Magyar Hírlap, 1970. január (3. évfolyam, 1-31. szám)

1970-01-18 / 18. szám

• • Ügetőverseny Vasárnap du. 2 órakor 1970. JANUÁR 18. VASÁRNAP 9 Magyar Hírlap kultúra - művészet A WALKÜR I. Második állomásához érkezett el péntek este az Operaház nagy igényű koncepciója: felújításra került a Nibelungtetralógia, teljes újra bemutatásának keretében a második darab, A walkür. Alapjában véve csak dicsérni lehet Lukács Miklós és munkatársai lelkes törekvését, hiszen egy élvonalbeli operaház valóban nem nélkülözheti Wagner alkotásait, s különösen nem a Ringet. Csak a négy legnagyobb operaalkotó géniusz: Mozart, Verdi, Wagner és Puccini műveinek lehető teljességű műsoron tartása adhat képet az operakedvelő régi és a felnövő új közönségnek a műfajról, annak különböző megoldási módozatairól, stílusairól, értékeiről. Más kérdés azonban a Wagner-művek előadási gyakorlata, illetve annak követelményei. Tudjuk, hogy napjainkban már más az elképzelés e darabok előadásáról, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Wagner unokáinak — Wieland és Wolfgang Wagnernek — bayreuthi reformja teljesen megváltoztatta a rendezés elvi alapjait, a hangsúlyt Wagner szimbolikájára helyezte át, és elfordult a színpadgépezet csodáin és a reális díszleten alapuló, naturalista inszcenálási stílustól. Zeneileg is változott a helyzet: ma már nem kell „harsogtatni” a Wagner-zenekart, nem szükségesek óhatatlanul a nagy volumenű „Wagner-hangok” a színpadon. Bebizonyosodott, hogy az intim hatások, a kifejezés teljes, árnyalt ének nemhogy lehetséges, de elengedhetetlenül szükséges is a Wagner-színpadon, éppúgy, mint a többi operastílus világában. S ezzel megérkeztünk az Operaház e felújításának problémáihoz is. A Rajna kincse — amelynek tavalyi felújítása oly emlékezetes sikerrel nyitotta meg a Ring-reprízek sorozatát — döntő többségben karakterszerepekből áll. A walkür viszont hősöket és hősnőket visz színpadra, akiknek végig kell járniuk a szenvedélyek egész skáláját, akik nem egyfajta kifejezés, lelkialkat vagy érzésvilág képviselői, hanem — akár emberek, akár istenek — fejlődnek, változnak, száz színben, ellentétes és ellentmondó érzelmek viharában állnak elénk. S mivel ezek az érzelmek gyakran fokozódnak a kitörésig, az izzó összecsapásig, Wagner, a zenekar nagy varázslója, gyakran alkalmazza a legnagyobb hangerőt, gyakran kényszeríti az énekest a zenekar hangmaszszáival versenyre kelni. Tehát: az énekesnek egyrészt rengeteg hangbeli árnyalatot kell megformálnia, másrészt — minden korszerű Wagner-stílus ellenére — olyan hanganyaggal kell rendelkeznie, amely képes erre a versenyre, s amely ezenkívül győzi a szerep nagy méreteit, időtartamát is. Operaházunknak — s ez kissé világjelenség is! — nincsen ilyen Wagner-énekesi gárdája. Így tehát a felújítás irányítói erényt csinálva a szükségből, igen helyesen, nem forszírozták a hangerőt. A vezénylő Lukács Miklós inkább a zenekart fogta vissza. Ezzel módot kaptak volna az énekesek, hogy a kifejezésre fektethessék a fősúlyt, s ne hangjuk erejével, hanem árnyaltságával ábrázolják, keltsék életre az alakokat. S ez az a pont, ahol a legtöbb csalódás éri a hallgatót. Hiába a legjobban érthető deklamáció (valamennyi szereplő kitűnik a szövegmondás terén!), hiába néhány szereplőnél a nagy hang, ha Wotan ugyanazon hangszínnel korholja Frickát, mint amivel