Magyar Hirlap, 1936. február (46. évfolyam, 26-50. szám)
1936-02-16 / 39. szám
i Vasárnap A fényes wilhelminus német birodalom összeomlása Az Atifinaeum kiadásában jelent meg most Wolfgang Goetz német történetének magyar fordítása, amelyből itt adunk egy részletet: II. Vilmos felületes fényű, tarka csillogásos uralkodásának erős, éles kritikáját. Megjegyezve, hogy Wolfgang Goetz a német egyetemek jobboldali professzorainak volt egyik vezére akkor is, amikor ez még népszerűtlenséget és hátrányt jelentett. Ugyanígy erős jobboldali szempontokat képviselt a történetírásban, csak éppen olyan tudományos és írói kvalitásokkal, hogy tételeit és beállításait egyforma figyelem fogadta minden oldalon. II. Vilmos uralkodásának ez a kritikája tehát annál figyelemreméltóbb, mert jobb felől hangzott el. Éppen hajnalodni kezdett, mikor I. Vilmos majdnem kilencvenegyéves korában lehunyta szemét Egyszerű ember volt, az önfeláldozó kötelességtudás embere. Halálával lezárult egy korszak, anélkül, hogy a németek észrevették volna. N Nagy szerencsétlenség volt, hogy utóda halálos beteg volt s mindössze csak kilencvenkilenc napig uralkodott. Nem mintha azt hinnék, hogy ez a liberális uralkodó megvalósíthatta volna a személyéhez fűzött reménységeket, de a nemzedékek vehemens erővel ütköztek össze utána. II. Vilmos hatvan esztendővel volt fiatalabb, mint a nagyapja, negyvennégy évvel fiatalabb, mint a kancellár. Nemzedékek választották el attól a két embertől, akik a birodalom sorsát intézték előtte. Minden kormányváltozás megszakítja a folyamatosságot. Itt szakadék, tátongott. A német történelemnek a forradalomig tartó utolsó szakaszában minden a fiatal császár személye körül forog. Nem is anynyira a németek figyelik, inkább a külföld. Minden kijelentését lemérik, számon tartják. Az utókor mindenért, ami történt, a császárt teszi felelőssé. Pedig sokkal férfiasabb és okosabb lett volna, ha uralkodása idejében kritizálja élesebben az ellenzék. Az a kifogás, hogy senki se nyithatta ki a száját s mi egyéb, nem helytálló. Tudjuk, hogy a császár meghallgatta az ellenvéleményt. „Soha nem neheztelt meg rám, ha őszintén szemébe mondtam, amit gondoltam“, írja az ifjabb Moltke. Nem a császár volt a hibás, hanem a németség. A nyolcvanéves Bismarck "A német nép akaratát kifejező Reichstag feleslegesnek tartotta 1895 április elsején, hogy Bismarcknak nyolcvanesztendős születésnapjához gratuláljon, ugyanazok az urak követték el ezt a durva mulasztást, akik ölhetett kézzel ültek a padokban, hiszen Ottó bácsi ügyel a hazára, nem történhetik nagyobb baj. Ne szépítsük a dolgot. II. Vilmos csak a prototípusa volt kortársainak. Mi is gyönyörködtünk a katonai parádékban, mi is lelkesedtünk a gyarmatokért és a csatahajókért s ha valaki óvatosan megkérdezte, hogy várjon mit szól mindehhez a külföld és elsősorban Anglia, akkor gyáva hazaárulónak neveztük s tiltakoztunk az ellen, hogy a külföld beleavatkozzék a dolgainkba. A hírhedt nyolcvanas években, II. Vilmos trónralépésének idejében, már nyomát sem találni a Steinek és Scharnhorstok, a Goethék és Humboldtok szellemének. Milyen jogon kavarja fel Wagner Richard a német polgári családok nyugalmát? Miért kívánja, hogy megértsék művészi törekvéseit? Pedig a nevéhez fűződő zenei forradalom semmivel sem radikálisabb, mint Beethovené, vagy a fiatal Schumanné volt. Éljen a säckingeni trombitás! Menzel Adolfot, a nagy festőt és