Magyar Hírlap, 1969. szeptember (2. évfolyam, 241-270. szám)

1969-09-11 / 251. szám

4iw*. SZEPTEMBER 11. CSÜTÖRTÖK HAZAI KORKÉP Magyar Hírlap Az Elnöki Tanács határozata nyomában Főiskola az ország centrumában Az iskola úgyszólván az ország „közép­pontjában” a főváros szívében áll — szemben a kis­térséggel, ahol egykor a Nemzeti Színház emelkedett, alig pár lé­pésre a Nagykörút és a Rákóczi út ke­reszteződésétől. A régi pesti emberek csak­ úgy ismerték a csaknem százéves épüle­tet, hogy „a Technológia”. A „Technológia” — ahogy régen nevez­ték: a Magyar Királyi Felsőbb Ipariskola — szinte egyidős a m­agyar iparral! 1879- ben nyitotta meg kapuit; 1949-ben nevét Bánki Donát Gépipari Technikumra vál­toztatták. 1962-ben felsőfokú technikum­ivá lépett elő. 1969. augusztus 30-án az Elnöki Tanács határozata a hajdani „Fel­sőbb Ipariskolát” Gépipari Főiskolává nyilvánította. Az előcsarnokban körben arcképek, a fotókról Bánki Donát, Bláthy Ottó, Eötvös Loránd tekint a belépőre. A magyar tu­domány, az ipar és technika történetének e nagyjai a múltat idézik, az igazgatói iroda egész falát beborító hatalmas fény­kép azonban már a jelen: a kép a tech­nikum korszerű gyakorló-laboratóriumát ábrázolja. De a múlt azért erről a képről sem hiányzik. Angyal Béla, az intézet igazgatója az óriás fotográfia egyik szeg­letében látható kis gépre mutat. Szerszámgép a magyar ipar hőskorából — Századunkkal egyidős, múzeumi rit­kaság — mondja az igazgató — egy ma­rógép a szerszámgépipar hőskorából. Persze ezt csak mint ritkaságot őrizzük, ugyanebben a laboratóriumban a legmo­dernebb gépek is a hallgatóink rendelke­zésére állnak. Általában: a gazdag múlt és a termé­keny jelen szervesen, ösztönző-serkentő erővel fonódik össze a régi intézetben, azaz — újszülött főiskolán. — Valóban — mondja Kántor György, az intézet tudományos igazgatóhelyettese — úgy érezzük, joggal lehetünk büszkék iskolánk múltjára! Az intézet növendé­kei, tanárai csaknem egy évszázad alatt múlhatatlan érdemeket szereztek a ma­gyar ipar fejlesztésében. Mind a régi Fel­sőbb Ipariskola, mind pedig a felszaba­dulás utáni Bánki Donát technikum vég­bizonyítványa hazai gyárainkban és kül­földön egyaránt tiszteletet, megbecsülést vívott ki. Az igazgató szekrényéből muzeális ér­tékek kerülnek elő, többek között egy régi-régi, kézzel írt jegyzet, címlapján a felirat: „Ladányi Jenő felsőipariskolai ta­nár úr előadásai alapján lejegyezte és kiadja Fekete Gábor ipariskolai halgatót (egy 1-lel!). Ilyen jegyzetből tanultak az első világháború nehéz éveiben az ipariskola növendékei. Nemzedékek — a magyar ipar derék­hadának nemzedékei — nevelkedtek eb­ben a híres iskolában! Ma erre a főisko­lává előléptetett intézményre hárul fej­lődő iparunk üzemmérnökeinek képzése. 