Magyar Hírlap, 1969. augusztus (2. évfolyam, 210-240. szám)
1969-08-22 / 231. szám
Thália ünnepe Fesérvárott Fehérvár, az egykori királykoronázó főváros népe ezekben a napokban az alkotmányt ünnepelve és István királyra emlékezve egy csendesebb ünnepet is jegyez. Ma kilencvenöt éve rakták le a mostani kőszínház alapjait, végleges otthont adva a magyar játékszínnek abban a városban, ahol másfélszáz esztendővel ezelőtt a magyar nyelvű színjátszás bölcsője ringott. Az időben, a múlt század elején a magyar nyelvű színjátszás még csak bontogatta szárnyait. Székesfehérvár városa és a megye 1810-ben mozgalmat indított, hogy a kormányzat adjon segítséget a dunántúli magyar nyelvű játékszín létrehozásához. Nyolc év telt azonban el, míg a Plamberger fogadó szálájában a közönség elé léphetett a Nemzeti Játékszíni Társulat, hogy azután nyolc esztendőn keresztül itt és a pannon vidék más városaiban, Pozsonytól Pécsig terjessze a magyar szót, istápolja a magyar drámát, ők mutatták be Kisfaludy Károly műveit, és az egykorú színlap tanúsága szerint többek közt Pécsett, magyar nyelven a Hamletet. A társulat tagjainak névsorát böngészve, az 1842—43-as listán Petőfi Sándor nevére bukkanunk, aki akkoriban ide szegődött el Thália szolgálatába. 1826-ban, sikerekben zajos, bukásokban fájdalmas nyolc év után az érdektelenség megölte a székesfehérvári Nemzeti Játékszíni Társulatot. S csak közel fél évszázad múltán támadt fel újra, amikor 1874-ben, a mostani Vörösmarty Színház helyén megtörtént a kőszínház alapkövének letétele. A kapunyitásra két év múlva került sor, a műsoron a Bánk bán szerepelt. A második világháború a színház épületét sem kímélte. A város szívében fekvő romok tizennyolc esztendőn át vigyázták a szörnyű pusztítás emlékét, hogy azután a történelem megismételje önmagát. Mint ahogy annak idején, a város és a megye polgárainak összefogása révén, 1962-ben ismét a közös, az áldozatos akarat eredményeként épült fel Thália fehérvári hajléka, homlokán az......... megye fiának, Vörösmartynak nevével. Az ünnepi nyitódarab a Csongor és Tünde volt. Azóta nyolc évad napjai peregtek le a naptáron. Annak a színháznak nyolc esztendeje, amelyre a megye népével együtt olyan büszkék a fehérváriak — és amelynek nincs társulata. Mégis estéről estére megtelik a nézőtér. A város vendéghívó szava ugyanis nem talál süket fülekre. A fővárosi és a legjobb vidéki együttesek gyakran és szívesen ellátogatnak a korszerű technikai eszközökkel felszerelt, szépen berendezett intézménybe. Van is, nincs is hát színháza Fehérvárnak, de hogy kitűnő színházi előadásokat láthat itt a közönség, annyi bizonyos. Sokan irigylik is ezért a fehérváriakat. Hiszen ilyen módon (mint a mesebeli mostohagyerek a sok-sok fél almából gazdag asztalt teríthet magának) a magyar játékszín teljes keresztmetszetét kapják. Míg egy-egy vidéki együttesnek legfeljebb tizenkét bemutatóra futja az ereje, addig itt több mint félszáz jól megérlelt előadásnak tapsolhat a közönség. Szinte dúskálva a műfajok sokszínű változatosságában. A megye — úgy hallom — nem tudna eltartani egy önálló társulatot. A múltba visszatekintve egész évben soha nem volt itt színház, ez a mostani gyakorlat azonban minden tekintetben szerencsés megoldás. Bizonyság rá, hogy a látogatottság