Magyar Hírlap, 1968. július (1. évfolyam, 47-77. szám)
1968-07-21 / 67. szám
1968. JÚLIUS 21. VASÁRNAPKG* HAZAI KÖRKÉP MAGYAR HISLISP Kérek egy forintot! Kallódó gyerekek az utcán Egy önkéntes gyermekvédelmi aktivista megrendítő tapasztalatai — Bbbbacccssikkkérremmm! A fiú áll a Múzeum körút déli fényzuhatagában. Fején apró rángások futnak végig, kérőn előrenyújtott keze remeg. Nehezen, dadogva formálja a szavakat. Tízéves lehet. Haza szeretne menni, de messze lakik és nincs pénze autóbuszra. Két forintot adok, aztán már fordulok is el — nem jó nézni az eltorzult fiatal arcot —, megyek az Astoriába egy dupla feketére. — Egy málnát kérek! Hátranézek. A pénztárnál a gyerek. Szutykos kezében a kétforintosom. Dadogása, remegése elmúlt, mintha elfújta volna a szél, egyenesen, kicsit kihívóan a szemembe néz: mit szólsz ehhez? Semmit sem szólok. Igazából nem is tudok haragudni rá, szemtelen arca őriz valamit a Gavroche-ok bájából. Egy nappal később, a Duna-parton. Három kislány ugrál a léckorlátokkal lezárt, üres kocsiúton. — Bácsi — kiált az egyik. — Akarod látni a bugyimat? Egy forintért megmutatom. Nevetnek. Egy kis kéz az apró szoknyán kaparászik. A jelenetben van valami meghökkentően valószerűtlen, romlott és idétlen. Nézem a piszkos kezet, eszembe jut az a tegnapi másik és egyszerre elszáll annak a percnek kedves szemtelensége, jópofasága és csak a puszta tények maradnak: a csalás, a koldulás, a felkínálkozás. Részlet egy levélből „Szombaton délután 14 órakor külföldieket kísértem a Rákóczi úton a Szabadság-szállóba. Az árkádok alatt leírhatatlanul rongyos és piszkos kisfiú állította meg vendégeinket és kéregettek. Visszafelé jövet, miután elbúcsúztam barátainktól, láttam, hogy egy nagyobb, 8—9 éves fiú arra biztatja a kicsit, hogy az előtte haladó idős asszony kosarából vegyen ki valamit. Megfogtam a gyereket és egy arra haladó rendőr segítségét kértem. Hiába, mert mint mondta, nem volt szolgálatban. Ragaszkodtam azonban ahhoz, hogy megkérdezze a gyerek nevét és lakását, így jutottam el V. Józsefnéhez — az 5 éves Józsi anyjához — a Garay utcába. Itt megtudtam, hogy V. Józsefnének kilenc gyereke van, a tizediket várja, kettő intézetben van, a többit nem adja. Néhány hónap múlva semmi jövedelme sem lesz, mert nem dolgozik és az özvegyi nyugdíjat sem fogja tovább kapni. Gyerekei, a két nagyobbik kislány kivételével lopnak, csavarognak. A lopásnak, csavargásnak nincs különösebb következménye. A gyerekeket a rendőrség hazahozza, ezzel a dolog elintéződik. Az anyát időnként megidézik, ő azonban nem jelenik meg. Eddigi tapasztalataim szerint a lelkiismeretlen szülők leginkább akkor hagyják teljesen szabadjára gyerekeiket, ha nem zaklatják eléggé őket. Ha az ember a ház szeme láttára megszégyeníti a gyerekeket és a családot — hátha ezt még hatóságként tehetné! — legalább saját nyugalma érdekében visszatartja a szülő a gyermekeit a koldulástól és lopástól...” A levelet a főváros önkéntes gyermekvédelmi aktíváinak egyike, dr. Szilágyi Lászlóné írta. A címzett a VII. kerületi tanács gyámügyi előadója volt, aki azonnal intézkedett. Nem érünk rá... Az intézkedés azonban nem mindig ilyen gyors és magától értetődő. Annak, ami következik, talán ezt a címet