Magyar Hírlap, 1968. július (1. évfolyam, 47-77. szám)

1968-07-21 / 67. szám

1968. JÚLIUS 21. VASÁRNAPK­­G* HAZAI KÖRKÉP MAGYAR HISLISP Kérek egy forintot! Kallódó gyerekek az utcán Egy önkéntes gyermekvédelmi aktivista megrendítő tapasztalatai — Bbbbacccssi­kkkérremmm! A fiú áll a Múzeum körút déli fény­­zuhatagában. Fején apró rángások futnak végig, kérőn előrenyújtott keze remeg. Nehezen, dadogva formálja a szavakat. Tízéves lehet. Haza szeretne menni, de messze lakik és nincs pénze autóbuszra. Két forintot adok, aztán már fordulok is el — nem jó nézni az eltorzult fiatal ar­cot —, megyek az Astoriába egy dupla feketére. — Egy málnát kérek! Hátranézek. A pénztárnál a gyerek. Szutykos kezében a kétforintosom. Dado­gása, remegése elmúlt, mintha elfújta volna a szél, egyenesen, kicsit kihívóan a szemembe néz: mit szólsz ehhez? Sem­mit sem szólok. Igazából nem is tudok haragudni rá, szemtelen arca őriz vala­mit a Gavroche-ok bájából. Egy nappal később, a Duna-parton. Három kislány ugrál a léckorlátokkal lezárt, üres kocsiúton. — Bácsi — kiált az egyik. — Akarod látni a bugyimat? Egy forintért megmu­tatom. Nevetnek. Egy kis kéz az apró szoknyán kaparászik. A jelenetben van valami meghökken­tően valószerűtlen, romlott és idétlen. Nézem a piszkos kezet, eszembe jut az a tegnapi másik és egyszerre elszáll annak a percnek kedves szemtelensége, jópofa­­sága és csak a puszta tények maradnak: a csalás, a koldulás, a felkínálkozás. Részlet egy levélből „Szombaton délután 14 órakor külföl­dieket kísértem a Rákóczi úton a Szabad­ság-szállóba. Az árkádok alatt leírhatat­­lanul rongyos és piszkos kisfiú állította meg vendégeinket és kéregettek. Vissza­felé jövet, miután elbúcsúztam barátaink­tól, láttam, hogy egy nagyobb, 8—9 éves fiú arra biztatja a kicsit, hogy az előtte haladó idős asszony kosarából vegyen ki valamit. Megfogtam a gyereket és egy arra haladó rendőr segítségét kértem. Hiába, mert mint mondta, nem volt szol­gálatban. Ragaszkodtam azonban ahhoz, hogy megkérdezze a gyerek nevét és la­kását, így jutottam el V. Józsefnéhez — az 5 éves Józsi anyjához — a Garay ut­cába. Itt megtudtam, hogy V. Józsefné­­nek kilenc gyereke van, a tizediket várja, kettő intézetben van, a többit nem adja. Néhány hónap múlva semmi jövedelme sem lesz, mert nem dolgozik és az özvegyi nyugdíjat sem fogja tovább kapni. Gye­rekei, a két nagyobbik kislány kivételé­vel lopnak, csavarognak. A lopásnak, csavargásnak nincs különösebb következ­ménye. A gyerekeket a rendőrség haza­­­hozza, ezzel a dolog elintéződik. Az anyát időnként megidézik, ő azonban nem je­lenik meg. Eddigi tapasztalataim szerint a lelkiismeretlen szülők leginkább akkor hagyják teljesen szabadjára gyerekeiket, ha nem zaklatják eléggé őket. Ha az em­ber a ház szeme láttára megszégyeníti a gyerekeket és a családot — hátha ezt még hatóságként tehetné! — legalább saját nyugalma érdekében visszatartja a szülő a gyermekeit a koldulástól és lopástól...” A levelet a főváros önkéntes gyermek­­védelmi aktíváinak egyike, dr. Szilágyi Lászlóné írta. A címzett a VII. kerületi tanács gyámügyi előadója volt, aki azon­nal intézkedett. Nem érünk rá... Az intézkedés azonban nem mindig ilyen gyors és magától értetődő. Annak, ami következik, talán ezt a címet