Magyar Hírlap, 1969. augusztus (2. évfolyam, 210-240. szám)

1969-08-22 / 231. szám

Thália ünnepe Fes­érvárott Fehérvár, az egykori királykoronázó főváros népe ezekben a napokban az al­kotmányt ünnepelve és István királyra emlékezve egy csendesebb ünnepet is je­gyez. Ma kilencvenöt éve rakták le a mostani kőszínház alapjait, végleges ott­hont adva a magyar játékszínnek abban a városban, ahol másfélszáz esztendővel ezelőtt a magyar nyelvű színjátszás böl­csője ringott. Az időben, a múlt század elején a ma­gyar nyelvű színjátszás még csak bon­togatta szárnyait. Székesfehérvár városa és a megye 1810-ben mozgalmat indított, hogy a kormányzat adjon segítséget a dunántúli magyar nyelvű játék­szín lét­rehozásához. Nyolc év telt azonban el, míg a Plam­­berger fogadó szálájában a közönség elé léphetett a Nemzeti Játékszíni Társulat, hogy azután nyolc esztendőn keresztül itt és a pannon vidék más városaiban, Pozsonytól Pécsig terjessze a magyar szót, istápolja a magyar drámát, ők mu­tatták be Kisfaludy Károly műveit, és az egykorú színlap tanúsága szerint töb­bek közt Pécsett, magyar nyelven a Hamletet. A társulat tagjainak névsorát böngész­ve, az 1842—43-as listán Petőfi Sándor nevére bukkanunk, aki akkoriban ide szegődött el Thália szolgálatába. 1826-ban, sikerekben zajos, bukások­ban fájdalmas nyolc év után az érdekte­lenség megölte a székesfehérvári Nem­zeti Játékszíni Társulatot. S csak közel fél évszázad múltán támadt fel újra, amikor 1874-ben, a mostani Vörösmarty Színház helyén megtörtént a kőszínház alapkövének letétele. A kapunyitásra két év múlva került sor, a műsoron a Bánk bán szerepelt. A második világháború a színház épü­letét sem kímélte. A város szívében fek­vő romok tizennyolc esztendőn át vi­gyázták a szörnyű pusztítás emlékét, hogy azután a történelem megismételje önmagát. Mint ahogy annak idején, a vá­ros és a megye polgárainak összefogása révén, 1962-ben ismét a közös, az áldo­zatos akarat eredményeként épült fel Thália fehérvári hajléka, homlokán a­z......... megye fiának, Vörösmartynak nevével. Az ünnepi nyitódarab a Csongor és Tün­de volt. Azóta nyolc évad napjai peregtek le a naptáron. Annak a színháznak nyolc esz­tendeje, amelyre a megye népével együtt olyan büszkék a fehérváriak — és amely­nek nincs társulata. Mégis estéről esté­re megtelik a nézőtér. A város vendég­­hívó szava ugyanis nem talál süket fü­lekre. A fővárosi és a legjobb vidéki együttesek gyakran és szívesen elláto­gatnak a korszerű technikai eszközökkel felszerelt, szépen berendezett intézmény­be. Van is, nincs is hát színháza Fehér­várnak, de hogy kitűnő színházi előadá­sokat láthat itt a közönség, annyi bizo­nyos. Sokan irigylik is ezért a fehérváriakat. Hiszen ilyen módon (mint a mesebeli mostohagyerek a sok-sok fél almából gazdag asztalt teríthet magának) a ma­gyar játékszín teljes keresztmetszetét kapják. Míg egy-egy vidéki együttesnek legfeljebb tizenkét bemutatóra futja az ereje, addig itt több mint félszáz jól megérlelt előadásnak tapsolhat a közön­ség. Szinte dúskálva a műfajok sokszí­nű változatosságában. A megye — úgy hallom — nem tudna eltartani egy önálló társulatot. A múlt­ba visszatekintve­­ egész évben soha nem volt itt színház, ez a mostani gya­korlat azonban minden tekintetben sze­rencsés megoldás. Bizonyság rá, hogy a látogatottság