Magyar Hírlap, 1970. március (3. évfolyam, 60-89. szám)
1970-03-07 / 66. szám
ymai n. 1970. MÁRCIUS 7. SZOMBAT Művészek - művészetről A szimbolikus ember Kit rendez a bábjátékrendező? Hogyan készül az előadás a parányi színpadon, amely mai formájában is híven őrzi a régi bábjáték emlékét: egyszerű láda, amelyből a hozzáértő kéz érintésére a világ összes csodája elővarázsolható? A bábok különös életének titkáról kérdeztem Szőnyi Kató érdemes művészt, az Állami Bábszínház európai hírű főrendezőjét: Különbözik-e, s ha igen, miben, az ő munkája az „igazi", az „élő" színház rendezőjének munkájától? " — Igen is, meg nem is. A bábjáték rendezőjének feladata lényegében ugyanaz, mint a többi rendezőé, meg kell valósítania az előadást. Munkamenetében is sok hasonlóság fedezhető fel A műfaj kifejezési lehetőségei azonban különböznek az élő embereket színpadra vivő színházétól. A báb megelevenedésének folyamatát aprólékos, s nagy figyelmet igénylő munka előzi meg. A rendezőnek együtt kell dolgoznia a bábut tervező képzőművésszel, közösen kell kialakítania a bábut meghatározó formákat. A figura külső megjelenése és mozgása döntő fontosságú. A rendezőnek ehhez is kell értenie, hogy ne csak elmagyarázni tudja a színésznek a mozdulatokat, hanem elképzelését be is tudja mutatni. A technikai lehetőségekből kiindulva, gesztusokat, művészileg kifejező mozdulatokat kell alkotunk. A zene is fontos összetevője az előadásnak, különösen akkor, amikor önálló, sőt egyedülálló kifejezési eszköz. — Hogyan lett bábjátékrendező? Mi vonzotta erre a sokféle szakképzettséget megkövetelő pályára? — A tánc, a mozgás, a zene gyermekkorom óta vonzott Első vágyam az volt, hogy balett-táncos legyek. Később színiiskolába kerültem, majd egy-két évig vidéken voltam színésznő. A háború után találkoztam egyik barátnőmmel az utcán, aki megkérdezte, volna-e kedvem bábszínházát játszani. Volt, így kerültem 1947-ben a megalakuló, új bábszínházhoz, a mai Állami Bábszínház elődjéhez, a Mesebarlanghoz. — Arról beszélt, hogy mindig érdekelte a mozgás, a tánc. Mi jellemzi a bábok színpadi mozgását? — Nagyon izgalmas kérdés az, hogyan tud a báb kifejezni mondanivalót Akkor válik még izgalmasabbá, ha a báb többet, mást tud mondani, mint az emberi, naturális mozgás. Természetesen ez csak egyetlen elem, sok összetevőből születik meg az előadás. A bábszínpad kicsiny, de széles a lehetőségek skálája. Az élő színpadon végül is a színész soha nem tud kibújni a saját bőréből, míg a bábszínpadon az ember átváltozhat például akár gyíkká, sárkánnyá, de felhővé is. A bábszínpadon a világ harmonikus egységben jelenik meg. Életet tudunk lehelni a tárgyakba, természetesen tudjuk kifejezni az ember viszonyait a kicsinyítés és a nagyítás eszközeivel. A kázosság művészetében nemcsak műfajok ötvöződnek egybe, hanem nagyon sokféle érzelmi világ tud megjelenni. Munkánk mindig újra kezdődik, minden előadást kísérletezés előz meg. Célunk, hogy a lényeget minél hangsúlyosabban fejezzük ki, minden mellékest lehántva a figurákról és a környezetről, egyértelműen és világosan beszéljünk. A bábszínpad a szimbolikus embert állítja a néző elé. Tömörít, karakterisztikus jegyeket emel ki. A mozgás stilizált, a bábok világa mindig koncentrált emberi valóság. — Nagyon sok darabot rendezett Szőnyi Kató, melyiket szerette a legjobban? — Nehéz kiválasztani. Szerettem a gyerekdarabokat, az Aladdin csodalámpáját, a János vitézt, a Toldit, és nagyon izgalmas feladatot jelentettek a felnőttdarabok, közöttük a legsikeresebbek: a Fából faragott királyfi, a Petruska és a Csodálatos mandarin. A legkedvesebb mindig a legújabb. Most A pagodák hercege, Britten balettje, amellyel