Magyar Hírlap, 1969. április (2. évfolyam, 90-117. szám)

1969-04-20 / 107. szám

Franciaország népszavazás előtt (V. G.) Hivatalosan e héten kezdődött meg Franciaországban az „igen” és a „nem” híveinek kampánya. Két hét múl­va esedékes a népszavazás, a vita azon­ban már előbb kibontakozott, hiszen de Gaulle régi terve a szenátus reformja, és a kor lényeges jelszava minden fejlett országban a nagyobb tájegységek, a ré­giók fejlesztése, fokozott önállóság alap­ján. A francia nyelv különbséget tesz ugyan a referendum és a plebiscite kö­zött, mert az előbbin a választók konkrét kérdésekben történő állásfoglalását, az utóbbin pedig a bizalom vagy bizalmat­lanság kifejezését érti, szótáraink azon­ban mindkét kifejezés magyar megfelelő­jeként a népszavazás szót tüntetik föl, s ez teljes mértékben találó az április 27-i véleménynyilvánítás jellegére. Pompidou támogat A két kérdés összevonása és megfogal­mazása ugyanis félreérthetetlenül bizalmi szavazássá teszi az egész ügyet, hiszen a szavazólapon ezt olvashatják majd a vá­lasztópolgárok: „Helyesli-e a köztársaság elnöke által a francia nép elé terjesztett törvényjavaslatot, amely a régiók létesí­tésére és a szenátus felújítására vonatko­zik?" S az államfő, aki március 11-i be­szédében még nem szólt erről, azóta többször is, legutóbb múlt heti tévé­interjújában közölte, hogy tisztségét köti a szavazás kimeneteléhez. A maga részé­ről a hivatalos kéthetes agitációsorozat előtt jóval megkezdte a kampányt és csatasorba állt mellette a miniszterelnök, több miniszter és Pompidou volt minisz­terelnök is. Nem tévedés, Pompidou most nem (vagy nem csupán) a köztársasági elnök utódjelöltjeként, hanem fő támoga­tójaként hallatja hangját, s hívei nem mondhatják többé, mint még néhány hete tették, hogy „nem baj, ha rosszul üt ki a népszavazás és elmegy az öreg, legalább a helyére léphet Pompidou". Időközben ugyanis abbamaradtak a római és genfi igénybejelentései miatti szemrehányások, és Pompidou feleségével — s a Debré­­házaspárral együtt — vacsorameghívást kapott az Élysée-palotába. Az estebédről, amelyen a köztársaság elnöke két volt miniszterelnökét vendégül látta,, csak rö­vid közlemény jelent meg a lapokban, ez azonban nyilván nem véletlenül adta hí­rül, hogy a Pompidou-házaspár húsz perccel tovább maradt, mint a külügy­miniszter és felesége. A tét: marad vagy megy? A gaulle-ista tábor egysége tehát hely­reállt, s ez megerősíthette a tábornokot abban a meggyőződésében, hogy viszony­lag nem nagy kockázattal kötheti állam­fői tisztét az április 27-i szavazási ered­ményhez, annál inkább, mert ellenzéke — amely a kommunisták kivételével még nem heverte ki a tavalyi választási vere­séget — ma nem tudna a szavazók több­ségének támogatására számító vetélytár­­sat állítani vele szemben. A népszavazás sikeréhez azonban azokat is meg kell nyerni, akik általában tartózkodnak a szavazástól vagy elvileg elutasítják azt, illetve még nem foglaltak állást (arányuk a legutóbbi közvéleménykutatás szerint 37 százalék), s ez is ösztönözte az elnököt arra, hogy teljes erővel vesse magát a küzdelembe, amelyben immár az a tét: maradjon-e vagy menjen. Ezért áll a szavazólapon a „helyesli-e” után az, hogy „ a