Magyar Hírlap, 1968. november (1. évfolyam, 170-199. szám)

1968-11-07 / 176. szám

PREMIER: MA Kortársaink A műfaj —"“­ Az utóbbi időben a szocia- A műfaj lista országokban új filmtí­­■ tí­pus született. Képviselői sza­kítottak a hagyományos elképzelésekkel, s életközelből próbálják a változó, for­málódó világot a legpuritánabb eszközök­kel érzékeltetni, visszaadni. Korábban a film igyekezett a benne felmerült kérdésekre, ha nem is receptet, de nagyon egyértelmű feleletet adni. Egy-egy film a maga módján lezárt egy­séget alkotott, „szabályszerű” — szomo­rú vagy vidám — befejezésű volt. A Vé­ge szó pontot tett a hősök sorsa után, le­zárta a felvetett kérdést. Az ehhez szokott mozilátogató befeje­zetlennek érzi például Kovács András Falak című filmjének történetét. A Kor­társaink rendezője, Julia Rajzman hozzá hasonlóan töprengésre kívánja késztetni a nézőket, gondolkodásra és állásfogla­lásra. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a moziban ülő nem teljesen kész, lezárt, megoldott alkotást lát, hanem tovább kell gondolni a problémát, megvívni ve­le. Ha felvetődik benne a kérdés, mit tenne ő a hős helyében. A téma A Kortársaink nem ott kezdő- A téma­dik, ahol a két főszereplő, Gu­­­­banov mérnök, az építkezés ve­zetője és Nyitocskin kutatóvegyész a tá­voli Berjozovkából a vegyikombinát épít­kezéséről Moszkvába érkezik. A történet szálai jóval távolabbra nyúlnak vissza. Bizonyára sokan emlékeznek még Julij Rajzman rendező és Jevgenyij Gabrilo­­vics forgatókönyvíró Budapesten is bemu­tatott, tíz esztendővel korábban készült Életem árán című filmjére. Az alkotók ebben arról az időt formáló közkatona tí­pusáról kívántak szólni, aki élete árán is diadalra vitte a lenini ügyet. Ennek az akkori Gubanovnak a fia a Kortársaink hőse!­s más­kor gyermeke, más körülmé­nyek között harcol. Neki ma nem az éle­tét kell kockáztatnia, legfeljebb pozíció­ját, vezetői helyét, de — és ez a konflik­tus alapja — önmaga korábbi álláspont­jával is meg kell harcolnia a haladásért. A filmben felvetett ipari probléma — szénből vagy olajból állítsák elő a cae­­tánt? felépüljön-e a megkezdett kombi­nát, vagy vesszen a befektetés? — csu­pán apropó arra, hogy a nézőpontok, ma­gatartások két pólus körül kikristályosod­hassanak. Ezernyi érdek ütközik a dön­tés, a felelősség kérdése körül. A néző hallgatja a vita érveit, és meghökkent hiszen ez is, az is meggyőző. A hős Az Életem árán Gubanovja, az A hős apa hős volt, a szó klasszikus ér­­_______ telmében. Embertelen körülmé­nyek közepette az ügyet szolgálta, kitar­tott, épített, harcolt és meghalt. Nem szo­bor, mégis fel kell nézni rá. A fia köz­napi ember, de méltó utód. Túl tud emel­kedni a maga érdekein, ha a közösségről van szó, és messzebbre lát. Nagyságából mit sem von le az, hogy családi problé­máiban rosszul ítél. A konfliktus A Kortársaink drámája A konfliktus két gyújtóponton izzik ---------------------- fel: a köz- és a ma­gánéletben. Az előbbi síkon a rugalmas, modern szemlélet csap össze a bo­nyolult helyzetekre vontatottan reagáló bürokratikus, konzervatív felfogással. A film Karlovy Vary-i