Magyar Hirlap, 1936. január (46. évfolyam, 1-25. szám)

1936-01-01 / 1. szám

4 január Ifi MI MAU ■■BnrazsBEBHBBUHnHBHHBnBHaHHHHi Sok 1000 gyomorrontást, t emésztési zavarokat, „katzenjammerokat“ okoztak az elmúlt ünnepek nagyobb lakomái. Szerencsés az volt, aki a rosszullét jelentkezésekor 1/g ivópohár Mira glaubersós vizet ivott, mert annak egészsége rövid időn belül helyreállt. Két színtiázi „bácsi”, atiti csatlam kői néziti a szintiázat... A siletesi boltja Igazán nem valami előkelő belvárosi áruház a Langenauer bácsi boltja; nem, annak éppenséggel nem nevezhető. Ott húzódik meg szerényen a Ferencváros egyik kis mellékutcájában, aprócska kirakatával, melyben egy magára hagyott sárgacipő elmélkedik a halhatatlanságról. A kis műhelyben naphosszat kopog a kalapács, működik a dikics, de Langenauer bácsit már nem fűrik többé holmi suszter ambíciók. Túl van rajta. Új „iparág“ van a kezében. Mert Langenauer bácsi sikert árul. Tapsot és újrázást. Kitörő derültséget és „hogyvolt!“ kiáltásokat. Ötventagú szervezett klakk vezére és karmestere az öreg cipészmester, valóságos nézőtéri nagyhatalom ebben a sanyarú színházi világban. Udvari szállítója több pesti színház- bak---is. Mikor belépek az ajtón, fel sem áll a háromlábú székről. Csak úgy a pipa mellől kérdi: — Klakkra volna szükség? -- Hondántudja? — csodálkozom. — Megismerem én az embert, kérem. Aki nálam cipőt csináltat, az másforma. Az mind franzstadtt, innen a környékről. Uraságod színész? — Nem, azazhogy... izé.., színinöveledék vagyok. Vizsgaelőadásom lesz nemsokára. Szükségem van egypár jótenyerű emberre. Langenner bácsi megértően bólint. -r^ Hát azt lehet, kérem. Az én embereim úgy tapsolnak, hogy az ,csuda". Megszolgálják ezt a kis pénzt .„ Kapnak egy pengőt fejenként, meg a jegyet.. No meg azonfelül, nekem jár egy tízes. Hát ezt csak megéri? * Megnyugtatom az öreget, hogy ez tényleg potom ár, valóságos okkázió, belemegyek az üzletbe, nem alkuszom. Csak ügyesek legyenek. — Azt már csak tessék idehízni! — mondja önérzetesen. — Víg darab lesz, vagy szomorú? — Tudni kell, azt már most? — Hogyne, kérem. Mert hogyha víg darab, akkor előre ültetem a Vaverkát. Mert az úgy röhög, kérem, mint a parancsolat. Furtonfurt röhög. Csak egyszer volt baj vele. — Miért? — Egyszer elbámészkodott a semmiházi, aztán olyankor röhögött, mikor nem költött volna. Persze a népek pisszegtek, meg rászóltak, hogy „mi lesz már itten?* Ki is dobtam a bandából ezért, de aztán rimánkodott, hogy vegyem vissza. Hát visszavettem az új szezonra, mert csudajól röhög, kérem . .. — És még milyen emberek vannak a bandában? — Van köztünk villanyszerelőtől kezdve mindenféle. Csak nehéz ám fegyelmet tartani. Merthogy a jó klokkvezér, tetszik tudni, olyan, mint a jó karmester. Van egy tanárunk is... — Miféle tanár? — Tornatanár, kérem. Két hete lépett a bandárca. Csuda okos ember az! Akkora tenyere van, mint egy jókora malomkő. Langenauer bácsi jobbkezét a bal karján keresztbetéve mutatja, hogy milyen impozáns tenyere van a tanár úrnak. Engem viszont jobban érdekel, hogy mióta működik Langenauer bácsi klakkja. Így meséli el. . — Hát annak már jó pár esztendeje. Úgyvél az, hogy a sógorom öltöztető volt a Városi Színháznál, — ő öltöztette a Galetta Ferenc nagyságos urat is, tecsik tudni, — aztán egyszer azt mondta, hogy „te Jani, nem gyümnél el a színházba, tapsolni?