Magyar Hírlap, 1970. augusztus (3. évfolyam, 212-242. szám)

1970-08-02 / 213. szám

10 1970. AUGUSZTUS 2. VASÁRNAP VILÁGIRODALOM Magyar Hírlap ----------­/~ Boris Pohop: Áttetsző őszi délután, de már érezni benne a közelgő tél leheletét. A ve­rőfény csupa élesen csillogó szikra az éj­szakák hideg párájától. Odalent a tenger meg csupa csipke a fodrozódó tajték hab­jától. Gyönyörű látvány az iskola ablakából. Látni az ezüst­sipkés fodrokat meg a vi­torlásokat az alig imbolygó árbocok csú­csával. Köztük meg a domboldal vonalát, amint szelíden ereszkedik alá a napsü­tötte házaival, mind­ fehér és halvány sárga, csupán egy üt el csokoládébarna színével a vitorlások patyolat színétől. Julka az ablakban áll, s mutatóujjával kocogtatja az üveget. — Nem is igaz — mondja. — Úgy úszol, mint az ólom — mondja másodszor is Marko. — Nem igaz — rázza meg a fejét a lányka, s szőke varkocsa a vállára leb­­ben. Így még jobban érvényesül a szép, magas homlok a hajfontoktól feszes haj keretében; keskeny orra fitosán szegül az incselgője ellen. — Tudom, tömlőn fekszel — mondja a fiú. — Tudok én úszni anélkül is! Ekkor lép oda Danilo, ugyancsak har­madikos elemista, félhosszú nadrágot vi­sel, a két feszesen tapadó szár félig ta­karja a vádliját. Bal szeme fölött szőke tincs. — Kinyitom az ablakot — mondja. — Nyisd csak ki nyugodtan, Danilo — mondja Julka. — Autótömlőn mindenki tud úszni! — mondja Marko. — Julka szépen úszik — jegyzi meg Danilo. — Tudjuk, mert véded — mondja Marko. — Mert Julka a szeretőd. — Mit mondtál? — Danilo már ott sincs, eltűnik a do­bogó meg a padok közt nyüzsgő osztály­társai között. Szünet­ van. És mint ilyen­kor szokás, a tanító elhagyja a tanter­met, a lányok, fiúk meg fogócskáznak, repülőt csinálnak papírból és kiki röp­téd a magáét a padok fölött. Zsivaj, si­­kongatás. Harsány éljenzés, ha valame­lyik repülő kitalál az ablakon. Ilyenkor mind odatódul, hogy lássa, amint széles körökben kering a napsütésben. — Eleinte tömlőn feküdtem, de azután ellöktem és egyedül úsztam — mondja Julka. — Tudom — mondja Danilo. És amikor a repülő eltűnik a sarkon, a csoport visszahúzódik az osztály köze­pére. — Én a szünidőben halászni jártam — mondja Danilo. — Igazán? — Igen, a nagybácsimmal. Éjjel. — Éjjel? — Igen. Lámpákkal. — Ó, lámpákkal! — ujjong a kislány, s oldalt billenti a fejét; a varkocsai meg­­libbennek a vállán. — Lámpákat lógattunk a csónak olda­lán — mondja a fiú. — A halak a fénytől megvakulnak és nem látják a hálót. Julka felkiált: „Jaj!” M­arko, aki meghúzta a varkocsát, már iszkol is. Danilo meg utánaered és kergeti padra fel, padról le, neki-neki ütődve azokba, akik épp egy új repülő röptét figyelik. Szorultságában Marko az ajtó felé ugrik, hogy kisurranjon a fo­lyosóra, de Danilo elkapja a grabancát. — Te gyáva! — Adj neki, Danilo, üsd csak! — har­sogja az osztály. — Mama! — pityeredik el Marko. — Hahaha! — nevet rajta az osztály. — Gyáva kukac! — löki el magától Danilo, sarkon fordul és leül a helyére a padba. Megint nagy a zsivaj. A fogasról eltűn­nek sorban a sapkák, s máris az