Magyar Hirlap, 1935. június (45. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-23 / 141. szám

HIPLAP Vasárnap 1935. június 23. 23 Egy nagy tudós halálára (Eckhardt Sándor egy­ tanár visszaemléke­zése a Magyar Szemle legújabb számában.) Egy évtizeddel ezelőtt került Kolozsvár­ról a budapesti egyetem magyar nyelvtörté­neti tanszékére, de munkássága túllép szo­rosabb értelemben vett szaktudományának keretein. Már első nagy műve: „A magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai“ kiinduló pontja lett a magyar őstörténet revíziójának és egyúttal ez volt az összehasonlító nyelv­­történet első modern értelemben vett alkal­mazása az alátjai nyelvészetben. Sikerült neki itt az óbolgár nyelv sajátsá­gait pontosan meghatározni a magyar nyelv­ben található ótörök kölcsönszavak segítsé­gével és ezért szilárd alapot rakott a magyar őstörténeti kutatások alá is, mert míg az­előtt e téren a tudományos munka ködös és sokszor önkényes feltevéseken merült ki God­bocz megállapításai nyomán tények csoportosultak pontos sorrendben és logikus rendszerben.­­ A magyar földművelés kezdetei Biztonsággal lehetett megállapítani annak a bolgár-török műveltségi hatásnak mértékét, idejét és helyét, mely a magyarság kialaku­lásában és további sorsában oly döntő sze­repet vitt. Megállapítást nyert minden ko­rábbi zagyva feltevéssel szemben, hogy az a primitív halász-vadász magyar-ugor törzs, mely a magyarság gyökerét alkotja, Krisz­tus után egy-két századdal egy törökös mű­veltség bűvkörébe került s e hatás eredmé­nyeképpen az ugor-magyarság átalakult po­litikai és harci szervezetbe tömörülő föld­művelő és állattenyésztő néppé. A török-bol­gár földművelési és állattenyésztési szavak gazdagsága és fejlettsége ugyanis igen fejlett kultúrára vallana­k és egyáltalán nem kel­lett az Árpád-koraibeli pannoniai szlávokra várnia a magyarságnak, hogy például a sző­lőműveléssel, a juh- és méhtenyésztéssel, a gabonatermeléssel megismerkedjék. Mind­ezeknek a műveltségi tényeknek gazdag ótö­­rök kölcsönszócsoport felel meg a magyar nyelvben, melyet a magyarság sok századdal a honfoglalás előtt vett fel nyelvébe, így öntött életet Gombocz Zoltán a kívü­l­­­ftllók számára talán száraznak látszó nyelv­­tudományba: a laikust elijesztő szóbogará­­szás mögött a magyar történelem legizgatóbb kérdései nyertek lassanként megoldást és olyan korokba nyertünk bepillantást, me­lyekről hiányzik minden írásos emlékünk.­­Tények és folyamatok emelkedtek ki aprán­ként, pontos és biztos választ adva a múltja éss jövője iránt mindig lázasan érdeklődő magyarnak. És e munkásság folytatódott számtalan részlettanulmányban, az árpádkori személy­nevek, a jászok, az avarok neveinek tanul­mányozásával és különösen a nagyszerű Ma­gyar Etymológiai Szótárban, melyet társ- szerkesztőjével, Melich Jánossal együtt indí­tott meg és amely most már — legalább is az ő részéről — csonkán maradt ránk. A legtökéletesebb szótár Aki tud e szótárban olvasni és nem ijed vissza a nyelvészek rövidítési rendszerének titkaitól, az előtt a magyar múlt egyszerre megelevenedik: drága nyelvünk szavai, több­mi­re a legközönségesebbek, mindmegannyi műveltségi ténynek egy hosszú magyar múlt­nak hordozói gyanánt bukkannak fel, s ma már ismeretlen, nem is sejtett műveltség, világ, vallás, társadalmi élet alakul ki sze­münk előtt, ha módszeresen csoportosítjuk azokat. Gombocz és Melich szótára különben — bátran állíthatjuk — a legtökéletesebb eti­mológiai szótár minden más nyelvvel való összehasonlításban is. Megtaláljuk benne a szó első előfordulásainak, rokonalakjaiinak, eredeténe­k és hatásának teljes pontos meg­jelölését, sőt az ajánlott szómagyarázat biz­tossági fokát és az ellenkező vélemények idé­zését is, ami a szerzők tudományos lelkiis­meretességének legszebb megnyilatkozása. Nagy tudományos alázatosságnak példája ez, amit megszívlelhetnének azok a nyugati szerzők is, — németek és franciák egy­aránt, — akik egyéni elgondolásaikat oly határozott fölénnyel erőltetik rá olvasóikra. De hamis fogalmunk volna nagy halot­tunkról, ha azt hinnők, hogy ismeretei és műveltsége szaktudományára korlátozódtak Egyetemes érdeklődésű elméje nem elégedett meg a részletkérdésekkel: mindig felemelke­dett az elvi kérdésekig és a budapesti egye­tem hallgatói tőle tanulták a nyelvészet el­méleti kérdéseinek nehéz és bonyolult rend­szerét. A társadalomlélektani irányból in­dult Wundtról írt tanulmánya óta mindig élénk figyelemmel fordult a nyelvfilozófiai problémák felé és így a német történeti és pszichológiai iskolától eljutott­­— különösen az újabb időkben — a francia Saussure szinkretaikus látásához, mindenütt javítva a külföld nagymestereit következetlenségeik­ben, túlzásaikban, mert a szintetikus látás volt ennek a kivételes elmének főereje. Maga is közzétette jelentéstanát, mely egyet­len elméleti rendszerezés e téren; tanulmá­nyai a tulajdonnevekről, a mondattan alap­fogalmairól, a nyelvtisztaságról bizonyára igen nagy feltűnést és hatást tesznek majd külföldön is, ha hozzáférhetővé tesszük őket magyarul nem tudók számára. A szakács és a muzsikus Gombocz világos elméjével, mindig éber érdeklődésével és szédületes memóriájával valóságos fenomén benyomását tette bará­taira. Akik érintkeztek vele, ámultak isme­reteinek mérhetetlenségén. De tekintete, mely a csúcsok felett lebegett, szívesen szál­lott le a praktikus élet ismereteihez is: Gombocz Zoltán, a legnagyobb magyar nyel­vész, kitűnő botanikus is volt és tökéletes 7. szakács. Viszont az operának kevés oly ismerője volt, mint ő és vendégeit olykor el­képesztette spanyol, olasz, francia, német operalibrettók dúdolásával, amit végelátha­tatlan Victor Hugo, Goethe, Dante, Leopardi, Rostand, Arany János vagy Kalevala-idéze­­tek váltottak fel. Gom­bocz Zoltánban a tudós a legneme­sebb értelemben vett úriember műveltségé­vel társult. Szíves nyílt modorával és ra­gyogó társalgásával mindenkit meghódított, elsősorban azokat az idegeneket, akik az Eötvös-Collegi­um vendégei voltak, melynek Gombocz volt második igazgatója. Ezek az idegenek keresve sem találtak volna kitű­­nőbb vezetőt az előttük ismeretlen magyar világban, de egyúttal aligha találkoztak ilyen igazán előkelő, magyaros vendégszeretettel, mint az anyagi szempontokkal szemben min­dig közömbös magyar tudósnál. A magyar közönség nem is sejti, milyen nagy nemzeti agitátort vesztett el abban, aki pedig soha propagandát nem folytatott vagy politikai vi­tába nem elegyedett az idegenekkel, de aki tudta, hogy az idegenre legjobban az igazi magyar értékek megismertetésével lehet hat­ni, nemzetünk megbecsültetésével. Mint az Eötvös-Collegium igazgatója foly­tatta nagy elődjének, Bartoniek Gézának ne­velő programját, olyan tanárnemzedéket igyekezett nevelni, mely szaktudományán túlmenve, európai kultúrával rendelkezik. A francia, olasz, német és finn kultúrának közvetlen