Magyar Hírlap, 1969. április (2. évfolyam, 90-117. szám)
1969-04-20 / 107. szám
Franciaország népszavazás előtt (V. G.) Hivatalosan e héten kezdődött meg Franciaországban az „igen” és a „nem” híveinek kampánya. Két hét múlva esedékes a népszavazás, a vita azonban már előbb kibontakozott, hiszen de Gaulle régi terve a szenátus reformja, és a kor lényeges jelszava minden fejlett országban a nagyobb tájegységek, a régiók fejlesztése, fokozott önállóság alapján. A francia nyelv különbséget tesz ugyan a referendum és a plebiscite között, mert az előbbin a választók konkrét kérdésekben történő állásfoglalását, az utóbbin pedig a bizalom vagy bizalmatlanság kifejezését érti, szótáraink azonban mindkét kifejezés magyar megfelelőjeként a népszavazás szót tüntetik föl, s ez teljes mértékben találó az április 27-i véleménynyilvánítás jellegére. Pompidou támogat A két kérdés összevonása és megfogalmazása ugyanis félreérthetetlenül bizalmi szavazássá teszi az egész ügyet, hiszen a szavazólapon ezt olvashatják majd a választópolgárok: „Helyesli-e a köztársaság elnöke által a francia nép elé terjesztett törvényjavaslatot, amely a régiók létesítésére és a szenátus felújítására vonatkozik?" S az államfő, aki március 11-i beszédében még nem szólt erről, azóta többször is, legutóbb múlt heti tévéinterjújában közölte, hogy tisztségét köti a szavazás kimeneteléhez. A maga részéről a hivatalos kéthetes agitációsorozat előtt jóval megkezdte a kampányt és csatasorba állt mellette a miniszterelnök, több miniszter és Pompidou volt miniszterelnök is. Nem tévedés, Pompidou most nem (vagy nem csupán) a köztársasági elnök utódjelöltjeként, hanem fő támogatójaként hallatja hangját, s hívei nem mondhatják többé, mint még néhány hete tették, hogy „nem baj, ha rosszul üt ki a népszavazás és elmegy az öreg, legalább a helyére léphet Pompidou". Időközben ugyanis abbamaradtak a római és genfi igénybejelentései miatti szemrehányások, és Pompidou feleségével — s a Debréházaspárral együtt — vacsorameghívást kapott az Élysée-palotába. Az estebédről, amelyen a köztársaság elnöke két volt miniszterelnökét vendégül látta,, csak rövid közlemény jelent meg a lapokban, ez azonban nyilván nem véletlenül adta hírül, hogy a Pompidou-házaspár húsz perccel tovább maradt, mint a külügyminiszter és felesége. A tét: marad vagy megy? A gaulle-ista tábor egysége tehát helyreállt, s ez megerősíthette a tábornokot abban a meggyőződésében, hogy viszonylag nem nagy kockázattal kötheti államfői tisztét az április 27-i szavazási eredményhez, annál inkább, mert ellenzéke — amely a kommunisták kivételével még nem heverte ki a tavalyi választási vereséget — ma nem tudna a szavazók többségének támogatására számító vetélytársat állítani vele szemben. A népszavazás sikeréhez azonban azokat is meg kell nyerni, akik általában tartózkodnak a szavazástól vagy elvileg elutasítják azt, illetve még nem foglaltak állást (arányuk a legutóbbi közvéleménykutatás szerint 37 százalék), s ez is ösztönözte az elnököt arra, hogy teljes erővel vesse magát a küzdelembe, amelyben immár az a tét: maradjon-e vagy menjen. Ezért áll a szavazólapon a „helyesli-e” után az, hogy „ a köztársaság elnöke” és csak a mondat végén, hogy miről szól a két törvénytervezet, amelynek szövegét egyébként tizennégy oldalas brosúra ismerteti, bevezetőként de Gaulle felhívásával. Kérdés, hányan olvassák végig a száraz és bonyolult cikkelyeket, és hányan vetik össze a regionális fejlesztés korábbi terveivel (amelyekben a most javasolt huszoneggyel szemben nyolc nagy, életképes gazdasági egységet alkotó régió megteremtése szerepelt), illetve az alkotmánnyal, amelynek húsz paragrafusát módosítják a szenátus megújítása címén. (Ezúttal változik egyébként ötödször az alkotmány de Gaulle 1958-ban történt hatalomrajutása óta, és történetesen ez a tábornok ötödik népszavazása is.) Régiók és szenátus A regionális reform tervezetéről megállapítható: érdeme, hogy megteremti