Magyar Hírlap, 1969. december (2. évfolyam, 331-359. szám)

1969-12-03 / 333. szám

4 1969. DECEMBER 3. SZERDA HAZAI KORKÉP Magyar Hírlap Helyszíni jelentések (O 2 ) a Zobák-akna tragikus napjairól Tragédia történt hétfőn délben 12 óra 30 perckor a Mecseki Szénbányászati Tröszt komlói Zobák-aknájában. Az ország legfiatalabb bányájában hatalmas erejű váratlan gázkitörés történt, ezt nagy erejű sújtólégrobbanások követték. Az aknában dolgozó bányászok közül András Ernő 42 éves vájár, Harmat József 32 éves vájár, valamint Ludvig Ádám 35 éves csillés a helyszínen meghalt. Tizenegy bányászt súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba, hét könnyebben sérültet pedig a helyszínen részesítettek elsősegélyben. Négy bányász — Kocsis József, Illés Alajos, Kovács Vilmos és Nehéz Ferenc az akna fenekén dolgoztak — mintegy 780 méter mélységben —, a nagy erejű robbanás következtében a szén- és kőzettörmelék őket maga alá temette. . Kedden egész nap és egész éjszaka teljes erőből folytatódott a robbanás sújtotta Zobák-aknán a mentési munka. Ennek ellenére egyelőre még nem sikerült a több száz köbméter törmelék alatt a tárna mélyében rekedt bányászok közelébe jutni. Kora délután a következő jelentést kaptuk a Magyar Távirati Irodától: A hétfői nagy erejű gázkitörés és robbanás 13 sérültjét ápolják jelenleg pécsi és komlói kórházakban. A pécsi honvédkórházban ápolt nyolc égési sérült közül Orsós János állapota továbbra is igen súlyos. Neon István, Szilvási Dezső és Szőcs Menyhért, akik hétfőn, a robbanást követő órákban igen súlyos sérülésekkel kerültek kórházba, már túl vannak az életveszélyen. További négy bányász szintén égési sebeket szenvedett a robbanáskor, ők azonban kedden már felkelhettek a betegágyból. Ugyancsak javult a komlói kórházban erős szénmonoxid-mérgezéssel ápolt öt bányász állapota. Kedd délután 16 órakor a bányaszerencsétlenségről a tragédia okát és körülményeit vizsgáló bizottság is hivatalos jelentést adott ki. A hivatalos jelentés közli, hogy december 1-én a robbanás pontosan a 3. szint alatt körülbelül 91 méterrel történt. A gázkitörés nagy mennyiségű szenet és kőzetet dobott ki, és mintegy 25 méter hosszban „feltöltötte” törmelékkel az aknát. Ez a törmelék temette maga alá Kocsis Józsefet, Nehéz Ferencet, Illés Alajost és Kovács Vilmost. A jelentés hangsúlyozza, a mentési munkák tervszerűen és nagy erővel azonnal a robbanás után megindultak — irányításukra a helyszínre érkezett az Országos Bányaműszaki Felügyelőség vezetősége csakúgy, mint a tröszt és a Bányászati Aknamélyítő Vállalat igazgatói. Kedd este 18 óra 30 perckor Békés Sándor, a Dunántúli Napló munkatársa szerkesztőségünk kérésére a következő telefontudósítást küldte: Hétfőn — a robbanás napján — reggel a bányászok és az aknamélyítők nemcsak nyugodt, de igen eredményes munkanapra is számítottak. Az ország legmélyebb kőszénbányájának e legfiatalabb aknájában a tragédia napján 91 méterrel a 3. szint alatt, azaz 781 méterrel a földszint alatt dolgoztak a munkások... A balesetet követően néhány perc múlva megkezdődött a mentés, hamarosan a helyszínre érkezett Kreffly Gábor, az Országos Bányaműszaki Felügyelőség elnökhelyettese és Tamási István, az Egyesült Magyar Szénbányák elnöke is. A mentésben részt vevő szakemberek — jelenti tudósítónk — a robbanás után a tárnában kialakult körülményeket mérlegelve, kedden délután 13 óra óta már nem fűznek semmilyen reményt a törmelék alatt rekedt négy bányász életének megmentéséhez. A bányászok és a mentőalakulatok így már nemcsak azért harcolnak, hogy hozzáférjenek a törmelékkel elzárt aknarészhez, hanem azért is, hogy az ország szénellátását nagymértékben befolyásoló Zobák-aknán mielőbb megindulhasson újra a termelés. Így a vártnál rövidebb idő alatt sikerült újra megkezdeni a robbanástól nem érintett bányarészekben a fejtést. A balesetvizsgáló bizottság a tragédia okának kutatásával párhuzamosan, a termelés újjászervezésére is megtette már a szükséges intézkedéseket. Kedden 18 órakor beszéltünk a pécsi, illetve a komlói kórházakkal: közlésük szerint csak egy bányász van még életveszélyben, a többi 12 sérült állapota már biztató. Este a Zobák-aknán a mentési és helyreállítási munka teljes erőből folyik. Hain Péter magy. kir. kormánytanácsos, a budapesti rendőrség politikai rendészeti osztályának vezetője még egyszer átfutotta a belügyminiszternek készült jelentését: „...Jelentem továbbá: tegnap, 1944. december 2-án a Tisza Kálmán téri Művelődési Házban (jelenleg Köztársaság tér és Erkel Színház. A szerk.) történt robbanással kapcsolatban eljártunk... A kikérdezett személyek előadásából kétségtelenül megállapítható, hogy az ismeretlen tettes csupán demonstrációs szándékkal helyezte el a robbanóanyagot, mert azt az előadás befejezése, illetve a közönség távozása után helyezte el... A nyomozást folytatjuk...” Hain Péter, aki néhány hete még legfőbb hadurát, Horthyt szolgálta, jelentésének végére most ezt írta: „Éljen Szálasi!” Ugyanezen a vasárnapon, 1944. december 3-án, amikorra Hain Péter elkészítette jelentését, délelőttre nagygyűlést hirdettek a nyilasok a Tisza Kálmán téri színházban. A hatalomátvétel óta az első nyilvános nyilas nagygyűlést... Fehér Lajos, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese, a budapesti fegyveres kommunista akciógárdák szervezője és felső pártirányítója, erre a napra így emlékezett vissza: — Előző este Szírék — elválaszthatatlan testi-lelki jó barátok — hármasban csatangoltak a Nagykörúton. Egyszer csak Szír megáll, s örömében majd leveri lábáról a társait. Azok nem tudták mire vélni a dolgot. „Vakok vagytok? Nem látjátok?” — kérdezte tőlük, pedig ő volt a rövidlátó, ő hordott erős dioptriás szemüveget Majd rámutatott egy frissen ragasztott plakátra, amely a Városi Színházban holnapra hirdetett nyilas nagygyűlésre toborozta a lakosságot. „No, srácok, ezt meg kell akadályoznunk" — mondta Szív. Gyorsan kimentek a helyszínre, ott azonban elszomorodva állapították meg, hogy a színházba nem tudnak behatolni... Mégis tenni akartak valamit ... A robbanó csomagokat még aznap este fel is rakták ... Másnap reggel elszontyolodva tapasztalták, hogy a robbanás ugyan hiába nem volt, de a nyilasok még az éjjel elhordták a kőtörmeléket... Amikor megkérdeztem Szírtől, miért nem a gyűlésen helyezte el a robbanóanyagot, azt válaszolta, attól tartott, hogy ártatlanok is elpusztulnak a robbanástól... Maróték nem voltak ennyire humanisták, és nekik volt igazuk — így folytatta visszaemlékezését Fehér Lajos. A vasárnapi nagygyűlésre a csoport mind a négy tagja: Marót, Ostor, Véső és Bottyán kivonult. (Marót — Padányi Mihály, ma főosztályvezető az Építésügyi Minisztériumban, Ostor — Janikovszki Béla, ma orvos Budapesten, Véső — Egri János, vegyészmérnökként dolgozik, Bottyán — Ajtai Miklós, a Minisztertanács elnökhelyettese. A szerk.) Véső azonban a bejáratnál több Chinoin-gyári ismerősét fedezte fel, s így tanácsosabbnak tartotta, hogy az ajtóból visszaforduljon. Mindegyiküknek a zsebében előre felszerelt, jól becsomagolt, negyven dekányi robbanóanyag volt. Úgy beszélték meg előre, hogy hárman a színház három különböző helyén: a földszinten, a páholyban és az erkélyen helyezik el a csomagokat ... Anélkül, hogy összebeszéltek volna, Bottyán és Marót lementek a színház alatti W. C.-be, ahol betöltötték az üvegcsébe az acetont. A n ^ ' bM.r rvA jól bedugaszolták és zsebre fel vágták... Bottyán a földszintre ment: jobboldalt, a földszinti páholyoknál talált egy üres fülkét előkelő nyilas uraknak lehetett fenntartva. Az üres páholyban Bottyán nyugodtan elhelyezhette a csomagját a székek alatt. S mint aki dolgát jól végezte, kiment az ajtón, elhagyta a színházat. Marót az erkélyt szemelte ki. Egy óvatlan pillanatban, amikor a jegyszedőnő félrenézett, felosont az erkélyre. Ott a középen bement egy páholyba. Nem ült benne senki. Elővett egy összetartást, (nyilaslap. A szerk.), a térdére terítette, mintha olvasna. Egy nyilas jött be, úgy látszik, szintén fenntartott helyet keresett magának, és beült a páholyba. „Mondja, kérem, jó helyre ültem ide?" — fordult Maróthoz. Egy darabig forgolódott, feszengett még, és utána elment. Ideje is volt, mert az aceton betöltésétől kezdve már jócskán eltelt az idő. Marót az összetartás fedezete alatt gyorsan lecsúsztatta a csomagot az ülések alá, és sietve elhagyta a színházat. Ostor már nem volt ilyen szerencsés, ő is az erkélyre ment fel, a bal oldali első páholyba, anélkül, hogy tudta volna, hogy Marót is az erkélyen van fenn. Ez a páholy elég mozgalmas volt, mert három nyilas is beült, akik végképp elhelyezkedtek, és nem akartak távozni... Ostor jobbnak látta, ha átvonul egy másik páholyba... Közben a színpadra bevonultak a nyilas vezetők ... Gera József nyilas pártvezető kezdett el beszélni (1946-ban felakasztották. A szerk.) Alig beszélt azonban néhány percig, a földszinti páholyban robbant Bottyán bőr-' 4fajZ. Óriási* füst, por és sikoltozás. „Mindenki maradjon a helyén, az előadást folytatjuk!” — kiabálták mindenfelől. Természetesen senki sem akart sírhelyén maradni. Az erkélyen több nyilas pisztolyt rántott, ésazzal akarta visszanyomni a megzavarodott tömeget. Nagynehezen mégis bennmaradásra kényszerítették őket, és lecsillapították a felkavart kedélyeket. Gera József folytatta a beszédét, de alighogy egy mondatot elmondott, felrobbant a másik bomba is, a Maróté. Nagy porfelhő és még nagyobb kiabálás támadt. Ekkor már nem lehetett a közönséggel bírni, s egy erős torkú nyilas elordította magát: „Gyerünk kifelé!” Olyan zaj, kiabálás, bábeli zűrzavar töltötte be a termet, hogy most már alig lehetett kivenni, mit is ordítoznak az emberek. A legsűrűbben ez a mondat ütötte meg Ostor fülét: „Kommunisták aláaknázták a színházat... Kommunisták csinálták..." A megvadult nyilas tömegek a székek tetején keresztül rohantak az