lehetne adni, egy gyermekvédő naplójából. A 67-es villamoson két elhanyagolt gyereket ért lopáson Szilágy­iné. Utánuk ment, a Hernád utcai házba, ahol laktak. Mivel senkit sem talált otthon, fölkeres­te az iskolájukat. Az igazgató végighall­gatta, hogy mi történt, majd vállat vont és megkérdezte, miért tartozik mindez őrá. Elvégre az iskola csak segítheti, de nem helyettesítheti a szülőket. A Lenin körút és a Rákóczi út sarkán levő Csemege Áruházban lompos kisgye­rekek kéregettek a szokásos módszerrel: megtörölgették a jobban öltözöttek cipő­jét egy ronggyal, aztán tartották marku­kat. Az asszony követte őket hazáig. Egy Klauzál utcai üzletlakásba futottak be. Szilágyiné utánuk ment. Koromsötét volt a szobában, fülledt, dohos szag. Körös­körül gyerekek visongtak, az egyik azt kiáltozta: „Apa ébredj, már megint itt van egy tanárnő!’’ Az ágyról föltápász­­kodott egy hatalmas, borszagot árasztó ember, odament Szilágyinéhoz, egy kést szegezett a torkának és fölszólította, hogy a lehető legrövidebb időn belül hagyja el a lakását. Az asszony elment és fölhívta a tanácsot. Kissé furcsa választ kapott: „Nahát, nahát — csodálkoztak a vonal túlsó végén — föl tetszett fedezni a mi kis szégyenfoltunkat. Gratulálunk." A gratuláción kívül aztán más nem történt. A Puskin mozi már a „Halálfejeseket” játszotta. A viszongó, ordibáló ifjak közt, az előcsarnokon át tizenkét-tizenhárom éves formájú gyerekek iparkodtak a nézőtér­re. A jegyszedők beengedték őket. Szilá­gyiné egy darabig nézte a dolgot, végül azonban figyelmeztette a jegykezelőt, ezek az apróságok igazán nem festenek tizennyolc évesnek. — Nem érünk rá mindenkinek a személyijét nézegetni — mondta az ajtóban álló asszony. — Kü­lönben is minek üti az orrát az én dol­gomba? Szabadjára engedve — Sok a kallódó, csavargó gyerek — mondta az eszpresszó asztalánál Szilágyi­né. — Ezen segíteni csak közös erővel le­het. Úgy, ha a rendőr mindig szolgálat­ban van, ha a tanács nem kezeli le arisz­tokratikusan a civil bejelentőt, ha az is­kolaigazgató a saját ügyének érzi a gye­rekek sorsát, akkor is, ha délután van, akkor is, ha nyári szünet van. Sokan — a hivatalos szervek dolgozói közül — úgy tekintenek ránk, társadalmi munkásokra, mint valamiféle szedett-vedett, kotnyeles gyülekezetre. Pedig nem azért csináljuk ezt, hogy fontoskodjunk, hanem, hogy se­gítsünk valamiben. Mennyit cikkeznek a lapokban a magánember közömbösségé­ről. De, ha megpróbál tenni valamit, ak­kor egyszeriben a hivatalok vállnak kö­zömbössé? 1967-ben 34 500 gyerek nevelkedett ál­lami gondozásban. De sokkal többen van­nak, akik odahaza, szüleiknél élnek sza­badjára engedve, elhanyagoltan. A köz­vélemény mégis inkább az előbbieket saj­nálja, az utóbbiak iránt óvatos. Az utcák, terek kis csibészeivel nem nagyon fog­lalkozik. Ha betörnek egy ablakot, lepa­­rittyáznak egy lámpát, megpofoznak egy kisebbet, akkor fölzúdul — egy nyakle­ves erejéig — az utca, aztán minden megy tovább a maga útján. Én sem szóltam a két forintomért, én se néztem utána, ki volt az a kislány a Duna-parton. Pedig bármennyire nagy is a város, bármennyi­re rohan is benne az élet, egy-egy apró ember sorsára mindannyiunknak fel kel­lene figyelnünk. Kereszty András Fekete Sándrunk, Érettségi találkozó Öreg budai