Magyar Hírlap, 1968. október (1. évfolyam, 139-169. szám)
1968-10-13 / 151. szám
6 1968. OKTÓBER 13. VASÁRNAP_______________________________________________HAZAI KORKÉP ________________ MAAGYOR HÍrlap Falvak tanító nélkül Interpelláció húsz pedagógus ügyében A Pedagógusok Lapjának legfrissebb számában Farkas Béla, a csengeri járás szakszervezeti titkára arról ír, hogy — részben az új elhelyezkedési rendszer következtében — ezen a nyáron tizenhat tanító hagyta el a járást. A tizenhat eltávozott közül tizenegyen szakképesítés nélkül kezdtek tanítani, és csak a járás jelentős anyagi segítsége tette lehetővé, hogy oklevelet szerezhessenek. Most, diplomával a zsebükben, új, szebb vidékek után néztek. Nyíregyházától kilencven kilométerre van Csenger. Csengertől három kilométerre a határ. A két helység közötti utat este fél nyolc és kilenc óra között tettük meg. Emberrel nem találkoztunk. Az egész járásban — a „végek járásában", ahogy a helybeliek mondják — csönd volt. Talán még a kutyák sem ugattak. Az iskola se nem új, se nem régi, vakolatának színe típussárga, az ajtók és ablakok kerete típuszöld. Az udvar végében, a két kerítés között szorong a tanítók ötlakásos háza, és ugyancsak itt, egy kis épületben van — napközben — a járási tanács oktatási osztálya. Miért mennek el? — A tizenhat pedagógus ügyében jöttünk. — A húsz pedagóguséban. Mióta megírtam a cikket — mondja Farkas Béla —, a távozók száma néggyel szaporodott. — Menekülnek a járásból? — Inkább csak elmennek. Nevelőink tíz százaléka. — Cikkében azt írta, ehhez a folyamathoz az új elhelyezkedési rendszer is hozzájárul. — Föl akartam hívni a figyelmet arra, hogy a pályázásos rendszernek van hátránya is. A tanárok szempontjából mindenképpen jó, mert ezentúl nincsenek „röghöz kötve”., De mi lesz velünk, mi lesz a többi szegény és távoleső járással? Szép sorjában mindenki — aki kicsit is elégedetlen — itthagyogat majd bennünket. — Mi a megoldás? — Ezen még nem töprengtem, nem is feladatom. De figyelni kell ránk. Figyelni gondjainkra. Állandó tanerőhiánnyal küszködünk. Ezért voltunk kénytelenek szakképesítés nélküli nevelőket alkalmazni; a fiatalok dolgoztak nálunk és tanultak is egyúttal. Gondolja meg, mi pénzbe kerülhet: fedezni az útiköltségüket, biztosítani a tanuláshoz szükséges időt, gondoskodni helyettesekről... És most szépen elmennek. — Haragszik az eltávozottakra? — Nem. Igazán nem. Sokan családi okból hagytak itt bennünket, mások csak azért, mert jobbat kaptak. De — meg kell mondanom őszintén — nem tudok szemrehányást tenni nekik. Itt dolgozni, az ország legvégében, meglehetősen rossz kulturális körülmények között, bizonyos fokig hősiességet kíván. És azt szoktam mondani, nekünk, a derékhadnak könynyebb volt annak idején hősnek lenni, mint most, ezeknek a fiataloknak. Hogy úgy mondjam, a hőssé válás körülményei inkább adottak voltak. Lerombolt ország, meginduló élet, gyerekek, akik örültek annak, hogy tanulhatnak... Az osztályba, ahol először tanítottam, százöt gyerek járt. Az egész járási székhelyen az egy katolikus és a két zsidó oktatóval együtt tízen voltunk nevelők. Most ebben az egy általános iskolában harmincnégytagú a tanári testület. Annak idején, mikor mi, pedagógusok vettük vállunkra az egész község gondját, éreztük önmagunk hősiességét. Most a fiatalok csak azt érzik, hogy rosszabb körülmények között vannak, mint kollégáik. Márpedig az ilyesfajta elégedetlenségből nem származik alkotás. Az Őszinte vallomások Szamossályi. Tizenkét tanerős iskola. Négyen mentek el. Képesítés nélküliek. Egy házaspár, hogy megoldja lakásgondját. Egy asszony, mert férjét áthelyezték. És egy lány, mert férjhez ment. Tyúkod. Huszonkét tanerős iskola. Hat nevelő hagyta ott. Lakás miatt, vagy indokolás nélkül, vagy mert férjhez ment. Mind a hatan képesítés