szinte százszázalékos, a bevételi tervet messzemenően teljesítik. Évről évre nő a bérletesek száma, pedig a könnyű fajsúlyú darabok nem tolakodnak előtérbe, nem mennek a komoly, az eszmeileg magasrendű művek rovására. S a színházak nemcsak a jó technikai feltételek miatt vállalják a vendégszereplést, hanem azért is, mert anyagilag sem járnak rosszul. Nem is beszélve a közönségről. Arról a lelkes publikumról, amely már most, a szezon küszöbén annyi szeretettel kíséri figyelemmel és annyi javaslattal segíti Alba Regia színházának munkáját Szombathelyi Ervin • 1 .................. A rádióban 3 Rendkívüli adásnap — némi tanulsággal Augusztus huszadikát pihenéssel töltöttem a Balaton mellett; útban a vonaton, az autóbuszon, az utcákon, az ablakokból, a strandon és a vendéglőben mindenütt rádiók hangja szólt, ha magam nem közlekedtem volna táskarádióval, a rendkívüli vállalkozás, a huszonnégy órás nonstop adás anyagát, akkor is végighallgathattam volna. Jó volt a propagandamunka (ritka erény) és nem maradt el mögötte a műsor nívója sem. Ez a 20-án hajnali fél négytől másnap fél négyig tartó kerek műsornap, azonfelül, hogy folyamatos jó szórakozást nyújtott, a szakemberek felkészültségének, a mai rádiózásunknak hatalmas erőpróbájává is vált. A műsor szerkesztői nem vallottak szégyent. Egyetlen rádiós részleg, a szórakoztató osztály vállalta ennek a napnak a gondját (főszerkesztő: Gyenes György, rendező: Horváth Ádám), nem mintha mások nem vettek volna benne szívesen részt, de mert a járulékos cél éppen az volt, hogy a rádió saját „szórakoztató üzemének” legjobb módszereit és lehetőségeit kipróbálja. Sorra jelentkeztek mind az eddig bevált nyilvános műsortípusok, az automata közönségszolgálat monstre időtartamban, a Mit üzen a rádió? helyszínre látogató műsorvezetővel, aztán a vidám műsorba torkolló rejtvényfeladványok, a közönséggel polemizáló nyilvános kabaré (Kaposy Miklós és Marton Frigyes munkája), helyszíni közvetítések, színes riportok nagy mennyiségben (még szerkesztőségünk munkatársaival is készítettek telefoninterjút, mint ünnepnap is dolgozó „üzemmel” — és persze rengetegrengeteg zene... A gárda, Szepesi György műsorvezetővel az élen állta a sarat; volt néhány kiemelkedő napszak — például éppen az esti kabaré vagy a reggeli adás parádés riportsorozata, amelyben a többi közt Chaplin és Bing Crosby, Rajkin és Romy Schneider is megszólalt — és a sablonos percek, a kommercialitás százalékaránya sem haladta meg a közönséges műsornapokét. Ezt is dicséretnek szánjuk. Módszertani szempontból milyen tanulság vonható le ebből a rendkívüli adásnapból? — a műsor munkatársait ez is érdekelte. A kérdésre nem tudnék egyértelműen felelni. Az erőpróba egyszer sikerült: a rádió ez alkalommal magára tudta vonni a közfigyelmet és fülelésre késztette a legmegrögzöttebb tévérajongókat is. Nem hiszem azonban, hogy a képernyő attraktivitását a rádiónak hoszszú távra éppen ugyanabban a kategóriában, vagyis még nagyobb attraktivitással sikerülne ellensúlyoznia. Végül is nem versenyre, célszerű együttélésre kell itt gondolni. A rádió akkor jár el helyesen, ha tudomásul veszi a képernyő szélesedő divatját, és azon gondolkodik, hogy mit kell adnia mellette. A teljes odaadást kívánó televízió a rádiósok érdeklődését egyre inkább azok felé a műsortípusok felé kell hogy fordítsa, amelyek beérik a nem teljes, vagyis a megosztott figyelemmel. Módszertanilag a legsürgősebb feladat az úgynevezett háttérrádiózás legjobb eszközeinek kidolgozása volna. A két műsorszóró apparátus tartós viszonyát pedig nem a zajos mutatványok, hanem a mindennapi együttműködés legjobb formáinak csendes, de szívós kutatása fogja meghatározni. Lukácsy András ‘A'? S 1969. AUGUSZTUS 22. PÉNTEK KULTURA - MŰVÉSZET vilaggazdasag(11 ) ^ j ^agWr HIRlAP Erősödött a szegedi fesztivál nemzetközi jellege Csütörtökön a szegedi városi tanács épületében sajtótájékoztatóval egybekötött ülést tartott a fesztivál intéző bizottsága. Papp Gyula, a szegedi városi tanács vb-elnökhelyettese, a fesztivál intéző bizottság elnöke rámutatott: Szeged város lakossága vendéglátásból, udvariasságból kitűnőre vizsgázott. Az ünnepi hetek során 19 különvonat, 370 belföldi és 90 külföldi autóbusz szállította a turistákat, összesen 440 000 hazai és külföldi vendég kereste fel a várost. A szabadtéri játékok 17 előadását 81 000-en nézték meg. 72 000 látogatója volt az ipari vásárnak és kiállításnak, amelyen az eddigi legnagyobb, hárommilliárd forint értékű üzletkötés történt. Rendkívül nagy sikerrel rendezték meg az ifjúsági napokat. A színpompás karneváli felvonulásnak 25 000 nézője volt. Az országos őszibarack-, bor- és virágbemutatóban 20 000-en gyönyörködtek. A tiszai nemzetközi motorcsónakverseny, valamint a maratoni verseny 90 000 sportrajongót vonzottak. Tovább erősödött a fesztivál nemzetközi jellege. A 48 különböző rendezvényből 12 nemzetközi jellegű volt. Különösen sok külföldi vett részt az eszperantó szemináriumon, a pedagógiai nyári egyetemen, az orosz nyelvi szemináriumon és a nemzetközi turista találkozón. Profit és kockázat az űrbizniszben Apollo-menedzserek Az amerikai űrhajósok holdútjának nagy és sikeres kalandjában a tudományos összefüggések mellett háttérbe szorul a vállalkozás gazdasági oldala. Pedig kétségtelen: az Apollo-biznisz a mag nemében páratlan vállalkozás volt az ipar, a szervezés, a management történetében, s eredményeként újiparág született. Kétségtelen tény, hogy az űripar politikai csillagzat alatt fogant. A Mirovaja Ekonomika hasábjain J. Szkacskov szovjet kutató mutatott rá, hogy az amerikai kormányköröket 1957-ben teljesen váratlanul érte az első szovjet mesterséges hold felbocsátása, s ez késztette őket arra, hogy az űrkutatást elsőrendű fontosságú programmá nyilvánítsák. Tulajdonképpen évek teltek el, amíg az Egyesült Államokban felismerték: csak nagy lélegzetű, hosszú távú programmal érdemes versenybe indulni. Az Apollo-program költségvetését csaknem egy évtizeden keresztül mindig bőkezűen fedezte az amerikai kongresszus: előfordult, hogy más űrprogramokat megcsonkítottak, a holdutazás azonban tabu volt. ihletszervezési alapelvek A NASA, amely 1958-ban vette kézbe az űrkutatás szervezését, 1960-ban néhány előtanulmány után már olyan tervezetet terjeszthetett a kormány elé, amely nagy vonalaiban reális volt. Az űrhajózási hivatal akkori becslése az ember Holdra juttatásának költségeit 20 és 40 milliárd dollár közötti összegben jelölte meg. Mint tudjuk, végül az Apollo-program mintegy 24 milliárd dollárt vett igénybe. (A