szinte százszázalékos, a be­vételi tervet messzemenően teljesítik. Évről évre nő a bérletesek száma, pedig a könnyű fajsúlyú darabok nem tola­kodnak előtérbe, nem mennek a komoly, az eszmeileg magasrendű művek rová­sára. S a színházak nemcsak a jó tech­nikai feltételek miatt vállalják a ven­dégszereplést, hanem azért is, mert anyagilag sem járnak rosszul. Nem is beszélve a közönségről. Arról a lelkes publikumról, amely már most, a szezon küszöbén annyi szeretet­tel kíséri figyelemmel és annyi javaslat­tal segíti Alba Regia színházának mun­káját Szombathelyi Ervin • 1 .................. A rádióban 3 Rendkívüli adásnap — némi tanulsággal Augusztus huszadikát pihenéssel töltöt­tem a Balaton mellett; útban a vonaton, az autóbuszon, az utcákon, az ablakok­ból, a strandon és a vendéglőben minde­nütt rádiók hangja szólt, ha magam nem közlekedtem volna táskarádióval, a rend­kívüli vállalkozás, a huszonnégy órás nonstop adás anyagát, akkor is végighall­gathattam volna. Jó volt a propaganda­­munka (ritka erény) és nem maradt el mögötte a műsor nívója sem. Ez a 20-án hajnali fél négytől másnap fél négyig tartó kerek műsornap, azonfelül, hogy folyamatos jó szórakozást nyújtott, a szakemberek felkészültségének, a mai rá­diózásunknak hatalmas erőpróbájává is vált. A műsor szerkesztői nem vallottak szé­gyent. Egyetlen rádiós részleg, a szóra­koztató osztály vállalta ennek a napnak a gondját (főszerkesztő: Gyenes György, rendező: Horváth Ádám), nem mintha mások nem vettek volna benne szívesen részt, de mert a járulékos cél éppen az volt, hogy a rádió saját „szórakoztató üze­mének” legjobb módszereit és lehetősé­geit kipróbálja. Sorra jelentkeztek mind az eddig bevált nyilvános műsortípusok, az automata közönségszolgálat monstre időtartamban, a Mit üzen a rádió? hely­színre látogató műsorvezetővel, aztán a vidám műsorba torkolló rejtvényfeladvá­nyok, a közönséggel polemizáló nyilvános kabaré (Kaposy Miklós és Marton Frigyes munkája), helyszíni közvetítések, színes riportok nagy mennyiségben (még szer­kesztőségünk munkatársaival is készítet­tek telefoninterjút, mint ünnepnap is dol­gozó „üzemmel” — és persze rengeteg­rengeteg zene... A gárda, Szepesi György műsorvezetővel az élen állta a sarat; volt néhány kiemelkedő napszak — például éppen az esti kabaré vagy a reggeli adás parádés riportsorozata, amelyben a többi közt Chaplin és Bing Crosby, Rajkin és Romy Schneider is megszólalt — és a sablonos percek, a kommercialitás száza­lékaránya sem haladta meg a közönséges műsornapokét. Ezt is dicséretnek szánjuk. Módszertani szempontból milyen tanul­ság vonható le ebből a rendkívüli adás­napból? — a műsor munkatársait ez is érdekelte. A kérdésre nem tudnék egyér­telműen felelni. Az erőpróba egyszer si­került: a rádió ez alkalommal magára tudta vonni a közfigyelmet és fülelésre késztette a legmegrögzöttebb tévérajon­gókat is. Nem hiszem azonban, hogy a képernyő attraktivitását a rádiónak hosz­szú távra éppen ugyanabban a kategóriá­ban, vagyis még nagyobb attraktivitás­­sal sikerülne ellensúlyoznia. Végül is nem versenyre, célszerű együttélésre kell itt gondolni. A rádió ak­kor jár el helyesen, ha tudomásul veszi a képernyő szélesedő divatját, és azon gondolkodik, hogy mit kell adnia­­ mel­lette. A teljes odaadást kívánó televízió a rádiósok érdeklődését