osztály közepéről veszik célba a vaskampókat. A hosszú fafogas, mint minden tanterem­ben, bal felől húzódik a bejárattól. Röp­ködnek a sapkák a levegőben, nekiütőd­nek a falunak és lepottyannak a padlóra. •Gyere ide! •Csak olaszul beszéljetek. • Csend legyen ! Egy-egy néha fennakad a kampón, de persze nem az, amelyikkel az imént épp a filmbeli lasszóhajító cowboyt utánozták a fiúk. — Danilo, gyere ide — mondja Julka. Most is az ablaknál áll, háttal a tante­remnek, s a tengert nézi. A zsivajgás hir­telen elhal s a nebulók leülnek a helyük­re. De olyan ez, mintha újabb turpissá­gon törnék a fejüket, hogy bármely pil­lanatban még harsányabb legyen a ricsaj. Ezért Julka észre sem vette, hogy a taní­tó belépett. — Gyere ide, Danilo — mondja Julka, és talán épp a lámpákra gondol, amint nagy lámpaernyők égnek a csónak olda­lán és így csalogatják lépre a halakat. A tanító végigsimít jobb halántékán. Lenyalt fekete haja úgy csillog, mint a szurok. Keskeny, hegyes bajusz az orra alatt. Aranyló jelvény — fejsze és vesz­­szőnyaláb — a gomblyukában. Szeme elborul. — Giulia! J­ulka lassan fordul arra, mintha hirte­len elhagyta volna az ereje. A tanítóra, majd a padokra néz, a lélegzetüket visz­­szafojtó társaira, alsó ajka lebiggyed. — Giulia! — Larsan a tanító dühös kiáltása ismét, de úgy rémlik, mintha nem is őt szólítaná, hanem egy gondjaira bízott kislányt, akit hanyagságában elve­szített. A nyitott ablak túlságosan nagy keretbe foglalja a lány apró alakját. — Vieni quit — mondja kidülledő szemmel Julka megmozdul, de ekkor már ide­ges ujjak megragadják a fülét. — Nem akarom hallani ezt a csúnya nyelvet! — mondja a tanító, s föl-alá jár­kálva a padok előtt, s a fülénél fogva ci­hál­ja a lányt. — Nem akarom! Nem aka­rom, megértettétek? Az osztály némán mered rájuk. Alig mozdulnak a szemek, nehogy tovább in­gereljék a markoló kezet. A tanító már úgy forog a kislány körül, mintha bűv­körbe révült volna. Csak a házőrző eb járkál így a lánca körül. — Padra a füzeteket! Nem mozdul senki. — Azt mondtam: padra a füzeteket! Itt-ott ösztönösen megmoccan egy kéz, de közben minden tekintet a kidülledő szemeken. — Devo parlare soltanto italiano!2 — harsogja a száj a keskeny bajusz alatt. A sok szem mozdulatlanul, szinte megkö­vülten mered rá. — Írjátok le százszor! — mozdul ek­kor a szemekre. Majd: — Ezerszer! És a lázasan rámeredő szemek most lassan közeledni kezdenek hozzá a csend­ben, mely ólomsúlyúvá válik az egész te­remben, ólommá a kezében és ujjaiban, amelyekkel Julka fülét markolja. Olyan érzése támad, mintha örvény sodorná a mélybe, és a szemek mintha mind mé­lyebbre és mélyebbre taszítanák. Hirtelen megfordul, hogy feleszméljen. — Te, te, te — mondja, a feje fölött himbálózó láthatatlan hurok elől hátrál­va. De már maga is benne forog, mert Julkának bal és jobb fülét markolja egy­szerre, és rángatja, lökdösi a gyereket és észre sem veszi, hogy már az ablaknál van és a párkánynak feszíti a kislányt, mintha ki akarná­ lökni oda, ahol az imént még a papírrepülő lebegett. — Te, te, te — suttogja újra meg újra, már a terem közepén, és lehajol mélyen, és fejét kishaján a kislányéhoz veri. Porondon szegi le így a fejét a felbőszült állat, aki­nek homlokán a fegyvere, így taszigálja, cibálja az ajtóig. A félfáig. A fogas vas­kampójáig. S hogy homlokát horzsolja a kampó, a fájdalomtól felkapja a fejét. Keze most még idegesebb, szinte remeg a markolástól, mintha kijutott volna a gye­rekszemek örvényéből. És amint az egyik kéz reszketve rátapint a vaskampóra, a másik lendít egyet a lánykán, s egy gyors rándítással a kampóra függeszti a két tö­mött varkocsot. Az osztály megborzong, mint lázas test a hidegleléstől. Valahol egy pad nyikorog. — Silenzio!­ És állt, zihálva a terem közepén, hü­velykujjával idegesen rángatva az inge nyakát, mintha fojtogatná a nyakkendő. — Majd megtanítlak én benneteket... — mondja zihálva. És egyszerre mintha egy régi emlék elszakadt fonalát keresné, és mintha messze kerülne a padoktól, oly hihetetlenül messze, hogy hangja el sem ér odáig. A padok meg csak távolodnak, mind messzebbre és messzebbre, a táton­gó űr meg mind félelmetesebb és csak néz rá mind erősebben a sok szempár. — Hol vannak a füzetek?! — kiáltja, hogy szabaduljon a szemektől. P­edig minden szem a kislányon. A gye­­■ rekek visszafojtják lélegzetüket, pil­lantásukat le nem veszik Julkáról. Mint­ha azt remélnék, hogy szemükből mint megannyi kicsi kis tenyér, galambtoll­pihe lebeg majd hozzá minden pillanat­ban, hogy felemeljék és enyhítsék fájdal­mát. A szeme, lám, olyan selymesen puha és könnybe lábadt, mert nem éri a padlót a lábacskája A hajába fűzött rózsaszínű szalag meg úgy lebeg a kampón, mint egy nyitott szárnyú lepke. Dudás Kálmán fordítás» Lepke a fogason Kass János illusztrációja Alekszandr Grin a Fandango c. kötetében Reich Károly illusztrációja Kuprin Szulamit dhroll regényéhez Világirodalmi összeállításunkban az Euró­pa Könyvkiadónál sajtó alatt levő köny­vekből közlünk néhány írást. EDVARD BAGRICKIJ a szovjet-orosz köl­tészet egyik legnagyobb — nálunk még alig ismert —, sajnos fiatalon, negyvenéves ko­rában, 1934-ben elhunyt tehetsége. Az odesszai születésű költő a hermetikus köl­tészettől jut el a lírai realizmus huszadik századi továbbfejlesztéséig. Viharos életút­ját híven tükrözi az a készülő kötet, amely Álmatlan éj címen ad válogatást költemé­nyeiből. BORIS PRHOP Triesztben élő szlovén író, a szlovén nyelv tanára, 1913-ban született. Több­­regénye, novellás kötete jelent meg, írásai expresszionista és realista stílusjegye­ket mutatnak. A háború alatt internálták. A fasiszta időben játszódó elbeszélését a közeljövőben Téli éj címen megjelenő szlo­vén prózaírókat bemutató antológiából kö­zöljük. G. B. SHAW-RÓL (dzsordzs bemard só) az írók világa című képes tanulmánysoro­zatban — a Hemingway-, Thomas Mann-, Hasek-kötet után — jelenik meg Hegedűs Géza könyve: G. B. Shaw világa címmel. Ebből közlünk egy részletet. VYTAUTE ZIMNSKAITE írását abból a kö­tetből szemeltük ki, amely a nálunk mind­eddig ismeretlen mai litván irodalomból nyújt érdekes válogatást A csíkos trolibusz címen. Hegedűs Géza: G. B/Shaw