1700 hallgatója van ma a Bánki Donát főiskolának. Évenként mintegy 400 új nö­vendéket vesznek fel, a képzés ideje a nappali tagozaton három, az estin négy esztendő. — A mi növendékeinkre nagy felada­tok várnak — mondja az intézet igazga­tója. — Ipari fejlettségünk jelenleg még meglehetősen egyenlőtlen. Sok esetben ki­tűnő konstrukciók, technikai újdonságok sorozatgyártása éppen azért nem kezd­hető meg, mert a gyártási folyamatok szakemberei még nem rendelkeznek min­denhol a kellő korszerű ismeretekkel. Részben a főiskolának kell mind az okta­tásban, mind a termelésben betöltenie azt a hézagot, ami ma még a tudományos ter­vezés és a folyamatos gyártás között oly­kor még mutatkozik. A Művelődésügyi Minisztérium szak­mai ellenőrző bizottsága úgy találta: a Bánki Donát technikum fölött nem múl­tak el hiába az esztendők, s az Elnöki Ta­nács rendelkezése lényegében egy, már kialakult állapotot szentesített. Hiszen 1969 szeptemberében már valóban csu­pán az állami döntés hiányzott ahhoz, hogy a kapura felkerülhessen az új tábla: Bánki Donát Gépipari Főiskola. A kép­zés színvonala, a felvételi követelmények, már teljesen főiskolai színvonalon álltak. Erre mi sem jellemzőbb, mint az, akik két évig még a technikumban hallgatták az előadásokat, a jövő év júniusában már automatikusan főiskolai diplomát kap­nak. 16 ezer dolláros végrendelet Az iskola vezetői mindennek ellenére úgy érzik, hogy mégis előlegezett biza­lommal kapták meg a főiskolai rangot és még nagyon sok a tennivalójuk. Aki is­meri ennek az intézménynek jóhírét, jó szellemét, nem kételkedik benne, hogy céljaikat elérik. — Csakugyan: a következetesség és a hűség jellemzője intézetünknek — mond­ja az igazgató. — Ennek bizonyságára hadd mondjak el valamit: ötvenkét évvel ezelőtt végzett iskolánkban egy harminc év óta New Yorkban élő magyar gépész­szakember. Néhány hete egykori hallga­tónk meghalt, s végrendeletének felbon­tásakor kiderült, hogy nem kevesebb mint 16 ezer dollárt hagyományozott iskolánk­ra, amelynek — mint végrendeletében ír­ja — életében elért sikereit köszönheti. Szász István „Csak" üzemmérnök? — Nehezen honosodik meg nálunk ez az új elnevezés — magyarázza Kántor igazgatóhelyettes. — Sokan azt hiszik, hogy az üzemmérnök lényegében csak amolyan „ipari közkatona’’, nem is igazi mérnök, „csak” — üzemmérnök. Pedig az üzemmérnökökre, technológusokra ma már világszerte óriási feladat hárul. Jog­gal mondhatjuk, az ipari termelés jelentős része az ő munkájukon alapszik. Az üzemmérnök a maga területén teljes ér­tékű szakember, a gyártási folyamatok legalaposabb ismerője. Nem szólva arról, hogy a fejlett ipari társadalom szakem­berigényét a következő aránnyal fejez­hetjük ki: egy gépészmérnökre két üzem­mérnököt és legalább négy technikust kell minden ipari szakterületen számol­nunk. öltöny zakó nadrág VOR N­em szeretem az autóstopot. Nem lettem a híve. Lehet, hogy ez az öregedés jele. Vagy a nagyon erős ifjúkori emlé­keké, ami — a gerontológia tudósainak napjainkban érvényes tapasztalatai sze­rint — egyre megy: minél inkább halad valaki előre a korban, annál jobban éle­sedik a memóriája — visszafelé a múltba. Gyalog jártunk Gödre, kis hátizsákkal — benne szerény elemózsiával — a hét­végeken, annak idején. Autók robogtak — jövet is, menet is — mellettünk. Nem annyi persze, mint most, de azért gépko­csiforgalom már akkor is volt a Duna­kanyarban. Ha motorzúgást hallottunk a hátunk mögött, tudva a rendet, letértünk a betonról. (Akkoriban még nem alakult ki a nagy forgalom követelte mai, he­lyes gyakorlat, amely szerint gyalogolni csak „szembe” jó.) Lehajtott fejjel baktattunk az országút szélén, és talán le is tört volna a­­ cárunk a szégyentől, ha felemeljük, hogy vala­melyik autós segítségét kérjük, felkéredz­­kedjünk. Büszke fiatalok voltunk. Tizen­öt éves fiam szerint: nem voltunk elég okos fiatalok. " A csoda 1937-ben történt. Teljesen Vá­ratlanul, ahogyan csodákhoz illik. Szom­bat reggel volt, derült szép idő, a kera­­mitkockákon csattogtak lépteink, Ká­posztásmegy­er határát hagytuk el éppen, amikor a mellettünk elsuhanó autó veze­tője hirtelen fékezett. Ketten voltunk: az öcsém és én. Úgy érkeztünk Gödre, mint a grófok. Opel gyártmányú „Super” típusú, vadonatúj gépkocsin. És este a­ csoda folytatódott. Alig indultunk hazafelé, motorzúgást hallunk. Pali öcsém hátranéz, és rettentő izgalommal közli: „Ő az!” Máig elfog a szégyen érzése, valahány­szor eszembe jut. Hátha azt hitte, hogy leszünk rá, vártuk. Az igazság az, hogy hiába tértünk le messze, a beton mellé, megállt és hazahozott bennünket Pestre. A gépkocsivezető arcára egyáltalán nem emlékszem.­ ­ Mindez most néhány hete jutott újra eszembe. Tatabányáról robogtunk Buda­pest felé. Tornyosan fenyegető fekete Autóstop felhőkből kipattanó villámok borzolták az idegeinket. Az egyik kanyarban, cserfa tövében jó arcú, jó növésű fiú integet, egy szál ingben. Előzünk éppen, százas tempóban. — Fel kellett volna vennünk — mon­dom a nyugdíjban, ötszázért bejáró öreg gépkocsivezetőnek. — Megálltam volna, de nem tudtam, mi az álláspontja az autóstopról. Hazáig nem tudtam megnyugodni. Min­den mellettünk elsuhanó autóban azt néztem, nincs-e benne az a fiú, nem vet­ték-e fel mégis? Hogy az öreget is nyug­talanította a kérdés, azt onnan tudom, mert Budaörs táján — amikor már kövér esőcseppek verdesték a szélvédő üvegét — megjegyezte: — Ha gyakorlott autóstopos lett vol­na, jobban helyezkedik. Kanyar és elő­zés, ez sok egy kicsit együtt,­ ­ Pécsre indultam néhány napja. A Vol­gát az öreg kormányozta megint. Száz­halombattánál, a 27-es kilométerkőnél, egy szál ingben jóképű fiatalember emel­te felénk szerényen a kezét. Túlszaladunk rajta, de érzem, hogy lassul a kocsi fu­tása. — Felvegyük? — kérdi Dönci bácsi. — Tőlem... — mondom bizonytalanul, amibe nem tagadom, jókora adag oppor­­tunizmus szorul. A nap süt, az ég kék, elveimet fenntartom, a felelősséget nem vállalom, annál is inkább, mivel a pasz­tellkék Inges fiatalember arcán a szakáll­­növesztés kétségtelen tendenciái mutat­koznak. A Volga megáll, a fiú beszáll. — Pécs felé, egy darabig, ha lehetne ... — akadozik a szava. Nem nézek hátra (elveim fe­nntartásával), de már oldódik a görcs bennem. — Apámnál voltam, a nagybátyám ígérte, hogy erre jön a Skodájával és el­visz Pécsre, az anyámhoz. De elkéstem a megbeszélt időpontot. Nem szoktam autó­­stopolni. Különben sem sikerült még so­ha. Illetve egyetlenegyszer egy kocsi el­vitt vagy öt kilométernyire. Hallgatom a lelki kényszerből fakadó szóáradatot, és az a gyanúm, hogy fül­lent a gyerek. — Szokott lottózni? — Kérdem, még mindig egy kicsit gorombább hangsúl­lyal, mint szeretném. Nem érti a kérdés logikáját, érzem a hangján, amikor válaszol: — Nem. Nem lottózom. — Akkor kezdje el. Ugyanis nem Pécs felé, hanem Pécsre megyünk.