köztársaság elnöke” és csak a mondat végén, hogy mi­ről szól a két törvénytervezet, amely­nek szövegét egyébként tizennégy oldalas brosúra ismerteti, bevezetőként de Gaulle felhívásával. Kérdés, hányan olvassák vé­gig a száraz és bonyolult cikkelyeket, és hányan vetik össze a regionális fejlesztés korábbi terveivel (amelyekben a most ja­vasolt huszoneggyel szemben nyolc nagy, életképes gazdasági egységet alkotó régió megteremtése szerepelt), illetve az alkot­mánnyal, amelynek húsz paragrafusát módosítják a szenátus megújítása címén. (Ezúttal változik egyébként ötödször az alkotmány de Gaulle 1958-ban történt ha­talomraj­utása óta, és történetesen ez a tábornok ötödik népszavazása is.) Régiók és szenátus A regionális reform tervezetéről megál­lapítható: érdeme, hogy megteremti a ré­giókat, s ezzel lehetőséget nyit az elma­radottabb vidékek fejlesztésére, a „nem" mellett állást foglalók azonban rámutat­nak, hogy a régiók élére nem választott, hanem központilag kinevezett prefektusok kerülnek majd, vezető testületeik tagjait szintén nem közvetlenül választják, anya­gi erőforrásaik pedig korlátozottak lesz­nek. A szenátus felújításával kapcsolatban vitathatatlan, hogy ez a testület mai for­májában valóban elavult. De Gaulle arra hivatkozik, hogy új formájában — helyet adva a különböző érdekszervezetek, köz­tük a szakszervezetek képviselőinek is — hatékonyabb képviseleti szerv lesz. De megszűnik törvényhozási testület jellege — mutatnak rá a tervezet bírálói — mert csak előzetes tanácsadási jogköre marad, s az alkotmányt módosító cikkelyekben a nemzetgyűlést és a szenátust magába fog­laló „parlament” kifejezés helyett már csak a nemzetgyűlés szerepel. Ez egyéb­ként — akárcsak az, hogy a régiók taná­csaiban a terület nemzetgyűlési képviselői mind helyet foglalnak majd — alátá­masztja azt a fölfogást, amely szerint mindkét törvénytervezet számottevő mér­tékben kötődik a jelenleg adott politikai erőviszonyokhoz, azaz ahhoz, hogy e nem­zetgyűlésben most nagy gaulle-ista több­ség Ü. Igen — nem Míg az „igen” szószólói a regionális és szenátusi reformot a tábornok iránti biza­lomnyilvánítással és a gaulle-ista tábor helyi, regionális megerősítésével, valamint a szenátusnak, mint az államfő és a nép közötti közbenső hatalmi szervnek a ki­iktatásával akarják egybekötni, a „nem” képviselői a gaulle-ista rendszer ellen lépnek föl, keveslik a regionális törvény­­tervezetet és sok­allják az alkotmánymó­dosításokat. .. Svédország kipróbálja óvóhelyeit( ’ ! ) (DPA) Svédországban — amely még nem élt át bombaháborút — az utóbbi években a polgári lakosság számára öt­ezernél több ember által lakott kétszáz helységben 40 000 úgynevezett normális óvóhelyet építettek. Minden bérháznak kötelessége ilyen óvóhelyet építeni. Ezek­ben a bunkerekben és óvóhelyekben a pincékben 3,5 millió ember talál mene­déket­­ és ülőhelyet. A nagyvárosokban és fontos stratégiai helyeken ezenkívül számos nagy bunker van a polgári vé­delem szervezetei számára, ahol a kom­munális hatóságok személyzetét és veze­tőségét, valamint a nagyvárosok számá­ra fontos ellátóüzemek személyzetét he­lyezik el Az óvóhelyek e két fajtáján kívül még vannak úgynevezett „kitérő” bunkerek a