“ Mert nagyon rosszul ment akkor a darab. Mondom: megyek én, ha megfizetik. Kaptam tízezer koronát, meg , egy spriccert. Akkor csináltam meg a bandát és megtanultam „dirigálni“... — Aztán hogyan dirigál? — Hát kérem, a „kuncsaft“ urak, meg hölgyek felírják nekem egy darab papírosra, hogy melyik szónál kell nagyon tapsolni, meg hogy melyiknél kell röhögni. Erre én vigyázok, aztán mikor az a szó következik, akkor intek a fiúknak: na, most!... így vezényel tehát Langenauer bácsi, a siker karmestere. Amikor megkérdezem tőle, hogy kik Szakiak hottal fordilni. PtT kis nézőtéri visszhangért, diplomatikusan mosolyog. — Azt nem mondhatom meg senkinek, mert elveszítem a kuncsaftot, kérem Leginkább szinészfélék, de akad köztük birkózóbajnok is. De legörömestebb mégis potyára tapsoltam a Bajor Gizi nagyságának . .. És ravaszul hunyorít hozzá, mint az vérbeli, franzstadti Don Juanhoz illik... A kis kócos inasgyerek a sarokban, szájtátva bámulja. Talán arra gondol, hogy ha felszabadul, ő is „bandát“ szervez majd, mint a „majsztrom“ ... Krón bácsi Valamikor, a színházi konjunktúra legendás napjaiban, amikor még egy-egy Molnár-premier, vagy Etela-vendégjáték előtt hosszú sorok álldogáltak a színházi pénztárak ablakainál, jólismert figurája volt Pestnek Krón bácsi, a jegyüzér. Tüskés szakállával, elnyűtt, fekete lüszterkabátjában minden este ott őgyelgett a színházak körül és ha kiszemelte a maga tanácstalanul álldogáló emberét, odalépett hozzá és a fülébe súgta: — Van két kitűnő zsöllyém, uraság! Az „uraság“ ilyenkor mit tehetett egyebet, — kifizette a jegyek árát a tekintélyes felárral együtt, mert a pénztár fölött ott függött a minden jegy elkeltét jelző tábla. Boldog idők voltak ezek, amikor még Krón bácsi is meg tudta keresni a maga mindennapi üzér-kenyerét. Sőt, még kalácsra is fest néha belőle. Volt olyan este, amikor tizenöt-húsz kliense is akadt. Azután jöttek a fekete napok. -A színházak nézőterei ásítoztak az ürességtől, a direktor urak úgy váltogatták egymást, mint a stafétafutók a salakpályán és Krón bácsi szomorúan tapasztalta, hogy az üzletből többé nem lehet megélni. Ha nagyritkán mégis feltűnt egy-egy alkalmasnak látszó alany, így válaszolt az ajánlatra: — Köszönöm, öreg. Potyajegyem van. Egy szép napon aztán Krón bácsi végleg eltűnt a színházak vidékéről. Vele együtt soksok kollegája is. Csakhogy míg a többiek sürgősen más foglalkozás után néztek, Krón bácsi nem tudott szakítani szívbeli mesterségével. Ő megmaradt a pályán, kuriózumnak, mint az utolsó pesti jegyüzér. Csak az idők szellemének megfelelően, máshová költözött az „üzlettel". Legutóbb a futballpálya bejáratánál találkoztam vele, meccs előtt. — Hogy van, Krón bácsi? — kérdeztem meglepetten. — Most itt működik? Az öreg kelletlenül megvakarta a füle tövét — Hát mit csináljak, kérem? Itt még lehet keresni valamit. Azért a színház mégis csak más .. . Ott, kérem, urakkal volt dolgom. Megadták, amit kértem, különösen, ha hölgy volt a társaságban. Itt meg néha órákig alkudoznak, veszekednek velem, pedig, tessék elhinni, nekem is többe van!... A legnagyobb sitter és a legnagyobb buffás — Színházak körül már nem dolgozik? — Néha azért visszahúz a szívem ... Elsétálok a kapu elött, nézem a közönséget. Persze most már hiába nézem. Kapnak azok jegyet a kasszánál, amennyit csak akarnak. Néha még a színészbejárót is megvizitálom. Ott is hogy megváltoztak az emberek, kérem szépen! Hol van már a Lábasa művésznő, szegény, meg a Király Ernő művész úr, aki egyszer cukorral is megkínált... Én ismertem ám sok színész urat, meg színésznőt, kérem szépen. Mind olyan kedvesek voltak velem. Legyint. — Ma már inkább elmegyek a futballhoz, meg a moziba. A moziban is lehet néha keresni, különösen Vasárnap. — Mikor adta el a legtöbb jegyet? — Amikor a Kaligurcsi (Galli Curci) Pesten, volt. Hű, micsoda tömeg volt ott akkor, alig győztem kiszolgálni! Minden ruhámat, gyűrűmet, még az ágyneműt is zálogba tettem, hogy meg tudjam venni a jegyeket. El is kelt az utolsó szálig. Még kevés is volt Szaladtak után nani az emberek a Városi Színház körül, hogy adjak még két támlásszéket, meg még kettőt... Hanem, ami azután történt... — Na, mi történt, öreg? — Ha tetszik még emlékezni, két este énekelt a Kaligurcsi Pesten és azt mondják, csúnyán énekelt. Az első este nagy volt a „rumli“, de másnap már úgy fűttek az árak hozzám, mint a jegyek, hogy vegyem vissza a jegyeket a második előadásra. Fél áron ,odaadják, csak vegyem vissza. Hát én szegény ember vagyok, kérem szépen, ebből élek, nem tehetek róla, hogy a Kaligurcsi rekedt... Erre még rendőrrel is fenyegetőzött az egyik ... Nagyot sóhajt Krón bácsi. — Most már csak akkor érdemes a színháznál dolgozni, ha külföldiek jönnek. Azoknak még el lehet adni, egyszer-egyszer. Csak az a baj, hogy az idegenek mindig nyáron jönnek, amikor be vannak zárva a színházak. Hát mit csináljunk, kérem? Bújom az újságot, hogy mikor jön megint a Saljapin. Tyhír, az a nagy üzlet, kérem szépen. — Nem baj, Krón bácsi, futballmeccsre éppen elegen járnak. Többen, mint a Saljapinhoz. — Elég baj az, kérem ... Az emberek nem tudják, hogy mi a művészet. Nem parancsol egy jó tribünfülést? .— Köszönöm, Öreg. Potyajegyem van. Szemrehányóan néz rám, aztán legyint egy nagyot és köszönés nélkül eltűnik a tömegében. Kálmán László Szerük Elindult az Ördög-szigetre a francia fegyenchajó Hatszázhatvanhárom elítélt szomorú útja La Rocheleből jelentik. Minden esztendőben egyszer szomorú kis menet indul el La Rochelle és Rochefortegyházaiból a festői kis Hedefré szigetke felé. Ezekben a fegyintézetekben őrzik azokat, akiket az esztendő folyamán a bírósági ítéletek az Ördög-szigetre száműztek. Minden évben egyszer indul útjára azután ez a szomorú hajó, amely magával viszi az esztendő elítéltjeit. Ez idén legutóbb történt meg a behajózás. Hatszázhetvenhárom elítéltet kellett volna elszállítani az óceánon túl fekvő Ördög-szigetre, tíz azonban megbetegedett és így csak 663-at szállítottak el a La Martiniére, a fegyenchajó fedélzetén. Ezek a fegyencek két csoportra oszlottak. 