bemutatója alkal­mával az egyik kritikus szellemesen ha­sonlította Gubanovot és Nyitocskint Don Quijotéhoz és Sancho Pansához. Való igaz, Nyikolaj Plotnyikov színészalkatá­ban van valami azonosság a spanyol pa­rasztnak nemcsak figurájával, de furfan­gos józan észjárásával is. A tervek meg­változtatásáért folyó küzdelemben, a két ember hivatalról hivatalra, minisztérium­ból minisztériumba való járkálásában — állandóan ismétlődő mozzanat — van va­lami a szélmalomharcból. Ám — és ez a különbség: Gubanov alapjelleme nem az álmodozás, nem a délibábkergetés. Céltudatossága erős biztosíték arra, hogy a maradiság, a bürokrácia szélmalmai nem győzedelmeskedhetnek. A magánéletben viszont a frontok jó­val kuszáltabbak. Itt Gubanov magatar­tása sem egyértelmű. Elítéli fia tervezett házasságát, azt az elhatározását, hogy az esti szakon folytatja tanulmányait. Érte­­lem és érzelem, egy kicsit két nemzedék erkölcsi, szemléleti felfogása szegeződik szembe egymással. S ezt még inkább mo­tiválja Gubanov volt feleségének, maradi, merev magatartása. Van abban valami ellentmondásos, szinte tragikus, hogy Gubanov, aki a jö­vőt akarja szolgálni — éppen fiát, a jövő képviselőjét nem tudja maradéktalanul megérteni.­­ Rajzman töprengésre akar kész- A Stílus tenni, ennek érdekében optimá­­------------- lisan életszerűvé, valóságérté­kűvé teszi filmjét Óvakodik a „szép” beállításoktól, az optikailag hatásos (túl­ságosan is hatásos, a figyelmet maguk­ra vonó, tehát öncélú) felvételektől. Az önmagáért való szépség ugyanis furcsa módon mindig elvesz valamit az igazság valóságából. A Kortársaink — puritán stílusú alkotás. Beállításai tartózkodóak, nyugalmasak, s minthogy itt is, akár a Falakban a párbeszéd, a vita, a gondolat a lényeg, a rendezés mindenekelőtt ezt helyezi előtérbe. A stílus A színészi játék A színészvezetés a A színészi játék rendezői koncepció --------------------------- függvénye. Ennek megfelelően Igor Vlagyimirov (Gubanov) és a többiek a legteljesebb életszerűségre, törekedve, szinte egybeolvadnak az ábrá­zolandó alakkal. A helyzeteket érzelmi­leg tolmácsolják, színészileg inkább csak annyira, hogy a néző valóságosnak lássa őket. Egyedül Nyikolaj Plotnyikov művé­szi egyénisége nem volt képes a mester­ség jó értelemben vett fogásairól lemon­dani. Alakítása — bár, ellentétben van az egységes puritán stílussal — mégsem hat bántóan: éppen fölényes színészi fegy­vertárával formált valóban sokáig emlé­kezetes, életszerű figurát. (Karlovy Va­­ryban méltán kapta érte a legjobb színé­szi alakítás díját.) Utószó A budapesti bemutatón a 49 Utószó éves szovjet filmgyártás kö­--------------- szönti ezzel az alkotással az 51 éves forradalmat. A két dátum közötti csekély különbség jelzi, hogy a szovjet filmművészet a forradalom szülötte. Év­tizedeken át tükrözője volt a hatalmas ország és népe örömeinek, gondjainak, eredményeinek. E mostani film őszinte­sége feltételezi és jelzi a művészi kife­jezés magas fokú szabadságát. Nem a rendező „lojális” vagy az illetékesek, „li­berálisak” , hanem közösen szolgálják a jó ügyet. A szovjet film mesterei ma már nem