Magyar Hírlap, 1968. október (1. évfolyam, 139-169. szám)

1968-10-13 / 151. szám

Falvak tanító nélkiíl Interpelláció húsz pedagógus ügyében A Pedagógusok Lapjának legfrissebb szá­mában Farnas Béla, a csengeri járás szak- szervezeti titkára arról ír, hogy — részben az új elhelyezkedési rendszer következté­ben — ezen a nyáron tizenhat tanító hagy­ta el a járást. A tizenhat eltávozott közül tizenegyen szakképesítés nélkül kezdtek tanítani, és csak a járás jelentős anyagi segítsége tette lehetővé, hogy oklevelet sze­rezhessenek. Most, diplomával a zsebük­ben, új, szebb vidékek után néztek. Nyíregyházától kilencven kilométerre van Csenger. Csengertól három kilomé­terre a határ. A két helység közötti utat este fél nyolc és kilenc óra között tettük meg. Emberrel nem találkoztunk. Az egész járásban — a „végek járásában", ahogy a helybeliek mondják — csönd volt. Talán még a kutyák sem ugattak. Az iskola se nem új, se nem régi, va­kolatának színe típussárga, az ajtók és ablakok kerete típuszöld. Az udvar végé­ben, a két kerítés között szorong a taní­tók ötlakásos háza, és ugyancsak itt, egy kis épületben van — napközben — a já­rási tanács oktatási osztálya. Miért mennek el? — A tizenhat pedagógus ügyében jöt­tünk. — A húsz pedagóguséban. Mióta meg­írtam a cikket — mondja Farnas Béla —, a távozók száma néggyel szaporodott. — Menekülnek a járásból? — Inkább csak elmennek. Nevelőink tíz százaléka. — Cikkében azt írta, ehhez a folyamat­hoz az új elhelyezkedési rendszer is hoz­zájárul. — Föl akartam hívni a figyelmet arra, hogy a pályázásos rendszernek van hát­ránya is. A tanárok szempontjából min­denképpen jó, mert ezentúl nincsenek „röghöz kötve”., De mi lesz velünk, mi lesz a többi szegény és távoleső járással? Szép sorjában mindenki — aki kicsit is elégedetlen — itthagyogat majd bennün­ket. — Mi a megoldás? — Ezen még nem töprengtem, nem is feladatom. De figyelni kell ránk. Figyelni gondjainkra. Állandó tanerőhiánnyal küszködünk. Ezért voltunk kénytelenek szakképesítés nélküli nevelőket alkalmaz­ni; a fiatalok dolgoztak nálunk és tanul­tak is egyúttal. Gondolja meg, mi pénzbe kerülhet: fedezni az útiköltségüket, biz­tosítani a tanuláshoz szükséges időt, gon­doskodni helyettesekről... És most szé­pen elmennek. — Haragszik az eltávozottakra? — Nem. Igazán nem. Sokan családi ok­ból hagytak itt bennünket, mások csak azért, mert jobbat kaptak. De — meg kell mondanom őszintén — nem tudok szem­rehányást tenni nekik. Itt dolgozni, az or­szág legvégében, meglehetősen rossz kul­turális körülmények között, bizonyos fo­kig hősiességet kíván. És azt szoktam mondani, nekünk, a derékhadnak köny- nyebb volt annak idején hősnek lenni, mint most, ezeknek a fiataloknak. Hogy úgy mondjam, a hőssé válás körülményei inkább adottak voltak. Lerombolt ország, meginduló élet, gyerekek, akik örültek annak, hogy tanulhatnak... Az osztályba, ahol először tanítottam, százöt gyerek járt. Az egész járási székhelyen az egy katolikus és a két zsidó oktatóval együtt tízen voltunk nevelők. Most ebben az egy általános iskolában harmincnégytagú a tanári testület. Annak idején, mikor mi, pedagógusok vettük vállunkra az egész község gondját, éreztük önmagunk hő­siességét. Most a fiatalok csak azt érzik, hogy rosszabb körülmények között van­nak, mint kollégáik. Márpedig az ilyes­fajta elégedetlenségből nem származik al­kotás. wr Őszinte vallomások Szamossályi. Tizenkét tanerős iskola. Négyen mentek el. Képesítés nélküliek. Egy házaspár, hogy megoldja lakásgond­ját. Egy asszony, mert férjét áthelyezték. És egy lány, mert férjhez ment. Tyúkod. Huszonkét tanerős iskola. Hat nevelő hagyta ott. Lakás miatt, vagy in­dokolás nélkül, vagy mert férjhez ment. Mind a hatan képesítés nélküli nevelők voltak, mikor az iskolába kerültek. — Miért pályázott meg másik állást? — Látta a községet? — Láttam. Takaros, rendes, sok