nélküli nevelők voltak, mikor az iskolába kerültek. — Miért pályázott meg másik állást? — Látta a községet? — Láttam. Takaros, rendes, sok az új ház. — Az emberekkel beszélt? Akkor tudja, hogy szinte mind magának való. Behúzódnak a házaikba, nézik a televíziót — egyre több a tévé !, hallgatják a rádiót vagy lefekszenek aludni. De olvasni, tanulni?... Nagyon nehéz még pénzért is kapni valamit tőlük. Hatszáz forintot fizettem egy idős asszonynak azért, hogy kosztoltasson. — Miért nem maradt szülőfalujában? Otthon csak olcsóbb az élet? — Olcsóbb. De ott még annyi tekintélyünk sem lenne, mint másutt. Tizennyolc—tizenkilenc éves lányként olyan osztály elé állni, amelynek fele tegez minket, vagy szülői értekezletet tartani úgy, hogy közbeszólnak: hadd el lányom, én pólyázzalak, aztán most jobban tudod? Odahaza férjhez sem lehet így menni. Este a faluban — És másutt? — Nagyon rossz a helyzet. El sem tudja képzelni, mennyire rossz. Ha az ember tanul, és mi mind tanulunk, a férjben szellemi társat is keres. Tudja, milyen kevés az ilyen férfi. Elmenni sem lehet senkivel, mert a falu rögtön a szájára vesz. Olyan kicsi körülöttünk a világ. Nincs színház, nincs társaság, nincs senki az ember közelében. Van néhány orvos, vagy agrármérnök házaspár, de azok nem hívnak meg magukhoz. Anyagilag annyira fölöttünk állnak, hogy vissza sem tudjuk hívni őket, különben is, úgy fölhígult a pedagógus gárda — annyi a fiatal, a szakképzetlen —, hogy alig van valami tekintélyünk. Orbán Endrével, a járási tanács oktatási osztályának vezetőjével több órán át beszélgettünk. Ismét szóba került a végek helyzete. Az a távolság, amely elválasztja ezt a vidéket mindattól, ami az országban a kultúrát, a gyarapodást jelenti. Háromszor is meghirdették állásaikat, de csak azok egyharmadát tudták — zömében újra képesítés nélküli pedagógusokkal — betölteni. Pedig a járás komoly — szinte azt mondhatni verejtékes — kísérletekkel próbálja kedvezővé tenni az új tanárok helyzetét. Kétszáz forinttal magasabb fizetést biztosít a számukra, megoldotta az étkezés kérdését, az elmúlt oktatási évben közel egyhavi fizetésnek megfelelő jutalmat osztottak pedagógusnapkor. A további lehetőségek korlátozottak. Lakás — sajnos — nagyon kevés akad, márpedig az albérletet kevesen vállalják. Nézzük a nyilvántartó lapokat, refrénszerűen tér vissza a két mondat: „önálló otthonhoz jutott... Férjhez ment.” Társtalanság. Egyedüllétben kiszikkadt tanítónők irodalmi emlékképet kísértenek. * Este — a második nap estéjén — „szórakozni” mentünk. A kis eszpresszóban beat-zenekar játszott, gitár szólt és villanyorgona. A kőpadló néhány négyzetméternyi foltján két pár táncolt, szőkehajú magas lány egy fekete fiúval és két fiatal nő, egymással. Vinnyogott a gitár, karjuk és lábuk régi ritmusokra, házibulikra, iskolai bálokra emlékezett. Tanítóképzőbeli társakra, nyíregyházi, debreceni, budapesti kirakatokra, a városok éjszakai fényeire. A hőskorok hősöket termelnek ki. A nyugodtabb, építő idők az emberek igényeit ébresztgetik. Kereszty András -FÉL ÉVSZÁZAD Ma ötven éve ült össze a szociáldemokrata párt rendkívüli pártgyűlése. A napirend: „A béke és Magyarország jövője”. A határozatból: „A pártgyűlés kimondja, hogy a munkásosztálynak kötelessége, hogy a politikai és gazdasági osztályharcnak minden alkalmas eszközével gyöngítse és nyugtalanítsa az osztályuralom kormányát, és ily módon szervezze meg az országot arra a végső összecsapásra, amelynek el kell jönnie ...” „... haladéktalanul meg kell valósítani a teljes politikai demokráciát, és az ország ügyeinek intézését ki kell venni azok kezéből, akik a háborúért való teljes felelősséget viselik, akik a dualizmusnak és a német szövetségi politikának, az itt élő nemzetek nemzeti elnyomásának és a dolgozó osztályok politikai és szociális