitva szokták tartani, legföljebb sűrű zöld drótháló védi a szobákat a moszkítók ellen. Azok az utazók, kik az indiai életet csak kívülről, felületesen látták, el nem mulasztják kiemelni az indusok sok rossz, tisztátalan és egészségtelen szokását. Csodálatosképen csak ezeket emlegetik, többnyire túlozva, az esetleges mentőkörülmények ismeretének tökéletes hiányában, de az Indiaszerte általános sok jó és helyes szokásról csak nagyritkán emlékezik meg egyegy jobbindulatú s elfogulatlanabb megfigyelő. Baktay Ervin könyvének egy másik részén Stein Auréllal való megismerkedéséről és Stein Aurél életmódjáról közöl érdekes részleteket . Stein Aurél magyarnak született, immár közel négy évtized óta brit államplgár. Még pedig nem egyszerű polgár, hanem az angol nemesség tagja. De nem tagadta meg soha szülőföldjét és eredeti hazáját. Mikor 1928-ban másodízben kerestem föl Kasmírt, nem mulaszthattam el, hogy tiszteletemet tegyem kiváló hazánfiánál. Csakhogy ez nem volt egyszerű dolog. Nem tudtam a pontos címét, de bízva abban, hogy a posta jól ismeri a tudós világhírű nevét, egyszerűen csak Szrinagarba címeztem levelemet, négy nap múlva már kézhez is kaptam válaszát. Mohandmarg havasáról keltezte sorait. Nagy szívességgel invitált és leírta a hegyre vezető utat. Felesleges podgyászomat egy muzulmán kereskedő gondjaira bízva útnak indultam Stein Aurél felé. Csak két kasmíri szolgámat és sátrainkat vittem magammal, no meg a pár napra szükséges készleteket. Mindezt kulik cipelték. Eleinte a falu fölött árnyékban lépdeltünk előre és az ösvény sem volt meredek. Később azonban már ugyancsak meredeken kanyarodott fölfelé az út. Nagy kövek és sziklák közt igyekeztünk előre és igazán csak a bennszülöttek voltak a megmondhatók, merre visz az ösvény. Fa csak hellyel-kézzel akadt, az is nyomorúságos volt és csak kínnal vert gyökeret a meredek lejtő sziklái közt. És a júliusi nap kegyetlen erővel tűzött le ránk. Le is vetettem a kabátomat mihamarabb és egyik szolgám gondjaira bíztam. De a trópusi ingeknek rendszerint csak könyökig ér az ujjuk és mire észbekaptam, fedetlen alsókaromat rákvörösre marta az erős napsütés. Jópár napig gyulladt, göttynyedő égési sebek sajogtak a karomon. Akkor még csak nemrég estem át az első komoly, kinin-injekciós kúrán. A hosszantartó krónikus malária alaposan legyengített, így aztán a hegymászást rendkívül fárasztónak találtam. Egyszerre csak elmaradtak a fák és nyílt magaslati rétre jutottunk. Szemközt szirtek és erdők sötétedtek. A mélység felőli oldalon közel a szakadék széléhez egész kis sátorváros fehér lett. Stein Aurél „főhadiszállása“ Ázsiában. Az ösvényen egy férfi jött felénk. Európai ruhát és trópusi sisakot viselt, tehát akkor sem lett volna nehéz kitalálni, hogy Stein Aurél az, ha még sohasem láttam volna. Melegen üdvözölt és mindjárt érdeklődött, nem fáradtam-e el túlságosan. Levelemből tudta, hogy beteg voltam és szinte atyailag dorgált, amiért a nehéz kapaszkodásra vállalkoztam. Pizsamadivat az indusok között A khán számának itt is meghagytam, hogy Indus koszttal tartson jól, meg is tett mindent, ami szerény készletéből telhetett. A vacsora távolról sem volt olyan ízletes, mint a dzsamai dák-banglóban, de jólesett. Az autóbusz jól felrázott és előkészített a vacsorára. .Vacsora után még egy ideig a Csenád völgyét néztem, amint a katlan homályba merült és csak a zúgó, sustorgó