a régiókat, s ezzel lehetőséget nyit az elmaradottabb vidékek fejlesztésére, a „nem" mellett állást foglalók azonban rámutatnak, hogy a régiók élére nem választott, hanem központilag kinevezett prefektusok kerülnek majd, vezető testületeik tagjait szintén nem közvetlenül választják, anyagi erőforrásaik pedig korlátozottak lesznek. A szenátus felújításával kapcsolatban vitathatatlan, hogy ez a testület mai formájában valóban elavult. De Gaulle arra hivatkozik, hogy új formájában — helyet adva a különböző érdekszervezetek, köztük a szakszervezetek képviselőinek is — hatékonyabb képviseleti szerv lesz. De megszűnik törvényhozási testület jellege — mutatnak rá a tervezet bírálói — mert csak előzetes tanácsadási jogköre marad, s az alkotmányt módosító cikkelyekben a nemzetgyűlést és a szenátust magába foglaló „parlament” kifejezés helyett már csak a nemzetgyűlés szerepel. Ez egyébként — akárcsak az, hogy a régiók tanácsaiban a terület nemzetgyűlési képviselői mind helyet foglalnak majd — alátámasztja azt a fölfogást, amely szerint mindkét törvénytervezet számottevő mértékben kötődik a jelenleg adott politikai erőviszonyokhoz, azaz ahhoz, hogy e nemzetgyűlésben most nagy gaulle-ista többség Ü. Igen — nem Míg az „igen” szószólói a regionális és szenátusi reformot a tábornok iránti bizalomnyilvánítással és a gaulle-ista tábor helyi, regionális megerősítésével, valamint a szenátusnak, mint az államfő és a nép közötti közbenső hatalmi szervnek a kiiktatásával akarják egybekötni, a „nem” képviselői a gaulle-ista rendszer ellen lépnek föl, keveslik a regionális törvénytervezetet és sokallják az alkotmánymódosításokat. .. Svédország kipróbálja óvóhelyeit( ’ ! ) (DPA) Svédországban — amely még nem élt át bombaháborút — az utóbbi években a polgári lakosság számára ötezernél több ember által lakott kétszáz helységben 40 000 úgynevezett normális óvóhelyet építettek. Minden bérháznak kötelessége ilyen óvóhelyet építeni. Ezekben a bunkerekben és óvóhelyekben a pincékben 3,5 millió ember talál menedéket és ülőhelyet. A nagyvárosokban és fontos stratégiai helyeken ezenkívül számos nagy bunker van a polgári védelem szervezetei számára, ahol a kommunális hatóságok személyzetét és vezetőségét, valamint a nagyvárosok számára fontos ellátóüzemek személyzetét helyezik el Az óvóhelyek e két fajtáján kívül még vannak úgynevezett „kitérő” bunkerek a kormány részére; a nemzetvédelmi törzskaroknak az egész országban szétszórtan óriási* bunkerbefedezések állnak rendelkezésére, hasonlóképpen a légierő, a tengerészet számára is épültek föld alatti hangárok és flottabázisok. Vajon ezekben az óvóhelyeken, ezekben a bunkerekben lehet-e egy darabig élni? A svéd polgári védelmi hatóságok most számos „gyakorlat” során kívánják ezt megvizsgálni. Az egyik hét végén Stockholm közelében valamelyik „gyakorló romvárosban” 18 és 58 év közötti 36 férfit és 18 nőt (közülük egyesek nem ismerték egymást) egy 43,5 négyzetméter területű normális bunkerben 48 órára bezárták. Tehát mindenkinek körülbelül 0,75 négyzetméter állt rendelkezésére. A bunkerben volt bizonyos víztartalék, 3 tőzeges illemhely, néhány matrac és takaró és egy kézzel hajtható ventillátor. Mindenki meghatározott mennyiségű élelmiszer-tartalékot vitt magára. Természetesen az illetékesek tisztában vannak azzal, hogy a kísérletek csak a valóság megközelítő képét nyújtják: a kísérleti személyeket előzetesen megvizsgálták, hogy egészségesek-e — komoly esetben az ilyen bunkerbe gyermekek, betegek és öregek is kerülnek. Hiányzott továbbá a pszichikai nyomás, például a halálfélelem, vagy az egymástól elszakított családoknál a hozzátartozók sorsából való tájékozatlanság stb Galoppverseny Vasárnap du. 1 órakor Tavaszi akadályverseny h'SO'-l^1 4 196*.