most először ismerkedik meg a magyar közönség. Ez az előadásunk a gyermekeknek mese, a felnőtteknek pedig — ha más szinten is — vonzó, játékos, ugyanakkor gondolatokkal teli színházi élmény. Szekrényesy Júlia Szőnyi Kató A latin nyelvről gyakran esik szó manapság: megszűnt-e, elhalványult-e Tacitus nyelvének jelentősége megváltozott életünkben ? A vélemények megoszlanak. Van, aki megkongatta a halálharangot fölötte, de akad olyan is, aki szerint — hogyha magának a latin nyelvnek a jelentősége kisebb is ma már, mint volt a letűnt századokban — teljesen soha meg nem szűnhet, hiszen kultúránk, az európai kultúra fundamentuma mégiscsak a latin, a római kultúra, amelynek gyökerei viszont a görög kultúrából szívták magukba az éltető nedveket Nem vagyok filológus, bár mesterségem nyersanyaga és munkaeszköze egyaránt a nyelv, anyanyelvünk — tehát nincs jussom, sem kellő felkészültségem ahhoz, hogy tudományos igénnyel emeljek szót a latin mellett vagy ellen. Azt a véleményt azonban megkockáztathatom, hogy olykor latinul beszélünk vagy írunk akkor is, ha egyetlen latin szó sem keveredik mondókánkba. Egy-egy latin közmondásban hosszú évezredekkel ezelőtt kikristályosodott életbölcsesség magyar variánsára gondolok. Ilyen például az eléggé közismert latin közmondás: post nubila Phoebus, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia hajdan jelmondatként írt a zászlajára. Szó szerinti fordítása: ború után ragyogás. Phoebus — görög eredetű szó, jelentése a görög nyelvben „ragyogó”, „tiszta” volt — Apollónak, a Napistennek egyik neve. A latin mondás értelme tehát az, hogy ború után derű következik. A magyar nyelvhasználat megfor ------------------t?f------------ALÁSZOLGÁJA dította a szórendet, így született a „derűre ború” szólásmondás. Ezen a szórendváltozáson érdemes kicsit elgondolkozni. A latin formulában mintha az Itália kék ege alatt élő népek örök optimizmusa nyilatkoznék meg, magyar változatának viszont van némi pesszimista mellékíze. Itália népe fölött ritkábban borult el a történelem égboltja? Hungária fölött az ég viszont a legtöbször igen borús lévén, elég ritka vendég volt Phoebus? Ha nyomon követjük egyikmásik, nyelvünkbe beplántálódott latin eredetű kifejezés értelmi változásait, ugyancsak érdekes fölfedezésre juthatunk. A legjellemzőbb példa talán a meghitt barátok üdvözlő szava, a „szervusz”. (Ez a latin szó torzult előbb „szevasz”-ra, majd legutóbb ,,sziá”-ra.) A szó eredeti jelentése „szolga”. Köszöntéssé a középkori feudalizmus avatta. Latinul levelező eleink a náluk magasabb rangú címzetthez írt levelüket „servus humillimus”-ként, a nemzetes, vitézlő és tekintetes címzett „legalacsonyabb, legalázatosabb szolgájáéként írták alá. Így született meg a köszöntésforma, az „alázatos szolgája”, úgyis, mint az alárendelési viszony udvariaskodó, vagy inkább szervilis elismerése. Megmaradt elég sokáig, még a második világháború előtt is ott éktelenkedett a miniszterekhez küldött folyamodványok alján, bár az élő nyelvhasználat akkor már „alászolgájá”-ra szelídítette, sőt az értelmét is kifordította, akár a kopott kabátot a szabó. Ebben Magyar László ! ol a HÉTVÉGE Magyar Hírlap Türelem és idő Nemrégiben egy valamivel kevesebb, mint háromezer lakost számláló községben voltam könyvtárlátogatáson. A község — bár járási székhely is — elég elszomorító képet mutatott. Talán reális okokból, lehet azonban, hogy egyszerűen rossz beidegzésekből, ezen a helyen hosszú évek óta valójában semmi sem épült, és ott is, ahol restauráltak épületeket, én inkább valamennyit a földig romboltattam volna. Az az épület is sivár, ahol a könyvtár tanyázik, s méghozzá szörnyűséges sártócsákon át