rabságának voltak a képviselői.” A határozat egyik pontja megengedi, hogy a párt körülhatárolt időre és megszabott célra irányuló együttműködést létesítsen más pártokkal. Több mint húszonkétezer üres munkahely Budapesten A fővárosi tanács munkaügyi főosztályának legújabb adatai szerint Budapesten 14 209 férfi és 8563 női munkahely vár betöltésre. A különböző budapesti vállalatoknál, intézményeknél 8568 férfi segédmunkás, 4879 szakmunkás, 165 műszaki, 56 adminisztratív állásra keresnek pályázót. ------------------------------------------------------------------------- ---------------------------Hogyan fogták el Bodgárt, a kétszeres gyermekgyilkost? Ezerkilencszázhatvannyolc szeptember 10- én, kedden délután háromnegyed négykor Csepelen, a Rákóczi Ferenc utca 336. számú ház mögötti akácosban, egyhomokkal beszórt gödörben holtan találtak egy gyermeket. Ruhátlanul. Hasrafektetve. A kisfiúit megfojtották. Kék babakrém, piros kerékpár A nyomozótisztek 17 méterre a holttestől megtalálták a fiúcska holmiját. A kockás inget, a szürke rövidnadrágot, a gumitalpú szandált, a csíkos fürdőnadrágot. És egy kék, félig kinyomott, babakrémes tubust. A nyomozók a közelben kerékpárnévtáblát is találtak, rajta: Nagy Józsefné Csepel, Szigetszentmiklósi út 20. Innen 200 méternyire hevert a piros női kerékpár is, amelyről a névtáblát letörték. Nagy Józsefné, a kerékpár tulajdonosa a holttestben kétségbeesetten ismerte fel kisfiát. A tizenharmadik éves Nagy Jóska reggel 9-kor ment el hazulról azzal, hogy átkarikázik a nagymamához. Valóban járt is ott, és fél 11 körül azzal búcsúzott el nagyanyjától, hogy tornacipőt megy venni. Majd — mint mondta — 11- re odamegy a Csepel Vasmű 3-as számú kapujához, a mamához, aki ott várja. A kisfiú már nem jutott el a mamához. Meggyilkolták ... Jelentkeznek a tanúk A rendőrség óriási apparátussal megindította a nyomozást. Lezárták a környéket, Pest és Fejér megyébe is átnyúló hatalmas kört húztak, megkezdődtek az igazoltatások, a környező helységek, búvóhelyek átvizsgálása és főleg a szemtanúk felkutatása. A kérdések, amelyekre a nyomozóknak sürgősen választ kellett találniuk, ezek voltak: Merre vezetett fél 11-től Nagy Jóska útja? Kik látták a gyereket? És kivel? A nyomozóknak szerencsére sikerült tanúkat találniuk. Egy idős csepeli házaspár a temetőnél kerékpárt toló kisfiút látott egy férfival. Beszédjüket is hallották. A fiúcska azt kérdezte a férfitól: „Még messze van?” Az ismeretlen így válaszolt: „Már nincs messze .. Személyleírást is adtak. Ez többé-kevésbé egyezett egy, a rendőrségen jelentkező másik tanútól kapott személyleírással. Ez a tanú a Rákóczi Ferenc utca 336. számú ház mögötti akácosnál látta a kisfiút és a férfit. Akiben ő a közeli Rákóczi Ferenc utca 282. szám alatti cementüzemi munkásszállásról látásból ismert férfit vélt felismerni. A munkásszálláson kiderült, hogy az adott, személyleírás ráillik arra a férfira, aki augusztus 16-án költözött el. Erről a férfiról pedig az a hír járja, hogy beteges hajlamú. A rendőrség megtalálta a férfi hátrahagyott holmiját. Közte: két kék tubus babakrémet. Az egyik tubus gyártási száma: 120 268. A másiké: 080 268. A Nagy Jóska holtteste mellett talált félig kinyomott tubus száma szintén: 080 268. Vagyis, készült 1968 februárban, szériaszáma 8. Az utóbbi két tubust minden valószínűség szerint egyszerre vásárolták. Óriási hajsza indult a férfi után, akinek tudták már a nevét is: Bodgál Zoltán 41 éves, sokszorosan büntetett foglalkozásnélküli. De amíg a rendőrség Bodgál hollétét megállapította, egy és más még történt... Szeptember 9-én az egyik csepeli önkiszolgáló közértben egy férfi rumot akart lopni. Leleplezték, de elengedték. (Másnap, szeptember 10-én fojtották meg Nagy Jóskát.) Ki a tetovált karú rumtolvaj ? Szeptember 12—13-án