Április 28.VASARNAP NEMZETKÖZI POLITIKA VllAGGAZDASAO____________ MflGTflH HtRfP A gépkocsigyártás Napóleonja nem látott fantáziát benne A nyugatnémet gazdaságban meggyorsult a koncentrációs folyamat A vegy-, az acél- és az elektromosiparban egymást követik a minél nagyobb tőkeerőt képviselő gazdasági egységek kialakítására irányuló megállapodások. Nemrégiben az acélipar két gigásza, a Mannesman és Thyssen konszernek közötti liaison híre keltett nagy feltűnést, majd a gépkocsiiparban jött létre újabb házasság a Volkswagen-művek (VW) és az NSU között. Talán nem is egészen helyénvaló a házasság kifejezés. Az első pillantásra inkább bekebelezésre kellene gondolni, hiszen a VW és az NSU egyenlőtlen partner. Az NSU 1968-ban 128 ezer személygépkocsit gyártott a VW pedig 1785 ezret. VW-NSU frigy Valóban, a Neckarsulmban székelő NSU az autóiparban a mai viszonyok között szinte törpevállalatnak számít, de nagyon ötletes, világviszonylatban is elismert, kitűnő konstruktőrgárdával rendelkezik. Kutatócsoportja — Felix Wankel mérnök vezetésével — néhány évvel ezelőtt olyan találmányt dolgozott ki, amely távlatilag forradalmasíthatja az egész autóipart: elkészítette az első rotációs motort, melyet a feltalálóról Wankel-motornak neveztek el. A néhány prototípussal folytatott kísérletek sokat ígérőnek bizonyultak. A rotációs motor szerkezete sokkal egyszerűbb a hagyományosénál, kisebb a súly, kevesebb a hibalehetőség, jóval egyszerűbb a szériagyártás és a szakértők más technikai előnyöket is jósolnak, ha majd tökéletesítik az első prototípusokat. Ám épp egy ilyen nagy jelentőségű találmány tökéletesítéséhez óriási összegek kellenek és a továbbfejlesztéshez szükséges eszközök meghaladták az NSU erejét. Dr. Gerd Steiler von Heydekampf, az NSU vezérigazgatója tiltakozik az ellen, hogy egyszerű bekebelezésről lett volna szó annál a megállapodásnál, amelyet a Frankfurter Hof nevű frankfurti luxusszállóban dr. Kurt Lotzcal, a VW vezérigazgatójával kötött. Heydekampf arra hivatkozik, hogy a megállapodás értelmében az NSU megőrzi függetlenségét a VW- konszernen belül. Az egyesülés tulajdonképpen úgy történik, hogy a VW leányvállalata, az Auto-Union ezentúl az NSU- val együtt közös vállalatot alkot s önállóan működik a konszernen belül. Ezenkívül — ami az NSU-főnök számára a legfontosabb — a VW jelentős anyagi eszközöket biztosít a Wankel-motor tökéletesítésére és a szériagyártás megindítására. Ennél a pontnál válik különösen érdekessé az egész fúziós ügylet. Ez ugyanis már meghaladja a nyugatnémet autóipar kereteit és olyan kezdeményezéssé fejlődhet, amely távlatilag egy hatalmas nyugat-európai gépkocsikonszern kialakításához vezethet. A Wankel-motor fejlesztésével kapcsolatban ugyanis még 1967-ben megállapodás jött létre az NSU és a francia Citroenség között. Ennek értelmében a két vállalat Luxemburgban Comotor névvel közös leányvállalatot alapított 48—48 százalékos részesedéssel. A döntő 4 százalék egy angol üzletember, M. A. Bunford kezében van. Megállapodtak abban, hogy mihelyt a Wankel-motor már eljut a fejlesztésnek tömeggyártására alkalmas stádiumába, megkezdik a rotációs motorú gépkocsik (tervezett név: Comobil) szériagyártását. Az eredeti elgondolás szerint erre 1970—71-ben kerülne sor, s napi 500—800 gépkocsi gyártását vették tervbe Nordhof halála után dr. Kurt Lotz került a VW élére. A nyugatnémet sajtó szerint Lotz — az élete végén konzervatívvá lett s a kockázatoktól húzódozó Nordhoffal ellentétben — már új típusú menedzser, aki megértette Henry Ford mondását: „Amelyik vállalat nem növekszik, az zsugorodik.” Felismerte, hogy a kiéleződött konkurrenciaharcban a nem növekvő vállalatokat irgalmatlanul bekebelezik a dinamikusan fejlődők, az erősebbek. (Ford tételét szemléltetően támasztja alá a nyugatnémet fejlődés is. 1932-ben még 20 vállalat foglalkozott Németországban személygépkocsi-gyártással, a második világháborút már csak 12 élte túl, s ezek közül ma már csak 6 van porondon: az amerikai Ford kölni leányvállalata; a rüsselsheimi Opel Művek, amely ugyancsak száz százalékban amerikai tulajdon, a General Motors még 1929-ben megvásárolta; a Volkswagen Művek; a