lehetett csak megközelíteni. A könyvállomány azonban dúsabb volt, mint vártam, és ami még fontosabb, nagy volt a forgalom. „Műsoron kívül” jöttem — immár nem először —, és éppen azokban a percekben, amikor tulajdonképpen már lejárt a kölcsönzési idő. A nem nagy helyiség azonban zsúfolva volt emberekkel. A nőnemű kölcsönzők majdnem csupa Jókai-regényért jöttek — a férfiak egy része mai, méghozzá bonyolultan mai magyar és nem magyar könyvet választott. Ennek is örültem, főleg azonban a könyvtárosnak. Mert — mint azt már előzőleg tapasztalhattam — rendkívül művelt, érzékeny lelkű, tipikus értelmiségi (ha úgy tetszik, intellektuel) a lapos látványt nyújtó járási székhely könyvtárosa. Aznap este nemcsak könyvekről (és a világról) beszélgettünk, hanem róla magáról is. Hamis romantika Története sematikus novellába kínálkozó, ezért csak röviden jellemzem. Könyvtárosom ugyanis pesti fiú, aki árvaházban nevelkedett, utána szerelő lett Közben könyvtárosi tanfolyamot végzett, és több mint tíz éve könyvtáros a községben. Pontosabban: előbb segédkönyvtáros volt, most már „rendes”. — Hogy tudsz itt élni? — kérdeztem tőle, miután újra elkápráztatott rendkívüli műveltségével, és miután azt is megtudtam (másoktól), hogy alig alszik. Egyrészt mert beteg felesége miatt ő látja el a házat — főz is a családra —, másrészt mert töméntelen mennyiséget olvas össze. — Nem menekülés ez a sok-sok olvasás ? — Lehet, hogy az is — válaszolt. Aztán kifejtette — szavait nem tudom egészen pontosan reprodukálni, pedig nem is annyira érvei, mint inkább mondatainak szerkezetes hanglejtése győzött meg arról, hogy őszintén beszél —, hogy ez az életforma mégiscsak jó neki. — Nézd, a magamfajta érzékeny, kicsit talán kafkás alak mindenütt érezne bizonyos konfliktusokat, mindenütt menekülve valami elől és valahová. Itt azonban örömöt szerez nekem az a tudat, hogy olvasói szenvedélyemet olyan emberekbe oltom be, akik — a körülmények miatt, a hagyományok miatt — még kalendáriumot sem nagyon olvasgattak azelőtt. És nemcsak itt, a járási székhelyen, hanem 3—400 lakosú falvakban is. Új ismerősöm — barátomnak is mondhatnám — maga nevezi magát „kicsit talán kafkai alak”-nak. Ő is tudja, hogy az árvaházat — és mindazt, ami azzal jár — nemcsak azok nem ússzák meg büntetlenül, akik munkakerülőkké, alkoholistákká lesznek, őt például az is bántja, ha egy ember rákiált a kutyájára, azt is vadságnak érzi. És az különösen fáj neki, ha valaki — akár naiv tudatlanságból, akár cinizmusból — olyasmiket mond, hogy „csak kicsit kell akarni, és itt hamarosan minden nagyszerű lesz”. Az ilyen mondatokat ijesztőnek tartja. — Nem lesz keddről szerdára minden nagyszerű — fejtegette, miután átevickéltünk egy feneketlennek tűnő tócsán. — Nem lesz, mert nem is lehet. Ha egy angyal kiirtana is , a nemzetközi életből minden problémát, minden kínzó ellentmondást, és ha egy másik angyal a bal kezével leberetválna minden ócska házat, a jobbal meg új, csodaépületeket húzna fel, akkor is élne a formájában már egyáltalában nem volt megalázkodó zománca, sőt némi lekicsinylő, sértő élt kapott, „alászolgájá”val, vagy még ridegebben „szolgájáéval dobták ki a megunt látogatót. Ugyanakkor a „szolgája” latin eredetije, a „szervusz” megmaradt a barátok meghitt köszöntő szavának, és jelenti egyszersmind azt is, hogy tegeződő viszony van köztük, hogy — ismét egy latin kifejezés — „pertu”-ban vannak, pertut ittak. Így asszimilálta tehát élővé nyelvünk a holt latin nyelv egyik kifejezését úgyannyira, hogy eszünkbe sem jut már az eredetije. Végére jutva értekezésemnek, látom, hogy akaratlanul is egész sereg latin-görög szó került a szövegbe. Csaknem valamennyi olyan, hogy