kormány részére; a nemzetvédelmi törzs­karoknak az egész országban szétszórtan óriási­* bunkerbefedezések állnak rendel­kezésére, hasonlóképpen a légierő, a ten­gerészet számára is épültek föld alatti hangárok és flottabázisok. Vajon ezekben az óvóhelyeken, ezekben a bunkerekben lehet-e egy darabig élni? A svéd polgári védelmi hatóságok most számos „gyakorlat” során kívánják ezt megvizsgálni. Az egyik hét végén Stockholm közelé­ben valamelyik „gyakorló romvárosban” 18 és 58 év közötti 36 férfit és 18 nőt (közülük egyesek nem ismerték egymást) egy 43,5 négyzetméter területű normális bunkerben 48 órára bezárták. Tehát min­denkinek körülbelül 0,75 négyzetméter állt rendelkezésére. A bunkerben volt bizonyos víztartalék, 3 tőzeges illemhely, néhány matrac és takaró és egy kézzel hajtható ventillátor. Mindenki meghatá­rozott mennyiségű élelmiszer-tartalékot vitt magára. Természetesen az illetékesek tisztában vannak azzal, hogy a kísérletek csak a valóság megközelítő képét nyújtják: a kísérleti személyeket előzetesen megvizs­gálták, hogy egészségesek-e — komoly esetben az ilyen bunkerbe gyermekek, betegek és öregek is kerülnek. Hiányzott továbbá a pszichikai nyomás, például a halálfélelem, vagy az egymástól elszakí­tott családoknál a hozzátartozók sorsá­ból való tájékozatlanság stb Galoppverseny Vasárnap du. 1 órakor Tavaszi akadályverseny h'SO'-l^1 4 196*.Április 28.VASARNAP NEMZETKÖZI POLITIKA VllAGGAZDASAO____________ MflGTflH HtRfP A gépkocsigyártás Napóleonja nem látott fantáziát benne A nyugatnémet gazdaságban meggyor­sult a koncentrációs folyamat A vegy-, az acél- és az elektromosiparban egymást követik a minél nagyobb tőkeerőt kép­viselő gazdasági egységek kialakítására irányuló megállapodások. Nemrégiben az acélipar két gigásza, a Mannesman és Thyssen konszernek közötti liaison híre keltett nagy feltűnést, majd a gépkocsi­iparban jött létre újabb házasság a Volks­­wagen-művek (VW) és az NSU között. Talán nem is egészen helyénvaló a házas­ság kifejezés. Az első pillantásra inkább bekebelezésre kellene gondolni, hiszen a VW és az NSU egyenlőtlen partner. Az NSU 1968-ban 128 ezer személygépkocsit gyártott a VW pedig 1785 ezret. VW-NSU frigy Valóban, a Neckarsulmban székelő NSU az autóiparban a mai viszonyok között szinte törpevállalatnak számít, de nagyon ötletes, világviszonylatban is elismert, ki­tűnő konstruktőrgárdával rendelkezik. Kutatócsoportja — Felix Wankel mérnök vezetésével — néhány évvel ezelőtt olyan találmányt dolgozott ki, amely távlatilag forradalmasíthatja az egész autóipart: el­készítette az első rotációs motort, melyet a feltalálóról Wankel-motornak neveztek el. A néhány prototípussal folytatott kí­sérletek sokat ígérőnek bizonyultak. A ro­tációs motor szerkezete sokkal egysze­rűbb a hagyományosénál, kisebb a súly, kevesebb a hibalehetőség, jóval egysze­rűbb a szériagyártás és a szakértők más technikai előnyöket is jósolnak, ha majd tökéletesítik az első prototípusokat. Ám épp egy ilyen nagy jelentőségű találmány tökéletesítéséhez óriási összegek kellenek és a továbbfejlesztéshez szükséges eszkö­zök meghaladták az NSU erejét. Dr. Gerd Steiler von Heydekampf, az NSU vezérigazgatója tiltakozik az ellen, hogy egyszerű bekebelezésről lett volna szó annál a megállapodásnál, amelyet a Frankfurter Hof nevű frankfurti luxus­­szállóban dr. Kurt Lotzcal, a VW vezér­­igazgatójával kötött. Heydekampf arra hivatkozik, hogy a megállapodás értelmé­ben az NSU megőrzi függetlenségét a VW- konszernen belül. Az egyesülés tulajdon­képpen úgy történik, hogy a VW leány­­vállalata, az Auto-Union ezentúl az NSU- val együtt közös vállalatot alkot s önál­lóan működik a konszernen belül. Ezen­kívül — ami az NSU-főnök számára a legfontosabb — a VW jelentős anyagi eszközöket biztosít a Wankel-motor töké­letesítésére és a szériagyártás megindí­tására. Ennél a pontnál válik különösen érde­kessé az egész fúziós ügylet. Ez ugyanis már meghaladja a nyugatnémet autóipar kereteit és olyan kezdeményezéssé fejlőd­het, amely távlatilag egy hatalmas nyu­gat-európai gépkocsikonszern kialakításá­hoz vezethet. A Wankel-motor fejlesztésével kapcso­latban ugyanis még 1967-ben megállapo­dás jött létre az NSU és a francia Citroen­­ség között. Ennek értelmében a két vál­lalat Luxemburgban Comotor névvel kö­zös leányvállalatot alapított 48—48 száza­lékos részesedéssel. A döntő 4 százalék egy angol üzletember, M. A. Bunford ke­zében van. Megállapodtak abban, hogy mihelyt a Wankel-motor már eljut a fej­lesztésnek tömeggyártására alkalmas stá­diumába, megkezdik a rotációs motorú gépkocsik (tervezett név: Comobil) szé­riagyártását. Az eredeti elgondolás sze­rint erre 1970—71-ben kerülne sor, s napi 500—800 gépkocsi gyártását vették tervbe Nordhof halála után dr. Kurt Lotz ke­rült a VW élére. A nyugatnémet sajtó szerint Lotz — az élete végén konzerva­tívvá lett s a kockázatoktól húzódozó Nordhoffal ellentétben — már új típusú menedzser, aki megértette Henry Ford mondását: „Amelyik vállalat nem növek­szik, az zsugorodik.” Felismerte, hogy a kiéleződött konkurrenciaharcban a nem növekvő vállalatokat irgalmatlanul beke­belezik a dinamikusan fejlődők, az erő­sebbek. (Ford tételét szemléltetően támasztja alá a nyugatnémet fejlődés is. 1932-ben még 20 vállalat foglalkozott Németország­ban személygépkocsi-gyártással, a máso­dik világháborút már csak 12 élte túl, s ezek közül ma már csak 6 van porondon: az amerikai Ford kölni leányvállalata; a rüsselsheimi Opel Művek, amely ugyan­csak száz százalékban amerikai tulajdon, a General Motors még 1929-ben megvá­sárolta; a Volkswagen Művek; a Merce­­des-kocsikat gyártó Daimler-Benz, a ba­jor BMW és a kizárólagos gyors sportko­csikat gyártó Porsche-cég.) Az összekötő láncszem A nyugatnémet tulajdonban megma­radt négy vállalat is egyre szorosabban összefonódik: a VW 50 százalékos része­sedéssel rendelkezik a Porsche-nél, a Deutsche Automobil GmbH-n keresztül ugyancsak 50 százalékkal érdekelt Daim­­ler-Benznél. Az utóbbinak pedig 14 szá­zalékos részesedése van a Quandt-cso­­portban, amely a BMW-részvények több­ségét tartja kezében. A nyugatnémet gépkocsiipar vezetői, akárcsak többi nyugat-európai kollégáik, évek óta növekvő aggodalommal szemlé­lik, hogy az amerikai gépkocsiipar óriási — a General Motors, a Ford és a Chrysler — szívósan terjeszkednek a nyugat-euró­pai piacon, mégpedig elsősorban Nyugat- Európában létesített leányvállalataik ré­vén: így 1962 és 1967 között 22,7 százalék­ról 29 százalékra növelték a nyugat-euró­pai piacon való részesedésüket. A nyugat­európai vállalatok közül egyedül a Fiat­nak sikerült növelnie a piacon való ré­szesedését: 12 százalékról 19,3 százalékra, viszont a franciák részesedése 22,3-ról 20,5-re, a nyugatnémeteké 17,3-ról 12,6-ra (itt persze figyelembe kell venni, hogy a VW igen sok kocsit exportál más konti­nensekre, magába az Egyesült Államokba is), az angoloké pedig 11,7-ről 6,8-ra esett vissza. Ebben a helyzetben különös jelentősé­gű lehet a VW—NSU-házasság. Az NSU ugyanis a Citroennel létrejött kapcsolata révén összekötő láncszemet alkothat a nyugat-európai gépkocsiipar két legna­gyobb és legdinamikusabb vállalata, a VW és a Fiat között De Gaulle vétója közben azonban a Citroen maga is anyagi nehézségek közé került, adósságai 1968-ban már közel egymilliárd frankra emelkedtek és — mint emlékezetes — az olasz Fiat konszernnél keresett segítséget. De Gaulle vétójával ugyan megakadá­lyozta, hogy a Citroen irányítása a Fiat kezébe kerüljön, mindenesetre azonban a Citroen és a Fiat között elég szoros kapcsolat jött létre, és a Fiat átvette a Citroen-részvények 15 százalékát. Pierre Bercot, a Citroen vezérigazgatója még 1966-ban kapcsolatot keresett a nyu­gatnémet autóiparral. Személy szerint Heinrich Nordhoffal, a VW időközben el­hunyt vezérigazgatójával — akit a VW viharos fejlődése idején a gépkocsigyártás Napóleonjának neveztek el — kezdett tár­gyalásokat a két vállalat szorosabb együttműködéséről. Ezek azonban nem­ vezettek eredményre. Az NSU is tapogató­zott Nordhofnál, a VW-főnök azonban ki­jelentette, hogy nem lát fantáziát a rotá­ciós motorban. Ki parancsoljon? A párizsi Express legutóbb, idézte az angol üzleti világ egyik szürke eminenciá­sa, az előbb már említett M. A. Bunford kijelentését, aki hangsúlyozta, hogy „egy európai General Motors-t kell létrehozni, amelynek minden egyes részlege megtar­taná függetlenségét s az kötné őket ösz­­sze, hogy olyan közös vállalatokat finan­szíroznának, mint amilyen például a Co­motor”. Bunford szerint a nyugat-európai autóipar csak ilyen módon maradhat ver­senyképes amerikai — és japán — ve­­télytársaival szemben. „Ha minden a ter­vek szerint halad — írta az Express —, a Volkswagen, az NSU és a Citroen rö­videsen egy asztal körül ül majd, a Co­­motor asztalánál. Vajon a Fiat csatlako­zik-e hozzájuk?” A Fiat és a VW egyelőre inkább far­kasszemet néz egymással, hiszen Nyugat- Európa e két legerősebb autókonszernje éppen a tömegigényeket kielégítő kisko­csik gyártása terén folytat elkeseredett küzdelmet Agnelli, a Fiat vezérigazgatója egyéb­ként ugyancsak azt a nézetet vallja, hogy az amerikai mammutvállalatokkal és az élesedő japán konkurrenciával szemben távlatilag csak egységes nyugat-európai autókonszern lesz képes helytállni. A Fiat vezérigazgatója a Spiegel szerint azt jósolja: Nyugat-Európában a jövőben az autóiparban az amerikaiakon kívül még csak két termelő csoport lesz: egy brit és egy kontinentális nyugat-európai kon­­zem. De vajon­­ parancsol majd ebben az egyesült, mammutkonszernben, a Fiat vagy a Volkswagen? Ezért a tétért foly­z a küzdelem. De. Doboc Ham

Next