elégednek meg a valóság egyszerű tükrö­zésével, hanem maguk is részt kívánnak venni, s nagy erővel, az emberek tuda­tának formálásában is. Ábel Péter . mcw MIETBB Himip__________________)J SZEMŰ EMLÉKEZÉS_____________________»«,kövembe* 7. csűre»«« NI reklám- és katalógus­a szovjet gyártmányú exportcikkekről szóló különféle katalógusokat, prospektusokat és más tájékoztató anyagokat kaphat és rendelhet Irodánk hétfőn, szerdán és pénteken, reggel fél kilenctől délután négy óráig van nyitva (Déli 1 és 2 óra között ebédszünet.) LÁTOGASSA MEG IRODÁNKAT! A Szovjetunió Magyarországi Kereskedelmi Képviselete Budapest, VI., Bajza utca 42. Telefon: 315-609 A vörös strázsa „Meghoztuk a fotelt,­Lenin félvtárs” Az öreg hosszan, szótlanul nézett ki az ablakon. — Hogy repül az idő... Pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy Leninnel ta­lálkoztam ... Tompach János, a nyugdíjas pomázi kőműves, az egykori vörös strázsa halkan beszélt. Az első világháború idején fog­ságba került. Egy orosz papírgyárban, Stancila Okolovkán dolgozott. A gyár az erdő közepén épült. Nemigen járt arrafelé idegen ember. Egyszer egy öreg, szakadt gúnyájú paraszt tévedt arra. Különös dol­gokat beszélt. — Vihar készül, kedveseim, nagy vihar. Meglátjátok. Meginognak belé a paloták, a mi kunyhóinkon még a szalmaszál sem rezdül... Nevettek az öregen: — Bolondokat beszélsz, apó. Ki látott még olyan vihart, amely nem árt a vis­kóknak, s megingatja a palotákat...? Az öreg csak a fejét rázta. — Csodálatos vihar lesz, meglátjátok. Azzal elment. Nemsokára hozzájuk, az erdőbe is eljutott a hír: kitört a forrada­lom...! Magyarok, heten elhatározták: hazaindulnak. Kimentek az állomásra. Szakadatlanul dübörögtek a katonavona­tok. Felültek ők is. Csattogott, vágtatott ve­lük a vonat. S nemsokára Moszkvába ér­tek. A pályaudvaron tanakodtak. No most hová, merre. Hanem... a szegény ember meg a hadifogoly útja valahogy mindig találkozik. Régi cimborák szólították meg őket, így kerültek be a Kreml parancs­nokságához, az őrséghez. Ott ismerték meg Malikovot, a vörös tengerészt, őr­mester volt a sarzsija. Azok a csodálatos harangok Tompach János egy esztendeig szolgált a Kremlben. Mint kőműves, különösen szeretett sétálni a hatalmas épületben, fi­gyelte az érdekes építészeti remekművet. Különösen sokat járt a vártoronyban, ahol a harangok voltak. Szám szerint hu­szonnégy. Ott dolgozott az óraszerkezeten egy német mester. Egyik harangból re­­szelgetett, a másikhoz meg hozzáöntött különféle ötvözetű anyagot. Valahányszor érdeklődtek, mit művel, mi készül, kurtán-furcsán elutasította őket. Puhatolóztak a parancsnoknál is. Mali­kov csak nevetett. Hagyják nyugodtan dolgozni a németet. Hát... a kántor tud­ja, mit énekel. Ha a parancsnoknak jó, nekik ugyan édes mindegy. Ha nem, egy­szer megszólaltak a harangok, de ho­gyan! ... A meglepetéstől csak néztek egymásra. S amint hallgatták, valami kü­lönös érzés támadt bennük. Katonák vol­tak, sokszor rájuk ijesztett a halál. Egyi­kük sem volt különösen lágy szívű ember, de akkor, ott... kiesett a szemükből a könny. Mert az Internacionálét zengték azok