egyre inkább azok felé a műsortípusok felé kell hogy fordítsa, amelyek beérik a nem teljes, vagyis a megosztott figyelemmel. Mód­szertanilag a legsürgősebb feladat az úgy­nevezett háttérrádiózás legjobb eszközei­nek kidolgozása volna. A két műsorszóró apparátus tartós viszonyát pedig nem a zajos mutatványok, hanem a mindennapi együttműködés legjobb formáinak csen­des, de szívós kutatása fogja meghatá­rozni. Lukácsy András ‘A'? S 1969. AUGUSZTUS 22. PÉNTEK KULTURA - MŰV­É­S­Z­E­T vil­aggazdasag(11 ) ^ j ^agWr HIRlAP Erősödött a szegedi fesztivál nemzetközi jellege Csütörtökön a szegedi városi tanács épületében sajtótájékoztatóval egybekö­tött ülést tartott a fesztivál intéző bizott­sága. Papp Gyula, a szegedi városi tanács vb-elnökhelyettese, a fesztivál intéző bi­zottság elnöke rámutatott: Szeged város lakossága vendéglátásból, udvariasságból kitűnőre vizsgázott. Az ünnepi hetek so­rán 19 különvonat, 370 belföldi és 90 kül­földi autóbusz szállította a turistákat, összesen 440 000 hazai és külföldi vendég kereste fel a várost. A szabadtéri játékok 17 előadását 81 000-en nézték meg. 72 000 látogatója volt az ipari vásárnak és ki­állításnak, amelyen az eddigi legnagyobb, hárommilliárd forint értékű üzletkötés történt. Rendkívül nagy sikerrel rendezték meg az ifjúsági napokat. A színpompás karne­váli felvonulásnak 25 000 nézője volt. Az országos őszibarack-, bor- és virágbe­mutatóban 20 000-en gyönyörködtek. A ti­szai nemzetközi motorcsónakverseny, va­lamint a maratoni verseny 90 000 sport­­rajongót vonzottak. Tovább erősödött a fesztivál nemzet­közi jellege. A 48 különböző rendezvény­ből 12 nemzetközi jellegű volt. Különösen sok külföldi vett részt az eszperantó sze­mináriumon, a pedagógiai nyári egyete­men, az orosz nyelvi szemináriumon és a nemzetközi turista találkozón. Profit és kockázat az űrbizniszben Apollo-menedzserek Az amerikai űrhajósok holdútjának nagy és sikeres kalandjában a tudomá­nyos összefüggések mellett háttérbe szo­rul a vállalkozás gazdasági oldala. Pe­dig kétségtelen: az Apollo-biznisz a ma­­g nemében páratlan vállalkozás volt az ipar, a szervezés, a management törté­netében, s eredményeként új­­iparág szü­letett. Kétségtelen tény, hogy az űripar poli­tikai csillagzat alatt fogant. A Mirovaja Ekonomika hasábjain J. Szkacskov szov­jet kutató mutatott rá, hogy az amerikai kormányköröket 1957-ben teljesen vá­ratlanul érte az első szovjet mesterséges hold felbocsátása, s ez késztette őket ar­ra, hogy az űrkutatást elsőrendű fontos­ságú programmá nyilvánítsák. Tulajdon­képpen évek teltek el, amíg az Egyesült Államokban felismerték: csak nagy lé­legzetű, hosszú távú programmal érde­mes versenybe indulni. Az Apollo-program költségvetését csak­nem egy évtizeden keresztül mindig bő­kezűen fedezte az amerikai kongresszus: előfordult, hogy más űrprogramokat meg­csonkítottak, a holdutazás azonban tabu volt. ihletszervezési alapelvek A NASA, amely 1958-ban vette kézbe az űrkutatás szervezését, 1960-ban né­hány előtanulmány után már olyan ter­vezetet terjeszthetett a kormány elé, amely nagy vonalaiban reális volt. Az űrhajózási hivatal akkori becslése az ember Holdra juttatásának költségeit 20 és 40 milliárd dollár közötti összegben jelölte meg. Mint tudjuk, végül az Apol­lo-program mintegy 24 milliárd dollárt vett igénybe. (A NASA