254-en kényszermunkával büntettek, 419-et pedig a gyarmatokon való internálásra ítélt a bíróság. A két fegyenccsoportot öltözködésben is megkülönböztették egymástól. A ruhájuk hasonló volt, valamennyijüké: kékesszürke, nagy hatalmas bakancsokkal és egy hátizsák, amelybe saját pénzükön joguk volt ennivalót vásárolni. A kényszermunkára ítéltek azonban nagy cowboy-kalapot viseltek, míg a gyarmati Internáltakra kis micisapkát húztak. Kikből állnak a fegyenchajó utasai Az utolsó két hétben a magánzárkás fegyencek egyhangú élete bizonyos mértékig megváltozott. Reggel hétkor kellett felkelniük, héttőlkilencig tartott az öltözködés és a reggeli munka. 9—JMO között reggeliztek, azután séta következett az udvaron, újból munka, ebéd, azután délutáni munka, majd K5-től 5-ig ismét séta. Fél hétkor sorakozóra gyűltek, megvacsoráztak és lefeküdtek. Ennyi testmozgást azért engedélyezett a hatóság a rabok részére, hogy hozzáedzve őket a tengeri út fáradalmaihoz. Jobb táplálékot is kaptak, minden második nap húsételt és minden étkezéshez egynegyed liter bort. Ha az embert az Ördög-szigetre hajózzák be, nem lehet valami örvendetes dolog, mégis a fegyencek boldogan lélegeztek fel, mikor a hónapokig tartó raboskodás után először kerültek ki a szabad levegőre és pillantották meg maguk előtt a tenger végtelenjét. Az egyik közülük, aki azért került ide, mert egy dúsgazdag hatvan éves magánzónőt, akivel viszonya volt, meggyilkolt és kirabolt, könnyezni kezdett. De nemcsak ő volt az egyetlen. Sokan közülük mély meghatottságot éreztek, pedig nem a legkösőibb lelkű emberek gyűltek össze kéjutazásra a La Marliniere fedélzetén. Az egyik Marseilleben lelőtt három rendőrtisztviselőt, a másik egykori menyasszonyát tette el láb alól. A harmadik a barátnőjét és annak anyját gyilkolta meg. Egy negyedik revolversortűzzel a szomszédait irtotta ki. Egy ötödik tizenkét késszúrással ölt meg egy tizenhárom éves gyereket És így tovább, folytathatnánk hatszázhatvanháromszor a bűncselekmények megdöbbentő sorozatát. És mégis ezek az emberek, amikor a szűk rabszállítóautóból kiszálltak és a kikötő hídjára léptek, boldognak érezték magukat. Lassan, méltóságteljesen hagyta el a La Martiniere a kikötőt. Köröskörül a parton és az ablakokban sok-sok szempár nézett utánuk, öregek, fiatalok, férfiak, nők ,a hatszázhatvanháromegyéne hozzátartozói. Nézték a hajót, amely egyre messzebb viszi tőlük kedvesüket, aki ha szörnyű bűncselekményt követett is el, mégis csak hozzájuk tartozik... Nem érdektelen azonban maga az élet sem, amelyet a La Marliniere úszóbörtön lakói élnek azalatt a három hét alatt, amíg a hajó elérkezik az amerikai Guyanába, az Ördög-szigetre. A hajón fegyőrök kettős sorfala között vonulnak a hajóhídról a gőzös belseje felé a fegyencek. Valamennyitől elveszik a hátizsákot és ezt csak a kiszálláskor kapják vissza. Mindegyik rabnak a kezébe nyomnak egy függőágiyai. Ezen fog aludni az óceánon való átkelés alatt. A rabok sorra bevonulnak a hajó belsejében elhelyezett börtönökbe. Háromnegyed óra hosszat tart, amíg az utolsó elítélt