vendéglő kerthelyisége, hosszú asztal, körös-körül vén diákok. Harmincöt évvel ezelőtt, 1933- ban ugyanitt rendezték érettségi bankettjüket is. Eljárt az idő alaposan. Negyedfél évtizede aggastyánoknak tar­tották volna mai önmagukat. Most némi vigaszt nyújt az a sokszor emlegetett statisztikai adat, hogy Magyar­­országon az átlag korhatár idestova a hetven évet ost­romolja. Hol van ez még? Elvégre mindössze 52—54 éves emberekről van szó ... A gyors lábú idő futása leolvasható az arcokról is, de többet mond, ha felkeressük a régi iskolát. Akkor ez volt a felirata: „Budapesti, 1. ker. M. Kir. Áll. Werbőczy István Reálgimnázium”. Ma Petőfi Gimnázium a neve. Hosszú, gyötrelmes út volt a vén diákoknak eljutni Werbőczytől Petőfiig és még tovább ... Csak az egész országgal, a történelemmel együtt tudták megjárni. Gyors névsorolvasás. Érettségizett: 36. Közülük meghalt: 7. Jelképszerűen egyik se természetes halállal. A háború előtt 1 osztálytárs vízbe fúlt, 1 öngyilkos lett; a háborús évek alatt 1 a budapesti légitámadások kö­vetkeztében, 1 valamelyik haláltáborban pusztult el, 2 elesett a fronton; a háború legvégén 1 — valahol Auszt­riában — eltűnt. Külföldre távozott: 4. Egyikük sokáig Franciaországban dolgozott mint geológus, két évvel ezelőtt végleg hazajött. Ki mi lett? Akkoriban elég kevés volt a középisko­lát végzettek száma, (összehasonlításul: 1968-ban más­félszer annyian érettségiztek, mint amennyien 1933-ban összesen jártak a gimnáziumok mind a nyolc, illetve a többi középiskola mind a négy osztályába). Az osz­tályból nem tanult tovább: 8. Ezek az érettségi bizonyít­vány birtokában vártak, míg például — pályamunkási besorolással — egy vágyva­ vágyott MÁV-íróasztalhoz jutottak, vagy más kerülő úton vergődtek el valamilyen 70—80 pengős állásba. A tovább tanulók háromnegyed része jogász lett, hogyne, hiszen a jogi doktorátus az égvilágon mindenre képesített, a tanfelügyelőségre épp­úgy, mint az adóhivatali főnökségre. A jelenlegi elhe­lyezkedés végeredményben a következő képet mutatja: tisztviselő lett: 5; főtisztviselő: 7; iparban és a kereske­delemben alsóbb vezető: 4; tanár: 2; orvos: 2; bíró, tu­dományos munkatárs, újságíró, művész, ügyvéd: 1—1. Nem jött el, sorsa közelebbről nem ismert: 1. Mindez csak a pályafutások külső vázlata. De mi játszódott le belül, mivé formálódtak az agyak-szívek-jellemek? Honnan indultak? Az iskola földrajzi fekvése elég­gé meghatározta az osztály tanulóinak társadalmi össze­tételét. A Werbőczy Reálgimnázium épülete házát a Várhegynek támasztotta, szemben vele az akkor még körülkerített Horváth-kert, a BBTE tornacsarnokával, a Kioszkkal és a Budai Színkörrel, bal kéz felé a Ta­bán viskói, jobbra a Krisztina, feljebb a naphegyi és a gellérthegyi villák. A tanulók fele tősgyökeres budai családból jött, a papa rangtalan tisztviselő volt, tanár, tanító vagy efféle. Negyedrész felsőbb körökben gyerek­­szobázott, ugyancsak negyedrész úgynevezett egyszerű gyerek volt, kalauz, levélhordó, hivatali altiszt vagy házmester fia, csak mutatóban egy vagy két munkás­gyerek. Az iskola szigorú volt, tanulmányi versenyekben mindig élen járt, a rosta kegyetlenül működött, termé­szetesen mindig lefelé. Az első osztály névsorának az elejét még ma is fújja mindenki: Adorján, Antóni, Bin­der, Biró, Bodrogi, Czirják, Csorna, Daday... Ez az első nyolc kisdiák például egytől egyig kihullott, talán úgynevezett felsősök se lettek, nem kerültek az érettsé­gi elé. Az érettségi után? Kérvényezés az egyetemre, leg­alább három fakultásra. (Ma körülbelül 8—10-szer any­­nyi diák jár felsőfokú iskolába, mint akkor.) A kérvény volt egyébként akkortájt a legemlegetettebb és a leg­gyakoribb írásmű, mindenhez ez kellett, jól meg is ta­nították a stilisztikaórán, hogy a kérvénynek van kül­­zete-belzete-felzete. A kérvényező akár állásért, akár egyetemi felvételért esedezett (igen, így kellett akkor fogalmazni), mindig azt írta befejezésül: „Alázatos ké­relmemet Nagyméltóságú Úr, Kegyelmes Uram kegyes jóindulatába ajánlva, maradok ...” A kérvényezés kö­telező tudományával az egyetemistáknál párosult a há­zitanítóskodás, az éjszakai tanulás, a segélyekért való koldulás, a kölcsönökért való udvarlás, magáért a meg­élhetésért való verekedés tudománya is. Csak néhány kiváltságos járt a napos oldalon. Az alma mater nem adhatott bőséges útravalót, megkötötte az álnok kor, megkötötték a tankönyvek. A magyar irodalomban több szó esett Pekár Gyuláról, mint Móricz Zsigmondról, Illyés Gyula vagy József At­tila neve természetesen el sem hangzott az órán. A tör­ténelemkönyv elítélte a forradalmakat, Dózsa-féle pa­rasztlázadásról beszélt. A főtantárgy, kár lenne szépíte­ni, az irredentizmus, a sovinizmus, a „Mindent vissza!” jelszó volt. Szerencsére, mindezt túladagolta a­ tanterv és az oktatás, emiatt az értelmesebb diákoknak már a könyökükön jött ki a sok álhazafias frázis. (Ez a hurka­­töltős módszer is érlelgetni kezdte némelyekben a ké­sőbbi kiábrándulást, vagy éppen szembefordulást.) Nemcsak a kései hála szépíti a tanárok alakját. Volt köztük, nem is egy, aki ki-kiszólt a kultuszminiszterileg előírt tantervkulisszák mögül, cinkosan összekacsintva a nyitottabb szemű­ szívű diákokkal. Grexa tanár úr­ ma is él, történelmi különvéleményét például egy volt tisztiszolgájának a szájába adta, aki — Svejk módjára — kotnyeleskedett és mondott mindenféle politikai il­letlenségeket. (Ha nagy volt a nevetés, a tanár men­tegetőzve hozzátette: „Ezt nem én mondtam, hanem a csicskásom, Jelasics Panakoszta.) Nem csoda, ha Grexa tanár úr, Miklóssy tanár úrral egyetemben, parlamenti felszólalások vádlottja lett. A harmincas évek végén egy nyilas képviselő „hazafiatlanoknak” minősítette őket, ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattak volna. Voltak persze másfajta tanárok is ... Latinos műveltség járta hajdan. Talán az első köz­mondás volt, amit a gimnazisták a híres-nevezetes Liber Sextiből tanultak: „Non scholae, sed vitae discimus”, vagyis nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Ez a közmondás a harmincöt éves érettségi találkozó részvevőinek sorsában úgy módosult, hogy őket igazá­ban nem az iskola, hanem az élet tanította meg a leges­legfontosabb tudnivalókra. De hát minek új közmondást gyártani? A Liber Sextiben ott állt a másik: „Historia est magistra vitae”. Bizony, a történelem az élet tanító­­mestere, tanítása megcáfolhatatlan, hatalmas és haté­kony. Szerencsétlen és boldogtalan, aki vak és süket, amikor a történelem szava mennydörög. Szerencsés és boldog, aki