az új ház. — Az emberekkel beszélt? Akkor tud­ja, hogy szinte mind magának való. Be­húzódnak a házaikba, nézik a televíziót — egyre több a tévé r-, hallgatják a rá­diót vagy lefekszenek aludni. De olvas­ni, tanulni?... Nagyon nehéz még pénzért is kapni valamit tőlük. Hatszáz forintot fizettem egy idős asszonynak azért, hogy kosztoltasson. — Miért nem maradt szülőfalujában? Otthon csak olcsóbb az élet? — Olcsóbb. De ott még annyi tekinté­lyünk sem lenne, mint másutt. Tizen­nyolc—tizenkilenc éves lányként olyan osztály elé állni, amelynek fele tegez minket, vagy szülői értekezletet tartani úgy, hogy közbeszólnak: hadd el lányom, én pólyáztalak, aztán most jobban tudod? Odahaza férjhez sem lehet így menni. Este a faluban — Es másutt? — Nagyon rossz a helyzet. El sem tud­ja képzelni, mennyire rossz. Ha az ember tanul, és mi mind tanulunk, a férjben szellemi társat is keres. Tudja, milyen ke­vés az ilyen férfi. Elmenni sem lehet sen­kivel, mert a falu rögtön a szájára vesz. Olyan kicsi körülöttünk a világ. Nincs színház, nincs társaság, nincs senki az ember közelében. Van néhány orvos, vagy agrármérnök házaspár, de azok nem hív­nak meg magukhoz. Anyagilag annyira fölöttünk állnak, hogy vissza sem tudjuk hívni őket, különben is, úgy fölhígult a pedagógus gárda — annyi a fiatal, a szakképzetlen —, hogy alig van valami tekintélyünk. Orbán Endrével, a járási tanács okta­tási osztályának vezetőjével több órán át beszélgettünk. Ismét szóba került a végek helyzete. Az a távolság, amely elválasztja ezt a vidéket mindattól, ami az országban a kultúrát, a gyarapodást jelenti. Három­szor is meghirdették állásaikat, de csak azok egyharmadát tudták — zömében újra képesítés nélküli pedagógusokkal — be­tölteni. Pedig a járás komoly — szinte azt mondhatni verejtékes — kísérletekkel próbálja kedvezővé tenni az új tanárok helyzetét. Kétszáz forinttal magasabb fi­zetést biztosít a számukra, megoldotta az étkezés kérdését, az elmúlt oktatási évben közel egyhavi fizetésnek megfelelő jutal­mat osztottak pedagógusnapkor. A továb­bi lehetőségek korlátozottak. Lakás — saj­nos — nagyon kevés akad, márpedig az albérletet kevesen vállalják. Nézzük a nyilvántartó lapokat, refrénszerűen tér vissza a két mondat: „önálló otthonhoz jutott... Férjhez ment.” Társtalanság. Egyedüllétben kiszikkadt tanítónők irodalmi emlékképei kísérte­nek. * Este — a második nap estéjén — „szó­rakozni” mentünk. A kis eszpresszóban beat-zenekar játszott, gitár szólt és vil­lanyorgona. A kőpadló néhány négyzet- méternyi foltján két pár táncolt, szőke­hajú magas lány egy fekete fiúval és két fiatal nő, egymással. Vinnyogott a gitár, karjuk és lábuk régi ritmusokra, házi­bulikra, iskolai bálokra emlékezett. Taní­tóképzőbeli társakra, nyíregyházi, debre­ceni, budapesti kirakatokra, a városok éjszakai fényeire. A hőskorok hősöket termelnek ki. A nyugodtabb, építő idők az emberek igé­nyeit ébresztgetik. Kereszty András-FEL ÉVSZÁZAD Ma ötven éve ült össze a szociál­demokrata párt rendkívüli pártgyűlé­se. A napirend: „A béke és Magyaror­szág jövője”. A határozatból: „A párt­gyűlés kimondja, hogy a munkásosz­tálynak kötelessége, hogy a politikai és gazdasági osztályharcnak minden al­kalmas eszközével gyöngítse és nyug­talanítsa az osztályuralom kormányát, és ily módon szervezze meg az orszá­got arra a végső összecsapásra, amely­nek el kell jönnie ...” „... haladékta­lanul meg kell valósítani a teljes po­litikai demokráciát, és az ország ügyeinek intézését ki kell venni azok kezéből, akik a háborúért való teljes felelősséget viselik, akik a dualizmus­nak és a német szövetségi politikának, az itt élő nemzetek nemzeti elnyomá­sának és a dolgozó osztályok politikai és szociális rabságának voltak a kép­viselői.” A határozat egyik pontja megengedi, hogy a párt körülhatárolt időre és megszabott célra irányuló együttműködést létesítsen más pártok­kal. Több mint húszon kétezer üres munkahely Budapesten A fővárosi tanács munkaügyi főosztá­lyának legújabb adatai szerint Budapes­ten 14 209 férfi és 8563 női munkahely vár betöltésre. A különböző budapesti vállalatoknál, intézményeknél 8568 férfi segédmunkás, 4879 szakmunkás, 165 műszaki, 56 admi­nisztratív állásra keresnek pályázót.