a gyilkost kereső éjszakai razzián beesik a hálóba, bőröndlopás gyanúja miatt egy férfi, aki ezt vallja: „Én kérem 12-én jöttem fel Miskolcról.” Hazudott. Mivel csakhamar kiderült, hogy a szeptember 9-én a közértben rumlopáson kapott személy és ő azonos, Bodgár Zoltán. Előzetes letartóztatásba kerül. Anélkül azonban, hogy kérdeznék, tagadja, hogy bármilyen köze lenne a gyilkossághoz. Az egyező személy leírás? Még nem bizonyíték. Egymagában a babakrémes tubus sem elegendő... . A nyomozók nem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy a tetovált karú Bodgál nemcsak Nagy Jóskának, hanem a Népligetből június 16-án eltűnt Blázsik Pistának is a gyilkosa. (A kis Blázsik fiút a céllövöldénél egy tetovált karú férfival látták utoljára.) A gyanút azonban tényekkel, bizonyítékokkal kell alátámasztani. Bodgál pedig körömszakadtáig tagad. Közben a nyomozás hatalmas energiával tovább folyik. Sikerül előkeríteni és a homoszexualitást váltig tagadó Bodgárlal szembeállítani K. László 16 éves fiatalkorút, aki elmondja: „Igen, a szeretőd voltam, Csepelen az akácosban ...” Aztán egy újabb fontos bizonyíték: a bűnügyi laboratórium speciális vizsgálata megállapítja, hogy Bodgár ruháján a piros festéknyom egyezik a kerékpár piros festékével. A szerencsétlen Nagy Jóska holttestén különbözőféle festékréteget állapítanak meg. Ezekből kettőt az iskolában szerzett, a harmadik viszont pontosan egyezik a Bodgáron talált festékanyaggal. A jó ideig arrogánsan és arcátlanul tagadó Bodgár Zoltán végre beismerő vallomást tesz: ő csalta ki Nagy Jóskát az akácosba, ahol a szerencsétlen kisfiút megfojtotta, majd a teljesen mezítelen gyereket elásta. Az elvetemült gyilkos így vall: „Megfogtam a nyakát, és többé nem tudtam elengedni . ...” Bestiális tette után Bodgál ott ivott tovább a Királyerdőben ... Nem tudtam elengedni a nyakát... De a nyomozók nem elégedtek meg azzal, hogy a gyilkos bevallotta e tettét. Bodgál az egyik kihallgatáskor azt állította, hogy ő június 16-án, az építők napján kint volt ugyan a Népligetben, ahol K. Lászlóval heverészett... De onnan „partnerével” Csepelre távozott. Szembesítés a fiatalemberrel. K. László ezen a napon bizonyítottan nem is tartózkodott Budapesten. A rendszeres kihallgatások, a szívós nyomozómunka, a bizonyítékokért folyó hihetetlenül nehéz küzdelem végre meghozta az eredményt: Bodgár Zoltán összeomlik. Aztán elmondja: Blázsik Istvánt azzal az ürüggyel csalta el a Népligetből, hogy ismer egy jobb céllövöldét, ahol többet is lehet nyerni. A fiúcska a játék hevében, hiszen Bodgár addig már 70 forintért lövetett a gyerekkel, ráállt, hogy a férfival megy. Villamosra szálltak, majd a Boráros térnél Bodgár bambit itatott a gyerekkel. De a pohárba szeszt is öntött... Aztán felültek a csepeli gyorsvasútra. Majd a 38/B-s autóbuszra. Bodgár a fiúcskát a végállomásig vitte ... A gyerekről ezt mondja: „Blázsik István kedves, értelmes fiú volt, amikor elkezdtem vele, tiltakozott, azt mondta, nem, hallotta, hogy ez rossz... Nem tudtam elengedni a nyakát .. Bodgár szeptember 30-án hatósági tanúk és az ügyészség képviselőinek jelenlétében a csepeli Rákóczi Ferenc utca 336. számú ház mögötti akácosban megmutatta, hol ásta el június 16-án a népligeti céllövölde elől néhány üveg bambival és néhány darab süteménnyel elcsalt Blázsik Pistát. A két kisfiú holtteste egymástól alig 10 méterre feküdt. Tudnia kell, mi vár rá ! Utoljára csaknem tíz esztendeje fordult elő hasonló bűncselekmény Magyarországon. Akkor Szőnyben Pente Béla és Varga Miklós csalták el a 11 éves Pintér Palit és ölték meg a kisfiút... Pentét és Vargát felakasztották. Bodgár Zoltánnak, aki eddig összesen 18 évet töltött különböző bűnökért börtönben és aki 7 év után csak tavaly szeptemberben szabadult, tudnia kell, mi vár rá... Várkonyi András