Magyar Hírlap, 1968. június (1. évfolyam, 17-46. szám)

1968-06-25 / 41. szám

M­­agyar Hírlap KULTÚRA - MŰVÉSZET 1968. JÚNIUS 25. KEDD 9 Művelődési gondok — a legzsúfoltabb kerületben »A főváros heringesdoboza« — így jel­lemezte valaki a VII. kerületet. Találóan. Alig 2,1 négyzetkilométernyi területen 122 ezer állandó és mintegy 30 ezer ideigle­nes lakos — ez csaknem annyi, mint az egyesült Miskolc—Diósgyőrnek, hazánk második városának egész lélekszáma. Minden 14 négyzetméteren egy ember ... Érthető, hogy valamennyi szokásos helyi, kerületi gond — lakás, közellátás stb. — fokozottan jelentkezik itt. Vonatkozik ez a művelődésre is. Szín­házban, moziban ugyan nincs hiány. Újabban itt kapott hajlékot a Nemzeti, »törzstag« már a kerületben a Madách Színház és kamaraszínháza. A tizenegy mozi között van olyan is, mint a repre­zentatív Vörös Csillag, ám még több affé­le keskeny, hosszúkás, korszerűtlen mozi, mint a Tisza, Zrínyi és társaik. Sebaj, akinek tetszik, átsétálhat a szomszédos VI. kerület még több színházába, mozijá­ba, s a kerület határán van a Zeneakadé­mia is. Intézményben, szórakozási, mű­velődési lehetőségben ennélfogva nincs hiány. Mi hát a gond? — Különös gondot és felelősséget ró ránk az — mondja Bányai Lajos, a kerü­leti tanács vb-elnökhelyettese —, hogy rengeteg a fiatalunk. Hét intézetben a jövő több mint 11 ezer szakmunkása ne­velkedik, s nincs egy nagyobb terem, ahová időnként színvonalas műsorra, szó­rakoztató, iskolán kívüli ismeretterjesz­tésre összehívhatnánk egy-egy csoportju­kat. Van még 11 általános és négy közép­iskolánk, nem beszélve a gyógypedagógiai főiskoláról és az állatorvosi egyetemről. Nyilvános ifjúsági könyvtár viszont csak a Rottenbiller utcai Szabó Ervin-fiókban működik, 7360 kötettel, 1600 olvasóval. Helyhiány miatt nem fejleszthetjük to­vább; egyébként is kevés a kerületnek a jelenlegi két fiókkönyvtár, amelyeknek 94 ezer kötetét 11 300-an veszik igénybe. Három év múlva, ha felszabadulnak Le­nin körúti volt művelődési otthonunk helyiségei — jelenleg az Állami Bábszín­ház próbatermei —, akkor ott a főváros segítségével korszerű, tágas gyermek- és ifjúsági klubkönyvtárat létesítünk. lekedési Vállalatot említjük. Nemcsak itt, más kerületekben is kissé tisztázatlan még az üzemi és tanácsi népművelők együttműködése. A művelődésre, például könyvbeszerzésre szánt összegek felhasz­nálásába a tanácsnak természetesen nincs beleszólása. Helyes lenne azonban, ha az üzemek legalább igényelnék a népműve­lési csoport javaslatát, észrevételeit e munkájukban. Ma még nem mindenütt élnek ezzel a lehetőséggel. Összefogással A megoldás útját a kerületben mind­két oldalról keresik — s nem is ered­ménytelenül. A tanács végrehajtó bizott­sága például nemrégen ülésének napi­rendjére tűzte s a Janka Gyula igazgató­tól kért tájékoztató jelentés alapján meg­tárgyalta az Egyetemi Nyomda dolgozói­nak művelődési helyzetét. S ennek nyo­mán ma már a vállalat, a szakszervezet és a KISZ közösen foglalkozik a nyolc általánost még nem végzett s még ehhez alkalmas korban levő dolgozókkal. A nyomda könyvtárát a tanács szakreferen­sei segítik abban, hogy célszerűbb be­szerzéssel, a könyvek jobb propagandájá­val minél több új olvasót szerezzenek. Ar­ra