lehetne adni, egy gyermekvédő naplójából. A 67-es villamoson két elhanyagolt gyereket ért lopáson Szilágyiné. Utánuk ment, a Hernád utcai házba, ahol laktak. Mivel senkit sem talált otthon, fölkereste az iskolájukat. Az igazgató végighallgatta, hogy mi történt, majd vállat vont és megkérdezte, miért tartozik mindez őrá. Elvégre az iskola csak segítheti, de nem helyettesítheti a szülőket. A Lenin körút és a Rákóczi út sarkán levő Csemege Áruházban lompos kisgyerekek kéregettek a szokásos módszerrel: megtörölgették a jobban öltözöttek cipőjét egy ronggyal, aztán tartották markukat. Az asszony követte őket hazáig. Egy Klauzál utcai üzletlakásba futottak be. Szilágyiné utánuk ment. Koromsötét volt a szobában, fülledt, dohos szag. Köröskörül gyerekek visongtak, az egyik azt kiáltozta: „Apa ébredj, már megint itt van egy tanárnő!’’ Az ágyról föltápászkodott egy hatalmas, borszagot árasztó ember, odament Szilágyinéhoz, egy kést szegezett a torkának és fölszólította, hogy a lehető legrövidebb időn belül hagyja el a lakását. Az asszony elment és fölhívta a tanácsot. Kissé furcsa választ kapott: „Nahát, nahát — csodálkoztak a vonal túlsó végén — föl tetszett fedezni a mi kis szégyenfoltunkat. Gratulálunk." A gratuláción kívül aztán más nem történt. A Puskin mozi már a „Halálfejeseket” játszotta. A viszongó, ordibáló ifjak közt, az előcsarnokon át tizenkét-tizenhárom éves formájú gyerekek iparkodtak a nézőtérre. A jegyszedők beengedték őket. Szilágyiné egy darabig nézte a dolgot, végül azonban figyelmeztette a jegykezelőt, ezek az apróságok igazán nem festenek tizennyolc évesnek. — Nem érünk rá mindenkinek a személyijét nézegetni — mondta az ajtóban álló asszony. — Különben is minek üti az orrát az én dolgomba? Szabadjára engedve — Sok a kallódó, csavargó gyerek — mondta az eszpresszó asztalánál Szilágyiné. — Ezen segíteni csak közös erővel lehet. Úgy, ha a rendőr mindig szolgálatban van, ha a tanács nem kezeli le arisztokratikusan a civil bejelentőt, ha az iskolaigazgató a saját ügyének érzi a gyerekek sorsát, akkor is, ha délután van, akkor is, ha nyári szünet van. Sokan — a hivatalos szervek dolgozói közül — úgy tekintenek ránk, társadalmi munkásokra, mint valamiféle szedett-vedett, kotnyeles gyülekezetre. Pedig nem azért csináljuk ezt, hogy fontoskodjunk, hanem, hogy segítsünk valamiben. Mennyit cikkeznek a lapokban a magánember közömbösségéről. De, ha megpróbál tenni valamit, akkor egyszeriben a hivatalok vállnak közömbössé? 1967-ben 34 500 gyerek nevelkedett állami gondozásban. De sokkal többen vannak, akik odahaza, szüleiknél élnek szabadjára engedve, elhanyagoltan. A közvélemény mégis inkább az előbbieket sajnálja, az utóbbiak iránt óvatos. Az utcák, terek kis csibészeivel nem nagyon foglalkozik. Ha betörnek egy ablakot, leparittyáznak egy lámpát, megpofoznak egy kisebbet, akkor fölzúdul — egy nyakleves erejéig — az utca, aztán minden megy tovább a maga útján. Én sem szóltam a két forintomért, én se néztem utána, ki volt az a kislány a Duna-parton. Pedig bármennyire nagy is a város, bármennyire rohan is benne az élet, egy-egy apró ember sorsára mindannyiunknak fel kellene figyelnünk. Kereszty András Fekete Sándrunk, Érettségi találkozó Öreg budai vendéglő kerthelyisége, hosszú asztal, körös-körül vén diákok. Harmincöt évvel ezelőtt, 1933- ban ugyanitt rendezték érettségi bankettjüket is. Eljárt az idő alaposan. Negyedfél évtizede aggastyánoknak tartották volna mai önmagukat. Most némi vigaszt nyújt az a sokszor emlegetett statisztikai adat, hogy Magyarországon az átlag korhatár idestova a hetven évet ostromolja. Hol van ez még? Elvégre mindössze 52—54 éves emberekről van szó ... A gyors lábú idő futása leolvasható az arcokról is, de többet mond, ha felkeressük a régi iskolát. Akkor ez volt a felirata: „Budapesti, 1. ker. M. Kir. Áll. Werbőczy István Reálgimnázium”. Ma Petőfi Gimnázium a neve. Hosszú, gyötrelmes út volt a vén diákoknak eljutni Werbőczytől Petőfiig és még tovább ... Csak az egész országgal, a történelemmel együtt tudták megjárni. Gyors névsorolvasás. Érettségizett: 36. Közülük meghalt: 7. Jelképszerűen egyik se természetes halállal. A háború előtt 1 osztálytárs vízbe fúlt, 1 öngyilkos lett; a háborús évek alatt 1 a budapesti légitámadások következtében, 1 valamelyik haláltáborban pusztult el, 2 elesett a fronton; a háború legvégén 1 — valahol Ausztriában — eltűnt. Külföldre távozott: 4. Egyikük sokáig Franciaországban dolgozott mint geológus, két évvel ezelőtt végleg hazajött. Ki mi lett? Akkoriban elég kevés volt a középiskolát végzettek száma, (összehasonlításul: 1968-ban másfélszer annyian érettségiztek, mint amennyien 1933-ban összesen jártak a gimnáziumok mind a nyolc, illetve a többi középiskola mind a négy osztályába). Az osztályból nem tanult tovább: 8. Ezek az érettségi bizonyítvány birtokában vártak, míg például — pályamunkási besorolással — egy vágyva vágyott MÁV-íróasztalhoz jutottak, vagy más kerülő úton vergődtek el valamilyen 70—80 pengős állásba. A tovább tanulók háromnegyed része jogász lett, hogyne, hiszen a jogi doktorátus az égvilágon mindenre képesített, a tanfelügyelőségre éppúgy, mint az adóhivatali főnökségre. A jelenlegi elhelyezkedés végeredményben a következő képet mutatja: tisztviselő lett: 5; főtisztviselő: 7; iparban és a kereskedelemben alsóbb vezető: 4; tanár: 2; orvos: 2; bíró, tudományos munkatárs, újságíró, művész, ügyvéd: 1—1. Nem jött el, sorsa közelebbről nem ismert: 1. Mindez csak a pályafutások külső vázlata. De mi játszódott le belül, mivé formálódtak az agyak-szívek-jellemek? Honnan indultak? Az iskola földrajzi fekvése eléggé meghatározta az osztály tanulóinak társadalmi összetételét. A Werbőczy Reálgimnázium épülete házát a Várhegynek támasztotta, szemben vele az akkor még körülkerített Horváth-kert, a BBTE tornacsarnokával, a Kioszkkal és a Budai Színkörrel, bal kéz felé a Tabán viskói, jobbra a Krisztina, feljebb a naphegyi és a gellérthegyi villák. A tanulók fele tősgyökeres budai családból jött, a papa rangtalan tisztviselő volt, tanár, tanító vagy efféle. Negyedrész felsőbb körökben gyerekszobázott, ugyancsak negyedrész úgynevezett egyszerű gyerek volt, kalauz, levélhordó, hivatali altiszt vagy házmester fia, csak mutatóban egy vagy két munkásgyerek. Az iskola szigorú volt, tanulmányi versenyekben mindig élen járt, a rosta kegyetlenül működött, természetesen mindig lefelé. Az első osztály névsorának az elejét még ma is fújja mindenki: Adorján, Antóni, Binder, Biró, Bodrogi, Czirják, Csorna, Daday... Ez az első nyolc kisdiák például egytől egyig kihullott, talán úgynevezett felsősök se lettek, nem kerültek az érettségi elé. Az érettségi után? Kérvényezés az egyetemre, legalább három fakultásra. (Ma körülbelül 8—10-szer anynyi diák jár felsőfokú iskolába, mint akkor.) A kérvény volt egyébként akkortájt a legemlegetettebb és a leggyakoribb írásmű, mindenhez ez kellett, jól meg is tanították a stilisztikaórán, hogy a kérvénynek van külzete-belzete-felzete. A kérvényező akár állásért, akár egyetemi felvételért esedezett (igen, így kellett akkor fogalmazni), mindig azt írta befejezésül: „Alázatos kérelmemet Nagyméltóságú Úr, Kegyelmes Uram kegyes jóindulatába ajánlva, maradok ...” A kérvényezés kötelező tudományával az egyetemistáknál párosult a házitanítóskodás, az éjszakai tanulás, a segélyekért való koldulás, a kölcsönökért való udvarlás, magáért a megélhetésért való verekedés tudománya is. Csak néhány kiváltságos járt a napos oldalon. Az alma mater nem adhatott bőséges útravalót, megkötötte az álnok kor, megkötötték a tankönyvek. A magyar irodalomban több szó esett Pekár Gyuláról, mint Móricz Zsigmondról, Illyés Gyula vagy József Attila neve természetesen el sem hangzott az órán. A történelemkönyv elítélte a forradalmakat, Dózsa-féle parasztlázadásról beszélt. A főtantárgy, kár lenne szépíteni, az irredentizmus, a sovinizmus, a „Mindent vissza!” jelszó volt. Szerencsére, mindezt túladagolta a tanterv és az oktatás, emiatt az értelmesebb diákoknak már a könyökükön jött ki a sok álhazafias frázis. (Ez a hurkatöltős módszer is érlelgetni kezdte némelyekben a későbbi kiábrándulást, vagy éppen szembefordulást.) Nemcsak a kései hála szépíti a tanárok alakját. Volt köztük, nem is egy, aki ki-kiszólt a kultuszminiszterileg előírt tantervkulisszák mögül, cinkosan összekacsintva a nyitottabb szemű szívű diákokkal. Grexa tanár úr ma is él, történelmi különvéleményét például egy volt tisztiszolgájának a szájába adta, aki — Svejk módjára — kotnyeleskedett és mondott mindenféle politikai illetlenségeket. (Ha nagy volt a nevetés, a tanár mentegetőzve hozzátette: „Ezt nem én mondtam, hanem a csicskásom, Jelasics Panakoszta.) Nem csoda, ha Grexa tanár úr, Miklóssy tanár úrral egyetemben, parlamenti felszólalások vádlottja lett. A harmincas évek végén egy nyilas képviselő „hazafiatlanoknak” minősítette őket, ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattak volna. Voltak persze másfajta tanárok is ... Latinos műveltség járta hajdan. Talán az első közmondás volt, amit a gimnazisták a híres-nevezetes Liber Sextiből tanultak: „Non scholae, sed vitae discimus”, vagyis nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Ez a közmondás a harmincöt éves érettségi találkozó részvevőinek sorsában úgy módosult, hogy őket igazában nem az iskola, hanem az élet tanította meg a legeslegfontosabb tudnivalókra. De hát minek új közmondást gyártani? A Liber Sextiben ott állt a másik: „Historia est magistra vitae”. Bizony, a történelem az élet tanítómestere, tanítása megcáfolhatatlan, hatalmas és hatékony. Szerencsétlen és boldogtalan, aki vak és süket, amikor a történelem szava mennydörög. Szerencsés