folyó ezüstsávja csillogott elő az árnyból. Végül a hegyek sötét körvonalai is beleolvadtak a fekete égboltba és hűvös szél száguldott elő valahonnan a Himalája magasabb régiói felől. A dák-bangló tornácáról egy-két viharlámpa fénye világította meg a nem messze tőlem lebzselő hindu családot. Autón érkeztek, kocsijuk is ott állt a ház előtti térségen és hihetetlennek tetszett, hogy a népes család valamennyi tagja el Aki a világnak csaknem minden nyelvén beszél Nemsokára vacsorához ültünk, a petróleumlámpa mellett. Igazi tábori felszerelés szerepelt ez asztalon: duplafedelű fehérzománcos bádogtányérok és tálak, amelyekben forróvizet töltöttek a csavarral zárható lyukon, így aztán még a hideg éjszakákon is meleg maradhat az étel. Egyszerű, de jó vacsorát szolgált fel a szolga. Ha jól emlékszem, pandzsábi legény volt és Stein Aurél hozzá is az anyanyelvén szólt, általában minden emberét annak tulajdon nyelvén szólítgatta. Ez azonban csak csekély része nyelvismeretének. Magyar anyanyelvén kívül Stein Aurél otthonos a klasszikus nyelvekben éppúgy, mint a mai legfontosabb európai nyelvekben és ezekhez egy sereg élő és holt ázsiai nyelvismerete járul. Az itteni bennszülött nyelveken kívül tud még törökül, perzsául, arabul és szanszkritul. Azt hiszem a mongol és a tibeti nyelv sem ismeretlen előtte. Vacsora után, amint sok mindenről elbeszélgettünk, egy kérdés kapcsán azt mondotta, hogy kínaiul sajnos nem tud, hiszen csak alig egy-kétezer írásjelet ismer. Persze magyarul folyt a társalgás. Stein Aurél kifogástalanul, folyékonyan beszél magyarul, pedig az elmúlt három évtized alatt vajmi ritkán és vajmi rövid ideig nyílt alkalma anyanyelvének gyakorlására. Csak ittott tűnt fel beszédében egy-egy különös fordulat, szokatlan mondatfűzés, vagy kifejezés, ami úgy hatott, mintha angolból fordította volna. Nem is csoda. Idestova harmincöt év óta második anyanyelvévé vált az angol és csaknem állandóan ezt nyelvet használja. Műveit is angolul írja. Inkább az a bámulatos, hogy még mindig olyan simán, zökkenők és idegen kiejtés nélkül beszél magyarul. A vacsorához whisky és cigaretta is járult. Ez csak a figyelmes házigazdára vallott, mert Stein Aurél nem él szesszel, sem dohánnyal. Vacsora után még jó sokáig folyt a kedélyes beszélgetés Elsősorban természetesen a hazai közös ismerősökről folyt a szó. Szeretettel és meleg érdeklődéssel emlékezett meg róluk, aztán indiai ismerősökre és lahori emlékeire került a sor. Stein Aurél megjegyezte, hogy én vagyok az első magyar, aki őt valaha ázsiai táborhelyén fölkereste, és hogy harminc év óta én voltam az első, akivel Indiában magyarul beszélt. Harminc évvel ezelőtt Justh Zsigmond, a korán elhunyt nagytehetségű magyar író töltött egy telet Laborban. Stein Aurél akkoriban egyetemi tanár volt ott és egyik legrégibb angol jóbarátja, Dunster Gentleman — a hegyi magányban A modern kutúrember minden nélkülözihetetlen szükséglete megvolt a havasi táboriban. Stein Aurél még ott a hegyi magányban is úgy élt, úgy öltözködött, mint gentleman- hez illik. Vendéglátása, figyelmessége, minden, ami vele összefüggött, arra vallott. Azt is tudom, hogy Európában, Amerikában, vagy előkelő indiai angol körökben Stein Aurél egyáltalában nem hat úgy, mint egy világtól elfordult, elidegenült remete, hanem, mint igazi gentleman, szinte mondhatnám világfi, otthonosan mozog mindenütt. (Csak