szeretett Brünhildéjétől búcsúzik, ha Sieglinde nem tudja érzékeltetni a szerelem ébredését, ha Siegmund szinte objektív természetleírásként énekli a Tavaszi dalt; mindegyik esetben a lényeg, a sokszínű drámai kifejezés megy veszendőbe. Ezért kell az igyekezetét, a „szükségből erényt” elvet okosan kihasználó énekesprodukciókat kiemelni elsősorban, így Szőnyi Olga teljesítményét, aki igazán nem a hagyományos értelemben vett Brünhilde-hang, s mégis teljes képet tud formálni a walkürről, annak minden színváltásával együtt. Szőnyi Ferencet, aki jelezni tudja Siegmund hősi és lírai vonásaitjelezni, mert hangi karaktere, a rendelkezésre álló hangbeli eszközök nem elegendők a teljes kibontásra); Bódy Józsefet, az előadás egyik legjobb szereplőjét, akinek ugyan könnyebb feladat jutott az egysíkú Hunding-figurával, de aki ezt az egy színt igen jól képviseli. A kifejezésbeli hiányosság kifogása leginkább Wagner zenedrámájának felújítása az Operaházban Faragó Andrást illeti. Wotanja a szép hangon kívül alig nyújt valamit, játéka minimális, s néhány szép pianofrázis mégsem elegendő a tépelődő, szenvedő Wotan ábrázolására. Dunszt Mária Sieglindéje — legalábbis a premier alapján — szereposztási tévedésnek látszik: karcsú, magas fekvésű szopránjától idegen a szerep, csak a második felvonásban volt néhány valóban szép és meggyőző frázisa. A régebbi Wagner-énekesek gárdáját Belly Rózsi képviseli az előadáson; az egykori Brünhilde most Frickaként bizonyította be, hogy a Wagner-stílust töviről hegyire ismeri, töretlen erejű hangján az előadás leghomogénebb alakítása kel életre. Nagyszerű a walküregyüttes, amely a színház legjobb fiatal tagjait is magába foglalja! Lukács Miklós vezényléséről már szóltunk, amikor nem kell letompítania a zenekart, így az önállóbb zenekari képekben, jó meggyőző tolmácsolást kapunk. A kísérő funkciójú részekben azonban sem fordít elég gondot a kifejezésbeli megformálásra, a karakterizálásra. A zenekari produkciónak magának pedig sajnos, két Achilles-sarka is van: a ritmikus feszültség hiánya — ez már olyan „kórtünet”, amelyet nemcsak, a kritikusok, de legutóbb a zenekar egyik legkitűnőbb művésze is szóvá tettek — és a mélyen szokott színvonala alatt szereplő, hibát hibára halmozó rézfúvóscsoport. A rendező, Békés András — Forray Gá* bor díszleteinek és Szeitz Gizella jelmezeinek keretében — kevés mozgással, kevés gesztussal operál, hagyja a szöveget és a zenét érvényesülni. Stílusban inkább hagyományhű, semmint korszerűségre törő ez a rendezés, egy-két mélyebbre nyúló, lélektani összefüggéseket feltáró momentumon kívül többnyire a háttérben marad. De finom, festői és artisztikus, sehol sem erőszakos vagy erőszakolt, ami a mai nemzetközi „operarendezői terror” világában feltétlenül dicséretes. Blum Tamás új fordítása szöveghű, jól énekelhető. * Várnai Péter Ne csak az átlagosztályzat döntsön a középiskolai felvételeknél Lugossy Jenő miniszterhelyettes nyilatkozata az iskoláztatási és pályaválasztási feladatokról Az ez évi iskoláztatási és pályaválasztási feladatokkal kapcsolatban megjelenő miniszteri utasításban foglaltakról nyilatkozott Lugossy Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes az MTI munkatársának. — Az alapvető feladatok azonosak az előző esztendőkben megjelöltekkel. Az általános iskoláit igazgatói és nevelői — a pályaválasztást