eddigi összkölt­ségvetése 37 milliárd dollár volt, ezen­kívül a kizárólag katonai űrprogramok­ra eddig mintegy 12—14 milliárd dollárt fordított az IASA.) A NASA szerény kormányügy­nökség­­ből gigantikus szervezetté nőtt: jelenleg 17 tudományos kutatóközpontot egyesít, körülbelül 33 000 munkatárssal, s mintegy 20 000 cég tesz eleget rendeléseinek. A NASA hatalmas menedzserképzési isko­lává is vált. John Webbnek, az intézmény egykori igazgatójának szavai szerint leg­alább 200 olyan műszaki szakembert ké­peztek ki, aki dönthet 106 millió dolláros vagy ennél költségesebb tervek kidolgo­zásával kapcsolatos kérdésekben. A program menedzselése szempontjá­ból a párizsi Le Monde három szervezési alapelvet emel ki. Az első a szakaszos haladás elve. Ez érvényes volt a raké­tákra, az űrhajókra, s a Hold felderíté­sét szolgáló automata berendezésekre. A nagy Saturn—V. rakétát először 1967-ben próbálták ki, de előzőleg megépítették a kisebb Saturn—I-et, amellyel 1961 októ­bere és 1965 júliusa között tíz próbát vé­geztek, majd a Saturnn IB-t, amelyet 1966-ban próbáltak ki. Az 1,6 tonnás Mercury űrhajókat (négy repülés 1962- ben és 1963-ban) követték a 3,7 tonnás, kétüléses Mercury-kapszulák (tíz kísér­let 1965-ben és 1966-ban), majd a három­üléses Apollo-kabinok (három repülés emberekkel 1968-ban és 1969-ben). A második szempont a szimultán ha­ladás elve volt. A Lunar Module, a hold­komp tervezésével kétségkívül elkéstek volna, ha tervezéséhez csak akkor fognak hozzá, amikor már a simán Holdra szállt Surveyor is a Földre továbbította vizs­gálatának eredményét. Így tehát az auto­matát és az embert szállító holdj­árművet párhuzamosan tervezték, s a holdkompot inkább közben módosították, a tapaszta­latoknak megfelelően. Végül: a harmadik elv értelmében a szakaszok jórészt fed­ték is egymást: az Apollo-űrhajó kidol­gozásán már akkor dolgoztak, amikor a Geminit még ki sem próbálták, viszont a tervezés és a kidolgozás utolsó szakaszá­ban már felhasználhatták a Gemini­­program eredményeit. programot egyaránt a tudományos és a technikai standard emelésére irányuló kutatómunka nagyszabású finanszírozá­sának foghatjuk fel.) Az űrkutatás olyan követelményeket támaszt a felhasznált anyagokkal és rendszerekkel szemben, hogy az amerikai iparban megjelent ez a kifejezés: „űr­standard”. Ezzel kapcsolatban egészen új diszciplína fejlődött ki: a „megbízható­ság” tudománya, amelynek már külön irodalma van. A színesfémkohászat és a miniatürizálás terén a változások jelen­tősek. (A Holdról közvetítő tv-kamera súlya 2,25 kilogram volt, a stúdiókame­rák átlag százkilós súlyával szemben: e miniatürizálás eredményeként jelent meg a piacon egy 25 kilós kamera.) Az űr­­standard elérése különben a publicitás és a profit új forrását nyitja meg. A nyu­gati lapokat döntötték a holdexpedíció technikai előkészítésében részt vett vál­lalatok hirdetései, amelyekben immár a nagyközönségnek ajánlják a Holdon is bevált márkákat: Omega-óráktól a Du­pont cég termékeiig (a Dupont készítet­te a holdruhát). Az űripar nemzetgazdasági jelentősé­gű szektorrá fejlődött az Egyesült Álla­mokban. A NASA költségvetése — a Le Monde adatai szerint — az 1959-es 134 millió dollárról 5,25 milliárdra emelke­dett az 1965-ös csúcsesztendőben. Az Apollo-programon akkor közvetve és köz­vetlenül 400 ezer