ismeretét nyújtotta az ő igazgatása alatt ez az igazi magyar tanárképző intézet és mint elődje, igyekeett a növendékeiket ki­emelni szűkös látókörükből az európai ke­resztény kultúra magaslatai felé. Berlin vendége A külföldi tudományos világban Gombocz Zoltán személye és tudománya általános tiszteletnek örvendett. Berlin meghívta egyik tanszékére és miután a meghívást elhárí­totta, egy évig működött ott, mint vendég­tanár. A finnek szinte magukénak tekintették és elhaknoztá­k kitüntetéseikkel. Svéd- és Észtország is követte a finnek példáját. A Francia Köztársaság becsületrenddel tüntette ki és a budapesti Alliance Francaise elnök­ségére kérte fel, a Sorbonne nem egyszer meghívta szakreferensnek a keleti nyelvészet egyes ágaiban egyedül kompetens tudóst. De a legnagyobb veszteség minket ért, ba­rátait, akik elvesztettük benne szellemi ve­zetőnket, akire nyugodt lélekkel bízhattuk magunkat, mert az ő tárgyilagossága és sze­mélyi ambícióktól mindig távolálló egyéni­sége volt az a szilárd talaj, melyre mindig biztosan építhettünk. Egy-egy tréfás meg­jegyzése, vagy velős mondása olykor hosszú visszhangot hagyott lelkünkben és nem egy könyv, tanulmány vagy akció indult ki az ilyen ösztönzésekből, melyek közt e helyen külön rámutathatunk arra, hogy a Magyar Szemle bölcsőjénél is ott állott, s egyike volt azoknak, akik a Magyar Szemlét még i­teg, születése előtt olyannak képzelték el, ami­lyen valóban lett. Siratják diákjai is, kiknek valóságos atyja volt, anélkül, hogy ezt valaha hangoztatta volna: ő volt az evangéliumi alamizsnaadó, akinek balkeze nem tudta, mit tesz a jobb és számos fiatal tehetség köszöni emelkedé­sének, sőt megélhetésének alapjait az ő ön­feláldozó segítségének és közbelépésének. ízlése sohasem engedte, hogy tehetségével és sikereivel dicsekedjék s így a magyar köz­vélemény nem igen tudta, milyen nemzeti értéket és valóságos tekintélyt képviselt ez az élte delén lehullott tudományos csillag. Ezt csak azok tudják, akik szorongva kutat­ják, hol vannak azok a méltó utódok, akik azt az űrt, melyet maga után hagyott, mél­tóképpen betöltik. A Balaton három nagy szerelmese A lyukas zsebű­ Csokonai, Kisfaludy testőrhadnagy úr és az „Aranyember­” költője Nem akarnék olcsó viccekre alkalmat adni, de annyit a poázis legelszántabb hí­vének is el kell ismernie, hogy a költő és a víz között furcsa­­szimbiózis uralkodik. Ovidius Tomi-beli siralmaitól egészen a cum­­berlandi és westmorelandi tavaknál írogató angol Lake-school-ig minduntalan felbuk­kan a költők fantáziájában a tó képe, mint ihlető motívum. És alig van Európának vala­mire való tava, amelynek ne lenn meg a maga külön házi poétája. A Genfi-tónak mindjárt három is jutott a nevesek közül: Rousseau, Voltaire és Byron, a Vierwaldstätti-tó költője — a Téli-drámán keresztül­­— Schiller, a Starnbergi tó neveze­tessége, hogy ide ölte bele magát gróf Maj­­láth János, a magyar költő-histórikus és harminc évvel később a bajor költő-király, II. Lajos. Az utóbbinak betegesen szárnyaló fantáziája vite világhírre a kis Chiemsee-t is. A Garda-tónak d’Annunzio a szerelmese, a gráci kis Hilmreichnek Anastasius Grün a bodeni-tó körül éppen mostanában telepe­dett le a német emigráns­ íróknak egész gárdája. Csoda-e, ha Európa legnagyobb ta­vának, a Balatonnak is megvan a maga külön költészettörténete?! Ha a keszthelyi Helikontól, Csobáncon, Tátikán, meg a többi Balaton-menti várromon keresztül