segítendő — mindenekelőtt tájékoztassák a szülőket és a tanulókat a továbbtanulás lehetőségeiről. Ebben az oktatási évben az általános iskolák VIII. osztályaiban előreláthatóan 168 000 gyermek végez — 14 000-rel kevesebb a tavalyinál —, s közülük gimnáziumban és szakközépiskolában körülbelül 63—64 ezren tanulhatnak tovább. A pályaválasztási tanácsadásnál arra kell törekedniük a tantestületeknek, hogy a fiatalok rátermettségüknek, tehetségüknek és a népgazdaság igényeinek leginkább megfelelő iskolatípusba kerüljenek. Szeretném kiemelni annak fontosságát, hogy pedagógusaink a pályaválasztás időszakában különösen nagy gonddal foglalkozzanak a fizikai dolgozók gyermekeivel. Alapvető politikai és pedagógiai feladat, hogy a kétkezi dolgozók tehetséges, érdemes gyermekei tovább tanuljanak s képességeiknek, érdeklődési körüknek megfelelően, kellő arányban kerüljenek a gimnáziumokba, szakközépiskolákba és szakmunkásképző iskolákba. Arra is törekedni kell, hogy a lányok az eddiginél nagyobb számban jelentkezzenek a szakmai képzést nyújtó tanintézetekbe. Fenntartjuk azt a gyakorlatot, hogy a jelentkezési lap továbbításának nem lehet akadálya, ha a tanuló csak egy intézményt, vagy két azonos iskolatípust jelöl meg. Ezúton is figyelmébe ajánlom az osztályfőnököknek, hogy az általuk készítendő jellemzés legyen alkalmas a tanulók sokoldalú megismerésére. Ezzel is segítsék a felvételi kérelmet elbíráló iskolák igazgatóit a helyes, igazságos döntésben. Azokban a helységekben, ahol legalább három gimnázium működik, a tanulók egyenletes elosztása és a helyes kiválasztás megkönnyítése érdekében a területileg illetékes tanácsok felvételi körzeteket állapíthatnak meg. A gimnáziumok elsősorban a körzetükhöz tartozó fiatalokat kötelesek felvenni, a szakosított tantervű osztályokba azonban körzethatárra való tekintet nélkül jelentkezhetnek a tanulók. Az olyan gimnáziumokban, ahol kétszeres vagy annál nagyobb a túljelentkezés, tájékozódó jellegű beszélgetést kell folytatni valamennyi tanulóval. Az efféle ismerkedés, természetesen nem lehet azonos a felvételi vizsgával. A részvevőktől nem szabad megkövetelni vizsgajellegű feladatok megoldását. Némileg más az eljárás a gimnáziumok matematikai programozó, a heti 6 órában nyelvi foglalkozást biztosító idegen nyelvű, továbbá az ének-zenei szakosított tanterv osztályokban, továbbá a különböző művészeti szakközépiskolákban. Ezekben az intézetekben a jelentkezők felvételi vizsgát tesznek. Az elmondottakat még kiegészíteném a felvételi elbírálásnál, döntésnél feltétlenül szem előtt tartandó néhány igen lényeges tudnivalóval. Mint ismeretes, a felvétel ügyében az iskola igazgatója dönt. Kötelessége figyelembe venni az általános iskola véleményét, a felvételi beszélgetések, illetve vizsgák, valamint a szakmai alkalmassági vizsgálatok tapasztalatait. (Utóbbiak a szakközép- és a szakmunkástanuló iskolában vannak.) Ismét nyomatékosan hangsúlyozom: nem szabad fetisizálni az átlagosztályzatot. A tanulmányi eredmény és a magatartás mérlegelésén túl feltétlenül legyenek tekintettel az igazgatók azokra a körülményekre is, amelyek gátolják a jobb tanulmányi eredmény elérését egyik-másik — egyébként értelmes, szorgalmas — fiatalnál. Amint erről már nyilatkozatom elején is szóltam: biztosítsák a fizikai dolgozók tehetséges gyermekeinek minél nagyobb arányú