ne kapjak tőle megint a világfiért.) De nem is erre gondoltam én, amikor ott, a mohandmargi havason eszembe ötlött a remete hasonlata. Stein Aurél mögött nehéz, sokszor életveszéllyel megtett nagy utazások ezer meg ezer mérföldje áll, akárhányszor nagy lemondások és testi szenvedések árán kellett kivívnia eredményeit, és a fáradságos küzdelmek, a civilizált világtól távol eltöltött hosszú évek vagy hónapok után nem vágyódik a nagyvárosi élet kényelmére és szórakozásaira, nem találja örömét abban, hogy az „érdekesség“ és hódoló elismerés dicsfényé-ében sütkérezzék, hanem, amikor csak teheti, elvonul a kasmíri hegytető magányába és ott nem él másnak, mint komoly értékes munkájának, meg a természet csöndes örömének. Amidőn kora tavasszal felüti sátrait a mangán, odafenn még hó takarja földet és a tudós nem hagyja el addig magas tanyáját, amíg újra hó nem borul Mohandmargra. Rendkívüli élvezet volt Stein Aurél oldalán bejárni a margót. Mint vérbeli fölfedező, Stein Aurél neveket adott a környék minden fontosabb részletének. Mégpedig stílusos neveket, szanszkrit nyelven. Nagy szeretettel és hazáértéssel mutogatta nekem a szakadék csodálatos virágait. Nem egy fajtát ő maga honosított meg itt, másokat pedig, a kasmíri hegyvidék növényi bennszülötteit, elterjesztette még Európában is, magokat küldve belőlük virágkedvelő barátainak. Minden egyes virágnak tudta a nevét és úgy beszélt róluk, mint személyes ismerőseiről. És milyen könnyűséggel, milyen frissen járta a sziklák úttalan útját a hatvanesztendős tudós! Elszégyelhettem magam mellette, amint lihegve igyekeztem lépést tartani vele s egyedül az vígasztalt némileg, hogy betegség okozta gyengeségemmel mentegethettem nehézkességemet. Szombat villé vezérőrnagy (akkor persze még csak fiatal őrnagy) hívta meg Lahorba Justhot, akivel még valahol Franciaországban barátikozott meg. Stein át is adta nekem Dunsten villé emlékezéseit, amelyekben több oldalt szentel Justh-nak és sok érdekeset jegyzett fel a fiatal magyar író ottani tartózkodásáról. Ahol könnyen otthagyhatta volna a fogát! Reggelimet és délutáni teámat, Stein Aurél szíves invitálásának ellenére, táborhelyemen töltöttem el, mert nem akartam terhére válni. De ebédhez már a nagy sátorban ültem, de Stein Auréllal szemközt és a kedélyes vacsorák után órákhosszat beszélgettünk. A tudós megmutatta régebbi műveinek angol kiadásait, különösen a pompás, színes reprodukciókról szeretett beszélni. Ezek az „Ezer buddha“ barlangtemplomában és más hasonló helyeken fölfedezett régi falfestményeket ábrázolták az eredeti színekben. Ahogy Stein Aurél magyarázta, a remekművek finomságait, ez megint új oldalról mutatta a nagyszerű embert. A művészlelkű esztétikus, a szép dolgok kiváló értője, szólt méltatásaiból. ősszel, amikor visszatértem nyugati Tibetből, Stein Aurél már lejött havasi tanyájáról és egy kisebb magas kertben táborozott. Egy délután kimentem hozzá és megint kikaptam tőle. Látva rettentően leromlott állapotomat (a nyugat-tibeti úton ismét teljes erővel kitört rajtam a malária), atyai módon szidott le könnyelműségemért, hogy ilyen körülmények közt végigjártam tervezett útvonalamat. — Könnyen otthagyhatta volna a fogát! Node sebaj! Ha már én voltam az első magyar, aki Stein Aurélt ázsiai „főhadiszállásán“ meglátogatta, legalább én lehettem az első magyar is, akinek Stein Aurél Ázsiában megmosta a fejét.