------------------------------------------------------------------------x ---------------------------­Hogyan fogták el Bodgált, a kétszeres gyermekgyilkost? Ezerkilencszázhatvannyolc szeptember 10- én, kedden délután háromnegyed négykor Csepelen, a Rákóczi Ferenc utca 336. számú ház mögötti akácosban, egy- homokíkal beszórt gödörben holtan talál­tak egy gyermeket. Ruhátlanul. Hasra- fektetve. A kisfiúit megfojtották. Kék babakrém, piros kerékpár A nyomozótisztek 17 méterre a holt- testől megtalálták a fiúcska holmiját. A kockás inget, a szürke rövidnadrágot, a gumitalpú szandált, a csíkos fürdőnadrá­got. És egy kék, félig kinyomott, babakré- mes tubust. A nyomozók a közelben kerékpár- névtáblát is találtak, rajta: Nagy József - né Csepel, Szigetszentmiklósi út 20. In­nen 200 méternyire hevert a piros női kerékpár is, amelyről a névtáblát letör­ték. Nagy Józsefné, a kerékpár tulajdono­sa a holttestben kétségbeesetten ismerte fel kisfiát. A tizenharmadik éves Nagy Jóska reg­gel 9-kor ment el hazulról azzal, hogy átkarikázik a nagymamához. Valóban járt is ott, és fél 11 körül azzal búcsú­zott el nagyanyjától, hogy tornacipőt megy venni. Majd — mint mondta — 11- re odamegy a Csepel Vasmű 3-as szá­mú kapujához, a mamához, aki ott várja. A kisfiú már nem jutott el a mamá­hoz. Meggyilkolták ... Jelentkeznek a tanúk A rendőrség óriási apparátussal meg­indította a nyomozást. Lezárták a kör­nyéket, Pest és Fejér megyébe is átnyúló hatalmas kört húztak, megkezdődtek az igazoltatások, a környező helységek, bú­vóhelyek átvizsgálása és főleg a szem­tanúk felkutatása. A kérdések, amelyekre a nyomozóknak sürgősen választ kellett találniuk, ezek voltak: Merre vezetett fél 11-től Nagy Jóska útja? Kik látták a gyereket? És kivel? A nyomozóknak szerencsére sikerült tanúkat találniuk. Egy idős csepeli há­zaspár a temetőnél kerékpárt toló kis­fiút látott egy férfival. Beszédjüket is hallották. A fiúcska azt kérdezte a fér­fitól: „Még messze van?” Az ismeretlen így válaszolt: „Már nincs messze .. Személyleírást is adtak. Ez többé-ke- vésbé egyezett egy, a rendőrségen jelent­kező másik tanútól kapott személyleírás­sal. Ez a tanú a Rákóczi Ferenc utca 336. számú ház mögötti akácosnál látta a kis­fiút és a férfit. Akiben ő a közeli Rákó­czi Ferenc utca 282. szám alatti cement- üzemi munkásszállásról látásból ismert férfit vélt felismerni. A munkásszálláson kiderült, hogy az adott, személyleírás ráillik arra a férfi­ra, aki augusztus 16-án költözött el. Er­ről a férfiról pedig az a hír járja, hogy beteges hajlamú. A rendőrség megtalálta a férfi hátra­hagyott holmiját. Közte: két kék tubus babakrémet. Az egyik tubus gyártási száma: 120 268. A másiké: 080 268. A Nagy Jóska holtteste mellett talált félig kinyomott tubus száma szintén: 080 268. Vagyis, készült 1968 februárban, szériaszáma 8. Az utóbbi két tubust minden valószí­nűség szerint egyszerre vásárolták. Óriási hajsza indult a férfi után, aki­nek tudták már a nevét is: Bodgál Zol­tán 41 éves, sokszorosan büntetett fog­lalkozásúé Iküli. De amíg a rendőrség Bodgál hollétét megállapította, egy és más még tör­tént... Szeptember 9-én az egyik csepeli ön­kiszolgáló közértben egy férfi rumot akart lopni. Leleplezték, de elengedték. (Másnap, szeptember 10-én fojtották meg Nagy Jóskát.) Ki a tetovált karú rumtolvaj ? Szeptember 12—13-án a gyilkost kereső éjszakai razzián beesik a hálóba, bőrönd­lopás gyanúja miatt egy férfi, aki ezt vallja: „Én kérem 12-én jöttem fel Mis­kolcról.” Hazudott. Mivel