Magyar Hírlap, 1970. március (3. évfolyam, 60-89. szám)
1970-03-26 / 85. szám
Magyar Hírlap KULTÚRA - MŰVÉSZET 1970. MÁRCIUS 26. CSÜTÖRTÖK7 Premier ma KIS TITKOK. Rangos művész, Wolfgang Staudte neve fémjelzi a héten műsorra tűzött bolgár—nyugat-berlini közös produkciót. A Gyilkosok köztünk vannak, a Búcsú, a Rózsák az államügyésznek alkotója, akár az NDK-ban, akár az NSZK- ban forgatott, mindig hű maradt önmagához, s újra meg újra arra figyelmeztetett: emberek, legyetek éberek! Új munkája — 1968-ban készült — sajnos súlytalan. Alapgondolata az, hogy szinte mindenkinek van valami takargatni, titkolnivalója, s ezt egy váratlan esemény akaratunkon kívül napvilágra hozhatja. Álkriminek is tekinthetjük a filmet, hiszen a kis titkok egy nyomozás során lepleződnek le, és világosodnak meg a német turisták, külföldi vendégek, bolgár házigazdák emberi kapcsolatai. A napfényes bolgár tengerpart, a Feketetenger festői partja adja a tempósan csordogáló történethez a látványos színhelyet, de a természet szépségei nem pótolhatják a valódi konfliktust, az igazi drámát. A bolgár és német szereplőgárda jobb ügyhöz méltó buzgalommal végzi feladatát, ám csodára természetesen a népszerű Apostol Karamityev vagy a tévéfilmekből jól ismert Karl Michael Vogel sem képes. ŐFELSÉGE, HERCEG ELVTÁRS. A különös cím pontosan fedi a témát. Az NDK egy köztiszteletben álló fiatal külkereskedelmi üzletkötőjéről egy napon*■ barátai tréfájának eredményeként — kiderül, hogy tulajdonképpen herceg, nyugatnémet területen ősi birtok ura. Az ötlet első pillantásra hálásnak tűnik (bár a magyar nézőben dereng valami, mintha ezt az alapkonfliktust látta volna már Az örökös című filmünkben), de a film készítői ezt nem aknázták ki. Szatíra helyett bohózatot forgattak, és ez a műfajváltás szerencsétlennek bizonyult. A lehetőséget elviccelték, a játékstílust túl harsányra fogták, s így a főhős, Kaspar Május helyzete egyszerűen képtelenné vált, ahelyett, hogy alkalmat nyújtott volna bizonyos fonákságok, szemléleti merevségek kifigurázására. Baj van a tempóval is. A történet jóval hosszabb, mint amennyi ténylegesen benne van, s ez rontja a szórakozást. Igen jó ötlet viszont a nyugat-németországi jelenetekben minduntalan lepotyogó Starfighter gépek szerepeltetése. Az öreg hercegnő, amint hallja a vészes motorbúgást, tüstént csenget az inasnak: intézkedjen az ügyvéd a kártérítésről. A címszereplő Rolf Ludwig, a rendező Werner W. Wallroth jóvoltából, túlzásba téved. Jutta Wachowiak valódi, temperarhentumos vígözvegy, igazán nem tehet róla, hogy az „erkölcstelenség” és bizonyos „megfontolások” kompromisszumából született csábruhája derültséget kelt. HÉTSZER HÉT. Manapság divatos a rokonszenves bűnöző és a mesterien kidolgozott bűneset. Michele Lupo rendező derék, rutinos mesterember, korrekt módon vitte filmre Lorenzo Ruffino ötletes, precízen felépített forgatókönyvét. Hősei — hét csirkefogó — tökéletes alibit produkálnak, hogy azután végrehajthassák a nagy vállalkozást (szigorúan tudományos alapon, a technika összes vívmányainak bevetésével). A fordulatos történet leköti a nézőt és elszórakoztatja, bár az ötletek egy része más filmekből már olyan ismerős, hogy „visszaköszön”, mintegy igazolva, hogy az ilyen tucatfilmeket tulajdonképpen néhány fogás variálásával gyártja manapság a filmipar. A producer, Mario Vicario annak idején sikert aratott a nálunk is vetített Hét aranyemberrel. Ezt követte a Hét aranyember visszatér. Mindkettőt maga rendezte. Hála a moziba tódult nézőknek, Vicariónak ezúttal már nem kellett dolgoznia, csak a pénzt adta, és keresett hozzá egy megvalósító iparost. Ennyi az egész. A rutinosan kiválasztott szereplők közül kiemelkedik a sokoldalú Gastone Moschin (színpadon népszerű Csehov-hős) mulatságos bandafőnöke és Adolfo Celi mézes-mázos börtönigazgatója, valamint egy bőbeszédű vénkisasszony epizódista megszemélyesítője. Ábel