a harangok, csodálatosan ... A fehér hajú ember kis szünetet tartott. A Kremlben levő túszokat is ők ketten — Leboviccsal, a bajtársával — látták el. Mindketten több nyelven beszéltek, Lebo­­vics még tatárul is tudott. Ott volt a perzsa konzul, több magasrangú francia tiszt, meg egy szakállas, cvikkeres öregúr, Bruszilov cári táborszernagy. Na és, majd elfelejti: Jelena, a szerb királyné. A 388-as szobában. Magas, fekete asszony volt, valamikor szemrevaló fehérnép lehe­tett, de már kissé eljárt felette az idő. Hanem a fasírtos kását nagyon unta. Va­lahányszor bevitte neki az ebédet, Jelena mindig kötődött vele: — Mondja, miért nem hoz már egy sze­gedi gulást? Egyszer majdnem megfelelt rá, amúgy magyarosan. Azért, asszonyom, mert a ká­sát nem kell nagyon rágni... Még azon­ban idejében visszaszívta. A forradalmár nem sért meg egy nőt, ha az mindjárt a királyné is. Az első találkozás... A napot pontosan már nem tudja. 1918- ban volt, amikor először találkozott Le­ninnel. Abban az időben történt, amikor Lenint megsebesítették, s úgy érkezett betegen Moszkvába, a Kremlbe. Lenin elvtárs abba az épületbe költözött, ahol az ő szállásuk is volt. Azelőtt apácáké volt az épület. Manászka-háznak hívták. Ép­pen a telefonnál volt — emlékszik rá ma is —, amikor Malikov telefonált. Sürgősen menjenek át a cári palotába, s vigyenek fel a szállásuk fölé, a negyedik emeletre egy kényelmes fotelt. Az igazat megvall­va, kicsit meglepődött. Nem a parancson, mert a forradalmár nem csodálkozik semmin. Ha azt mondja a parancsnoka, most pedig elvtársak, letartóztatjuk az ideiglenes kormányt, a forradalmár megy, s lefogja a burzsoákat. Ő azon lepődött meg, ahogyan Malikov beszélt. Szinte még most is a fülébe cseng a vörös tengerész hangja. Aki pedig nem gazsulált senki előtt Fütyült a királyokra, hercegekre, címekre, rangokra. Szigorú, kemény em­ber volt, s valahogy olyan furcsa, lágy volt a hangja, majdhogynem könyörgött: — Tompach, aztán nagyon vigyázzatok. Nehogy zajt üssetek, mert azt a fotelt — Lenin elvtársnak viszitek! Tudod... Le­nin elvtársnak most... pihennie kell . II Akkor valójában még nem ismerte úgy közelebbről Lenint. De maga is kíváncsi volt: ki lehet az az ember, akit a pa­rancsnokuk ilyen nagy tiszteletben tart. A legkényelmesebb fotelt választották ki a cári palotában. Fene nagy úré lehetett. Hatalmas, nehéz alkotmány volt. Súlyos tölgyből faragták, plüssel volt bevonva. A főlépcsőn nem boldogultak, mert tele volt emberekkel. Katonákkal, civilekkel vegyesen. A csigalépcsőn igyekeztek fel­jutni. Amikor odaértek, kopogtattak Le­nin elvtárs szobája ajtaján, ahogy a tisz­tesség kívánja. S benyitottak: — Meghoztuk a fotelt, Lenin elvtárs! Hárman voltak­ a szobában. Lenin elv­társ, egy idősebb asszony — aki talán a nővére lehetett — s egy katonatiszt. Ő a szemével Lebovics felé vágott. Tegyük he­lyére a fotelt szaporán, ne látsuk a szán­kat. Aztán mozogjunk kifelé. Akinek ilyen sok a dolga, nem töltheti az időt a ma­gunkfajta egyszerű katonákkal. Lebovics megértette. Óvatosan elhelyezték a nehéz ülőalkalmatosságot, s azzal indultak ki­felé. Lenin