zseniális rajzolót még csak elismerték, mert történelmi képeket festett, uniformisokat. Nem fejlődni akart a német, hanem vinni akarta valamire, hogy számba vegyék, hogy a feljebbvalója meg legyen elégedve vele, hogy fokról-fokra feljebb jusson, cselekedni, alkotni nem volt hajlandó. A szülők azzal ijesztgették a gyereküket, ha nem tanult, hogy nem lesz önkéntes belőle, „közkatonának“ fogják besorozni! Latint kellett bifláznia, a Corpus Juris miatt, a görögből is felcsípegetett valamit, mert hiszen aki tart magára, az humanista gimnáziumba küldi a fiát. Wundt Vilmos a legnagyobb ember, mert mindenre tud receptet, Haeckel jénai professzor úrról nem is beszélve, aki lóugrás szerint fejtette meg a világ rejtélyét! Plátó forgott a sírjában, a fura régiségkereskedők műkereskedőkké vedlettek át, a művészetből üzlet lett, Leibl jól ment, Schiller parin állt, Mozart iránt lanyha volt az érdeklődés. És mindenkinek volt véleménye. A nagypapa még áhitatosan tisztelte a művészetet, a papa rajongott, az unoka diktált. A lelki életet az ócska pianino jelképezte a szalonban, a műveltséget a lexikon. Szidták a Siegesalleet, mert divat volt szidni, pedig azok a szobrok, amiket a császár nem engedett felállíttatni, éppen olyan rútak voltak. Ezt a kort a stukkó, jellemzi a legjobban és a semmitmondó homlokzatok. Egy ember . . . Mindennek a császár az oka, mondják. De hiszen egyetlen ember sem élt a császár környezetében. Mindenesetre nagy feladat lett volna szembehelyezkedni a fiatal uralkodóval, aki mélységesen hitt a maga küldetésében. Senki sem vette észre, milyen szorongó félelem rejtőzködött a nyomorék karú császár hangos agresszivitása mögött. Senki sem vette észre, hogy állandó rettegésben él, a legártatlanabb jelenségek mögött veszedelmeket gyanít s mint gyerek a sötét szobában, kiabál, hogy bátorítsa magát. „Tulajdonképpen sajnálom szegényt“ mondta egyszer a fiatal Moltke, mikor végre kierőszakolta a császártól, hogy szüntesse be azokat az igazán gyerekes hadgyakorlatokat, amelyeknek a során mindig neki kellett győznie. A fényes udvaroncok csak a naplójukba jegyezték fel elképedésüket, felháborodásukat, de nem tették szóvá, sőt: bókoltak, hízelkedtek és fájdalmasan mosolyogtak, ha a császár elmenckedése túllőtt a célon. Csak egy ember merte kifejezni felháborodását és aggályait s ez Bismarck volt. A császár és kancellárja közötti viszony kezdetben jó volt. Vilmos trónörökös korában mesterének tekintette Bismarckot, bár egyszer azt a kijelentést tette, hogy senki sem pótolhatatlan s trónralépésekor azt mondta, hogy még egy félévig hagyja tennivenni az öregurat, aztán majd „maga veszi kezébe a gyeplőt“. A német belpolitika legsürgősebb feladata századunk elején a szociális törvényhozás kiépítése és kiszélesítése volt. A szegények királya Bismarck ellenezte a további reformokat, sőt szigorítani akarta az öreg császár ellen elkövetett merénylet idejében kiadott szocialista törvényt. A fiatal császár ellenben le akarta kenyerezni az alsó néposztályokat, a szegények királya akart lenni, a megalázónak és kitaszítottak mellé állt Nagy szociálpolitikai kiáltványt akart kibocsátani a születésnapján, hogy elképessze vele a világot. Bismarck hosszas habozás után engedett. „Merő kötelességtudásból" két rendeletet terjesztett a császár elé, amelyek azonban ellenkeztek a minisztertanács határozatával s ezért Bismarck lebeszélte a császárt nyilvánosságra