egészen az akarattyai Rákóczi-táig a „magyar ten­ger“ minden pontja valamilyen formában belekerült a magyar irodalom történetébe, sőt — a hindu Rabindranath Tagorén ke­resztül, aki Balatonfü­redet énekelte meg — belekóstolt egy kicsit a világirodalomba is? A német poéta, Brüger, elégiáinak világ­fájdalmas tónusán így siránkozik itt a deb­receni volt legátus, szerelme romjain, s fájó lelke jajgatását belesikoltja a tihanyi echóba. Csokonai Vitéz Mihály már sok mindenen túl volt, amikor odáig jutott, hogy a tiha­nyi félsziget barlangoduinak aljában imi­gyen kacérkodni kezdett a halállal. Itt halok meg. E sötét erdőben A szomszéd pór eltemet. Majd talán a boldogabb időben Debrecenben lehetetlenné tette magát. Egyrészt mint olyan segéd tanár-féle, össze­­bolsevizált a diákjaival, együtt járt velük kocsmázni és versenyt szidta velük az egész tiszteletreméltó tanári caetust. Sőt — horri­­bile dictu — éjjente még bálokat is rende­zett diákjaival, pont a nagytekintélyű Alma Mater tantermeiben! Hát ezt még valahogy csak elnézték volna neki tanárkollégái (hi­szen ők is voltak valaha fiatalok). A sú­lyosabb baj azonban ott kezdődött, amikor poétára pénzt bíztak. Kiküldték vidékre legá­­cióba s ilyenkor a legátus egy-egy üres könyvet kapott útra s ebbe a könyvbe íro­gatták be a vidéki eklézsiák, hogy egy-egy sikeres prédikáció után mennyi pénzt kül­denek a debreceni teológiának, a legátus út­ján, fenntartási költségül. Vitéz Mihályt na­gyon megszerették mindenütt, ahol legáció­­ban megjelent, tán nem is annyira a prédi­kációi, mint inkább a versei miatt. Így hát szép pénzeket aratott s úgy gondolta magá­ban, hogy ha már ő a maga külön tehetsé­gével szerezte meg ezt a pénzt, akkor némi jussa is van hozzá. Szóval hát kicsit bele­nyúlt a nem neki szóló kasszába. Fegyelmi vizsgálat. Consilium abeundi. Peregrinus lett Vitéz Mihályból. Debrecenből nem visz el mást, mint egy hónaljnyi költeményt, jórészük Róza nevű debreceni babájához írott szerelmes dal. Végigudvarolja, végigkoldulja most az országot (jóérzésű embernek másfélszáz év múlva is vér szalad az arcába, amikor rá­­ötlik a mindennapi falat kenyérért alázato­san hajlongó Csokonaira), megjárja a po­zsonyi diétát is: itt van most a legtöbb gaz­dag magyar együtt,­­ hátha sikerül annyit összekoldulnia, hogy legalább egy verses könyvét kinyomathassa. Hát nem sikerül. Búsan, reménytelenül tovább vándorol. Vég­zete Komáromba viszi, ahol egy csizmadia­­patriciusnak, Bédi János uramnak van egy kékharisnya-felesége, Fábián Juliánna, köl­tőnő, aki Madame Recamier párizsi irodalmi szaldójának komáromi karikatúráját te­remti meg. A komáromi széplelkek idejár­nak művelődni s az átutazó irodalmi híres­ségek is be szoktak ide kukkantani. Juliánna az éhenkórász poétát beprotezsálja egy gazdag gabonakereskedő leányának, Vajda Juliannának kegyeibe és a kisasszony le­ereszkedik odáig, hogy valamilyen hazafias ünnep alkalmával elszavalja Csokonai egyik versét. Miska persze nyomban beleszeret a gaz­Fellelik sírhelyemet:­­ ik i i i ! S amely fának sátorában Áll együgyű sírhalmom magában. Szent lesz tisztelt hamvamért! Valljuk be, ha kicsit talán hangulatron­tásnak fest is. Vitéz Mihály uram hálálvá­­gyódását nemcsak a szerelem váltotta ki. Szépítő ürügy, költői flastrom ez azon a­­ folytonossági hiányon, amelyben Csokonai­val együtt annyi meg annyi más poéta is szenvedett: a lyukas zseben,­dag leányba. Istenem, vége lenne