elvtárs azonban megállította őket. Először őhozzá fordult, s németül kérdezte: — Hová való maga, barátom? Kicsit zavarba jött. Hirtelenében ho­gyan is magyarázza meg, merre van Po­­máz, ahová ő való. Gondolta, könnyebben boldogul, így aztán azt mondta, hogy bu­dapesti. Lenin elvtárs ezután arról érdek­lődött, hogy hol laknak a Kremlben, mi­lyen a szállásuk. Utána barátságosan ke­zet fogott vele, megköszönte, hogy felvit­ték részére a fotelt. Majd Lebovicshoz fordult. Bajtársa jól tudott oroszul, s igen megértették egymást Lenin elvtárssa. Míg ők ketten beszélgettek, ő lopva fi­gyelte a nagy proletárvezér arcát. Miköz­ben beszélt, kissé féloldalt hajtotta a fejét. Úgy figyelte az emberek minden szavát, nehogy valamit is elveszítsen abból, amit mondanak neki. Külsőleg nemigen látott úgy rajta semmi különöset. Egyszerű, sötét ruhában volt. Arca, igaz, kissé sápadtnak tűnt, jó­kora kötés fehér lett a karján. A merénylő a karját sebesítette meg. Lebovics el­mondta, hányan vannak a Kremlben ma­gyarok. Hogy kettőjüknek az a szándéka, arr mikor Magyarországon is kitör a forra­dalom, hazatérnek. Lenin elvtárs helyes­lően intett rá. Körülbelül tíz percig tar­tózkodtak a szobájában, őt különösen a szeme ragadta meg. Aki egyszer látta, el nem felejtheti. Mintha láng lett volna ab­ban a szempárban... Ha belenézett, szinte tűz járta át az embert. ...és a második Másodszor akkor látta, amikor a néppel beszélt. Őt azzal a feladattal bízták meg, hogy mint kőművesmester, irányítsa a tribün építését. Május elsején hatalmas tömeg gyűlt a Vörös térre. Ő a vár bás­tyájáról nézte az ujjongó forgatagot. S ak­kor látta, hogy aki az emelvényen áll, s a beszédet tartja, a tömeg pedig önfeledten tapsolja, élteti, senki más, mint akivel ő beszélt: Lenin. Nagyon szerette az embereket, s azok nagyon szerették őt. Sokszor hallotta: Il­­jics csodálatos ember. Az a hír járta Le­ninről, úgy beszélték, hogy a merénylő pisztolygolyója, amellyel Vlagyimir Iljics életére tört, mérgezett volt. Mégsem tu­dott vele végezni a méreg, mert Lenin ereiben nem vér volt, hanem tűz. S el­égette a mérget... így volt. A fehér hajú ember sóhajtott. Őneki már ... olyan túl sokat nem tartogathat az élet. Hetven fele — hazafele... Hanem azt köszöni a sorsnak, hogy ott állhatott ő is a forradalom bölcsőjénél, Lenin kö­zelében, mint vörös strázsa. S a hét ma­gyar forradalmár... a régi gárda. Hol le­hetnek már azok a hű cimborák... Le­bovics, az a vidám munkácsi fickó, meg a többiek. Élnek-e, halnak-e, ki tudja. És Malikov, a parancsnok... A szigorú, de csupaszív vöröstengerész. Aki bizonyára örülne most, ha tudná, hogy egykori ka­tonájának milyen szép szovjet kitüntetést adtak át itt, a budapesti nagykövetségen. Talán ... most ő is azokra a napokra gon­dol. A nagy tűzfény idejére. S gondolat­ban fegyverbe szólítja a régi gárdát. S az erős, dörgő hang, mintha most is szokat­lanul csendes lenne. Mintha könnyek fá­tyoloznák, amikor a parancsot adja: — Tompach, aztán nagyon vigyázzatok... Lenin elvtársnak... pihennie kell... A szitáló fényben csendesen festegetett az ősz. Balczer Elemér

Next