hozatalukról. A császár azonban nem hallgatott rá s keresztülvitte, amit akart. Bismarck ezt nem bocsátotta meg és nem felejtette el. De nem mondott le. Szembe akart szállni az új Reichstag ellenzékieskedő hangulatával. A hadügyi költségvetést tárgyalták. Bismarck világéletében harcos ember volt, most túlnőtt önmagán. Állandóan fel akarja oszlatni a parlamentet, módosítani akarja a választójogi törvényt. Életében először szállja meg a hybris ezt a körültekintő politikust. Azelőtt lekicsinyelte ellenségeit, most megvadul a vörös posztótól. Államellenes elemeknek nevezi a szociáldemokratákat, meg akarja vonni tőlük a Választójogot. Két fronton harcol egyszerre: egyfelől a császár, másfelől a Reichstag többsége ellen, belefeledkezik a harcba, akarja, mesterségesen idézi elő a konfliktusokat. A császár követni sem tudja Bismarck hirtelen taktikaváltoztatásait, tanácstalan, nem érti ezt a magas művészetet. Az okosabbak tudják, hogy a harminc éves fiatalabb a hetvenöt évesnél, hogy kancellárokat lehet meneszteni, de császárokat ritkábban s ehhez tartják magukat. Különösen a badeni nagyherceg intrikált veszedelmesen, amikor azt hangoztatta, hogy Bismarck csak nélkülözhetetlenné akarja tenni magát, azért uszítja egymásra a császárt és a nemzetet. Waldersee gróf is igyekezett Bismarck ellen hangolni a császárt. Ezekben a napokban járt le az Oroszországgal kötött véd- és dacszövetség, ami valószínűleg szintén hozzájárult ahhoz, hogy Bismarck pótolhatatlannak tartsa magát. Az angol királynő sajnos éppen ezekben a napokban nevezte ki unokáját, a német császárt admirálissá. Vilmos a kancellár tudtán kívül így köszönte meg a nagy kitüntetést: „Büszke vagyok, hogy tagja lehetek annak a hatalmas flottának, amely háború esetén, ha kell erőszakkal is, be fog tudni hatolni a Dardanellákba.“ (Hogy hatoljon be háború esetén másképp, mint erőszakkal?) Jelentés jött a kievi német konzultól, melyből a császár véleménye szerint „világosan kiolvasható“, hogy az oroszok „lázasan mozgósítanak ellenünk. (Ami csak huszonöt évvel később történt meg.) A császár panaszkodott, hogy felületesen informálják, Bismarck meg dühöngött, hogy a császár nyilvános viselkedésével veszélyezteti az általa nagynehezen létrehozott orosz barátságot. Megérkezett Savalov, az új orosz követ, hogy a védelmi szövetséget megújítsa, de a cár kikötötte, hogy csak Bismarckkal szabad tárgyalnia. Egyik apró tűszúrás a másikat követte s egy ilyen parányi tűszúrás okozta Bismarck vesztét. A császár a felelős miniszterek megkerülésével jelentéseket tétetett magának udvari tanácsosaival és személyes intézkedéseket tett. Ugyanakkor pedig panaszkodott, hogy a kancellár tudtán kívül folytat tárgyalásokat a parlamenti frakciók vezetőembereivel, ezúttal a centrum vezérével, Windthorsttal. Bismarck hivatkozott egy 1852-ben kiadott királyi rendeletre, amely szerint a miniszterelnöknek „fontos elvi jelentőségű kezdeményezés esetében ismernie kell az uralkodó felfogását, különben nem vállalhatja a politikai felelősséget.“ Ezt a rendeletet eljuttatta másolatban azokhoz a minisztertársaihoz, akikről feltételezte, hogy nem tudnak róla. A császár hatalmának korlátozását látta a rendeletben és érvényteleníteni akarta, amit Bismarck helytelenített. II. Vilmos azonban ragaszkodott az akaratához s megszente Bismarcknak kabinetirodája főnökével, hogy „elvárja“ a kancellártól, hogy „azonnal be fogja nyújtani a lemondását*". A kancellár összehívta a minisztertanácsot, előadta a történteket. A minisztertanács szolidaritást vállalt a kancellárral s közvetíteni próbált. Nem ment. A kabinetiroda főnöke meglátogatta Bismarckot és megkérdezte tőle a császár megbízatásából, „miért nem tett eleget az üzenetnek, miért nem nyújtotta be a lemondását?“ Mire Bismarck azt felelte, hogy őt a császár minden pillanatban menesztheti, nem kell, hogy bevárja, amíg lemond. Nem hajlandó „vállalni lemondásáért a felelősséget, legyen érte őfelsége felelős“. Bölcsen, de gyáván... 1890 március 18-án Bismarck benyújtotta lemondását. Szövege majdnem mithikus nyomatékkal teszi a császárt felelőssé a történtekért. „Elfogadom“, írta rá plajbászszal a császár. Suvalov elképedve hazautazott. Az a rendkívül okos nyilatkozat azonban, amelyben a császár nyilvánosan is tudomásul veszi Bismarck lemondását (Bosse, a későbbi kultuszminiszter fogalmazta), már úgy tünteti fel a dolgot, mintha Bismarck erőszakolta volna ki a császárnál az elbocsátását. Bismarck engedélyt kért a császártól lemondólevelének közzétételére. Kérését a császár bölcsen, de gyáván megtagadta. Hogy egy fiatal uralkodó nem fér össze öreg kancellárjával, az még érthető. A mód, a forma azonban, ahogy Németország eszét kiebrudalták, felháborító. Mindegy, hogy kinek volt igaza, mindegy, hogy angyalnak vagy ördögnek tartják-e Bismarckot. A császár még el sem fogadta lemondását, utóda, Caprivi már be is költözködött a kancellári lakásba. Miért volt ez olyan sürgős? A németség csodálkozott, megalakult az erősen császárellenes Bismarck-párt, de semmi különös nem történt, a miniszterek a helyükön maradtak, csak Moltke morogta a bajusza alá, hogy a fiatal uralkodóval még sok baj lesz. Az öregnek nem is állott volna jól a hepciáskodás. De a többiek! A többiek is csak esztendők múlva tüntettek Bismarck mellett, mikor a bécsi német követ idősebb fia esküvőjének alkalmából azt az utasítást kapta, hogy Bismarck jelenlétéről ne vegyen tudomást. Az öregúr visszament a birtokára s megírta élettörténetét. Haraggal, szorongással tele könyv, mely csak akkor jelent meg, mikor Bismarck nyolcvanhárom éves korában lehúnyta a szemét. A könyvet, ahogy már szokás, történelmileg méltatták, rámutattak néhány tévedésére, de nem értették meg, hogy itt a sírjából beszél valaki sinti népét. A császárral való összetűzését tárgyaló harmadik kötetet nem engedték publikálni az örökösei. Kijátszották a halott akaratát, mert ebben a kötetben tombolják ki magukat legszenvedélyesebben Bismarck indulatai. Az utolsó kötet csak a forradalom után jelent meg. Ha a múlt század végén jön ki, áldásosan befolyásolhatta volna a németség további sorsát. Holstein, a kobold közben minden ment a maga útján. De nem a régi értelemben, ahogy a császár ígérte. Mindössze egy kivételesen eszes ember volt a környezetében, Holstein, a nyugtalanító valóságos titkos követségi tanácsos. Ez a kobold a külügyminisztériumban ült és uralkodott. Máig se tudja senki, miért vetette olyan hévvel rá magát kárhozatos tevékenykedésére. Nem akart karriert csinálni, nem pályázott kitüntetésekre, a császárral jóformán sohasem találkozott. Mint valami szenvtelen és borzalmas lidérc, évtizedeken át irányította titokban Németország külpolitikáját. Követeket nevezett ki, magánjelentések alapján a szakminiszterek megkerülésével intézte el a soros ügyeket, beteges zárkózottságával