és boldog, aki felfogja, megérti a történelem törvényét Még szerencsésebb és még boldogabb, aki képes segíteni a történelemnek önmaga nevelésében. A hajnalig tartó beszélgetésen feltárultak az egyéni sorsok, de még inkább kirajzolódott, ami ezekben a sorsokban közös. Mi ez? Szándékosan kerülve a nagy szavakat, a legegyszerűbben és legérthetőbben így lehet ezt kifejezni: a vén diákok többségének sikerült vénen is megőrizniük diákvoltukat, mindvégig tanítható, tanulékony állapotban maradtak. AFÉL ÉVSZÁZAD Ma ötven esztendeje jelentették, hogy Purgly Emil Csanád megyei nagybirtokos (Horthy Miklós osztrák —magyar tengerésztiszt, későbbi kormányzó feleségének rokonsága) még a háborús nyerészkedés megszokott méreteinél is nagyobb üzletet kötött. Tíz hónappal előbb megvásárolta Harkányi János volt miniszter Gyoma melletti birtokát, mégpedig azzal a szándékkal, hogy hamarosan továbbadja. Az ügyes ingatlanspekuláns tíz hónappal a vásárlás után 5 400 000 koronáért adta el egy bornagykereskedőnek a 3 000 000 koronáért vásárolt birtokot. Ugyanezen a napon adtak hírt egy másik hasonló üzletről: Nagy Elemér Gyomor megyei főszolgabíró, Gintner Bálint mérnök és Szomoray Mihály körjegyző egy 500 holdas birtokot vásároltak holdanként 100 koronáért , majd kötelezték a főszolgabíró alá tartozó falvakat, hogy „közcélokra” holdanként 350—400 koronáért vegyenek egy-egy darabot a földterületből. Eljárás egyelőre nem indult. Rajkánál tetőzött a Duna A Duna árhulláma szombaton délben már a magyar szakaszon, Rajkánál tetőzött 415—420 centiméteres vízszinttel. Ebben a térségben tehát néhány nap alatt több mint 270 centiméterrel áradt a folyó. Budapestnél viszont péntektől szombatig még csak 11 centiméterrel emelkedett a vízszint. Vasárnapra már egyméteres, s hétfőre pedig további majdnem másfél méteres áradást várnak. A számítások szerint hétfőn tetőzik az árhullám 480 centiméter körüli vízszinttel. Árvédelmi intézkedésre nincs szükség, hiszen ez az áradás mindössze félig tölti meg a Duna medrét. Tanácsi vizsgálat a fővárosban Az új gazdasági mechanizmus hatását vizsgálták a budapesti tanácsok a kereskedelemben és az áruellátásban. A legtöbb kerületben kedvezőek a tapasztalatok, a nagyobb önállóság új kezdeményezésekre serkenti a vállalatokat. A KÖZÉRT-vállalatok több helyen közvetlen kapcsolatot létesítettek mezőgazdasági nagyüzemekkel és így jobb minőségű, frissebb áruval láthatják el a lakosságot. A Fővárosi Sütőipari Vállalat egyes árudák kedvéért különleges termékek sütését is vállalta. A külső kerületekben egyébként feltűnő, hogy egyes alapvető élelmiszerekből — liszt, cukor stb. — a forgalom némileg visszaesett. Az üzemek jelentős részében ugyanis áttértek az ötnapos munkahétre, emiatt a bejáró dolgozók szombati bevásárlásaikat már a falujukban intézik el. Fokozódott a fogyasztók érdekvédelme, a vevők megkárosítóival szemben a KÖZÉRT-vállalat szigorúbban lép fel. Kispesten az eredmények mellett több hibát is feltárt a vizsgálat. A KÖJÁL jelezte például, hogy a boltok többségében nem működik a hűtőszekrény, illetve éjszakára kikapcsolják. Több tejboltban hiányzik a mosogatáshoz szükséges hideg-meleg víz. A hiányosságok megszüntetésére a tanács határidőt szabott.