ember dolgozott. Kik részesedtek az űrtortából? Bár a hold­utazás előkészítésében a nagymonopó­liumok mellett közép- és kisvállalatok is részt vettek (a NASA akár csak két sze­mélyt foglalkoztató „vállalattól” is meg­rendelt bizonyos speciális munkákat), az űrbiznisz elsősorban a nagymonopó­liumoké. Így például az űrhajózási hi­vatal 1962-ben a Boeing, a Douglas és a North American cégekre bízta a Saturn I­V. három fokozatának megépítését Konkurencia és kapacitás Az űrbiznisz azonban — bár gyakor­latilag az állam viseli a pénzügyi kocká­zatot — nem veszélymentes. Egyrészt a tiszta haszon (tekintettel arra, hogy a NASA ellenőrzi a kutatási költségeket) az U. S. News and World Report becslé­se szerint alatta marad a hadügyi meg­rendelések profitjának. (Ezt ellensúlyoz­za, mint mondottuk, az űrstandard hasz­nosítása más téren.) Másrészt kudarc esetén a legnagyobb cég helyzete is meg­rendülhet, így, például a Boeing cég 1958 és 1963 között 300 millió dollárt költött a megvalósíthatatlannak bizonyult űr­rakétarepülőgép, a Dyna Soar kikísérle­tezésére. Közben a tíz éve még nem túl jelentős North American Aviation cég, amely helyes irányba összpontosította erőfeszítéseit, megkaparintotta az űrbiz­nisz javát és — elsősorban az Apollo­­program rendelései révén — vezető hely­re tett szert. Szkacskov szovjet közgazdász idézett tanulmánya ezt azzal magyarázza, hogy amikor egy cég bizonyos terv megvalósí­tására összpontosítja erőfeszítéseit, csök­kenti a többi perspektivikus témára for­dított figyelmét, s ha kudarcot vall, teret veszít. Az elkeseredett konkurrencia vi­szonyai közepette az diadalmaskodik, aki sok évre előre igyekszik prognózist ösz­­szeállítani tevékenysége számára. E tekintetben fontosabb az alapvető irány helyes felmérése, mint a költségek pontos becslése. A North American Avia­tion 1961-ben például 400 millió dollárt kért az Apollo űrhajó kidolgozásáért a konkurrensek 600 millió dolláros ajánla­­tával szemben. 1968-ig azonban az űrhajó költségei 3,64 milliárd dollárra emelked­tek! A North American Rockwell (a Rockwellnek a Standarddal való egyesü­lése óta ez a cég neve) helyzetét az Apol­­lo-kabinban keletkezett tűz sem rendí­tette meg, bár a három űrhajós halála után a sajtó szkeptikusan ítélte meg perspektíváit. Egyébként nem csupán ez a két cég igyekezett fúzióval javítani helyzetét az űrpiacon: a Douglas és a McDonnel Aircraft egyesülése is arra szolgált, hogy nagyobb szeletet biztosít­son az űrtortából. Baracs Dénes Új gazdasági fogalom: az űrstandard Ez a menedzselési tapasztalat kétség­kívül az egyik legjelentősebb gazdasági­szervezési terméke a holdexpedíciónak. Kevésbé tűnnek meggyőzőnek a holdex­pedíció közvetlen technikai eredményei­ről szóló fejtegetések. Az Apollo-prog­ram megvalósítása nem hozott olyan fontosságú alapfelfedezéseket, mint pél­dául a második világháború hadiipari ku­tatása a tranzisztorok vagy a radartech­nika terén. Talán csak a ma még nem gazdaságos üzemanyagcellák válhatnak később az elektromos energia tárolásá­nak jelentős eszközévé. Felbecsülhetetlen jelentőségű viszont az a lökés, amelyet az űrkutatás követelményei adtak az ál­talános műszaki fejlődésnek.­­Ebben az értelemben az amerikai és a szovjet űr­ A Magyar Hírlap szerkesztőségének telefonszámai: 221-285, 221-293, , 222-408, 429-350

Next