csakhamar kiderült, hogy a szeptember 9-én a közértben rum­lopáson kapott személy és ő azonos: Bod­gál Zoltán. Előzetes letartóztatásba kerül. Anélkül azonban, hogy kérdeznék, tagadja, hogy bármilyen köze lenne a gyilkossághoz. Az egyező személy leírás? Még nem bizonyí­ték. Egymagában a babakrémes tubus sem elegendő... , A nyomozók nem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy a tetovált karú Bodgál nemcsak Nagy Jóskának, hanem a Nép­ligetből június 16-án eltűnt Blázsik Pis­tának is a gyilkosa. (A kis Blázsik fiút a céllövöldénél egy tetovált karú férfival látták utoljára.) A gyanút azonban tényekkel, bizonyí­tékokkal kell alátámasztani. Bodgál pe­dig körömszakadtáig tagad. Közben a nyomozás hatalmas energiá­val tovább folyik. Sikerül előkeríteni és a homoszexualitást váltig tagadó Bod- gállal szembeállítani K. László 16 éves fiatalkorút, aki elmondja: „Igen, a sze­retőd voltam, Csepelen az akácosban ...” Aztán egy újabb fontos bizonyíték: a bűnügyi laboratórium speciális vizsgálata megállapítja, hogy Bodgál ruháján a pi­ros festéknyom egyezik a kerékpár piros festékével. A szerencsétlen Nagy Jóska holttestén különbözőféle festékréteget állapítanak meg. Ezekből kettőt az isko­lában szerzett, a harmadik viszont pon­tosan egyezik a Bodgálon talált festék­anyaggal. A jó ideig arrogánsán és arcátlanul ta­gadó Bodgál Zoltán végre beismerő val­lomást tesz: ő csalta ki Nagy Jóskát az akácosba, ahol a szerencsétlen kisfiút megfojtotta, majd a teljesen mezítelen gyereket elásta. Az elvetemült gyilkos így vall: „Meg­fogtam a nyakát, és többé nem tudtam elengedni . ...” Bestiális tette után Bodgál ott ivott tovább a Királyerdőben ... Nem tudtam elengedni a nyakát... De a nyomozók nem elégedtek meg azzal, hogy a gyilkos bevallotta e tettét. Bodgál az egyik kihallgatáskor azt ál­lította, hogy ő június 16-án, az építők napján kint volt ugyan a Népligetben, ahol K. Lászlóval heverészett... De on­nan „partnerével” Csepelre távozott. Szembesítés a fiatalemberrel. K. László ezen a napon bizonyítottan nem is tar­tózkodott Budapesten. A rendszeres kihallgatások, a szívós nyomozómunka, a bizonyítékokért folyó hihetetlenül nehéz küzdelem végre meg­hozta az eredményt: Bodgál Zoltán Ö6Z- szeomlik. Aztán elmondja: Blázsik Istvánt azzal az ürüggyel csalta el a Népligetből, hogy ismer egy jobb céllövöldét, ahol többet is lehet nyerni. A fiúcska a játék hevében, hiszen Bodgál addig már 70 forintért lövetett a gye­rekkel, ráállt, hogy a férfival megy. Vil­lamosra szálltak, majd a Boráros térnél Bodgál bambit itatott a gyerekkel. De a pohárba szeszt is öntött... Aztán felül­tek a csepeli gyorsvasútra. Majd a 38/B-s autóbuszra. Bodgál a fiúcskát a végállomásig vitte ... A gyerekről ezt mondja: „Blázsik István kedves, értelmes fiú volt, amikor elkezdtem vele, tiltakozott, azt mondta, nem, hallotta, hogy ez rossz... Nem tudtam elengedni a nya­kát .. Bodgál szeptember 30-án hatósági ta­núk és az ügyészség képviselőinek jelen­létében a csepeli Rákóczi Ferenc utca 336. számú ház mögötti akácosban meg­mutatta, hol ásta el június 16-án a nép­ligeti céllövölde elől néhány üveg bam­bival és néhány darab süteménnyel el­csalt Blázsik Pistát. A két kisfiú holtteste egymástól alig 10 méterre feküdt. Tudnia kell, mi vár rá ! Utoljára csaknem tíz esztendeje fordult elő hasonló bűncselekmény Magyarorszá­gon. Akkor Szőnyben Pente Béla és Var-, ga Miklós csalták el a 11 éves Pintér Palit és ölték meg a kisfiút... Pentét és Vargát felakasztották. Bodgál Zoltánnak, aki eddig összesen 18 évet töltött különböző bűnökért bör­tönben és aki 7 év után csak tavaly szep­temberben szabadult, tudnia kell, mi vár rá... Várkonyi András 6 1968. OKTOBER 13, VASÁRNAP_______________________________________________HAZAI KORKÉP ________________ MflGYOR Hírlap

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék