Magyar Hírlap, 1970. március (3. évfolyam, 60-89. szám)

1970-03-07 / 66. szám

y­m­ai n. 1970. MÁRCIUS 7. SZOMBAT Művészek - művészetről A szimbolikus ember Kit rendez a bábjátékren­dező? Hogyan készül az elő­adás a parányi színpadon, amely mai formájában is hí­ven őrzi a régi bábjáték emlé­két: egyszerű láda, amelyből a hozzáértő kéz érintésére a vi­lág összes csodája elővarázsol­ható? A bábok különös életének titkáról kérdeztem Szőnyi Ka­tó érdemes művészt, az Állami Bábszínház európai hírű főren­dezőjét: Különbözik-e, s ha igen, miben, az ő munkája az „igazi", az „élő" színház ren­dezőjének munkájától? " — Igen is, meg nem is. A bábjáték rendezőjének felada­ta lényegében ugyanaz, mint a többi rendezőé, meg kell való­sítania az előadást. Munkame­netében is sok hasonlóság fe­dezhető fel A műfaj kifejezé­si lehetőségei azonban külön­böznek az élő embereket szín­padra vivő színházétól. A báb megelevenedésének folyamatát aprólékos, s nagy figyelmet igénylő munka előzi meg. A rendezőnek együtt kell dolgoznia a bábut tervező kép­zőművésszel, közösen kell ki­alakítania a bábut meghatáro­zó formákat. A figura külső megjelenése és mozgása döntő fontosságú. A rendezőnek eh­hez is kell értenie, hogy ne csak elmagyarázni tudja a szí­nésznek a mozdulatokat, ha­nem elképzelését be is tudja mutatni. A technikai lehetősé­gekből kiindulva, gesztusokat, művészileg kifejező mozdula­tokat kell alkotunk. A zene is fontos összetevője az előadás­nak, különösen akkor, amikor önálló, sőt egyedülálló kifeje­zési eszköz. — Hogyan lett bábjáték­rendező? Mi vonzotta erre a sokféle szakképzettséget meg­követelő pályára? — A tánc, a mozgás, a zene gyermekkorom óta vonzott Első vágyam az volt, hogy ba­lett-táncos legyek. Később szí­niiskolába kerültem, majd egy-két évig vidéken voltam színésznő. A háború után ta­lálkoztam egyik barátnőmmel az utcán, aki megkérdezte, volna-e kedvem bábszínházát játszani. Volt, így kerültem 1947-ben a megalakuló, új báb­színházhoz, a mai Állami Báb­színház elődjéhez, a Mesebar­langhoz. — Arról beszélt, hogy min­dig érdekelte a mozgás, a tánc. Mi jellemzi a bábok színpadi mozgását? — Nagyon izgalmas kérdés az, hogyan tud a báb kifejezni mondanivalót Akkor válik még izgalmasabbá, ha a báb többet, mást tud mondani, mint az emberi, naturális moz­gás. Természetesen ez csak egyetlen elem, sok összetevőből születik meg az előadás. A bábszínpad kicsiny, de széles a lehetőségek skálája. Az élő színpadon végül is a színész soha nem tud kibújni a saját bőréből, míg a bábszínpadon az ember átváltozhat például akár gyíkká, sárkánnyá, de felhővé is. A bábszínpadon a világ harmonikus egységben jelenik meg. Életet tudunk le­helni a tárgyakba, természe­tesen tudjuk kifejezni az em­ber viszonyait a kicsinyítés és a nagyítás eszközeivel. A ká­­zosság művészetében nemcsak műfajok ötvöződnek egybe, ha­nem nagyon sokféle érzelmi vi­lág tud megjelenni. Munkánk mindig újra kez­dődik, minden előadást kísér­letezés előz meg. Célunk, hogy a lényeget minél hangsúlyo­sabban fejezzük ki, minden mellékest lehántva a figurák­ról és a környezetről, egyértel­műen és világosan beszéljünk. A bábszínpad a szimbolikus embert állítja a néző elé. Tö­mörít, karakterisztikus jegye­ket emel ki. A mozgás stilizált, a bábok világa mindig kon­centrált emberi valóság. — Nagyon sok darabot ren­dezett Szőnyi Kató, melyiket szerette a legjobban? — Nehéz kiválasztani. Sze­rettem a gyerekdarabokat, az Aladdin csodalámpáját, a Já­nos vitézt, a Toldit, és nagyon izgalmas feladatot jelentettek a felnőttdarabok, közöttük a legsikeresebbek: a Fából fara­gott királyfi, a Petruska és a Csodálatos mandarin. A leg­kedvesebb mindig a legújabb. Most A pagodák hercege, Brit­ten balettje, amellyel most elő­ször ismerkedik meg a ma­gyar közönség. Ez az előadá­sunk a gyermekeknek mese, a felnőtteknek pedig — ha más szinten is — vonzó, játékos, ugyanakkor gondolatokkal teli színházi élmény. Szekrényesy Júlia Szőnyi Kató A latin nyelvről gyakran esik szó manapság: meg­szűnt-e, elhalványult-e Taci­tus nyelvének jelentősége megváltozott életünkben ? A vélemények megoszlanak. Van, aki megkongatta a halálharan­got fölötte, de akad olyan is, aki szerint — hogyha magá­nak a latin nyelvnek a jelen­tősége kisebb is ma már, mint volt a letűnt századokban — teljesen soha meg nem szűn­het, hiszen kultúránk, az euró­pai kultúra fundamentuma mégiscsak a latin, a római kul­túra, amelynek gyökerei vi­szont a görög kultúrából szív­ták magukba az éltető nedve­ket Nem vagyok filológus, bár mesterségem nyersanyaga és munkaeszköze egyaránt a nyelv, anyanyelvünk — tehát nincs jussom, sem kellő felké­szültségem ahhoz, hogy tudo­mányos igénnyel emeljek szót a latin mellett vagy ellen. Azt a véleményt azonban megkoc­káztathatom, hogy olykor la­tinul beszélünk vagy írunk ak­kor is, ha egyetlen latin szó sem keveredik mondókánkba. Egy-egy latin közmondásban hosszú évezredekkel ezelőtt ki­kristályosodott életbölcsesség magyar variánsára gondolok. Ilyen például az eléggé köz­ismert latin közmondás: post nubila Phoebus, amelyet a Magyar Tudományos Akadé­mia hajdan jelmondatként írt a zászlajára. Szó szerinti for­dítása: ború után ragyogás. Phoebus — görög eredetű szó, jelentése a görög nyelvben „ragyogó”, „tiszta” volt — Apollónak, a Napistennek egyik neve. A latin mondás értelme tehát az, hogy ború után derű következik. A ma­gyar nyelvhasználat megfor­ ------------------t?f------------­ALÁSZOLGÁJA dította a szórendet, így szü­letett a „derűre ború” szólás­­mondás. Ezen a szórendválto­záson érdemes kicsit elgondol­kozni. A latin formulában mintha az Itália kék ege alatt élő népek örök optimizmusa nyilatkoznék meg, magyar vál­tozatának viszont van némi pesszimista mellékíze. Itália né­pe fölött ritkábban borult el a történelem égboltja? Hungá­ria fölött az ég viszont a leg­­töbször igen borús lévén, elég ritka vendég volt Phoebus? Ha nyomon követjük egyik­másik, nyelvünkbe beplántáló­­dott latin eredetű kifejezés ér­telmi változásait, ugyancsak érdekes fölfedezésre juthatunk. A legjellemzőbb példa talán a meghitt barátok üdvözlő szava, a „szervusz”. (Ez a latin szó torzult előbb „szevasz”-ra, majd legutóbb ,,sziá”-ra.) A szó eredeti jelentése „szolga”. Köszöntéssé a középkori feu­dalizmus avatta. Latinul leve­lező eleink a náluk magasabb rangú címzetthez írt levelü­ket „servus humillimus”-ként, a nemzetes, vitézlő és tekinte­tes címzett „legalacsonyabb, legalázatosabb szolgájáéként írták alá. Így született meg a köszöntés­­forma, az „alázatos szolgája”, úgyis, mint az alá­­rendelési viszony udvariasko­­dó, vagy inkább szervilis elis­merése. Megmaradt elég so­káig, még a második világhá­ború előtt is ott éktelenkedett a miniszterekhez küldött fo­lyamodványok alján, bár az élő nyelvhasználat akkor már „alá­­szolgájá”-ra szelídítette, sőt az értelmét is kifordította, akár a kopott kabátot a szabó. Ebben Magyar László ! ­ol a H­É­T­VÉGE Magyar Hírlap Tü­relem és idő Nemrégiben egy valamivel kevesebb, mint háromezer la­kost számláló községben vol­tam könyvtárlátogatáson. A község — bár járási székhely is — elég elszomorító képet mutatott. Talán reális okokból, lehet azonban, hogy egyszerűen rossz beidegzésekből, ezen a helyen hosszú évek óta való­jában semmi sem épült, és ott is, ahol restauráltak épülete­ket, én inkább valamennyit a földig romboltattam volna. Az az épület is sivár, ahol a könyvtár tanyázik, s méghoz­zá szörnyűséges sártócsákon át lehetett csak megközelíteni. A könyvállomány azonban dúsabb volt, mint vártam, és ami még fontosabb, nagy volt a forgalom. „Műsoron kívül” jöttem — immár nem először —, és éppen azokban a per­cekben, amikor tulajdonkép­pen már lejárt a kölcsönzési idő. A nem nagy helyiség azonban zsúfolva volt embe­rekkel. A nőnemű kölcsönzők majdnem csupa Jókai-regé­­nyért jöttek — a férfiak egy része mai, méghozzá bonyolul­tan mai magyar és nem ma­gyar könyvet választott. Ennek is örültem, főleg azonban a könyvtárosnak. Mert — mint azt már előzőleg ta­pasztalhattam — rendkívül művelt, érzékeny lelkű, tipikus értelmiségi (ha úgy tetszik, in­tellektuel) a lapos látványt nyújtó járási székhely könyv­tárosa. Aznap este nemcsak könyvekről (és a világról) be­szélgettünk, hanem róla ma­gáról is. Hamis romantika Története sematikus novel­lába kínálkozó, ezért csak rö­viden jellemzem. Könyvtáro­som ugyanis pesti fiú, aki ár­vaházban nevelkedett, utána szerelő lett Közben könyvtá­rosi tanfolyamot végzett, és több mint tíz éve könyvtáros a községben. Pontosabban: előbb segédkönyvtáros volt, most már „rendes”. — Hogy tudsz itt élni? — kérdeztem tőle, miután újra elkápráztatott rendkívüli mű­veltségével, és miután azt is megtudtam (másoktól), hogy alig alszik. Egyrészt mert be­teg felesége miatt ő látja el a házat — főz is a családra —, másrészt mert töméntelen mennyiséget olvas össze. — Nem menekülés ez a sok-sok olvasás ? — Lehet, hogy az is — vá­laszolt. Aztán kifejtette — sza­vait nem tudom egészen pon­tosan reprodukálni, pedig nem is annyira érvei, mint inkább mondatainak szerkezete­s hanglejtése győzött meg arról, hogy őszintén beszél —, hogy ez az életforma mégiscsak jó neki. — Nézd, a magamfajta érzékeny, kicsit talán kafkás alak mindenütt érezne bizo­nyos konfliktusokat, minde­nütt menekülve valami elől és valahová. Itt azonban örömöt szerez nekem az a tudat, hogy olvasói szenvedélyemet olyan emberekbe oltom be, akik — a körülmények miatt, a hagyo­mányok miatt — még kalen­dáriumot sem nagyon olvas­gattak azelőtt. És nemcsak itt, a járási székhelyen, hanem 3—400 lakosú falvakban is. Új ismerősöm — barátom­nak is mondhatnám — maga nevezi magát „kicsit talán kaf­­kai alak”-nak. Ő is tudja, hogy az árvaházat — és mind­azt, ami azzal jár — nemcsak azok nem ússzák meg büntet­lenül, akik munkakerülőkké, alkoholistákká lesznek, őt pél­dául az is bántja, ha egy em­ber rákiált a kutyájára, azt is vadságnak érzi. És az különö­sen fáj neki, ha valaki — akár naiv tudatlanságból, akár ci­nizmusból — olyasmiket mond, hogy „csak kicsit kell akarni, és itt hamarosan minden nagy­szerű lesz”. Az ilyen monda­tokat ijesztőnek tartja. — Nem lesz keddről szerdá­ra minden nagyszerű — fejte­gette, miután átevickéltünk egy feneketlennek tűnő tócsán. — Nem lesz, mert nem is le­het. Ha egy angyal kiirtana is , a nemzetközi életből minden problémát, minden kínzó el­lentmondást, és ha egy másik angyal a bal kezével leberet­­válna minden ócska házat, a jobbal meg új, csodaépülete­ket húzna fel, akkor is élne a formájában már egyáltalá­ban nem volt megalázkodó zo­mánca, sőt némi lekicsinylő, sértő élt kapott, „alászolgájá”­­val, vagy még ridegebben „szolgájáéval dobták ki a megunt látogatót. Ugyanakkor a „szolgája” latin eredetije, a „szervusz” megmaradt a bará­tok meghitt köszöntő szavá­nak, és jelenti egyszersmind azt is, hogy tegeződő viszony van köztük, hogy — ismét egy latin kifejezés — „per­tu”-ban vannak, pertut ittak. Így asszimilálta tehát élővé nyelvünk a holt latin nyelv egyik kifejezését úgyannyira, hogy eszünkbe sem jut már az eredetije. Végére jutva értekezésem­nek, látom, hogy akaratlanul is egész sereg latin-görög szó került a szövegbe. Csaknem valamennyi olyan, hogy