is elhagyja a szárazföldet. . Az egyik hálóteremben 110, a másikban 90, a legkisebben 70 ember számára van hely. .A levegő csakhamar elviselhetetlenné válik, amiből csak a napi kétszeri tízperces séta üdíti fel kissé az embereket. Akik jól viselték magukat — és ez a jóviselet már az előzőleg a börtönben eltöltött időre vonatkozik — más beosztást kapnak. Különféle hajómunkáknál segédkezhetnek, így voltaképpen azok szántán, a legszörnyűbb az út, akiknek, semmi dolguk nincs, akiket nem „kényszerítenek“ munkára. Bár itt a rabok legnagyobb része kényszermunkás. Ám ez a kényszermunka csak magán a gyarmaton kezdődik. Egyetlen menekülési lehetőség nyílik ebből az úszóbörtönből és ez az öngyilkosság, a rabok azonban nemigen követnek el öngyilkosságot. Legalább is a hajó számtalan útja alkalmából alig néhány ilyen eset fordult elő. Annyi tény, hogy ha valamelyik átveti magát a korláton, bizony nem állnak 'még érte, nagy kihalásnak. " . Útközben a fegyenceknek nagy* meglepetésben is van részük: a hajó először a Gibraltári szorosba fordul be és a■ Földközi tengeren át Algírba megy. Itt felszedi azafrikai „kollégákat“ és azután ismét áthajózva a szoroson, most már nyílegyenesen szeli át azóceánt. Az óceáni kéjutazás egy napja A fegyencek napi programja az óceáni átkelés alatt a következő: felkelés reggel hat órakor. Reggelire kávé, kétszersültel. Tizenegy órakor tőkehal krumplival. Hozzá egy pohár bor. Este ötkor egy adag hús megint krumplival. Természetesen minden étkezéshez megfelelő mennyiségű kenyér is jár. Azok a rábok, akiket a konyhában, a gépeknél, a fűtésnél, az kantinban, a munkcióraktárban dolgoztatnak, összehasonlíthatatlan előnyben vannak társaik felett, mert ők fenn a fedélzeten, az üdítő friss levegőben reggeliznek. Más előnyökkel is jár azonban a hajón a „kényszermunka“. A dohányzás természetesen tilos, de az ilyen dolgozó rabok gyakran kaphatnak cigarettát felügyelőiktől. A beszéd is többnyire tilos, de ezeknek a raboknak módjuk nyílik arra, hogy beszélgessenek, ha mással nem, legalább is felügyelőikkel. Ha meggondoljuk, milyen óriási kínszenvedés heteken át majdnem mindig némának lenni, bizony ez a kis beszéd is élvezetnek tűnhetik fel. Ezzel szemben azok a fegyencek, akiknek nem kell a hajón dolgozniuk, szinte beleőrülnek az idegességbe és az unalomba. Reggel hattól, amikor felkelnek és összegöngyölik a függőágyukat, tizenkét órán át egyéb dolguk sincs, minthogy az odaerősített padokon üljenek és várják a következő étkezést, vagy azt a tíz percet, amíg körülsétálhatnak a fedélzeten s beszívhatják a sós tengeri levegőt. Akik engedetlenek, azokat szigorúan büntetik, néha vasra verik őket, vagy ami még ennél is szörnyűbb, a hajó fenekén magánzárkában helyezik el. Nincs idegőrjítőbb, mint lennt ülni a hajó gyomrában egyedül a sötétben. És a még ■ esetleg fellépő tengeri betegségre sincsenek tekintettel. Vájjon ez az a gyönyörű tengeri út, amelyről heteken át ábrándozott a fegyenc az Ila de Rei és környékbeli börtönökben, amikor örömrepesve várta a pillanatot, hogy egyhangú fogságának napjait legalább az óceáni út változatossága szakítja meg?