világa H­A VAN DRÁMA, amelyre ráillik a kritikai realista jelző, akkor a Sarto­rius úr házai jellegzetesen az. Kiutat nem mutat, de a meglevőt illúziók nélkül lelep­lezi, rámutatva, hogy egy-egy ember hiá­ba lázongana, itt magán a társadalmon kell segíteni. Trendi nem Trefusis úr, nem szocialista, de nem is utópista lázon­gó, hanem önmagával és körével meg ha­­sonló polgár, aki beletörődik jólétébe, mint ahogy a legtöbb polgár is ugyan­úgy tesz. De mégis különbözik a polgári jellegű kritikai realista művektől ez a Shaw-vígjáték abban, hogy a kritika már polgárságon kívülről érkezik. A kizsák­mányoló és kizsákmányolt viszonya már a szerző szocialista szempont­jai szerint válik a néző felisme­résévé. És ez merőben új volt. Ibsen még a polgári erkölcs alapjáról marasztalta el a polgárt. Wilde legkeményebb vígjá­tékában — Az eszményi férjben — az angol úri társadalom az angol úri erkölcs­nek nem tud megfelelni. Trench azonban kifogástalan erkölcsű ember volna a pol­gári élet szükségszerű viszonyainak tudo­másul vétele mellett, ő soha életében nem vétett saját morális kódexe ellen. A szem­pont azonban itt polgárságon kívüli. A drámában urak, polgárok szerepelnek, de az értékelés a proletároké, akik nem lép­nek színpadra. És arról van szó, hogy a szubjektíve legbecsületesebb polgár is el­lensége a dolgozó többségnek. Legköze­lebb a drámatörténetben csak Gorkijnál jelennek meg személyében becsületes pol­gár osztályhelyzetéből következő bűnök. Trench tehát már ebből a szempontból Zahar Bardin elődje (Gorkij Ellenségek című drámájából). Shaw-nak olykor a szemére vetették, hogy Trench végül is beletörődik abba a helyzetbe, amelyet immorálisnak ismer fel. Nem fut el, mint ahogy majd Vivie a Warrenné mesterségében, hogy szorgal­mas munkával tartsa fenn magát. Ez azonban nem hibája, hanem erénye en­nek a keserű vígjátéknak, hiszen nem hőst akar bemutatni, hanem a tőkés tár­sadalom szerkezetét, annak megvesztegető hatásával együtt. Így igazabb szocialista kritika a polgárságról, mint ha Trench felcsapna szocialistának, ahogy egyes Sin­­clair-regények romantikus ifjai teszik. Trench úriember, aki úriember módjára viselkedik, őrzi tisztessége tudatát, amíg lehet. Amikor nem lehet, akkor tisztes­sége látszatát őrzi, keserű szájízzel, amíg módja nyílik rá. És addig nyílik módja rá, amíg maga a tőkés társadalom nem lesz a történelmi múlté, így válik tanító célzatúvá a színpadi játék. Márpedig Shaw eleve ilyen drámákat akart írni, ezt tanulta Ibsentől is. Ibsen­ könyvében, a végső összefoglalásban le is szögezi: Őszintén tanító célzatú színpadra van szük­ségünk. És miközben egyben-másban Wilde társadalomkritikáját folytatta, noha sza­kított Wilde esztétizálásával, a kifejezés­­mód öncélú szépségeivel — ezzel az őszin­tén tanító célzattal, jóllehet más ideoló­giai alapról, de hasonló erkölcsi komoly­sággal kapcsolódott közvetlenül Ibsenhez, hogy a hajdani hitvitázók igénye szerint szószékké változtassa a színpadot. A Sartorius úr hazai botrányai közt nyilvánvalóvá vált a számára, hogy meg­találta a maga műfaját.

Next