felfogja, megérti a történelem törvényét Még szerencsésebb és még boldogabb, aki képes segíteni a történelemnek önmaga nevelésében. A hajnalig tartó beszélgetésen feltárultak az egyéni sorsok, de még inkább kirajzolódott, ami ezekben a sorsokban közös. Mi ez? Szándékosan kerülve a nagy szavakat, a legegyszerűbben és legérthetőbben így lehet ezt kifejezni: a vén diákok többségének sikerült vénen is megőrizniük diákvoltukat, mindvégig tanítható, tanu­lékony állapotban maradtak. AFÉL ÉVSZÁZAD­ Ma ötven esztendeje jelentették, hogy Purgly Emil Csanád megyei nagybirtokos (Horthy Miklós osztrák —magyar tengerésztiszt, későbbi kor­mányzó feleségének rokonsága) még a háborús nyerészkedés megszokott méreteinél is nagyobb üzletet kötött. Tíz hónappal előbb megvásárolta Har­kányi János volt miniszter Gyoma melletti birtokát, mégpedig azzal a szándékkal, hogy hamarosan tovább­adja. Az ügyes ingatlanspekuláns tíz hónappal a vásárlás után 5 400 000 ko­ronáért adta el egy bornagykereske­dőnek a 3 000 000 koronáért vásárolt birtokot. Ugyanezen a napon adtak hírt egy másik hasonló üzletről: Nagy Elemér Gyomor megyei főszolgabíró, Gintner Bálint mérnök és Szomoray Mihály körjegyző egy 500 holdas bir­tokot vásároltak holdanként 100 ko­ronáért , majd kötelezték a főszolga­bíró alá tartozó falvakat, hogy „köz­célokra” holdanként 350—400 koro­náért vegyenek egy-egy darabot a földterületből. Eljárás egyelőre nem indult. Rajkánál tetőzött a Duna A Duna árhulláma szombaton délben már a magyar szakaszon, Rajkánál­ tető­zött 415—420 centiméteres vízszinttel. Eb­ben a térségben tehát néhány nap alatt több mint 270 centiméterrel áradt a fo­lyó. Budapestnél viszont péntektől szom­batig még csak 11 centiméterrel emelke­dett a vízszint. Vasárnapra már egymé­teres, s hétfőre pedig további majdnem másfél méteres áradást várnak. A számí­tások szerint hétfőn tetőzik az árhullám 480 centiméter körüli vízszinttel. Árvé­delmi intézkedésre nincs szükség, hiszen ez az áradás mindössze félig tölti meg a Duna medrét. Tanácsi vizsgálat a fővárosban Az új gazdasági mechanizmus hatását vizsgálták a budapesti tanácsok a keres­kedelemben és az áruellátásban. A leg­több kerületben kedvezőek a tapasztala­tok, a nagyobb önállóság új kezdemé­­­­nyezésekre serkenti a vállalatokat. A KÖZÉRT-vállalatok több helyen közvet­len kapcsolatot létesítettek mezőgazdasá­gi nagyüzemekkel és így jobb minőségű, frissebb áruval láthatják el a lakosságot. A Fővárosi Sütőipari Vállalat egyes áru­­dák kedvéért különleges termékek süté­sét is vállalta. A külső kerületekben egyébként feltűnő, hogy egyes alapvető élelmiszerekből — liszt, cukor stb. — a forgalom némileg visszaesett. Az üzemek jelentős részében ugyanis áttértek az öt­napos munkahétre, emiatt a bejáró dol­gozók szombati bevásárlásaikat már a fa­lujukban intézik el. Fokozódott a fo­gyasztók érdekvédelme, a vevők megká­rosítóival szemben a KÖZÉRT-vállalat szigorúbban lép fel. Kispesten az ered­mények mellett több hibát is feltárt a vizsgálat. A KÖJÁL jelezte például, hogy a boltok többségében nem működik a hűtőszekrény, illetve éjszakára kikapcsol­ják. Több tejboltban hiányzik a mosoga­táshoz szükséges hideg-meleg víz. A hiá­nyosságok megszüntetésére a tanács ha­táridőt szabott.

Next