felvételét, támogassák a sokgyermekes szülők, az egyedülálló anyák továbbtanulásra érdemes gyermekeit . Úgy érzem, ismét szükséges szóvá tenni egy tapasztalatunkat. Az előző években többször előfordult, hogy egyes középiskolákban — főleg Budapesten —, kereken kijelentették, hogy bizonyos átlagon alul nem veszik fel az első osztályba jelentkezőket. Ezt a gyakorlatot megengedhetetlennek tartjuk, és bárhol előfordulna ilyesmi, az illetékesek szigorúan lépjenek fel ellene. Erre semmiféle hivatalos hozzájárulást senki nem adott, ellenkezőleg, mindig tiltottuk és elítéltük. Végül szeretném kifejezni azt a reményünket, hogy a pályaválasztással és a felvételekkel kapcsolatos feladatokat országszerte lelkiismeretesen, a szülők és a diákok megelégedésére oldják majd meg igazgatóink, nevelőtestületeink. Ki mit tud rólunk? KHH A külföldön élő és alkotó magyarokról Bojár Ivánnak és Bajomi Lázár Endrének e hasábokon nemrégiben megjelent cikkeihez kapcsolódva, felhívom a figyelmet egy olyan elhanyagolt területre, ahol ugyancsak lenne tennivalója a Dobozy Imre meghirdette „korszerű hazafiságnak”. Arra a problémakörre utalok, amelyet nagy általánosságban így szoktunk körvonalazni: „Hírünk a nagyvilágban.” Közelmúltban olvastam Garai Gábor Petőfi Európában című, az Élet és Irodalomban megjelent cikkét, amelyben jogos felháborodással idézi egy stuttgarti világirodalmi kislexikon Petőfiről szóló cikkelyét: „A magyar Theodor Körner, akinek csatagjaai népdalokká váltak.” Petőfin kívül az említett kézikönyvben még csupán két magyar név szerepel, Lukács Györgyé és Madách Imréé. Nos, hadd tegyem hozzá, hogy az a jobbik eset, ha kimaradunk egy lexikonból, sokkal rosszabb, ha számos írónk helyet kap ugyan benne, de nevetségesen hamis, téves adatokkal fűszerezve. Erre is bőven van példa. A Francke vállalat (Bern - München) 1961-ben megjelent Kleines Literarisches Lexikonja nem fukarkodik a magyar vonatkozású cikkelyekkel, de nem sok köszönet van benne. Ady Az Illés szekerén című verseskötetének címe itt Der Fuhrmann Illés, azaz Illés fuvaros. Babits Levelek Iris koszorújából kötetcíme németre igyen van lefordítva: Briefe der Iris an den Korsaren, azaz Irisnek a kalózokhoz intézett levelei. Gárdonyi Gáza Agárdiban született, s írta A Poholnyék életből (A Pöhölyék életéből) című művet. Harsányi Zsolt verseskötetei regényekként szerepelnek. Heltai Jenő 1957-ben New Yorkban halt meg. Kodolányi János/Boldog Margitja Glückliche Gretl, azaz Szerencsés Manci gyanánt szerepel. Márai nem Napnyugaton, hanem alkonyattájt (in der Abenddämmerung) tart őrjáratot, Csutora kutyájának pedig Feldflasche a neve... S ezek csak a nagyobb „szarvas”hibák, túl hosszúra nyúlna hozzászólásom, ha a kisebbeket is felsorolnám. Kezembe került egy újonnan — másodkiadásban — megjelent német regény, címe: A szabadság és a tábornok írója. Robert Neumann — egyébként igen érdemes antihitlerista író — tárgyát a magyar szabadságharcból meríti, sajnos, azonban Rózsa Sándort mint Kossuth kebelbarátját és egyik legkitűnőbb tábornokát, Szendrey Júliát pedig mint egy Lengyelországból menekült, laza erkölcsű Brettlisängerint szerepelteti A lures francia Petit Larousse igen gondosan és pontosan szerkesztett kézi enciklopédia, sajnos, a magyar vonatkozású anyaga kissé foghíjas. Nem tud róla, hogy Jedlik Ányos a dinamót már a német Siemens és a