NASA eddigi összköltségvetése 37 milliárd dollár volt, ezenkívül a kizárólag katonai űrprogramokra eddig mintegy 12—14 milliárd dollárt fordított az IASA.) A NASA szerény kormányügynökségből gigantikus szervezetté nőtt: jelenleg 17 tudományos kutatóközpontot egyesít, körülbelül 33 000 munkatárssal, s mintegy 20 000 cég tesz eleget rendeléseinek. A NASA hatalmas menedzserképzési iskolává is vált. John Webbnek, az intézmény egykori igazgatójának szavai szerint legalább 200 olyan műszaki szakembert képeztek ki, aki dönthet 106 millió dolláros vagy ennél költségesebb tervek kidolgozásával kapcsolatos kérdésekben. A program menedzselése szempontjából a párizsi Le Monde három szervezési alapelvet emel ki. Az első a szakaszos haladás elve. Ez érvényes volt a rakétákra, az űrhajókra, s a Hold felderítését szolgáló automata berendezésekre. A nagy Saturn—V. rakétát először 1967-ben próbálták ki, de előzőleg megépítették a kisebb Saturn—I-et, amellyel 1961 októbere és 1965 júliusa között tíz próbát végeztek, majd a Saturnn IB-t, amelyet 1966-ban próbáltak ki. Az 1,6 tonnás Mercury űrhajókat (négy repülés 1962- ben és 1963-ban) követték a 3,7 tonnás, kétüléses Mercury-kapszulák (tíz kísérlet 1965-ben és 1966-ban), majd a háromüléses Apollo-kabinok (három repülés emberekkel 1968-ban és 1969-ben). A második szempont a szimultán haladás elve volt. A Lunar Module, a holdkomp tervezésével kétségkívül elkéstek volna, ha tervezéséhez csak akkor fognak hozzá, amikor már a simán Holdra szállt Surveyor is a Földre továbbította vizsgálatának eredményét. Így tehát az automatát és az embert szállító holdjárművet párhuzamosan tervezték, s a holdkompot inkább közben módosították, a tapasztalatoknak megfelelően. Végül: a harmadik elv értelmében a szakaszok jórészt fedték is egymást: az Apollo-űrhajó kidolgozásán már akkor dolgoztak, amikor a Geminit még ki sem próbálták, viszont a tervezés és a kidolgozás utolsó szakaszában már felhasználhatták a Geminiprogram eredményeit. programot egyaránt a tudományos és a technikai standard emelésére irányuló kutatómunka nagyszabású finanszírozásának foghatjuk fel.) Az űrkutatás olyan követelményeket támaszt a felhasznált anyagokkal és rendszerekkel szemben, hogy az amerikai iparban megjelent ez a kifejezés: „űrstandard”. Ezzel kapcsolatban egészen új diszciplína fejlődött ki: a „megbízhatóság” tudománya, amelynek már külön irodalma van. A színesfémkohászat és a miniatürizálás terén a változások jelentősek. (A Holdról közvetítő tv-kamera súlya 2,25 kilogram volt, a stúdiókamerák átlag százkilós súlyával szemben: e miniatürizálás eredményeként jelent meg a piacon egy 25 kilós kamera.) Az űrstandard elérése különben a publicitás és a profit új forrását nyitja meg. A nyugati lapokat döntötték a holdexpedíció technikai előkészítésében részt vett vállalatok hirdetései, amelyekben immár a nagyközönségnek ajánlják a Holdon is bevált márkákat: Omega-óráktól a Dupont cég termékeiig (a Dupont készítette a holdruhát). Az űripar nemzetgazdasági jelentőségű szektorrá fejlődött az Egyesült Államokban. A NASA költségvetése — a Le Monde adatai szerint — az 1959-es 134 millió dollárról 5,25 milliárdra emelkedett az 1965-ös csúcsesztendőben. Az Apollo-programon akkor közvetve és közvetlenül 400 