szintén közös erővel törekszenek, hogy a szocialista brigádok művelődési válla­lásai megalapozottak legyenek s azokat teljesítsék is. Ez az út vezet oda, hogy ne csak a ke­rületben lakókat, hanem az ott dolgozó­kat is bevonják az aktív művelődés áram­körébe. A népművelés új formái nem nagytermeket kívánnak, a szép célt tehát a legzsúfoltabb kerületben is el lehet érni. Zsúfoltság nélkül­i összefogással. G. Szabó László Vivaldi, Bartók a szakmunkástanulóknak — Addig is a kerületi szervek és az itt működő intézmények széles körű össze­fogása segít — fűzi hozzá Nyirő Gyuláné népművelési csoportvezető. — Irányítóik nemrégen — a mi kezdeményezésünkre — összejöttek a kerületi tanintézetek ve­zetőivel, s úgy látjuk, közöttük jó együtt­működés ígérkezik. Szigeti Pál, a Rotten­­biller utcában székelő, hatszoros VIT- díjas KISZ Központi Művészegyüttes igazgatója például felajánlotta: külföldön is jól ismert kamarazenekaruk ősztől hat hangversenyből álló, bérletes sorozatot in­dít — jóformán fillérekért — az ipari ta­nulóknak. Vivaldi, Bach, Bartók művei szerepelnek majd műsorukon. A helyi ipa­ri szakszervezet Akácfa utcai Jókai Kul­­túrotthonának igazgatója, Kiss Albert is kilátásba helyezte: szívesen látják a te­rületi ifjúságot a náluk működő Ifjú Ze­­­nebarátok Klubjának délutánjain, nívós­­ koncertjein, a vasárnap délelőtti film­vetítéseken, az iskolai tananyag jobb rög­zítését segítő szellemi vetélkedőkön. Mint­egy félmillió forint értékű ismeretter­jesztő anyagot is a fiatalok rendelkezé­sére bocsát a kultúrház. Arccal a Metró felé Minthogy a tanácsnak — mint az elő­zőekből nyilván kiderült — nincs saját művelődési otthona, sokat lendíthetne a kerületi népművelésen az Építők Szak­­szervezete kezelésében levő, nemrég meg­nyílt, korszerűsített és újjáalakított Metró Klub, a Dohány utcában. Beszélgetésünk során szóba került — s személyesen is meggyőződtünk róla —, hogy a klub már többféle hasznos tevékenységbe kezdett, de még elsősorban a szakma számára, különben csak hétvégi táncestei látoga­tottak. — Mi TIT-előadásokat vinnénk ki oda, nagyszerű kis színháztermében művész­esteket rendeznénk — mondják a tanács­nál. — Reméljük, a klub irányítóival a jövő évadig megegyezünk abban, hogy műsorukba — velünk együttműködve — ilyen művelődési alkalmakat is beiktas­sanak. S így vetődik fel az üzemek, a műve­lődési munkát ott irányító szakszervezeti bizottságok és a tanács kapcsolata. Noha az Erzsébetváros nem kifejezetten ipari kerület, területén nem kevés jelentős üzem is működik — elég, ha az Athe­­­­naeum és az Egyetemi Nyomdát, vagy az Akácfa utcában székelő Budapesti Köz­ Kulturális krónika NEMZETKÖZI BÁBFESZTIVÁLT, bá­ba- és plakátkiállítást rendeznek az újra­telepítésének 250. évfordulóját ünneplő Békéscsabán. A jubiláló városba ebből az alkalomból hat külföldi és nyolc hazai öntevékeny báb­együttes érkezik június 27-én. A zsűri elnöke Szergej Obrazcov, a Szovjetunió érdemes művésze lesz. NEMZETKÖZI ISKOLAFILMES és iskolatelevíziós konferencia kezdődött Egerben. Az ötnapos tanácskozáson cseh­szlovák, NDK-beli, NSZK-beli, jugoszláv, román és szovjet szakemberek is részt vesznek. HÁROM BALETTPÁR képviseli a Ma­gyar Állami Operaházat Várnában, a jú­lius 8-án kezdődő 4. nemzetközi balett­versenyen. A fiatal művészek hétfőn az Operaház balett-termében szakmai kö­zönség előtt mutatták be versenyműsoru­kat. A MAGYAR ÁLLAMI NÉPI EGYÜT­TES június végén a bécsi Práterben — a Volksstimme-napok programjában — ven­dégszerepel. Bemutatják többek között az Ecseri lakodalmast, a Pásztorbotolót, az Üvegestáncot és a Pontozót is. A MŰVELŐDÉSÜGYI MINISZTÉ­RIUM több száz fényképpel, ábrával, gra­fikonnal illusztrált reprezentatív kiadvá­nya — amely sokoldalúan mutatja be a magyar közoktatási rendszer történeti fejlődését — a közelmúltban elkészült német változat után most újabb három nyelven: angolul, franciául és oroszul is megjelent. A TIMES FILMKRITIKUSA melegen méltatja az Eltávozott napot, Mészáros Márta filmjét. A Karlovy Varyból kül­dött beszámolójában ezt írja a versenyen kívül bemutatott filmről: .. a rendező könnyed, természetes érzékkel találja meg a filmszerű kifejezési formákat.” A kri­tikus meglepő erejű új egyéniségnek ne­vezi Kovács Katit, a film főszereplőjét. NYÁRI PEDAGÓGUS-TOVÁBBKÉPZŐ tanfolyamok kezdődtek. A nyelvi kurzu­sokat a Szovjetunióból, Angliából, Fran­ciaországból, az NDK-ból érkezett ven­dégelőadók tartják. Budapesten a szlová­kiai és jugoszláviai magyar nyelvű isko­lák tanárait oktatják nyári tanfolyamo­kon. Az utolsó pesti „csacsener”-t — aki éppen három éve halt meg — Sz. Rezsőnek hívták. A hosszú orrát időnként keser­nyésen elfintorító, kortalannak tűnő férfiúnak nem is volt más foglalkozása életében azon az ifjúkori, rövid közjátékon kí­vül, amikor egyesek szerint színész, mások szerint színházi titkár volt. Ha felületileg nézzük a té­nyeket, barátunk — akit kü­lönben mindenki csak Gonosz­nak nevezett — még „csacse­­ner” sem volt. Hiszen e kifeje­zés a csacsogni szóból ered, és olyanokat jelölt, akik jómódú, beérkezett emberek társaságá­ban abból éltek, hogy minden­féléket csacsogva (főképp olyat, ami az illető hiúságát legyez­­geti) szórakoztatták a turistá­­kat. A század elején, de még a két háború között is elég sok ilyen pletykát hordó, hízel­kedő, udvari, azaz kávéházi bolond élt Pesten, illetve­­ az állandó pesti klímára vágyódó, de hírnévhez, pénzhez külföl­dön jutó turista nyomában — Berlinben, Párizsban, Holly­woodban is. A Gonosz is ilyen volt, an­nak ellenére, hogy nem cseve­gett, nem csacsogott, soha nem udvarolt senkinek (még nőnek sem), és ha egy régi vagy új turista megkérdezte: leülhet-e az asztalhoz, csak vállat vont rosszkedvűen. Mégis csacsener volt, ám annak már különle­gessé tenyésztődött, dekadens változata, olyan, mint az ellen­színház, amely azért (ha jól csinálják) mégiscsak színház. És az igazi turistáknak — ja igen, ez is egy régi pesti kifeje­zés, Molnár Ferenc nyomán így hívták azokat, akiket ma nagy­menőknek neveznek — éppen a Gonosz kellett, a keveset be­szélő, akkor is rosszat, és csak rosszat mondó, a világot és őket is megvető, kopott, korta­lan keselyűkhöz hasonlító Sz. Rezső. Molnár Ferenc például imádta a Gonoszt. A nem de­kadens, nem elidegenedett, ha­nem nagyon is alázatos és lel­kes bólogatókat kedvelő, gaz­dag író eltűrte, hogy a mindig szegény, mindig „nimolista” Gonosz lekritizálja. És még ő fizetett ezért, igaz, hogy csak egy feketét, egy vajas kenyeret, legfeljebb egy pár virslit. A Gonosznak nem lehetett többet rendelni még a legelőkelőbb banketteken sem. Ezt azonban elvárta. Nem követelte — ter­mészetesnek tartotta, hogy ki­fizessék. Ábrahám Pál állítólag egy­szer kiinvitálta Amerikába a Gonoszt, aki tíz napig ült New Yorkban egy bezárt lakásban, és sértődötten — mert Áb­rahám kiadókkal, színházakkal tárgyalt — lecsót főzött. 1944 őszén szenvtelenül sétált Buda­pest főútvonalain, holott ez na­gyon veszedelmes volt számá­ra. De nem félt, mint ahogy soha nem rettegett a lakásta­lanságtól és az éhezéstől sem. Valahogy mindig elmúltak a részek, valahonnan mindig fel­bukkantak turisták és fizettek egy vajas kenyeret. Jó szeme volt, éles füle. Nemcsak epés volt néha, ha­nem találó is volt, amit mon­dott. — Az oroszlán nem félel­metes — jegyezte meg egyszer —, csak az embernek. De min­dig az ember veszi fel a kap­csolatot az oroszlánokkal. — Egy ismert komikusra — aki pedig hű „adófizetője” volt — mondotta (és úgy, hogy az öre­gedő, hiú színész is meghall­hassa), — azt hiszi, hogy mulat­tat. Pedig csak röhögtető! — Utolsó éveiben pedig — amikor közelebbről ismerhettem — né­mileg meglágyult. Volt néhány kedvence, például a tehetséges, fiatal színműíró — aki pályá­ját némi érdeklődéssel figyelte. A színműíró — megnyerve egy jószívű színigazgatót, de még az illetékes tanács jóindu­latát is — be akarta hozni Gonoszt helyettes nézőtéri fel­ügyelőnek. Tulajdonképpen semmit sem kellett volna csi­nálnia — csak üldögélni és fe­ketét kortyolni, mint a kávé­­házban —, de mindezért ka­pott volna néhány forintot. Gonosz (becenevén: Goncsi) azonban nem ment be a meg­beszélt időre. Üzentek érte, de az újabb terminust sem tar­totta be. Megpróbáltam beszélni a fe­jével. — Nézze, Gonosz, egy­szer már a nyugdíjára is gon­dolni kellene! Felcsattant: — Maga ne féltsen engem! Ha közeledem a nyugdíjkor­hoz, majd beállok valahová!... Két hét múlva meghalt. Vizet akart inni egy rokona konyhá­jában — ideiglenesen éppen ott lakott —, de mire a csapot meg kellett volna forgatni, szívszélhűdés érte. A pohár ki­hullott kezéből. A kihívott or­vos megnézte Gonosz személyi igazolványát. Hetvenegy éves volt. Antal Gábor Az utolsó ,,csacsener” A Körszínház új bemutatója elé Dante a próbaszínpadon ■ A Thália Színház sötét nézőterén egye-­ül—üRjfél és ha legálisan vagyok is itt, egy kicsit mégis a kulcslyukon leselkedő!* szorongása motoz bennem. Előttem, a színpad magasságában egy emelvényen hosszú asztal áll, ez a rendező helye­t egyelőre, hiszen most ez is jelzés, a kö­zönség és a színpad közszínházi viszonyát jelöli. Mint ahogy a színpadon lécekből, deszkákból összeácsolt emelvények, lép­csők is pontos jelzései a majdani játék­térnek. Mindig különösen érdekes egy-egy próba indulása, ez a színházi műhelymunka egyik legizgalmasabb mozzanata. Talán ezen a ponton lehet közelebb kerülni a színház varázsának megértéséhez, ez az a pillanat, amikor a nagyváros forgatagából a próbára megérkező színész lassan át­alakul, a szerep most Dante, Vergilius, Beatrice lényegét kutató-formáló művész­­szé. A színészek már fent vannak a színpa­don. Básti Lajos, Dante alakítója, kezé­ben egy könyvvel lassan felmegy a lép­csőkön, meg-megáll és magában egy-egy szövegrészletet ismétel. Talán az előző próbán rögzítetteket igyekszik összegezni. Vergilius — Keres Emil, a rendezői asz­talnál a következő jelenet szövegét egyez­teti. Zolnay Zsuzsa a rendezővel beszél­get, majd Kazimir Károly hangosabbra fordítja a szót: — Ma nehéz próbánk lesz. Zenénk nincs, most vágják össze a Rádióban. Majd mindig bemondjuk, amikor zene következik. Keddtől már a lengyel pavi­lonban próbálunk. Most a belső finomí­tásra kell törekednünk. Csak arra kérlek benneteket, hogy az előzményeket figyel­ve, mindig már a szenvedély egy megha­tározott fokáról indítsatok. A próba megkezdődött. A dantei szö­veg már most olyan izzással, szenvedély­­lyel hangzik fel, hogy az újságírót is el­ragadja a játék, megfeledkezik a próba­színpad összerótt emelvényeiről, a súgó kisasztaláról, a néptelen nézőtérről. Nem egyszerűen megjeleníteni akarják a cse­lekményt, hanem érzékeltetni Dante re­mekművének lényegét. Az előadás orató­­riumszerű felfogását érzékelteti ez a pró­ba is, ahol a lázas lényegkeresés, a verses szöveg belső logikájának feltárása, az ér­zelmek és a gondolatok tudatosítása a legfontosabb. Gyakoriak a leállások, az újrakezdések. — Úgy érzem, hogy jobb lenne, ha megcserélnénk itt két mondatot. Frap­pánsabb lenne így a dialógus — javasolja Keres Emil és a javaslat nyomán egy kis vita kerekedik. — Nem tudom, szabad-e ezt tenni, hi­szen olyan egységes szép így ez a rész — veti ellen Básti Lajos, végül Vergilius mosolyogva adja meg magát: — Meggyőztetek, visszavonulok. — Mindig akad olyan, aki megvédi Dantét — mondja Kazimir Károly. — S ez jó dolog, hiszen azt jelenti, hogy érez­zük, benne élünk a szövegben. Este 9 órakor, a cigarettaszünetben mondja a rendező: — Nagy várakozás előzi meg a bemu­tatót, itthon és külföldön egyaránt ős­bemutató lesz. Weöres Sándor összeállí­tásában oratóriumszerűen akarjuk szín­padra vinni Dante művét. Azt szeretnénk megtalálni benne, ami a mához is szól, ami a remekművekben örökérvényű. Úgy érzem, az emberi szenvedésnek ez a dan­tei látomása nagyon is aktuális ma egy Auschwitz, egy Hirosima után. Száza­dunk, sajnos, új köröket írt a dantei po­kolba. — Alig két hét múlva, július 5-én pre­mier. — Igen, és az előadás végső soron majd a helyszínen áll össze, ott más lesz a kör­nyezet, más a dolgok akusztikája, mint itt a kőszínházi színpadon. Rideg Gábor III. nemzetközi kórusfesztivál A több szólamú éneklés magyarországi elterjesztésében Debrecen városa mindig kezdeményező szerepet töltött be. E hagyomány folytatásaként Debrecen szeretettel fogadja az idén is június 26-tól 30-ig a „Bartók Béla III. nem­zetközi kórusfesztivál”-ra érkező külföldi és magyar kórusokat. A résztvevő ének­karok mindennap délelőtt és este mu­tatják be műsoraikat a Bartók-teremben. A külföldi kóruskultúrát kiváló együtte­sek képviselik: a „Dzintars” női kar Ri­gából, a „Luigi Canepa”-kórus az olasz­­országi Sassariból, a „Sekauro Kaiku” kórus Finnországból, a potsdami madri­gálkórus az NDK-ból, a csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara Po­zsonyból és a „Vaszil Kolarov”-kórus a bulgáriai Sumenból. A színvonalas mezőnyben a magyar kórusmozgalom eredményeit meghívott hazai együttesek mutatják be.

Next