Péter Szürke hét a mozikban Időben és térben is közel egymáshoz pusztult el huszonöt éve a 44 éves Halász Gábor és a 43 esztendős Fenyő László. Az előbbi Balfon halt éhen, kínzásoktól legyengülten, 1945. március 20-a körül, az utóbbit Rohoncon végezték ki március 26-án. Mindketten a Nyugat második nemzedékének tagjai voltak, mindkettőjüket SS-legények hurcolták el a városból, ahol születtek és ahol éltek, Budapestről. Mindketten a fasizmus tömegsírjába kerültek, s ez nemcsak történelmi tény, hanem jelkép is egyben. Közös végső sorsuk sem fedheti el azonban különbözőségeiket. Fenyő László lelkes forradalmárnak indult és huszonöt éves sem volt, amikor verseit már a szomorúság és az árvaság — a lelkesedés és lelkesítés hiánya — jellemezte. Halász Gábor viszont arisztokratikus szemlélődőként, az irodalmat, a művészetet játékként felfogó, ifjú „literary gentleman”-ként kezdte. És a harmincas és negyvenes évek fordulóján eljutott oda, hogy kiadja a jelszót: „Vissza a lényeghez!” Ez a lényeg pedig az irodalom társadalmi szerepének belátása volt, annak követelése, hogy az irodalom az olvasókat és a leendő olvasókat katharzisra, életük — és az élet — megváltoztatására döbbentse. Amikor — 1943- ban — Halász Gábor azt hirdette, hogy „panaszkodás és meddő töprengés helyett a törvényszerűségeket kell kutatni”, Fenyő László azt kérdezte: „Ó, hová meneküljön, kit a nappal — ezerzörejű iszonyata átfont?” Ugyanebben az időben, egy másik versében, így vallott magáról: — mert tarhás voltam én kis, piszlicsiri tarhás, gazdagok asztalánál morzsaszedegető — s hogy verset írtam — felejtsétek el. És még idézhetnénk sok olyan sorát, szakaszát ebből az időből, amely minden, csak nem az a lényegkeresés, amelynek fontosságát Halász Gábor felismerte. Mielőtt azonban tovább idéznénk, ne feledjük el hangsúlyozni, ami különben a fentiekből is tudható: Halász Gábor kritikus volt és Fenyő László költő. És éppen Halász Gábor állapította meg, hogy „a költészetben másképpen érvényesülnek a nagy törvényszerűségek, mint a prózában”, és azt is, hogy egy jó verset nem lehet citátumokból megérteni. S egyáltalán, egy vers igazi megértése több, mint csak megértés. Fenyő László pedig még legrezignáltabb korszakaiban is jó verseket írt, vagyis úgy írt a rezignációról és a szégyenről, olyan őszinte és tiszta (a saját kilátástalansága és szellemi-lelki elesettsége mögöttes rétegeit is éreztető) szavakkal, olyan, a mű szűkösen vett tartalmát sajátosan kiegészítő, annak gyakran ellentmondó ritmusban és szerkezettel, hogy azok végül is nem hatnak lefegyverzően az olvasóra. Igaz, kora ifjúsága absztrakt és csapongó forradalmiságát nem finomította olyan gazdag és nemes elkötelezettséggé, mint néhány szüntelenül fejlődő kortársa. De ő is mindvégig költő maradt. És éppen, mert le merte és le tudta írni a rettenet korában, hogy „mert tarkás voltam én...", művészi bátorsága talán mégsem áll olyan távol Halász Gábor ama szellemi és morális bátorságától, amellyel meg tudta tagadni régi „játékait”-t (amelyekben különben sok figyelemre méltó érték van), azt látva, hogy a fasizmus a kultúra látszólag politikán kívüli szigeteit is fenyegeti. A látszat — úgy látszik — nemcsak az optikában, az irodalomban is csalóka valami... Utaltunk már rá — Halász Gábor találó megjegyzése alapján —, hogy egy vers megértéséhez nem elég a citátum. De mégis csak többet mond az „Ó, hová meneküljön”... kezdetű vers már idézett két soránál, ha legalább még hármat ide írunk, azt a három sort, amely a költő kérdését — újabb kérdéssel — folytatja: — Milyen mesterséges éjszakába, függönnyel fojtó szobába, párnázott puhaságban lenni mákonyi... Csak kérdez Fenyő, ám ahogyan kérdez, abban benne van a válasz is. Hiszen van-e „mesterséges” éjszaka? És a szoba — ahová elbújna — vajon csak függönnyel fojtó? És milyen segítséget ad — s mennyi időre? — a mákony? Amikor — több mint tizenöt évi csend után — megjelent Fenyő László válogatott verseit tartalmazó Elítélt című kötet, Korvács Aladár értő bevezetőjében felteszi a kérdést, hogy vajon csak e költészet „szép csellóhangja” miatt nyúlunk a pesti kereskedősegéd félszeg megjelenésű — és életű — fiának versei után? És hogy vajon nem kell-e ezt a poézist dokumentumnak is tekinteni arról, hogy „mit kellett szenvednie e korban a rosszul született szellemi alkotónak"? Újra elolvasva e verseket, világosan látjuk, hogy azok — egész levéltárrá öszszeálló — dokumentumai kínnak és csömörnek. De aki az utolsó évek verseiben oly bonyolult egyszerűséggel, oly drámai tárgyilagossággal tudott szólni a cselekvésre és választásra képtelenség görcséről is, mint Fenyő, annak költészete több, mint csellóhang, és több, mint dokumentum. Radnóti Miklós kori Notesze nemzeti közkincs már, közös csodánk. Ez a költő akkor lett igazán magyar, amikor a hivatalos Magyarország — s nemcsak jogilag — kivetette magából. Ez a költő akkor fogalmazta meg a magyar nép legkorszerűbb társadalmi céljait, jövőjét, amikor a saját é s nem képzeletéből febukkanó, hanem azt kell hogy mondjuk, átélt) halálát jajongta és dünnyögte el. A szenvedés naplója, de csak látszólag noteszlapokra, valójában márványnál maradandóbb törvénytáblára vésve! Igazságtalanság lenne e gigászian szellemi (és mártírian erkölcsi) teljesítménnyel akár felruházni, akár mérni Halász Gábort és Fenyő Lászlót. Elég az, hogy a fiatal korában a vallomást és a reményt egyként elutasító, a „magasra emelkedés naivitásá”-n gúnyolódó Halász utolsó cikkének már a címe is: Továbbjutni! És nem felejtjük, nem felejthetjük el Fenyő László megaláztatásokról valló, saját verseit is elfeledésre ítélő — ám éppen a versek megírásával mégiscsak tovább jutó és olvasóit is tovább juttató — kiszolgáltatottságát sem. A. G. e földön, Emlékezés XI K (ú. ) Halász Gábor - Fenyő László Magyar—mongol kulturális megállapodás Molnár János művelődésügyi miniszterhelyettes vezetésével magyar kulturális küldöttség tett hatnapos látogatást a Mongol Népköztársaságban. A delegáció vezetőjét fogadta B. Shamszuren, a Mongol Népi Forradalmi Párt Politikai Bizottságának póttagja, a központi bizottsság titkára. A küldöttség látogatása idején került sor az 1970—71. évi kulturális munkaterv, valamint az ösztöndíjascserére vonatkozó egyezmény aláírására. Ikonok, ötvösművek, faragványok y ^ 1 • Z CG Régi bolgár művészetH ^ 1 Budapest tárlatlátogatóit aligha köszöntötte meg harangzúgás. Az Iparművészeti Múzeumban azonban most a régi bolgár művészet kiállítása alkalmából nagyon is helyénvalóan csendültek fel Csajkovszkij ortodox miséjének hangjai. Nemcsak azért, mivel ennek az egy évezred művészetét bemutató anyagnak csaknem teljes egésze egyházi jellegű, hanem egy véletlen adta találkozás miatt is. A bolgár ikonok és kegyszerek egy része ugyanis a múzeumnak abban a termében kapott helyet, amelynek mennyezetét egy 1766-ból származó magyar festett-kazettás népi díszítésű famennyezet borítja, a terem hátsó felében pedig ugyanebből a korból egy festett kórus mellvéd díszített deszkái sorakoznak. Egyházi művészet ez is, az is, rokonok is, meg idegenek is, és éppen ez a véletlen adta találkozás mutatja meg azt, hogy Bulgária bizánci eredetű népi egyházművészete szemléletében mennyire rokon a magyarral: mindkettőben a paraszti szemlélet világképiegysége ölt testet. Emberalakok, geometrikus elemek, növényi indadíszek és virágok bonyolódnak a bolgároknál a faragványokon, nálunk meg a festett díszeken, a szentség képét kölcsönözve a valós világnak, ugyanakkor pedig profanizálva és nagyon is emberközelbe hozva az egyház által szigorú sémákba szorított istenit. A kiállítás látogatói ebből a 192 tárgyból összeállított anyagból olyan művészetet ismerhetnek meg, amilyennel eddig nálunk még nem találkozhattak, de amely általában