töké­letes magyar megfelelője alig van, tehát használata szinte el­kerülhetetlen. Ilyenek: kultú­ra, fundamentum, klasszikus, filológus, stílus, variáns, lati­nizmus, germanizmus, forma, formula, optimista, pesszimis­ta, Hungária, feudalizmus, mi­niszter, asszimilál, figura. A legtöbbnek akadna ma­gyar megfelelője, de mint szá­mos példa és kísérlet igazolja — a magyar megfelelő csak a legritkábban azonos értelmű a latin eredetivel. Gondoljunk csak a miniszter­re. A szó ma­gyarul éppen úgy szolgát je­lent, mint a servus. A külügy­miniszterek mégsem nevezhe­tők külügyi szolgáknak. És a figura sem jelenti pontosan azt, amit a magyar alak jelent." A két szénák más és más a hangulati értéke , s ez bi­zony nem kevés, még a régi körülmények ár­nyéka. Ami ugyancsak élő, lé­tező körülmény. Fal. És amit nem olyan könnyű ledönteni. Van egyfajta — állítólagos — optimizmus, ami nemcsak os­tobaság, hanem csalás is. A szó kevés Van azonban — úgy látszik — egy másik is, amit, a fölemelő Visnyevszkij-tragédia címét felhasználva, talán drámai op­timizmusnak neveznék. És amit ez a kis könyvtáros is bizonyít, nemcsak szavaival persze, hanem a községben töl­tött tíz évével. Nem, semmi esetre sem hisz abban, hogy „csak egy kicsit akarni kell, és stb.”. Eleinte próbálkozott a község — és az egész járás — életét befolyá­soló javaslatokkal. Aztán rá­jött, hogy az embereket nem lehet a legszebb szavakkal és a legokosabb javaslatokkal sem rögtön rávezetni legigazibb ér­dekeikre. Ehhez minden körül­mény és minden (akár a leg­jelentéktelenebbnek tűnő, leg­csendesebb) változás éber számbavételére van szükség és időre, időre, időre. Ez néha fá­rasztja, néha elkeseríti. Van úgy, hogy akkor is az olvasás „részegségébe” menekül, ami­kor pedig inkább beszélgetni szeretne szomszédaival, isme­rőseivel. Drámákat él át, mert gyönyörű, „világmegváltó” ter­veket hozott magával az árva­házból, és az emberek — gyak­ran így kell éreznie — meg­döbbentően kicsinyesek. Vi­szont azt is látja, hogy a küz­delem vállalása, a türelem és az idő meghozza azért a maga eredményeit. — Kicsit kafkai alak vagyok, de a haladás szö­vetségese. Nem könnyű az éle­tem. De, azt hiszem, van ér­telme ... Aki e sorokat írja, több mint tíz évvel idősebb a könyvtá­rosnál. Nem árvaházban ne­velkedett, és élete — némely rossz időszakokat kivéve — kényelmesebb és külsőleg ta­lán érdekesebb is volt, mint új barátjáé. De megvallom, még most sem szoktam le bizonyos kamaszálmokról Negyedszá­zad előtt — nem sokkal Deb­recen felszabadulása után — a hajdú városba érkezve, né­hány külvárosi ház udvarában szónoklatokat tartottam arról, hogy most már eljött a béke, a humánum világa: mindenki legyen jó, okos, művelt. Mos­tanában már nem szónokolok, de a vágy — az emberség sza­vakkal elérhető, tehát olcsó, sőt majdnem ingyenes győzel­me iránt — most is megvan bennem. A század regénye A könyvtárosra gondolok, egy kis — jelentéktelen, de bennem megmaradt — jele­netre a község könyvtárában. Egy negyven év körüli, egész­séges arcú asszony A jövő szá­zad regényét kérte. Ránéztem a könyvtárosra, mert előző ta­lálkozásunkon — többek kö­zött — éppen arról beszéltünk, hogy milyen naiv volt Jókai képzelme a jövőről, milyen „szórakoztató”, tehát: félreve­zető. Ő alig észrevehetően rámkacsintott, és kedves sza­vak kíséretében nyújtotta át a kért regényt az asszonynak. És amikor már nemcsak az asszony, hanem az egész kö­zönség eltávozott, fordult csak hozzám: — Nézd, ez az asszony fog­ja még olvasni Proustot is, Illyés Gyula drámáit is. Nem kell várni a jövő századig De várni kell. Várni! Ez a várás — ahogyan könyv­tárosom értelmezi — hozzátar­tozik az ő drámájához. És egy kicsit e mostani század regé­nyéhez is. Antal Gábori

Next