ajtó felé, s törték, zúzták, gázolták egymást. A pánik százszázalékos volt — és lélekemelő is. Legalábbis ez volt a megállapítása Ostornak, aki most a véletlen játéka folytán a színházban bent kényszerült maradni, helyszíni megfigyelőnek, s szemtanúja volt a nagy zűrzavarnak... így fulladt kudarcba s csúfos vereségbe a Szálasi-uralom alatt tartott első nyilas nagygyűlés, amely egyben Magyarországon az utolsó nyilvános nyilas gyűlés is volt. Ugyanezen a napon, 1944. december 3-án Szálasi útnak indult Hitlerhez hűságnyilatkozni... S otthon Budapesten, a „Hungarista Magyar Birodalomban” a megvadult nyilashorda éppen ezekben a pillanatokban egymást legázolva menekült a Városi Színházból... Várkonyi András Ma 25 esztendeje történt VOj 7 ^ Q C l ^ Maróték szétugrasztották a nyilas nagygyívést^ .s ^ Szabálytalan háromszög Érthető okokból: én vagyok, aki közlekedek, ők, akik ezt hivatásuknál fogva felülbírálják — kétéves „úrvezetői” múltam alatt nem sikerült barátságos viszonyt kialakítanom a közlekedésrendészettel. A napokban újabb ismeretséget kötöttem egy URH-s autó legénységével. S hogy ez nem a szokásos módon (betétlapom iránti érdeklődéssel) zárult, ennek históriája van. Sietős dolgom akadt a hegyen. Nyomtam hát a pedált és áldottam a borongós időt, amely a sétálókat otthon fogta, így nem kell kerülgetnem öszekapaszkodó párokat. Egyszer csak kivágódik az útra egy kisfiú — hatéves forma, vágtat lefelé, s karjával hevesen integet. Ha nem látnám riadt arcát, azt hinném, az autóvezetők bosszantására nyargalászik az úttesten. Lefékezem. — Néni, néni kérem! Szül a mamám!... — lihegi kétségbeesetten, és már nyúl is a kilincs után, miközben hadarja: — Rossz a telefonunk és az apuka vidéken van, mindjárt jön a kistestvérem, és anyukának autót kell szerezni, mert a kórház messze van, és itt lakunk jobbra, tessék már sietni, anyuka ott áll a kapuban, a kistestvérem meg mindjárt itt lesz... A sporttáska, amelybe a bébiholmikat sebtében készítették, a földön, a fiatalaszszony eltorzult arccal a kapuhoz támaszkodik. Nincs idő formaságokra — szó nélkül bekuporodik a hátsó ülésre, és máris rohanunk, lefelé. A kisfiú irányít, sürget, kérdez — most ő a családfő, a felelős anyuért, a születendő kistestvérért, hogy időben célhoz érjünk. — Nem tetszik tudni gyorsabban menni? Nagyon messze vagyunk még... Ne, ne ezen az úton tessék menni, ez ráz... — Anyu, nem jön még...? Teccik még bírni? Néni, ugye beérünk? Már bent vagyunk a városban. Emberek, lámpák, piros lámpa, kötelező megállás, kürttilalom... — Jaj, csak ne itt... csak ne így... — hajtogatom magamban. S ha időm lenne odafigyelni, láthatnám: integetnek, kiabálnak, fütyülnek utánam, mert nyomom, a kürtöt, ha valaki utamban áll, és nem baj, hogy piros a lámpa, ha hely van, megyek, hisz ott hátul... A tükörben, amelyben időnként a kismama verejtékes arcára villantok, feltűnik egy URH-s kocsi. Szirénázik, villog a kék lámpa , utánam jön, nyilvánvaló. Még legalább két kilométer a kórház. Az emberek szátfreccsennek az útból, a kocsik lehúzódnak: egy rendőrautó üldöz egy ámokfutó maszekot. Csikorogva fékezek a kórház előtt, kivágom az ajtót, rohanok a portáshoz, intézkedjen. A kismama kitámolyog az ajtón. A gyerek, alig kétszer akkora, mint a sporttáska, fogja a táska