belga Gramme előtt megszerkesztette, nem említi Eötvös Lorándot, sem Puskás Tivadart, sem Asbóthot, a helikopterrepülés egyik jelentős úttörőjét. A magyar festészetről egyáltalán nem esik szó, pedig például Szinyei Merse révén a plain-air terén még a franciákat is megelőztük. Magyar szobrász, magyar utazó sem szerepel a kötetben ... Mindezt a panaszt alkalmam volt szóvá tenni az Acta Litteraria, Nagyvilág, Élet és Tudomány, Budapestem Rundschau hasábjain — csak éppen pusztába kiáltó szózatként. Visszhang nélkül. Pedig nem elégedtem meg a publikálással, a közleményeket el is küldtem az inkriminált fórumoknak. Ám nincs tudomásom róla, hogy az említett világirodalmi lexikonból javított kiadás jelent volna meg. A már megjelent regény esetében a kifogás már mindenképpen csak post festa érkezhet. A Petit Larousse-nál elértem annyit, hogy a legújabb kiadásban az írók sorába már belevették Babitsot és Molnár Ferencet, de a többi hiányról nem vettek tudomást, sőt a magyar anyag valamelyest még szegényedett is. Maszek hadakozásnak, afféle szellemi partizánkodásnak, tapasztalataim szerint, ezen a téren nem lehet sok eredménye. Csak az intézményes szervezettség segíthet. S itt csatlakozom Bajomi Lázár Endre gondolatmenetéhez, a saját témakörében — a külföldön élő magyar tehetségek feltérképezésében — a Kulturális Kapcsolatok Intézetére meg a Magyarok Világszövetségére gondol. Nagyon helyesen. De én még hozzávenném német nyelvterületen a bécsi Collegium Hungaricumot, s francia vonatkozásban a párizsi Magyar Intézetet, sőt valamenynyi követségünk kulturális ügyintézőit. Meg kellene találni a módját annak, hogy szakavatott, hozzáértő magyar lektorok legalábbis tanácsadóként szerepelhessenek, bábáskodhassanak magyar vonatkozású külföldi kiadványok megjelenésénél. Az intézményes fellépésnek — talán — foganatja lenne. De, ha magunk sem sokat törődünk a saját dolgainkkal, akkor ne csodáljuk, hogy „hírünk a nagy világban” kótyavetyére kerül. Kunszery Gyula !| VASÁRNAP A TV-BEN liiliilllliiillllllllllliililliliiiji A délelőtti műsor- Kiiiiiiiniiillliiliiiiiliiiilllilban a többi között egy olyan sportág versenyét láthatjuk, amely ritkaságszámba megy a képernyőn: a kitzbüheli nemzetközi síműlesiklóverseny futamait. Ebben a sportban sok keresnivalónk nincsen, ám így legalább biztosak lehetünk, hogy semmilyen személyes vagy nemzeti érdek nem fogja zavarni a tiszta esztétikai élvezetet. A lesiklóverseny riportere Radnai János. Délután a Krupp és Krause című magyarul beszélő NDK tévéfilmsorozat harmadik részét mutatják be. A film abban az időben játszódik, amikor a Krupp család már megegyezett a nácikkal, és így gyáraiknak nem kell többé titokban előállítaniuk a fegyvereket. A híradó után egy 1967-ben készült magyar-román koprodukciós filmvígjátékot láthatunk, a Bolondos vakációt. Habkönynyű vígjátékról van szó, egy afféle egyszerű sztorival összekombinált útifilmről, amely a Balatontól a Fekete-tenger partjáig végigvezet a két ország legszebb tájain. A film magyar főszereplője Ernyei Béla, akire a tévénézők a Princz a katona című filmsorozat folytatásaiból emlékezhetnek, román szereplői között pedig ott találhatjuk a csinos, fiatal Ottilia Borbathot, valamint az egyik legnépszerűbb román filmsztárt, Florin Piersicet. A rendező, Makk Károly néhány vidám ötlettel gazdagította a filmet. L. A.