­­ — És elvisznek? ... — A Volga hátulja ugyanoda megy, ahová az eleje. Maga benne ül, most már mit csináljunk? — Kömlődön egy jaffára akarom meghív­ni, nem engedi. — Elvisznek, és még füzetnek is, ez már sok! Pécsig megtudom róla, hogy 22 éves, elvált szülők gyereke. Édesapja egyik nagy erőművünk kitűnő mérnöke. Édes­anyja férjhez ment újra, orvos a férje. Van egy 11 éves féltestvére. Ahogyan be­szél róla, abból kiderül, hogy nagyon sze­reti. Egyáltalán, ahogyan beszél, abból ki­derül, hogy nagyon szereti az életet. Anyut és aput, Pécset és a hőerőművet és főként az atomfizikát, amit Moszkvá­ban tanul az egyetemen. Negyedik éve. És negyedik éve — kitűnő bizonyítvány­nyal! A barátai nagy részét ma már ott találja — ezt mondta. Vannak köztük németek, lengyelek, oroszok, koreaiak, afrikaiak és persze magyarok is. Az itt volt barátok szerteszéledtek közben. Pé­csett például egyetlen orvostanhallgató barátja maradt. Az is „botcsinálta dok­tor”, az irodalmat kedveli jobban. A Mecsek lejtőjén, szemben a pálosok templomával, anyuék házának kapujánál búcsúzunk. Ehhez foghatóan szórakoztató utazásom régen volt. Az autóstopot továbbra sem szeretem. De azt — amit már egyébként is régen vallok —, hogy az előítéletek, hamis be­idegződések, akár a rossz gépkocsiveze­tők, félrevezetnek, alaposan igazolta uta­zásom ezzel a Moszkvából a 6-os műútra csöppent gyerekkel. Külön köszönet érte: Csillag István Tanácsi tisztségviselők — iskolapadban I­dén szeptemberben ismét a községi ta­nácsvezetők egyéves „egyetemén”, a tanácsakadémián találunk — Budapesten, Szombathelyen és Veszprémben — 300 községi vezetőt, akik politikai, szakmai, elméleti és gyakorlati ismereteik bővítése után visszatérnek majd a falvakba. Hazánkban 4400 tanácsi vezető képzé­séről kell gondoskodni. E tanácsi vezetők 25 százaléka végezte el eddig a tanács­­akadémiát. Hozzávetőlegesen ezren vesz­nek részt levelező oktatásban, sokan pe­dig már idősek a tanuláshoz. De így is, mintegy 2000 vezető kiképzése vár még ránk. Ezt a feladatot hat-hét esztendő alatt lehetne elvégezni, sajnos azonban a községek tanácsi vezetői elég gyorsan cserélődnek. Az új feladatait egyesek ere­jét meghaladják, mások pedig anyagi okokból változtatnak munkaterületet. Te­hát ha ezzel is számolunk, egy évtized is kevés valamennyi községi vezető kikép­zéséhez. A gazdaságirányítás reformja a közsé­gekben is érezteti hatását, önállóbb lett a gazdálkodás, lehetőség nyílt újszerű kezdeményezések megvalósítására, külön­böző közös társulások a községek között, vagy a községek és termelőszövetkezetek­kel, ipari vállalatok között. Máris szá­mos példája van annak, hogy a lakosság szempontjából fontos intézményeket kon­centrált erőfeszítéssel hoztak létre. A ta­nácsi önállóság a községekben azonban még nem valósult meg maradéktalanul. A szocialista önkormányzat egyik jellem­zője nyilvánvalóan az lesz, hogy a helyi tanács nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkezik és ezeket a lakosság érdeké­ben a lehető