fülét, másik kezével az anyját támogatja. Az URH-s kocsi ott áll a Moszkvicsom mögött. Csupa számonkérendő bűn, slusszkulcs a kocsiban, nyitva az ajtó, szabálytalan előzés, kürthasználás, pirosba hajtás, hatósági felszólítás semmibevétele... Sőt, néhány méteres távolságból még ittassággyanú is, mert a térdem öszsze-összekoccan kezem remeg és a gondosan felkent szempillafesték ismeretlen okokból származolva az arcomon ... A három rendőr a kocsim előtt vár. Mit bánom én, csakhogy beértünk időben. Essünk túl mielőbb. — Tessék, a jogosítványom... — No, most inkább üljön le egy kicsit — mondja az egyik járőr. — Magára tér. Megvárja az eredményt, vagy el akar menni? Biztosan kíváncsi, fiú vagy lány, nem? Nem hiszek a fülemnek. A rend őrei teljesen szabálytalanul — nem kérik a betétlapom. Különben a mama, fia, továbbá a báty’ — köszönik, kitűnően érzik magukat. És erre való tekintettel bocsáttassák meg négyünknek: nekem, hogy elkövettem, s hármuknak, hogy nem kérték számon — ez ügyben elkövetett számtalan szabálytalanságom. Antal Anikó Koszorúzási ünnepségek Miskolcon Miskolc felszabadulása évfordulójának előestéjén, kedden koszorúzási ünnepségeket tartottak a városban. A párt- és állami szervek, az üzemek, bányák, vállalatok és intézmények küldöttei a megemlékezés és a hála koszorúit helyezték el a város felszabadításáért hősi halált halt szovjet és román harcosok emlékművein. A miskolci Felszabadítók útján levő román hősi emlékmű koszorúzási ünnepségén részt vett Dumitru Turcus, a Román Szocialista Köztársaság budapesti nagykövete. Tájékoztató az év végi munkaidő-beosztásról A Munkaügyi Minisztérium közli: December 24—28 között a hatnapos munkahéttel dolgozó, és a páratlan héten szabad szombatot tartó vállalatoknál a munkaidő-beosztás a következő: december 24. szerda: szombati munkaidő-beosztás, december 25. csütörtök: munkaszüneti nap, december 26. péntek: ugyancsak munkaszüneti nap, december 27. szombat: heti pihenőnap, december 28. vasárnap: rendes munkanap. A páros héten szabad szombatot tartó és ötnapos munkahéttel dolgozó vállalatoknál a munkaidő-beosztás nem változik, tehát december 27-én szabad szombatot tartanak és december 28-a marad a heti pihenőnap. Ettől eltérő munkaidő-beosztást elrendelni vagy engedélyezni nem szabad, kivéve a jogszabályok alapján év végi üzemszünetet tartó építőipari vállalatokat. Nem szabad szabad napokat beállítani, és a munkaidő-beosztást ily módon megváltoztatni a munkaszüneti napokat megelőző, vagy követő munkanapok előre vagy utólag történő ledolgozásával sem. A fentiek vonatkoznak 1970. január 1-re is. Mivel ez a nap csütörtökre esik, sem a hatnapos, sem pedig az ennél rövidebb munkahéttel dolgozó vállalatoknál nem szabad a munkaidő-beosztást megváltoztatni. Rendelkezés a decemberi bérfizetésekről Az év végi pihenőnapok áthelyezése miatt a Magyar Nemzeti Bank a SZOT- tal egyetértésben szabályozta a decemberi bérfizetések napját. E szerint az állami és szövetkezeti gazdálkodó szervek a december 21-én, 22-én és 23-án esedékes béreket december 20-án, a 24-én és 25-én járó béreket 22-én fizetik ki, míg a 26, 27 és 28-i bérfizetések napját 23-ra hozzák előre. A rendelkezés nem érinti az állami és szövetkezeti építőipar december 23-i bérfizetési napját, amely változatlan.