tökéletes magyar megfelelője alig van, tehát használata szinte elkerülhetetlen. Ilyenek: kultúra, fundamentum, klasszikus, filológus, stílus, variáns, latinizmus, germanizmus, forma, formula, optimista, pesszimista, Hungária, feudalizmus, miniszter, asszimilál, figura. A legtöbbnek akadna magyar megfelelője, de mint számos példa és kísérlet igazolja — a magyar megfelelő csak a legritkábban azonos értelmű a latin eredetivel. Gondoljunk csak a miniszterre. A szó magyarul éppen úgy szolgát jelent, mint a servus. A külügyminiszterek mégsem nevezhetők külügyi szolgáknak. És a figura sem jelenti pontosan azt, amit a magyar alak jelent." A két szénák más és más a hangulati értéke , s ez bizony nem kevés, még a régi körülmények árnyéka. Ami ugyancsak élő, létező körülmény. Fal. És amit nem olyan könnyű ledönteni. Van egyfajta — állítólagos — optimizmus, ami nemcsak ostobaság, hanem csalás is. A szó kevés Van azonban — úgy látszik — egy másik is, amit, a fölemelő Visnyevszkij-tragédia címét felhasználva, talán drámai optimizmusnak neveznék. És amit ez a kis könyvtáros is bizonyít, nemcsak szavaival persze, hanem a községben töltött tíz évével. Nem, semmi esetre sem hisz abban, hogy „csak egy kicsit akarni kell, és stb.”. Eleinte próbálkozott a község — és az egész járás — életét befolyásoló javaslatokkal. Aztán rájött, hogy az embereket nem lehet a legszebb szavakkal és a legokosabb javaslatokkal sem rögtön rávezetni legigazibb érdekeikre. Ehhez minden körülmény és minden (akár a legjelentéktelenebbnek tűnő, legcsendesebb) változás éber számbavételére van szükség és időre, időre, időre. Ez néha fárasztja, néha elkeseríti. Van úgy, hogy akkor is az olvasás „részegségébe” menekül, amikor pedig inkább beszélgetni szeretne szomszédaival, ismerőseivel. Drámákat él át, mert gyönyörű, „világmegváltó” terveket hozott magával az árvaházból, és az emberek — gyakran így kell éreznie — megdöbbentően kicsinyesek. Viszont azt is látja, hogy a küzdelem vállalása, a türelem és az idő meghozza azért a maga eredményeit. — Kicsit kafkai alak vagyok, de a haladás szövetségese. Nem könnyű az életem. De, azt hiszem, van értelme ... Aki e sorokat írja, több mint tíz évvel idősebb a könyvtárosnál. Nem árvaházban nevelkedett, és élete — némely rossz időszakokat kivéve — kényelmesebb és külsőleg talán érdekesebb is volt, mint új barátjáé. De megvallom, még most sem szoktam le bizonyos kamaszálmokról Negyedszázad előtt — nem sokkal Debrecen felszabadulása után — a hajdú városba érkezve, néhány külvárosi ház udvarában szónoklatokat tartottam arról, hogy most már eljött a béke, a humánum világa: mindenki legyen jó, okos, művelt. Mostanában már nem szónokolok, de a vágy — az emberség szavakkal elérhető, tehát olcsó, sőt majdnem ingyenes győzelme iránt — most is megvan bennem. A század regénye A könyvtárosra gondolok, egy kis — jelentéktelen, de bennem megmaradt — jelenetre a község könyvtárában. Egy negyven év körüli, egészséges arcú asszony A jövő század regényét kérte. Ránéztem a könyvtárosra, mert előző találkozásunkon — többek között — éppen arról beszéltünk, hogy milyen naiv volt Jókai képzelme a jövőről, milyen „szórakoztató”, tehát: félrevezető. Ő alig észrevehetően rámkacsintott, és kedves szavak kíséretében nyújtotta át a kért regényt az asszonynak. És amikor már nemcsak az asszony, hanem az egész közönség eltávozott, fordult csak hozzám: — Nézd, ez az asszony fogja még olvasni Proustot is, Illyés Gyula drámáit is. Nem kell várni a jövő századig De várni kell. Várni! Ez a várás — ahogyan könyvtárosom értelmezi — hozzátartozik az ő drámájához. És egy kicsit e mostani század regényéhez is. Antal Gábori