legeredményesebben hasz­nálja fel. Ehhez megfelelő, állandó jel­legű bevételek kellenek, tehát az állam­­igazgatási munka gazdasági felkészültsé­get is igényel, méghozzá fokozódó mér­tékben. Olyan tanácsi vezetőkre lesz szükség, akik kialakítják a falu fejlődé­sét célzó különböző gazdasági és kulturá­lis terveket, és ugyanakkor a feladatok megvalósítására mozgósítaná tudják a lakosságot. A falu közigazgatásának változása más­­ igényeket is napirendre tűz. A közsé­gekben — ellentétben a magasabb szintű, megyei, járási igazgatási szervezet meg­osztottságával, ahol például külön pénz­ügyi, mezőgazdasági, kereskedelmi stb. osztályok, csoportok működnek — egysé­ges szerv látja el az igazgatási feladato­kat. Tehát egy szerven belül intézik az adóügyektől kezdve, a bizonyítványokon, tárlatlevelek kiállításán keresztül az anyakönyvi ügyekig mindazt, ami az em­berek mindennapi életével, problémájá­val összefügg. Ráadásul a községekbe még újabb hatáskörök kerülnek. (Például az ipari, kereskedelmi vagy — nagyobb községekben — építési hatósági felada­tok.) Nem túlzás tehát, amikor azt mond­juk, hogy a faluban minden összpontosul, ott minden ügyhöz érteni kell. A község­ben az egységes szakigazgatási szerv ve­zetője a végrehajtó bizottság titkára. A tanácselnök politikai vezető, gondoskodik a falu gazdálkodásáról, terveiről, a ter­vek végrehajtásáról, intézmények létesí­téséről. Mindebből világosan következik, hogy a tanácsakadémiákra — amelyek mind az elnökök, mind a titkárok továbbkép­zéséről gondoskodnak — összetett felada­tok hárulnak. Az oktatást úgy kell meg­szervezni, hogy politikai, gazdasági és igazgatási feladatok egyaránt szerepelje­nek a tananyagban. Az elnöknek főleg a politikai és gazdasági kérdéseket kell megismernie, a testületi munka és a ve­zetés „rejtelmeiben” kell elmélyednie. A titkárnak döntően az igazgatási-hatósági tevékenység szakembereként kell átven­nie bizonyítványát. E követelményeknek megfelelően alakult a tanácsakadémiák tanterve, tananya­ga és az oktatás módszere. A marxizmus —leninizmus, a vezetés elmélete és gya­korlata, a tanács testületi tevékenysége, az igazgatási feladatok — mind olyan tantárgy, amelyekből a hallgatóknak ered­ményesen kell felkészülniük az esztendő során. Az államigazgatási eljárást (pél­dául a bizonyító eljárás lefolytatását, a határozatok hozatalát, szövegezését, az egészségügyi, szociális, ipari, kereskedel­mi, mezőgazdasági, adóügyi, költségvetési kérdéseket) is nagyon részletesen kell tanulmányozniuk. A hallgatókat tanulmányaik során elvi­szik különböző községekbe, ahol tanács­üléseket, végrehajtó bizottsági üléseket mutatnak be, majd ők maguk is beszá­molókat, javaslatokat készítenek. A tanácsakadémiára a járási és a me­gyei tanácsok javaslatai alapján kerülnek a községi vezetők. Az állam nagy áldoza­tot vállal, amikor a bentlakásos iskolában — nagyon csekély térítés ellenében — gondoskodik a falu vezetőinek kiképzé­séről. Ez a kiképzési forma a fejlődés je­lenlegi szakaszában rendkívül fontos, s remélhetően olyan anyagi és erkölcsi be­fektetésnek bizonyul, amelynek a válasz­tópolgárok látják legfőbb hasznát. K. Gy.

Next