Mercedes-kocsikat gyártó Daimler-Benz, a bajor BMW és a kizárólagos gyors sportkocsikat gyártó Porsche-cég.) Az összekötő láncszem A nyugatnémet tulajdonban megmaradt négy vállalat is egyre szorosabban összefonódik: a VW 50 százalékos részesedéssel rendelkezik a Porsche-nél, a Deutsche Automobil GmbH-n keresztül ugyancsak 50 százalékkal érdekelt Daimler-Benznél. Az utóbbinak pedig 14 százalékos részesedése van a Quandt-csoportban, amely a BMW-részvények többségét tartja kezében. A nyugatnémet gépkocsiipar vezetői, akárcsak többi nyugat-európai kollégáik, évek óta növekvő aggodalommal szemlélik, hogy az amerikai gépkocsiipar óriási — a General Motors, a Ford és a Chrysler — szívósan terjeszkednek a nyugat-európai piacon, mégpedig elsősorban Nyugat- Európában létesített leányvállalataik révén: így 1962 és 1967 között 22,7 százalékról 29 százalékra növelték a nyugat-európai piacon való részesedésüket. A nyugateurópai vállalatok közül egyedül a Fiatnak sikerült növelnie a piacon való részesedését: 12 százalékról 19,3 százalékra, viszont a franciák részesedése 22,3-ról 20,5-re, a nyugatnémeteké 17,3-ról 12,6-ra (itt persze figyelembe kell venni, hogy a VW igen sok kocsit exportál más kontinensekre, magába az Egyesült Államokba is), az angoloké pedig 11,7-ről 6,8-ra esett vissza. Ebben a helyzetben különös jelentőségű lehet a VW—NSU-házasság. Az NSU ugyanis a Citroennel létrejött kapcsolata révén összekötő láncszemet alkothat a nyugat-európai gépkocsiipar két legnagyobb és legdinamikusabb vállalata, a VW és a Fiat között De Gaulle vétója közben azonban a Citroen maga is anyagi nehézségek közé került, adósságai 1968-ban már közel egymilliárd frankra emelkedtek és — mint emlékezetes — az olasz Fiat konszernnél keresett segítséget. De Gaulle vétójával ugyan megakadályozta, hogy a Citroen irányítása a Fiat kezébe kerüljön, mindenesetre azonban a Citroen és a Fiat között elég szoros kapcsolat jött létre, és a Fiat átvette a Citroen-részvények 15 százalékát. Pierre Bercot, a Citroen vezérigazgatója még 1966-ban kapcsolatot keresett a nyugatnémet autóiparral. Személy szerint Heinrich Nordhoffal, a VW időközben elhunyt vezérigazgatójával — akit a VW viharos fejlődése idején a gépkocsigyártás Napóleonjának neveztek el — kezdett tárgyalásokat a két vállalat szorosabb együttműködéséről. Ezek azonban nem vezettek eredményre. Az NSU is tapogatózott Nordhofnál, a VW-főnök azonban kijelentette, hogy nem lát fantáziát a rotációs motorban. Ki parancsoljon? A párizsi Express legutóbb, idézte az angol üzleti világ egyik szürke eminenciása, az előbb már említett M. A. Bunford kijelentését, aki hangsúlyozta, hogy „egy európai General Motors-t kell létrehozni, amelynek minden egyes részlege megtartaná függetlenségét s az kötné őket öszsze, hogy olyan közös vállalatokat finanszíroznának, mint amilyen például a Comotor”. Bunford szerint a nyugat-európai autóipar csak ilyen módon maradhat versenyképes amerikai — és japán — vetélytársaival szemben. „Ha minden a tervek szerint halad — írta az Express —, a Volkswagen, az NSU és a Citroen rövidesen egy asztal körül ül majd, a Comotor asztalánál. Vajon a Fiat csatlakozik-e hozzájuk?” A Fiat és a VW egyelőre inkább farkasszemet néz egymással, hiszen Nyugat- Európa e két legerősebb autókonszernje éppen a tömegigényeket kielégítő kiskocsik gyártása terén folytat elkeseredett küzdelmet Agnelli, a Fiat vezérigazgatója egyébként ugyancsak azt a nézetet vallja, hogy az amerikai mammutvállalatokkal és az élesedő japán konkurrenciával szemben távlatilag csak egységes nyugat-európai autókonszern lesz képes helytállni. A Fiat vezérigazgatója a Spiegel szerint azt jósolja: Nyugat-Európában a jövőben az autóiparban az amerikaiakon kívül még csak két termelő csoport lesz: egy brit és egy kontinentális nyugat-európai konzem. De vajon parancsol majd ebben az egyesült, mammutkonszernben, a Fiat vagy a Volkswagen? Ezért a tétért folyz a küzdelem. De. Doboc Ham