ezer ember dolgozott. Kik részesedtek az űrtortából? Bár a holdutazás előkészítésében a nagymonopóliumok mellett közép- és kisvállalatok is részt vettek (a NASA akár csak két személyt foglalkoztató „vállalattól” is megrendelt bizonyos speciális munkákat), az űrbiznisz elsősorban a nagymonopóliumoké. Így például az űrhajózási hivatal 1962-ben a Boeing, a Douglas és a North American cégekre bízta a Saturn IV. három fokozatának megépítését Konkurencia és kapacitás Az űrbiznisz azonban — bár gyakorlatilag az állam viseli a pénzügyi kockázatot — nem veszélymentes. Egyrészt a tiszta haszon (tekintettel arra, hogy a NASA ellenőrzi a kutatási költségeket) az U. S. News and World Report becslése szerint alatta marad a hadügyi megrendelések profitjának. (Ezt ellensúlyozza, mint mondottuk, az űrstandard hasznosítása más téren.) Másrészt kudarc esetén a legnagyobb cég helyzete is megrendülhet, így, például a Boeing cég 1958 és 1963 között 300 millió dollárt költött a megvalósíthatatlannak bizonyult űrrakétarepülőgép, a Dyna Soar kikísérletezésére. Közben a tíz éve még nem túl jelentős North American Aviation cég, amely helyes irányba összpontosította erőfeszítéseit, megkaparintotta az űrbiznisz javát és — elsősorban az Apolloprogram rendelései révén — vezető helyre tett szert. Szkacskov szovjet közgazdász idézett tanulmánya ezt azzal magyarázza, hogy amikor egy cég bizonyos terv megvalósítására összpontosítja erőfeszítéseit, csökkenti a többi perspektivikus témára fordított figyelmét, s ha kudarcot vall, teret veszít. Az elkeseredett konkurrencia viszonyai közepette az diadalmaskodik, aki sok évre előre igyekszik prognózist öszszeállítani tevékenysége számára. E tekintetben fontosabb az alapvető irány helyes felmérése, mint a költségek pontos becslése. A North American Aviation 1961-ben például 400 millió dollárt kért az Apollo űrhajó kidolgozásáért a konkurrensek 600 millió dolláros ajánlatával szemben. 1968-ig azonban az űrhajó költségei 3,64 milliárd dollárra emelkedtek! A North American Rockwell (a Rockwellnek a Standarddal való egyesülése óta ez a cég neve) helyzetét az Apollo-kabinban keletkezett tűz sem rendítette meg, bár a három űrhajós halála után a sajtó szkeptikusan ítélte meg perspektíváit. Egyébként nem csupán ez a két cég igyekezett fúzióval javítani helyzetét az űrpiacon: a Douglas és a McDonnel Aircraft egyesülése is arra szolgált, hogy nagyobb szeletet biztosítson az űrtortából. Baracs Dénes Új gazdasági fogalom: az űrstandard Ez a menedzselési tapasztalat kétségkívül az egyik legjelentősebb gazdaságiszervezési terméke a holdexpedíciónak. Kevésbé tűnnek meggyőzőnek a holdexpedíció közvetlen technikai eredményeiről szóló fejtegetések. Az Apollo-program megvalósítása nem hozott olyan fontosságú alapfelfedezéseket, mint például a második világháború hadiipari kutatása a tranzisztorok vagy a radartechnika terén. Talán csak a ma még nem gazdaságos üzemanyagcellák válhatnak később az elektromos energia tárolásának jelentős eszközévé. Felbecsülhetetlen jelentőségű viszont az a lökés, amelyet az űrkutatás követelményei adtak az általános műszaki fejlődésnek.Ebben az értelemben az amerikai és a szovjet űr A Magyar Hírlap szerkesztőségének telefonszámai: 221-285, 221-293, , 222-408, 429-350