minden gondoknak, a debreceni teológiának is visz­­sza lehetne fizetni a szégyenletes adósságot, szegény öreg anyján is, öccsén is segíthetne, az éhenkoppon való vándorlásnak is bú­csút mondhatna, nem kellene minden pök­hendi gróf előtt hetedrét hajbókolnia. Szó­val hát mindenféleképpen nagyszerű dolog lenne ez a nyugodt révbe való befutás. Vajda Juliánna a halhatatlanságban Más, tisztes polgári foglalkozású, házasu­landó fiatalember ilyenkor kölcsönök után szaladgál, hogy ékköves gyűrűket, kösöntyű­ket vásárolgasson reménybelijének, ilyen drágaságokkal szerezze meg a leányzó haj­landóságát. De hát ki kölcsönöz egy ilyen sehonnai vándorpoétának egy fityinget is? De azért ő is kincset akar Juliánná lába elé rakni: szerelmes dalait. Csak éppen sürget az idő. A leányzót szülei nagyon noszogat­ják már a férjhezmenésre. Itt lábatlankodik Vajda uram egykori segédje, a Dunaalmás­­ról való Lévai István, aki ott már szépen önállósította magát a fakereskedés terén s kitűnő üzleti társ lehetne belőle. A fene se tud ilyen sürgetés közepette ihleni. Kölcsön vesz hát Csokonai is. A debreceni Rózához írott szerelmes verseket fogja Juliánná szá­mára kölcsön venni. A baj csak az, hogy „Róza“ két tagú szó, „Juliánná“ pedig négytagú, s ilyenformán nem illik bele a debreceni dalokba. Ügyes költő ilyen eset­ben úgy segít magán, hogy átkereszteli az új szerelmét kéttagúvá. Így születik meg az új név: „Lilla". A törvényt rontó szükség­ből így kerül bele Vajda Juliánna álnéven a halhatatlanságba. Csokonai pedig most megkapja a nagy feladatot: záros határidőn belül szerezzen magának valamilyen komoly polgári megél­hetést, akkor am — isten neki — az övé lehet Juliánná keze. Ha nem, akkor pedig fel is út, le is. Kihez fordulhasson Csokonai ebben a szorongattatásában? Itt a Dunántúlon a leg­nagyobb potentátum ekkoriban a keszthelyi gróf Festetics György. Ő is félig-meddig író­ember, ütődött ember is. Hiszen csak nem­régiben szabadult ki a börtönből, ahová egy írása miatt került: előterjesztéssel élt a pozsonyi magyar diétához, kérjék meg a Felséget, hogy a magyar ezredeket helyezze át Magyarországra. Emiatt csukták be az Csokonai, az ősbohém Az örök ifjúság tava Csakhogy amíg a többi európai tavaknál vagy egyáltalán nem, vagy csak igen ritka esetekben szólal meg a szerelem szava a költők lantján — Rousseau filozofál a Luc Leman partján, Byron átússza a tavat, d’Annunzio politizál, nemkülönben Schiller is —, addig a Balaton tipikusan a szerel­mes poéták vize, akik boldog vagy boldog­talan szerelmüket suttogják bele a sejtel­mes hullámokba. S amellett a furor sanctus­­nak nem is hétköznapi esetei játszódnak le itt a romantikus zalai vagy veszprémi par­tokon. A szerelemnek itt egészen különös mellékíze van: kissé fanyar, min­t a balatoni vulkánkúpokon termett boré. Messzi földek­ről hozott szerelmek hajtanak itt új venyi­gét, józan házassági spekulációk öltenek itt poétai köntöst és kispolgári tragédiák szökkennek itt át a költészet szivárványhíd­­ján az elizéumi mezőkre ... A Balaton nélkül talán soha sem szület­tek volna meg sem a Lilla-dalok, sem Himfy szerelmei, sem pedig a magyar regényiro­dalom leglíraibb alkotása, a kis Noémi gyöngéd alakja körül szövődött „Arany­ember“ ... Ú Ti­hánynak riadó leánya, Szállj ki szent hegyed közül! Ám, kit a sors eddig annyit hánya. Partod ellenében ül. Itt a szallvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szív­em.nel

Next