mindjobban eltávolodott a valóságos világtól. Valamikor istenítette Bismarckot, most az utódjának érezte magát s azt hitte, éppen olyan jól érti a dolgát, mint a kancellár. Lehet, hogy egyszerűen destruálni akarta, amit Bismarck megalapozott. Ennek a félszeg embernek ugyanis Bismarck rendeletére valamikor kémkednie kellett s ezt a törvényszék előtt be kellett vallania. „Bismarck szégyenbélyeget ütött a homlokomra, mint egy gályarabnak“, mondta egyszer. Ezt valószínűleg sohasem bocsátotta meg neki. Azzal kezdte, hogy nem újította meg Oroszországgal a szerződést Rossz politika volt, megbántotta a cárt, Franciaország karjaiba kergette Oroszországot. Bismarck post festőm nyilvánosságra hozta a titkos megállapodást, mire a kormány a Reichstagban azt a gyenge nyilatkozatot tette, hogy „e megállapodások kölcsönösen gyengítették, illetve hatálytalanították egymást s gyanakvást keltettek a szerződő felekben egymás iránt“. Voltaképpen senki sem tudta, miért kellett felmondani Bismarck művét. Az a szép kijelentés, hogy „a német politikának egyszerűnek és áttekinthetőnek kell lenni“, nem menti a példátlan diplomáciai baklövést, mert hiszen a német külpolitika ezután sem lett egyszerűbb, vagy áttekinthetőbb, sőt ellenkezőleg. Németország 1892-ben életveszedelmes szövetségre lépett keleti és nyugati szomszédaival. Megkötötte azt a szerződést, amelytől a legjobban kellett volna óvakodnia. Ebben annak is része volt, hogy II. Miklós személyében erélytelen és együgyű ember foglalta el az orosz trónt. Fel, Kamerunba A császár uralkodásának első éveiben minden áron jó viszonyba akart kerülni Angliával. Németország — közvetlenül II. Vilmos trónralépése után — kicserélte értékes és gyarmatpolitikai szempontból felettébb jelentős délkeletafrikai birtokait, az angolok tulajdonát képező Helgolanddal. A német gyarmatpolitika, a nagy választófejedelem néhány sikertelen próbálkozásától eltekintve, a nyolcvanas évekkel kezdődik. Bismarck szkeptikusan ítélte meg a koloniális törekvéseket, el akarta kerülni az Angliával való konfliktusokat, később azonban megbarátkozott a gondolattal s a gyarmatokat állami ellenőrzés alatt álló kereskedelmi autonómiáknak képzelte el, ahol az államhatalom csak védi és egyengeti a kezdeményezők egyéni akcióit. A német gyarmatpolitika merő ellentéte lett Bismarck elgondolásának. Egy akkoriban divatozó nóta szerint: „Wir gehn nach Kamerun, dort hamm wir unseht zu tun.“ A birodalmi kormány feláldozta a Karl Peters alapította hatalmas és nagylövéjű gyarmatbirodalmat az Északi tengerből kimeredő kis sziklacsoportért. Nemcsak Ugandát, Afrika legtermékenyebb tartományát vesztettük el, hanem kezére jártunk Angliának (mint már annyiszor), egyengettük Cecil Rhodes nagyratörő és nagy erdélyel megvalósított szándékait, nem vettük észre, hogy Anglia egész Afrikára rá akarja tenni a kezét. Helgoland megszerzése már a tervbe vett német flotta érdekében történt. Az angol közeledés nem történt meg, aminek részben az az oka, hogy Vilmos öregedő nagybácsija, Edward walesi herceg, féltékeny irigységgel szemlélte császári unokaöccsének pompázó hatalmát s miközben sóvárogva várta, mikor foglalhatja el már Queen Victoria trónusát, Párizsban és Pétervárott élte világát, ahol jobban lehetett mulatni, mint az akkoriban még felettébb kisvárosi Berlinben. Caprivi 1894-ben vonult vissza. Nem érezte jól magát a hivatalában, vén katona 1936 február 16. 29