az európai tudományos szakkörök előtt is kevéssé ismert. Az anyag egy részét 1964—65-ben Párizsban és Neuchatelben mutatták be, a kibővített kiállítás pedig eddig már megjárta a szocialista államok fővárosait. A rendkívül érdekes festői és iparművészeti alkotások a bolgár művészet történeti fejlődésének legfontosabb időszakairól adnak képet; a bolgár állam 861-es megalapításától egészen 1878-ig, addig az időpontig, amikor Bulgária felszabadult az 500 éves török elnyomás alól. A kiállítás elsősorban esztétikai szempontokat követ, a rendezők arra törekedtek, hogy a tárgyak szépsége minél jobban érvényesüljön, és kevésbé figyeltek arra, hogy a történeti sorrendet betartsák. Az első teremben így a legkiemelkedőbb darab két XIV. századi ikon Boganovóból, míg a következő teremben figyelmünket elsősorban egy, a X. századból származó Szent Theodort ábrázoló, a világon egyedülálló, mázas kerámialapokbólkészített falkép köti le. Ugyanitt az első bolgár birodalom idejéből, vagyis a bizánci rabság (1018) koráig tartó időszakából láthatunk remekbe készült ikonokat, közöttük egy sajátos technikával készült, úgynevezett enkausztikus X. századi ikont, amelynek keretét a XIV. században készítették. A második bolgár cárság idejében, a XV. században Bojana, a bolgár művészet egyik sajátos és egyedülálló központja. Bulgária művészei ekkor szakítanak a bizánci hagyomány merev szabályaival, és arra törekszenek, hogy modelljeiket és környezetüket életszerűbben ábrázolják. Jóllehet, a szigorú bizánci iskola hatása még századokig érződik, általánosan uralkodóvá azonban ez az újabb, humanista jellegű művészet válik. A harmadik teremben az ehhez a csoporthoz tartozó, XVI—XVII. századi, az oroszok legnagyobb ikon- és freskófestő mesteréhez, Rubljovhoz közelálló ikonokat láthatunk. A negyedik terem a viszonylagos közelmúltba vezet, itt sorakoznak a XVIII— XIX. század ikonjai. A török uralom alatt elpusztult templomok helyett újakat emelnek ebben az időszakban, és ekkor helyi festőiskolák keletkeznek Bulgáriában, mint a trevnai, amelynek Nikita Papavita a mestere, az odrinyi iskola, Nikolával az élén, és a szamokovói iskola, amelynek vezetője és fő képviselője Dimiter és Zakari Zograv. Az ő munkásságuk alapján immár nemcsak az egyházi világképbe nyerünk bepillantást, hanem a nemesség és a parasztság mindennapi életébe és környezetébe is. Időrendben ide kívánkoznak, bár az előző teremben kaptak helyet, a banskoji iskola (XIX. század) legszebb emlékei. Bár a kiállításon a vezérszólamot a festészet emlékei viszik, a tárlat nézőinek sok gyönyörűséget okoznak a nagy gonddal megmunkált, rendkívül aprólékos és nagy mesterségbeli tudást igénylő ötvösmunkák és fafaragások is. Bojár Iván Népies fametszet a XVIlI. századból fil CSÜTÖRTÖK A TV-BEN sorozatra való Maugham-dramatizálást vásárolt, mert A novellairodalom gyöngyszemei tévéfilmen című sorozatban egyre-másra kapjuk a népszerű angol író novelláiból készült jeleneteket. Mindegyik megnézhető a minden nagyobb megrázkódtatás vagy különlegesen mély művészi élmény nélkül. A mai adás másik darabja a híres lengyel tudományos-fantasztikus író, Stanislaw Lem egy elbeszéléséből készült, és izgalmas és aktuális témával, a szervátültetéssel foglalkozik. Az írót ebben a darabjában sem hagyja el,rokonszenves humora, amelyet más műveiből már jól ismerünk. A Pamir 69 útirajzsorozatának mai folytatása Grúziába vezeti el a nézőt. A magyar televíziós expedíció tagjai tbiliszi kollégáik segítségével ismét egy ott élő magyar — egy kecskeméti asszony — után nyomoznak. A Tv zenei újságja mai számában felhívjuk a figyelmet arra az illusztrált beszámolóra, amely balettéletük újdonságát, Krein Laurencia című balettjének magyarországi ősbemutatóját idézi fel. A Zenei figyelő sikerében nem kis része van a két műsorvezető, Fábián Imre és Raics István tárgyilagos, szakavatott kommentárjainak. L. A.